Solution Manual for Physics of Everyday Phenomena A

Conceptual Introduction to Physics 8th Edition Griffith

Brosing 9780073513904
Download full solution manual at:
https://testbankpack.com/p/solution-manual-for-physics-of-everyday-
phenomena-a-conceptual-introduction-to-physics-8th-edition-griffith-
brosing-9780073513904/

Download full test bank at:

https://testbankpack.com/p/test-bank-for-physics-of-everyday-
phenomena-a-conceptual-introduction-to-physics-8th-edition-griffith-
brosing-9780073513904/

5 Circular Motion, the Planets, and Gravity

1 Centripetal Acceleration
2 Centripetal Forces
3 Planetary Motion
4 Newton’s Law of Universal Gravitation
5 The Moon and Other Satellites
Everyday Phenomenon: Seat Belts, Air Bags and Accident Dynamics
Everyday Phenomenon: Explaining the Tides

This chapter demonstrates the wide application of the laws of mechanics. The chapter begins considering the motion of a
ball swung in a horizontal circle. The concepts are applied next to the banking of curves and then to the motion of the planets.

Suggestions for Presentation

Motion in a circle at constant speed can be demonstrated with very simple equipment. One possibility is to use a 3/4 inch
wood dowel, 4 inches in length and with a 1/4 inch hole bored lengthwise, as a handle. A rigid plastic straw works well, too. A
nylon string passes through this handle that at one end is attached to a small weight swung in a horizontal circle and at the other
end to another weight that can move up and down. For the wooden version the top end should be beveled about the hole, sanded
smooth and waxed. Place a few marks on the string and attempt to whirl it at a rate such that the uppermost mark stays at the
bottom of your straw/tube. Try to see that the string doesn't slip up or down, so that the motion is purely circular. As you are
twirling the mass, ask your students to draw the FBDs for both the upper (twirling) mass and the lower hanging mass. The weight
attached at the bottom determines the tension in the string exerting a centripetal force on the body being whirled. With a little
practice one can whirl the body quite well at a constant speed while someone determines the time for say 50 revolutions to obtain
reasonably good quantitative results.
Then have your students predict whether 50 revs will take less time, more time, or the same time if you twirl it so that the
second mark is in line with the bottom of your tube (thus your radius of motion is larger, yet the tension is the same). Then change
the mass at the bottom, thus increasing the tension, and ask them to predict whether 50 revs at the first mark will take more time,
less time, or the same time. They should begin to get a good physical feel for the relationship between centripetal force, radius,
and speed.
This is a good place to reference everyday phenomenon box 5.1, about the centripetal force felt when the car is rolling over
in an accident.
The apparent retrograde motion of planets beyond the Earth may be a new concept to many students and is well worth
demonstrating. There are a number of applets and animations that allow you to step through the orbits of, say, Mars and Earth
while simultaneously seeing the view from Earth of Mars’ motion. Other more ambitious demonstrations could include taking your

18
students outside to experience the orbits and observations themselves. While the Ptolemaic model explains the retrograde motion
very well, it fails to explain the observed variation in brightness of Mars, and thus the Copernican model is the better model, as
well as having the virtue of simplicity. You might also ask what phases of the planet Venus would be predicted with each model,
allowing students to see that the Moon is not the only object that displays phases. It turns out that the Galilean observation of the
phases and relative size of Venus is consistent with the Copernican system, as well, while inconsistent with the Ptolemaic system.
For the matter of Kepler’s Laws of Planetary motion, there is also a wealth of applets and videos on the internet. If you’re
fortunate enough to have access to a “gravity well,” (a large funnel-shaped apparatus used by some clubs to raise funds), students
can roll various objects at various angles and determine Kepler’s Laws for themselves.
Phases of the moon are clearly indicated in figure 5.21, yet students often find this diagram hard to interpret. A demonstration
with a flashlight and some spheres will help tremendously. The tides are addressed in Everyday Phenomenon Box 5.2. This gives
the instructor a chance to use Newton’s law of gravitation. The first paragraph in the analysis is often worthwhile to discuss with
students.

Debatable Issues
Some people believe that the moon landing in 1969 was just an elaborate hoax. Is this a reasonable belief? Show your
students a video of Apollo astronauts on the Moon, an Apollo liftoff, etc. YouTube is loaded with them. What evidence or
arguments could you use to counter this claim? Inform your students what the political environment was at the time. Given that
we were in a space race against the Russians, and given that they were spying endlessly on us, wouldn’t they have pounced
with glee on our failure to go to the Moon? Are we to expect that all the other nations part of the conspiracy? An excellent source
of arguments and counterarguments on this and other pseudoscience issues is www.badastronomy.com.

Clicker Questions
Please see the instructor resources at www.mhhe.com/griffith for a PowerPoint file of suggested clicker questions for this
chapter. Remember that personal response questions are a proven way to keep students engaged and thinking about the material
as class progresses.

Answers to Questions
Q1 No, centripetal acceleration is a change in direction, as in orbital motion.
Q2 a. The velocity of a body moving in a curve is continuously changing because of the change in direction even though
the speed is constant.
b. Yes. Any change in velocity is acceleration.
Q3 The car with the higher speed experiences a larger change in velocity. The change in velocity for a body moving in a
curved path at constant speed depends on the speed and the angle between the direction of the final and initial velocity
vectors. The car with the higher speed is taking the curve in a shorter interval of time.
Q4 The change in velocity is greater for the curve with the smaller radius. Since the distance and speed were the same for
both cases, it comes down to comparing rate of change in angular direction.
Q5 Because both the magnitude and direction of the ball’s velocity increase, the acceleration increases proportional to the
product of the two changes.
Q6 Path 3, in the direction of the tangent to point A. Neglecting gravity, the body would move in the direction it was moving
when the force disappeared, in accordance with the first law.
Q7 There is a force radially inward due to the tension in the string that supplies the centripetal force needed for this motion.
There is also the gravitational force due to Earth’s proximity.
Q8 Only if the twirling is done in a region of space not subject to gravitational force of any body. But of course in that case
‘horizontal’ is arbitrary. As long as there is a pull of gravity on the string, there will be a vertical component to the force.
Q9 a.

b. The direction of the net force is radially inward to the center of the curve.
Q10 Yes. Above some maximum speed there will not be sufficient friction (static) to provide the necessary centripetal force
for circular motion, and the car will slide. The maximum speed will depend on the nature of the surface and the radius of
curvature of the road.
Q11 Yes. Circular motion requires centripetal force. For the banked roadway, the normal reaction force of the road on the car
can provide a horizontal component yielding the correct centripetal force for a given speed. At this speed, no friction will
be required.

19
Q12 For a body in a vertical circle there will be two contributions to the force acting on a body: its weight plus the tension in
the string. The vector sum of these forces must equal the mass times the constant value of the centripetal acceleration.
At the lowest point the tension is the greatest and equals the sum of the weight plus the mass times acceleration.
Q13 The rider’s weight (downward) is the largest force.
N

mg

Q14 Air bags. They provide a cushion between the rider and other objects in the car. The rider decelerates more
gradually involving a smaller force and less trauma.
Q15 No, according to Newton’s first law, an object in motion will stay in motion unless acted upon by a net force. In a head-
on collision the driver continues to move forward (until impact) in the absence of any force. The car does have a net
force applied to it, so it stops, but the driver continues to move forward.
Q16 Yes. Particularly in rollover accidents seat belts prevent the rider from being thrown from the vehicle.
Q17 The Copernican model assumed that the planets moved in simple orbits about the sun. The Ptolemaic model had to
assume a more complicated motion involving a planet moving in a small circle while the center of that circle moved in a
larger circle about the Earth.
Q18 In Ptolemy's view, everything revolved about the Earth. The Earth was stationary and the sun and stars revolved about
it, as well as the planets in their epicycles.
Q19 All objects around us are moving at the same speed, including the air. Hence, there is no sense of motion relative to our
surroundings.
Q20 Copernicus, like the ancient astronomers, believed that nature is perfect and that orbits should be circles, since these
are the most perfect curves. Although Kepler was a mystic also seeking perfection, he realized that the observational
data required the orbits to be ellipses rather than circles. He also realized that the orbital speed of a planet was not fixed
as it orbited the Sun, but instead increased when closer to the Sun.
Q21 The ellipse becomes less elongated as the foci are brought closer together and becomes a circle when the two focal
points coincide.
Q22 A planet in an elliptical orbit about the sun moves fastest when it is nearest the sun. This is because an equal area of the
ellipse is traversed in the same time interval at both aphelion and perihelion (as well as for points in between).
Q23 From Newton’s third law we know that the interaction of two masses results in equal but oppositely directed forces. But
because the mass of Earth is about 1/300000 the mass of the Sun, the Earth’s motion is changed more by this force.
Q24 There is a net gravitational force acting on the Earth. The sun exerts the largest force, the moon a lesser force, and the
more distant heavenly bodies much smaller forces.
Q25 There will be a net force acting on m2 toward m1. The third mass exerts a force of attraction to the right, but since it is
farther away, that force is less than the force exerted by m 1 to the left.
Q26 Since the gravitational force of attraction varies as 1/r2, doubling the distance between them will result in 1/4 of the original
force acting between them.
Q27 No. There are no stars between the Earth and the moon. (Maybe blinking lights of a passing jet? Or a satellite or
International Space Station?)
Q28 The new moon rises in the morning (when the sun rises) and sets at dusk (when the sun sets).
Q29 The first quarter moon rises and sets about six hours after the sun, while the third quarter moon rises and sets about six
hours before the sun. (Noon and midnight are the rising and setting times depending on lunar phase.)
Q30 New moon occurs when the moon passes between the Earth and the sun. Thus the side of the moon facing us is not
illuminated (except possibly by earthshine—the light originating from Earth being reflected by the moon).
Q31 Solar eclipses occur during the new moon and only when both sun and moon are aligned with the same lunar node.
Q32 Because centripetal force is holding it in orbit, it is not ‘standing still’. This centripetal force is a result of its acceleration
around Earth. It happens that its orbit takes the same amount of time as one diurnal rotation of Earth.
Q33 Kepler's third law applies to all satellite motion but in the case of satellites orbiting Earth the mass of the sun is replaced
by the mass of the Earth so that there is a different ratio of T2/r3.
Q34 Because the moon moves relative to the Earth it takes about 25 hours for the moon to return to the same point in the
sky, so there are two high tides every 25 hours.
Q35 The center of the Earth is closer to the Moon than the water at the far side of the Earth. Thus the center of the Earth is
subject to a greater influence from the Moon than is the water on the far side. In essence, the gravitational tug pulls Earth
away from the water on the Earth’s far side, creating a tidal bulge where the water was “left behind.”
Q36 No. The phenomenon of tides comes about because of the difference between the force acting on the water at the surface
and the force acting on the center of the rigid Earth.

Answers to Exercises
E1 45.0 m/s2
E2 11.43 m/s2
20
E3 1m
E4 4 times
E5 1N
E6 a. 6.43 m/s2
b. 8,360 N
E7 a. 18.22 m/s2
b. 18.2 kN
E8 a. 6.4 m/s2
b. 384 N
E9 365 : 1
E10 180 N
E11 0.05 N
E12 5.86 x 10-5 N
E13 .56 N (4 times greater)
E14 35 lb
E15 300 lb
E16 a. 4:00 PM
b. 9:48 AM, 10:13 PM

Answers to Synthesis Problems

SP1 a. 26.67 m/s2
b. 5.34 N
c. 1.96 N
d. Instructor will show students.

SP2 a. 9.77 m/s

b. 6.82 m/s2
c. 239 N is the necessary force; Yes.
d. Weight = 343 N, so difference is 104 N
e. If the rider lets go of the safety bar the rider will fly out at a trajectory tangent to the ferris wheel’s rotation (parallel to
the ground). At that moment gravity will also accelerate the rider to the ground.
SP3 a. 10.4 m/s2
b. 9.375 kN
c. 8.82 kN
d. Diagram below; about 9.1 kN
e. 2363 N; No. It is not sufficient

15º

SP4 a. 19.6 m/s

b. 154 m/s2. Very large, more than 15 times the graviational acceleration
c. 9240 N (using unrounded numbers, 9253 N)
SP5 a. 3.53 x 1022 N
b. 2.01 x 1020 N
c. 175/1; no
d. 4.34 x 1020 N, Not much, but some. The sun’s force keeps the moon in its annual orbit about the sun as it moves
along with the Earth.
SP6 a. 7.5%
21
b. The moon advances in its orbit by 13.2o/day while the Earth advances 1.0o/day for a net of 12.2o/day. In 27.3 days
the moon will have an apparent advance of 333o, so it is not yet a full moon.
c. The moon has 27o to go to full moon. This takes about 2.2 days more.

22
Another document from Scribd.com that is
random and unrelated content:
legföllebb jobban találta el az úgynevezett arisztokrata hangot, mint
maguk a méltóságos asszonyok.
Különben nagyon versatus volt a társaságban s mikor kitünt, hogy a
Kömley-ház nem az első és nem az egyetlen mágnás ház, melyben
Fuchsnét szívesen látják, sőt bejáratos oda is, ahová Kömleyéknek híre
sem jutott még, a házi zsidónéból úgyszólván a ház büszkesége lett. Még
mindig járta ugyan a jelszó, hogy az ura miatt, aki úgyszólván milliókkal
tömi őket, a valóságban azonban az asszony uralkodott rajtuk. Éppen
csak annyiban maradt meg zsidónak, hogy mihelyt távozott és
kiszabadultak egyénisége hatásából, megint csak nagyon demokratáknak
érezték magukat, hogy ezt a hölgyet magukhoz valónak akceptálták.
Deméndyné amolyan gyermek létére ösztönszerűleg félt az
asszonyok társaságától, különösen Fuchsnétól, maga sem tudta, hogy
miért. Tán azért, mert oly szörnyen imponált, mert olyan tökéletes volt,
szép és biztos minden dolgában s szegény Olga mély hálával gondolt az
urára, hogy szereti, holott Fuchsné oly nagyon különb nálánál. Mihelyt
az első becéző üdvözleten túl volt, rögtön a leányokhoz csatlakozott,
akikkel az egyik ablakmélyedésben megvonult.
Leányok voltak, ő asszony, mégis csak gyámkodtak fölötte, úgy
beszéltek vele félvállról, leereszkedve és kíméletesen.
– Nos Olgácska – szólt Blanka – hát eleresztett az urad? Hallom,
hogy annyira szerelmes, hogy még… no majd mit mondtam! – kacagott
fel hangosan és a szájára ütött.
Deméndyné mélyen elpirult, érzékeny lelke visszadöbbent a
trágárságtól, melyet a leány jelzett s különben is irtózott minden idegen
szótól, mely az ő szent és szemérmetesen őrzött szerelméről esett.
Szerette volna, ha nem is tudnák, hogy ő az urával csókolódzni is szokott
s nem értette, hogy ezek a leányok, meg az asszonyok miképen ejthetik
ki oly könnyedén, minden pirulás nélkül a szerelem szavát.
– Hogy vagy te, Dóra? – fordult a másik leány felé – hogy Blankának
ne kelljen válaszolnia.
– Jaj, ne is kérdezd – felel az szenvedő hangon – olyan rosszul
vagyok, majdnem ágyban maradtam, de mama azt mondta, hogy elég
vérmes vagyok, csak jöjjek.
 – Szegényke – mondja Deméndyné és megsimogatja a Dóra
kicsattanó piros arcát – mégis jó lesz ápolni magadat. A betegséggel nem
jó tréfálni, ó, én iszonyúan félek a betegségtől.
A két leány összenéz és kacagásban tör ki. Deméndyné kérdve,
zavartan néz rájok.
A két leány azonban nem törődik az Olga pruderiájával és tovább
részletezik a kérdést.
– Hagyd el – mondja Dóra mélyen sóhajtva – elég baj ez a pirosság.
Mindenki azt hiszi, hogy ki vagyok festve s nem is mehetek már az
utcán, mert a férfiak rögtön utánam vetik magukat és még alig volt eset,
mikor magamban mentem, hogy valamelyik meg nem szólított volna. És
milyen ocsmányul!
– Azért, hogy piros az arcod? Hát mit mondanak azok a férfiak?
A két leány megint összenéz és ismét fölkacag.
– Hát te azt nem tudod?
– Nem – mondja Olga s ismét megremeg, érzi, hogy most megint
olyanról van szó, amitől a föld alá is bujna, csak ne kellene hallania.
– Micsoda asszony vagy te! – kiált föl vidám lenéző bámulattal
Blanka – te úgylátszik, még azt se tudod, minek mentél férjhez.
Ezt már nem birta el szegény Deméndyné. Félszegen mosolygott s
odabújt az édesanyjához, szegény fejében kutatva valami után, amit
mondhatna neki.
– Papuska nincs itthon? – kérdi végül s bókol magában: ejnye, de
ravasz vagyok!
– Itt van, Olga, Fuchs úrral tárgyal a dohányzóban.
– Igen, mondja Fuchsné nevetve, a tárgyalás abból áll, hogy elfüstöl
két szivart. Ez az ember meghal, ha nincs szivar a szájában.
– Nem kellene engedni – véli Kömleyné – végül mégis csak megárt
neki.
– Férfiszokásba nem lehet beavatkozni – mondja Fuchsné – nekünk
asszonyoknak voltaképen sejtelmünk sincs róla, milyen a férfi.
 – Dehogy nincs – sóhajt a víg özvegy.
– Úgy vélem, – magyarázza finom mosollyal Fuchsné, – hogy mivel
a mi szervezetünk egészen más és magunkról tapasztaljuk, hogy a férfiak
a mi különleges hajlamainkat, szükségleteinket és kedvteléseinket puszta
szeszélynek mondják, úgy mi sem mondhatunk ítéletet arról, amit a
férfiakon puszta külső szokásnak látunk, amiről le is lehet tenni, meg is
lehet tartani.
– Ön valóságos filozófus – bókol nyájasan Hideghné.
– Zsidó vonás, – mondja fesztelen természetességgel Fuchsné – a
zsidó asszonyoknak úgyszólván faji vonásuk, hogy a férfi különvilágát
elismerik.
– Azt hiszem, – véli Zsilvölgyi grófné, – hogy az izrealita
asszonyoknak ez elég baj. Sokkal kellemesebb a mi hagyományunk,
mely a középkori lovagiasságnak a folytatása. A férfi hódol a nőnek és
oltáron látja, mikor már a felesége is.
Zsilvölgyi gróf összecsapja a térdét, hórihorgas alakja előrenyúl, úgy
csókol kezet a feleségének. Fuchsné egy kicsit csúfosan mosolyog,
mikor helyeslőleg bólint a fejével.
– A gróf úr gáláns és ékesszóló magatartása után csak szerencsét
kivánhatok e felfogáshoz.
– Ez a mi életfelfogásunknak a magasztossága, – szólt most akaratlan
hangsúllyal Hideghné. – A nő megtartja nimbuszát a házasságban. A férj
tiszteli és imádja nejét, ahogy tisztelte és imádta menyasszonyát.
– Azonkívül meg, – mondja Keszeghné és hirtelen elakadt a szava, –
nem, azt nem mondhatom meg a gróf előtt.
– Kedvesem, – szól szíves mosollyal Zsilvölgyiné, – hallja, hogy
őméltóságát megakadályozza igen érdekes véleménye elmondásában.
Zsilvölgyi mohón fölkelt, a térde is beleropogott.
– Engedelmükkel, hölgyeim, elszívok én is egy cigarettát.
És sebtiben meghajtva magát gólyaléptekkel sietett a dohányzóba.
– Nos, mit akart mondani, kedvesem?
 – Azt, – mondja most már teljes fesztelenül az őrnagy özvegye, –
hogy nagyon sajnálni való az olyan asszony, aki teljesen ki van
szolgáltatva az urának. Nem jó, amikor mindenkor rendelkezésre állunk.
Bizony, az én boldogult uram sokszor kunyorált a csukott ajtóm előtt és
szépen beleegyezett mindenbe, amit pedig makacsul megtagadott.
Nekünk gyönge nőknek szükségünk van erre a fegyverre. Ugy-e
drágám?
A kérdés Kömleynének szólt. Kissé kelletlenül, kimérten válaszolt:
– A magam tapasztalatai után nem szólhatok, a filozofáláshoz meg
nem értek. Azt hiszem, minden asszonynak joga van ahhoz, hogy az ura
oldala mellett is az maradjon, aki volt.
Fuchsné megvesztegetően mosolygott.
– Magam is azt hiszem. S mivel mi zsidó nők egyetlen hivatásunkul
azt ismerjük, hogy az urunk eszével gondolkodjunk, az urunk életéért
éljünk, azért teljesen hatalmába adjuk magunkat s mivel az urunknak
sincs más célja, vágya, mint hogy a családja boldogságát teremtse és
megóvja, nincs okunk ezen búslakodni.
– Azt hiszem, – véli Kömleyné, – hogy kissé mesterségesen csináljuk
a distinkciókat. Hiszen a vallás különbsége nem változtat emberi
mivoltunk azonosságán.
– Engedelmet, drága barátnőm, én nem vagyok oly szabadelvű, mint
ön. A különbség megvan, a faji és nevelésbeli különbség alapján.
Nekünk zsidó nőknek nincs középkori lovagkorunk, bennünket a
szükség és az elnyomatás kovácsolt feltétlen odaadással a férfi oltalma
alá. És én például csak a faji eredetemnek tudom be, hogy egész
életemben mindig csak az uram érdekét tartom szem előtt, azt teszem,
ami neki jól esik és engedem őt cselekedni úgy, ahogy jónak látja.
– És nem féltékeny?
– Egy csöppet se, – kacag Fuchsné, – azért akarok szép lenni, hogy
leköthessem és kielégíthessem magam. Ha ez nem sikerülne, az én
hibám volna és nem az ő bűne.
– Érdekes, igazán érdekes, – véli Zsilvölgyiné, – mégis örülök, hogy
nem vagyok oly önzetlen. Mikor férjhez mentem, a magam kedveért
mentem és nem az uram kedveért, tehát azt akarom, hogy ő nekem éljen
és nem megfordítva.
– Ön mellett az ura így is boldog lehet, – bókol Fuchsné
szeretetreméltó mosollyal.
– Az is, kedves Fuchsné, a legteljesebb mértékben. Ha megengedem,
mindig mellettem van, csak akkor hagy el, ha akarom. És soha se vettem
rajta észre, hogy rosszul érezné magát, vagy hogy nem tudnám
kielégíteni.
– Hát te, kis menyecske, – fordul most Keszeghné Deméndyné felé –
te mint vélekedel erről? Hagytad már kunyorálni az uradat az ajtód előtt?
Deméndyné biborpiros lett. Könyörgően emelte szemét a nyájasan
mosolygó asszonyra: ne bántsatok! Hideghné kacagva vágott közbe:
– Ó, Olgácska még a mézesheteit éli és nincs is külön szobája.
– Ugyan! – csodálkozik Zsilvölgyiné – hiszen majdnem félesztendeje
már az esküvődnek s még mindig mézeshetek? Olgácska, ha egy
tapasztalt asszony tanácsát meg akarod fogadni, hallgass rám: tartsd
pórázon az uradat és éljetek diétával.
Az asszonyok hangosan felkacagtak erre a szóra. A Hidegh-leányok,
akik eddig az ablakmélyedésben suttogtak és nevetgéltek egymással,
kiváncsian tódultak hozzájuk:
– Mi az? – kérdi Dóra kiváncsian.
– Takarodjatok, nem leányoknak való – kergeti őket az anyjuk.
– Pardon – szól Blanka mennyei ártatlansággal és illedelmesen,
szűzies tartózkodással visszavonultak.
– Olgácska – kiáltott aztán Deméndynére Blanka.
A szegény asszonyka most annak örült, hogy az asszonyok
társaságából szabadulhat és mohón sietett a leányokhoz.
– Édes Olgácskám – sugja Blanka – mondd el, hogy min nevettetek,
hiszen nekünk elmondhatod, mert nagyobbak vagyunk náladnál.
– Nem tudom – szól elképedve Olga.
 – Ugyan ne affektálj – fakad ki Dóra – mit adod a szentet? Hiszen
asszony vagy és mi bizony tudjuk, mi a különbség asszony és leány
között.
Ezer szerencséje a kis teremtésnek, hogy ujabban érkező vendégek
sorában benyitott Kömley báró Zsilvölgyivel és Fuchs úrral. Olga
menekülve repült az édesapjához, átfogta a karjaival és össze-vissza
csókolta.
– Anyuskám – becézi mély szeretettel a szőke bárócska – jól vagy,
anyuskám?
– Ó, papuska – szól emez panaszos hangon – most már nagyon jól
vagyok.
Kömley báró az ujonnan jötteket üdvözölte, Fuchs úr, keményen
kidüllesztett mellel, bal öklét a hátához szorítva beszélgetett a
hölgyekkel. Olga a Zsilvölgyi gróf társaságában maradt, de ő rá is
hálásan nézett. A leányok meg az asszonyok mind olyan rettenetes
dolgokat beszélnek, hála istennek, hogy ismét férfi-társaságban van.
– Jól esett a cigaretta, gróf úr? – kérdi.
A hosszú gróf kétrét hajlik s a küszöbről, ahol álltak, beereszti Olgát
a nagy szalonba, melynek gyertyalángjai már kigyúltak.
– Méltóságos asszonyom – szól és cérnaszál hangja szinte
megvastagodott – szenvedélyes dohányzó vagyok, de soha se érezném
hiányát, ha mindig önt láthatnám.
– Ugy? – szól Olga, csak azért, hogy mondjon valamit.
A gróf megfogta a kezét. A szeme föllobogott és szinte bárgyúan
motyogta:
– Milyen kéz, milyen kezecske.
Deméndyné visszavonta és félve nézett a hórihorgas emberre, akinek
fakó arca most nagy tűzben égett. Hirtelen megijedt tőle és szó nélkül
sietett a kis szalonba. A gróf utána ment s mikor a felesége mellé állt,
már megint az álmosképű vértelen gavallér volt, aki elébb.
Hat óra tájt a nagy terem is megelevenedett. Jött az igazi társaság és
pezsgett a tulajdonképpeni élet. Deméndyné megosztotta édesanyjával a
háziasszony tisztét s most már, hogy nem kellett résztvenni sem a
leányok, sem az asszonyok általános beszélgetésében, jól érezte magát.
Egyik-másik igazi barátnője akadt, ezekkel összebujt néhány percre és
beszélgetett velök buzgón a jól nevelt, ártatlan leányok kedves dolgairól.
A nagy szalonban mindenfelé apró klikkek verődtek össze és váltogatták
tagjaikat. A Hidegh leányok rávetették magukat Pali grófra, egy tejfeles
szájú, alig húszéves fiatalemberre, ezzel bujtak össze egy óriási páfrány
védelme alatt s a diskurzus úgy folyt, mint valami éjjeli kávéházban.
Dehogy is akarom apró képét adni annak a nagyúri társaságnak,
mely, mint a stearin-gyertyák a villámosság e korában, szinte hivalgott a
régi időkre való visszautalással. A napi események, a turf-históriák, a
családi pletykák változatos, kifogyhatatlan sora hömpölygött csoportból-
csoporthoz. Ami azonban a legkülönösebb: a férfiak szinte öntudatlanul
váltak ki a nők társaságából és tömörültek össze külön politizáló
társaságokká. Sajátságos vonás ez, hogy amikor az egyesek szinte a
szatyriázisig mindig asszonyokra gondolnak, szoknyák után futnak, ott,
ahol a nő pusztán csak társaság s ahol a férfiindulatokat zabolázni kell,
egyszerre kiüt minden ember könyökén a blazirtság.
Deméndyné, amint hol az egyik, hol a másik csoportban játszotta
szelíd passziv szerepét, elárvult lélekkel epedett a távol levő egyetlen
férfi után, hogy elpanaszolhassa neki szenvedéseit s vigasztalást merítsen
szerelmes szavaiból. Olyan különösek az emberek, olyan különösek az
asszonyok, a legjobb és a legkedvesebb teremtések rózsás ajka közül
mintha undok gyíkok formájában peregnének le a szók, hogy iszonyodva
kap szédülő fejecskéjéhez: jóságos istenke, hát olyan egészen mások az
emberek, mint ő és még valaki?
 4.

Az a még valaki boldogan fütyörészve tartott a sikló felé és

könnyelmű legénykedéssel mosolygott még a vénecske pénztáros
kisasszonyra is. Szabad, a maga ura, este hét óráig. Nem gondolt ki
semmi programmot, csak ment át a nagy városba azzal az elhatározással,
hogy most kárpótolni fogja magát. Évára gondolt és mindenki másra.
Ragyogó nyári délután volt, a Lánc-hídon, mint a katica-bogár sora,
vonultak keresztül a nők tarka nyári toilettekben. Majdnem csupa nő,
majdnem csupa szép nő. Mintha csak összeálltak volna a fogadtatására, a
csábítására. Vére forróbban lüktetett, szatrapának érezte magát. Minden
kalap alá nézett, kiválogatta a legszebbet. Igazi aszfaltbetyár módjára
járta útját az államtitkár úr. S mire áttért a lánchídon, szinte
megrészegedett, már alig tudott magáról.
Évára gondol és cáfolgatja magát: megbolondultál? Azt hiszed,
ráakadsz ebben a bolond városban? De csak megrögződött a sejtelem:
igen rá fog akadni. Hiszen első ízben is az utcán akadt rá. Itt lesz
bizonyára, várja, akarja, hogy itt legyen. Valamikor kártyás korában
voltak olyan impúlzusai, amiknek ha engedett, sohase járt rosszul. Most
is ebben bizakodik.
De vajon hajlik-e Éva még feléje? Igen, arról meg van győződve.
Különben van ő még olyan férfi, hogy egy leányt magába szédítsen.
És átérve a Lánc-hídon, a Dorottya-utca felé tartott. Csodálatos
szédület fogta el. Olyan érzés, amilyen kamasz-korában gyötörte, mikor
még nem tudta, mi a szerelem. Most már tudja. A kikoplalt vadállat
megy zsákmány után. Egy bizonyos vadat kerget, de megragadna mást
is. Ahol egy ingerlő nőalakot lát, utána veti magát. Tizet, huszat is
szemügyre vett már, kémlelő, provokáló, szemtelen tekintettel. Itt-ott
kalap billent meg előtte, mintegy álomittasan viszonozta a köszönést,
nem ismerve meg, akinek szólt.
Milyen perzselő az ilyen út. Mikor az ember jár az utcán, kivetkőzve
egész mivoltából, pusztán mint hím és a körülötte járókelő nők nem
leányok, nem asszonyok, nem előkelők és nem szegények, csak
nőstények, kikre rátapad az éhes szem. Mikor elveszti akaratát s csak jár,
jár utcáról-utcára cél és szándék nélkül, csak követve valakit, majd más
valakit, abban a reményben, hogy zsákmányt szerez és mégis abban a
tudatban, hogy a zsákmány úgy sem lehet meg, mert azt már igazán nem
teheti, hogy fényes nappal a belvárosban, ahol úgyszólván mindenki
ismeri, aszfalt-stikliket kövessen el. De maga ez a kergetés is fél
kielégülés, a vér felkorbácsolása a maga elviselhetetlenségében is
gyönyörűség, már csak azért, mivel tilalmas és mégis megteheti.
A Kristóf-téren, maga sem tudva, mért, befordul a koronaherceg-
utcába. Pedig a váci-utca tele van a sétálók ragyogó, viruló
asszonyseregével. Mégis, a koronaherceg-utcában jobban érzi magát. A
férfi is megérzi ennek az utcának bűvös hatását. És csakugyan, most,
félhat óratájt ez az utca szinte veszedelmes a férfiaknak. Minden
talpalatnyi föld egy-egy csábító teremtést hordoz. Mozgósítva vannak
valamennyien, itt hömpölyögnek végig a keskeny járókon s anélkül,
hogy kiválnának a sorból, megismerni az utca áldozatait a puszta
ösztönnel is.
Deméndy kissé magához tér. Szinte ünnepli a viszontlátást.
Házassága óta először jár itt s majdnem minden arcra emlékszik. Nini,
hát egészen a régiben maradt minden? Amíg ő a házasélet emésztő
csalódásait szenvedte át, ez az utca tovább virult és szedte áldozatait?
Kiváncsian, sőt némi kegyelettel nézett be a fotografus keskeny
kapualjába, ahol a szép leányok egész serege szorongott most is úgy,
mint azelőtt, az arcképek nézésének ürügye alatt itt adva kedvező
alkalmat a feltünés nélkül való ismerkedésre. Egészen fölvidult, igen, itt
megtalálja Évát is, lehetetlen, hogy éppen ő ne legyen itt.
De mintha mégis lehetséges lett volna. Föl-alá rovogatta az utcát már
harmadszor, utána vetette magát minden magas, karcsú alaknak, melyben
Évát sejtette – nem az volt. Izzadtság lepte el homlokát, a térdeiben
szinte megroggyant, a cipő égette.
– Nincs itt – gondolta csüggedve és terminusokat adott magának. –
Még egyszer végigmegyek az utcán, ha akkor sem találom, fölhagyok
vele.
De a terminus lejárt és új terminust adott, majd megint újat. Úgy,
mint néhány héttel ezelőtt Éva vadászta őt, szakasztott úgy birkózott
most ő is az ösztönnel, az erőltetett reménykedéssel. Mikor már végkép
elcsüggedt, egy ötlete támadt: a párisi udvarba fordult, eszébe jutott az
Éva, meg az egész koronaherceg-utcai demimonde cipőszállítója:
Wočasek úr.
Wočasek úr a kis vargaasztalnál ült és ugyancsak szorgalmasan
dolgozott. Fönt a félszerről is lehangzott a legények kopogása. Az egyik
bánatos, mély bariton hangon keservesen énekelt is. Amint Wočasek úr
meglátta az előkelő urat, patriarchalis tisztelettel tette le a szerszámot és
üdvözölte:
– Legalázatosabb szolgája a méltóságos úrnak.
– Jó napot Wočasek úr! Hadd üljek le. Hát ismer engem?
– Hogy ismerem-e a méltóságos urat? Elég sűrűn emlegetem is.
Nagyon szerencsés vagyok, hogy méltóztatott kitüntetni szerény
üzletemet.
– A cipő a talpamat égeti, Wočasek mester – mondja Deméndy s
fáradtan hull a kis faszékre. – Sokat jártam és olyan kutya meleg van.
Tud rajtam segíteni?
Wočasek úr bólogat a fejével.
– Rendkívüli megtiszteltetés, méltóságos uram, szerencsémnek
tartom, ha cipőjébe új nemez-talpat tehetek. Ha lehetek oly szerencsés s
lehúzhatnám becses cipőjét?
Lehetett oly szerencsés. Műértő szemmel tartogatta kezében és
elismerően bólogatott.
– Szép munka, nem tőlem való, de el kell ismernem, hogy szép
munka. Méltóságod megbízhatik ítéletemben.
– Tudom, Wočasek mester, hát van-e sok dolog?
A tiszteletreméltó ember elégedetten simogatta tiszteletreméltó
szakállát.
– Köszönöm a kitüntető kérdést, nincs okom panaszkodni. Most van
az én igazi saisonom, annyi a munkám, hogy alig győzöm.
– És szép munka, úgy-e? Csupa szép női láb.
– Igenis, engedelmével, méltóságos uram, de én azt tartom, hogy a
leányok szebbek, mint a lábak. Ha csak a Dermák Éva kisasszonyra nem
gondolok. Ó, az szép láb, az az igazi láb.
– Igaz is – szólt az államtitkár úr, miközben Wočasek úr buzgón
szabdalta a nemez talpat, mit csinál Éva kisasszony? Most is önnél
dolgoztat?
– Ó – felel Wočasek úr – az én vevőim nem hagynak el, én sem
hagyom el őket. Aki egyszer nálam dolgoztatott, az úgyszólván a
családomhoz tartozik. Pénz nem játszik szerepet, én nem hagyom el
vevőimet.
– Szép, szép. Hát Dermák kisasszonyt látja néha?
– Ritkán, méltóságos uram, ritkán. Mióta a méltóságos úr
megházasodott, alig láttam. Ó Dermák kisasszony nagyon
tiszteletreméltó. Azt hitte, hogy mivel a Méltóságod örvendetes
megházasodása folytán nem fizethet, én nem dolgoznám neki, de
felvilágosítottam, mennyire félreismer. A pénz nálam nem játszik
szerepet és nagyon örülök, hogy Méltóságod kitüntetett engem, mert
mondtam is az Éva kisasszonynak, hogy az olyan tiszteletreméltó
hölgyet, mint ő, az olyan kiváló férfiú, amilyen Méltóságod, nem hagyja
elveszni.
– Hát rossz viszonyok között van? – kérdi Deméndy.
– Ahogy vesszük, – felel nyugodtan Wočasek úr, – ha azt tekintem,
hogy az olyan szép nő duskálkodhatnék a pénzben, akkor rossz
viszonyok között van, de ha azt nézem, hogy az olyan kiváló nő jól teszi,
ha nem veti magát akárki karjaiba, mikor olyan szerencsés volt a
Méltóságod figyelmét magára vonhatni, akkor nem kell sajnálnom, hogy
muló nehézségekkel kell küzdenie.
– Felejti, kedves mester, hogy én megházasodtam. A házasember már
nem igen hajlik a könnyelműségekre.
– Ezt gondoltam én is, méltóságos uram, majdnem ugyanezt.
Méltóságodról föl se lehet tenni, hogy akárki után vesse magát most,
hogy megházasodott. Méltóságod jellemes férfiú és erős lelkületű, hogy
ne mondjam konzekvens.
A talp elkészült és Deméndy belebujt a cipőjébe.
 – Köszönöm, nagyon jól érzem a lábamat. Mennyivel tartozom,
kedves mester?
A kedves mester ceremóniásan meghajtotta magát.
– Szerencsémnek tartom, hogy Méltóságod kitüntetett engem. Erre
mindig büszkén fogok visszaemlékezni.
– Szép, szép, de csak nem akarja, hogy ingyen dolgoztassak
magamnak?
– Korántsem, méltóságos uram, ilyet az ilyen alázatos ember mint én
föl se tehet az olyan kiváló uraságról. Hanem a reparatura ráadásul jár
vevőimnek és mivel az Éva kisasszony ma is a vevőm, hát…
Deméndy elértette a furfangos mestert.
– Jó, jó – nevetett – hát a Dermák kisasszonynak köszönhetem a
reparaturát. Tartozik most magának?
– Csekélység, méltóságos úr, csekélység. Éva kisasszonynak nálam
korlátlan hitele van.
– Jó, jó, ha már itt vagyok, hát a talpam kedveért kiegyenlítem a
kisasszony számláját. Írja ki, kérem.
Wočasek úr még mélyebben hajtotta meg magát.
– A mai napot ünnepnek tartom, méltóságos uram. Éva
kisasszonynak mindig mondtam, hogy Méltóságod nem felejtette még el
s most nagyot fog nézni, amikor azt mondom neki: úgy-e megmondtam?
Amit Wočasek előre mond, az biztos, mint a halál.
– Hát csak mondja meg neki, hogy véletlenül magához kerültem és
mindig szívesen gondolok a multra. Isten vele.
Deméndy meg volt elégedve az eredménnyel. Éva most már tudja,
hogy gondol reá és majd módját ejti, hogy találkozzék vele. Hogy
eredményt látott, a vére is megnyugodott, egyszerre szabadult a zaklató
kábulástól, mely szinte állattá tette. Most már nyugodtan sétálgatott a
koronaherceg-utcán keresztül hazafelé, gondolván magában: holnap
talán már látom is.
 Igen, de ki tudja, mikor megy Éva a cipősboltba? Hátha csak hetek
mulva? Amint ez eszébe jutott, ismét elfogta a kábulás. Meg kellett
volna mondani ennek a mesternek, hogy értesítse Évát. Tán visszamenne
hozzá? Röstelte mutatni, hogy célja van. Amint így bosszusan habozott
magában, valakibe beleütközött, hogy a kalapja is a földre hullott.
– Pardon, – mondja gorombán, de csak megáll. Hol is látta azt a
félszeg, nyurga suhancot, aki most ügyetlenül a kabátja ujjával törölgeti
le a port kalapjáról, fülig elvörösödve és világosan meglátszik arcán a
tanakodás: odébb álljon-e vagy szólítsa meg? No lám, hiszen ez Jani, a
Dermák Jani, a jó, ostoba fiú, aki sohasem sejtett semmit…
– Nini, Jani barátom – kiált vidáman az államtitkár és a fiúnak
nyujtja kezét. – Magába botlottam? Hát máskor nem is látom, hacsak
véletlenül bele nem botlok?
A hórihorgas gyerek nem tudott hova lenni zavarában, örömében.
– Hogy van, hogy van, Jani barátom, van-e sok leckéje?
– Ó, igen – felel a fiú – van most három, talán negyediket is kapok.
– Derék, derék, hát otthon hogy vannak? A mamája, a nővérei?
– Köszönöm – rebegi a fiú és lesüti a szemét.
– És Éva kisasszony?
Az ügyefogyott fiú e kérdésre mintha megindult volna. Melle lázasan
emelkedik és szemét félig gyáván, félig könyörögve veti a nagy úrra.
– Ő is jól van, szegény – mondja sóhajtva.
– Szegény? Mért mondja, hogy szegény?
– Hát, mert…
Nem tudja kinyögni. Az államtitkár egy pillanatra gyanakszik: csak
nem züllött el végképpen?
– Remélem, otthon van maguknál.
– Ó, igen, otthon van minálunk, csakhogy…
– Nos, csakhogy? Ejnye, Jani barátom, hát már nem tud velem
őszintén beszélni?
 – Igen, méltóságos úr – mondja melegen a fiú – és mi most is
szeretjük, hanem Éva…
– Haragszik? – vágott közbe Deméndy.
– Nem, hanem szenved, sokat szenved a mamától.
– Vagy úgy! Lássa Jani, ezt sajnálom, a mamája igazságtalan
irányában.
– Úgy-e, hogy igazságtalan? – kap Jani mohón a szón – ó én mindig
tudtam, hogy Éva nem rossz. Szegény Éva!
Igazán megindító volt a fiú, amint hangja átmelegedett szíve
érzésétől.
– Kár – mondja Deméndy – pedig meglátogattam volna önöket, de ha
a mamája haragszik rám, akkor nem tehetem. Azt gondoltam, ha az
ember megházasodik, azért csak megmaradhat jóbarátnak, nemde?
– Ó igen.
– Kár, igazán kár. Hát isten áldja, barátom, ha valamiben
szolgálatjára lehetek, keressen fel, örülni fogok. Vagy látogasson meg, ha
nincs is szüksége rám. Úgy, mint jó barát, a feleségem is szivesen fogja
látni. És mondja meg Évának, hogy a régi barátsággal gondolok rá –
tudja, úgy mondja neki, a régi barátsággal s meglátogattam volna, ha a
mamájok nem haragudnék rám. Megmondja?
– Meg, méltóságos úr.
– Szervusz öcsém, szervusz.
Kezet nyujtott s a fiú alig tudta elereszteni. Könny állott a szemében,
annyira meg volt indulva. A kutya bensőségével nézett az előkelő úrra és
zavarában köszönésképpen azt hebegte:
– Köszönöm, nagyon köszönöm.
Így, most már igazán rendben van a dolog. Éva még ma értesítve
lesz, meg fogja érteni üzenetét. S megint az öccse közvetít közöttük, úgy,
mint régen. Nem rossz. Ez a fiú nagyon használható s van benne valami
vígjátéki elem is. A gimnazista mint kerítő!
 Boldogan sietett hazafelé. A lelkifurdalásnak minden nyoma nélkül,
hogy a szeretőjével nemsokára találkozhatik, a felesége elé.
Kömleyéknél már eloszlott a társaság, mikor az államtitkár nejéért jött.
A kis asszony tartózkodva, elfogultan üdvözölte urát, aki gyöngéd
udvariassággal kezet csókolt neki és Kömley bárónénak. Néhány perc
mulva az utcán voltak már, ahol az asszonyka szorosan az urához
simulva rebegte:
– Édes uram, olyan rossz, ha nem vagy velem.
Amire az államtitkár éppoly édesen visszasúgja:
– Nekem is rossz, édes, de már vége van, most már együtt vagyunk
és nem háborgat senki.
A gyerekasszonynak fölcsillog a szeme, boldogan mondja:
– Megyünk a fészekbe.
Amire az ura elfordítja fejét és szintén boldog hangon ismétli:
– Igen, megyünk a fészekbe.
Mintha az a fészek neki is fészek volna.
 NEGYEDIK FEJEZET.
TALÁLKOZÁS.

1.

Egy idő óta Kant hazudik. Sajátságos egyáltalán nem beszél már a
tiszta ész kritikájáról és éppenséggel nem érthetetlen. A sorok
ugyanazok, a betűk nemkülönben. Az első három sor mindig mintha
megóvná méltóságát, de az után a betűk táncolni kezdenek. Nedves égető
fekete szemek villognak ki belőlük és egy hófehér, domború sáv egy női
mellkasból. Ah! A nyurga fiú megborzong és lopva néz körül a
szobában: nem látják mások is?
Tizenhét éves, csüggedt, tehetetlen álomvilágban kódorgó,
nyomorvilágában robotoló szegény fiú. Tegnap még az volt az ideálja,
hogy még egy leckét kapjon és aztán még egyet és akkor azt mondhassa
édesanyjának: édesanyám, ne dolgozzék többé a boltba. És ha úgy
beteljesednék minden, amint kívánná, azt mondaná Évának is: ne búsulj,
öcséd vagyok és apád leszek. Mire pedig végére ér Kantnak, addig férfi
is lesz belőle és örökre elkergeti családja feje felől a gondokat.
De néhány napja csak – ugyan mi is lelte? Bellágéknál történt. A
szép, tudni vágyó, szánalomra és tiszteletreméltó Bellágnét tanította úgy,
mint máskor írásra, olvasásra. Mutogatta neki a betűket, az meg utána
mázolta. Nem valami könnyen tanul, de okos, ó, sok természetes esze
van. És olyan jó hozzá. Kikérdezi magánviszonyai felől és megkínálja
uzsonnával. Egy idő óta minden lecke után uzsonnát is kap: kávét és
kuglófot. Bellágné szörnyen szereti a kávét és a kuglófot és minden
délután háromszor is uzsonnázik. Hát igaz, most teheti, azelőtt nem
tehette, bizonyosan azért is teszi. Nagy sor az a hirtelen gazdagságba
csöppenés, az ember egyhamar nem találja helyét és azt élvezi, amit
eddig nélkülözött. A szobaleányból lett gyárosné a kávét, meg a
kuglófot.
A tanulás buzgóságában Bellágné egészen szorosan melléje tologatta
székét, az is megesett sokszor, hogy a kezét megfogta, úgy segített neki a
betűket kikanyarítani. A Jani fiú inkább félő tiszteletet érzett ilyenkor,
hogy a háziasszony kezét érinti, semmi mást. Utóbb azonban különös
elfogultság vett rajta erőt. Bellágné most már a maga dolgairól kezdett
beszélni. Panaszkodott. Hogy mennyit kell szenvednie a kisasszonyoktól,
akik, amennyire csak tehetik, bosszantják. Az urát is csak este látja, soha
nem viszi sehova, mintha szégyelné. Ellenben a leányok sokszor lefogják
maguknak és viszik magukkal sétálni, meg színházba is. Ő még nem volt
az urával sehol. Hát élet ez? Azért, mert szegény volt? Bellág maga is
közönséges rongyos munkásember volt fiatal korában s bizony a
műveltsége sem sokkal különb az övénél. Nincs senkije, semmije, úgy-e,
ez szomorú állapot?
E panaszolkodás közben a boldogtalan menyecske tetemes
mennyiségű kuglófot fogyasztott, de Jani sajnálta és néma részvéttel
hallgatta. S mikor egészen fekete lett benne a szomorúság, a bús asszony
egyszerre csak mosolyogva, pajkosan teszi kezét a vállára és vidáman
mondja:
– No de azért ne haragudjunk, a jó Isten minden baj számára
teremtett orvosságot.
Valami különös beszédje volt az asszony szemének, amit Jani nem
értett meg, de magában megreszketett tőle. Egyszer a térde véletlenül
odaért a Bellágné térdéhez, nyomban visszahúzta, de az asszony
közelebb húzódott hozzá és szorosan hozzátapasztotta térdét Janiéhoz.
Forró pirosság öntötte el a fiú arcát, az asszony meg tágranyílt, erős
szemmel nézte.
A döntő baj azonban most néhány napja következett be.
– Nagyon meleg van – mondta Bellágné és a nyakán megnyitotta a
ruháját – nézze csak, hogy izzadok.
Dehogy izzadt. De Jani kénytelen volt odanézni, a telt erős nyak alatt
ékalakban egy asszonyi mellnek vakítóan fehér részletét látta. Az első
női meztelenség. A fiú egész valója háborgásba jött. Szenvedett, kiáltani
szeretett volna, de lesütötte szemét és vergődő lélekkel mutogatta tovább
a betűket. Bellágné meg nézte, nézte, majd egyszerre minden látható ok
nélkül hangosan ráütött a fiú kezére.
Azóta a Jani fiú meg volt babonázva. Zsongó, sajgó érzés töltötte el
állandóan a szívét. Mindig csak az a fehér mellkas lebegett a szeme előtt
és lélegzete elfulladt. Iskolában nem tudott figyelni az előadásra, mindig
Bellágné mellett ült és nézte nyitott ruháját. Ha fölszólították,
összerezzent, elpirult, hebegett, dadogott és nem értette, mit beszélnek
hozzá. Otthon csak azért ült most Kantja mellé, hogy zavartalanul
átengedhesse magát álomképeinek, mert kedves, drága és kéjes volt neki
a fájdalmas ábrándozás. Alig várta, hogy ismét hozzá mehessen, de
amikor itt volt az ideje, szívdobogva, remegve sóhajtotta: bárcsak ne
kellene hozzá menni soha!
– Bellágné, Bellágné – szólongatta egyre magában. A német könyv
fekete sorai közül tágranyílva, erősen, parancsolva meredt rá a ragyogó
asszonyi szem: vajjon mit parancsol neki? Az asztal mellett ül Dermákné
és hímez. Száraz, barázdás arca kemény, rideg és szomorú.
Házbérgondok gyötrik. Az ajtón keresztül néha egy-egy hangos kacagás
hangzik be: Sárika mulat Haas úrral, aki igen tréfás ember és vacsorára
hívja Sárikát. Éva pedig még nincs otthon, holott már nyolc óra van.
Nyár van, az ablakok nyitva vannak. Ezzel argumentált a mama Éva
ellenében, mikor ez kikelt az ellen, hogy Sárika a szobaúrral egyedül
van. Nyitva van az ablak, annyi, mintha a nyilt udvaron volnának együtt.
Miért ne legyenek egyedül együtt? A szerelemről a fiú sokat hallott
már, a léhaságokról is. De ezeket csak másokkal való vonatkozásban
tudta elképzelni. Hogy a huga vagy a nénje ilyesmire vetemedhetnének,
képtelenség. Bellágnéra sem tudott ily módon gondolni, egészen
megfoghatatlan volt előtte, hogy ez az asszony is kapcsolatba volna
hozható azokkal az ocsmányságokkal, miket a fiúk beszélnek. Mégis,
mikor Sárika kacagását hallotta, összerezzent és arra fülelt. Dermákné
egykedvűen folytatta munkáját, az ő lelkét egy kisértet árnya borította
be: a házbér, amely nincsen kifizetve.
Egy alak suhan el az ablak mellett, magas, hajlékony, gyors és dacos.
Éva hazajött. A fiú szíve megdobban, maga sem tudja miért. Át kell
adnia a Deméndy üzenetét. Úgy érzi, hogy Éva megörül majd neki,
mégis fél, hogy megharagszik. Tán titokban súgja meg, hogy a mama ne
hallja? Még töprenkedik rajta, mikor Éva benyit a szobába és köszönés
helyett azt mondja:
 – Az a tacskó megint odaát van?
– Semmi közöd hozzá, – mondja tompán, munkájából föl se tekintve
Dermákné.
Miből fizesse meg a házbért?
– Az a gyerek utóbbi időben sokat költ, – folytatta Éva, gépiesen a
könyvszekrény párkányára nézve, melyen nem volt kenyér – egy
hónapban új szoknyát vett, meg ezüst karperecet. Nem kérdezte anyám,
honnan vette a pénzt?
– Hát te megmondtad, honnan vettél három pár cipőre, meg egy
drága új ruhára pénzt? – harsog most föl Dermákné. – Maholnap a háziúr
kidob a lakásból, te pedig cifrálkodol és még a testvéredet gyanusítod?
– Ne beszéljünk rólam, – felesel Éva tovább, egészen nyugodtan
öltözködve át. A Jani fiú látja meztelen karjait és nyitott mellét s hirtelen
beletemetkezik a könyvébe. Ezelőtt sohase gondolt arra, hogy ne nézzen
nénjére, mikor öltözködik. – Arról az ostoba kölyökről van szó. Ha nem
tudja, majd megtudom én, hogy honnan szerezte ezeket a dolgokat.
– Hát borravalókat kapott, mert sokat liferálnak és a kuncsaftok
szeretik és adnak neki borravalót, – mondja most csöndesen Dermákné.
Elejét akarta venni, hogy Éva csakugyan kiderítsen valamit.
– És anyám elhiszi ezt? – kérdi Éva élesen – majd a maga lelkén
szárad ez a szégyen.
– Csak ráadás lesz, – véli csipősen Dermákné – nem a tisztességedre
szorulunk, inkább azon gondolkodnál, mikép fizessük ki a házbért.
Holnap megint jön a házmester és akkor a jó Isten tudja, mi lesz velünk.
Éva egyet ránt a vállán és nem szól semmit.
– Ha csak egy csöpp tisztességet éreznél a családod iránt, elmennél
hozzá.
– Kihez?
– A háziúrhoz, – mondja tétova hangon Dermákné és nem mer a
leányára nézni. – Megmondanád neki te, hogy ne zaklasson bennünket.
 – Úgy, – nyújtja a szót Éva, – aztán miért én, miért nem megy hozzá
anyám?
Dermákné reszket dühében. Szeme rávillog a leányra, de csak
türtőzteti magát és csöndesen mondja:
– Rád inkább hallgatna.
Éva halkan, vérlázítóan kacag magában.
– Értem anyám, értem, – mondja és egyre kacag magában – legyek
kedves és szeretetreméltó úgy-e? A háziúr fiatal ember, hátha feleségül
vesz? Úgy-e, csak erre gondol anyám, vagy, hogy egy fiatal hölgy
kérését a fiatal ember egész önzetlenül teljesítené. Jó volna, de ebből
nem eszünk.
Dermákné látja, hogy minden hiába és ismét pattogni kezd. Hogy
neki úgyis mindegy, egy szép reggel elmegy és hírét se fogják többé
hallani, akkor aztán forduljanak föl valamennyien.
Jani egykor nagyot gondol, de csak erőltetnie kell magát, míg
kinyögi:
– Ne búsulj, mama, majd, majd próbálok én valamit.
– Te? – mondja kicsinylően Dermákné.
Ettől aztán inába szállt a fiúnak a bátorsága. Csakugyan, ő? Kicsoda
ő? Arra gondolt, hogy Bellágné, aki olyan jó és érdeklődik a viszonyai
iránt, ha megtudja, milyen bajban vannak, ad neki kölcsön a házbér
fizetésére. Az első kétkedő hang azonban elvette bátorságát, hitét is
abban, hogy ő tudna valamit végbevinni.
Dermákné pedig folytatta kifakadásait. Az Éva jöttét hallván, lassan
besompolygott Sárika is, arca pirosan, halványan foltos volt és
tenyerével lopva törölgette is. Megállt az ajtó mellett az ablaknál, úgy
hallgatta nagy gyönyörűséggel a mama veszekedését Évával.
– Igen, – mondta Dermákné mély, szinte gyűlölködő keserűséggel –
amikor szegény anyádról van szó, adod a finnyást. A házbérért nem
akarod magad megalázni, de honnan vetted a cipőket? Miből fizetted a
ruhádat? Adjuk az erkölcsöset, mikor irígyled szegény testvéredtől azt a
rongyot. Hát az utcára vessenek bennünket, meztelenül járjunk? Éhen
haljunk? Akkor volna neked csak ünneped.
 Éva már a szokott taktikájához nyúlt. Dúdolva leült az asztalhoz és
belefogott a regényolvasásba. Dermákné tovább ontotta a ráfogásokat és
szitkokat leányára, szegény Jani befogta mind a két fülét s belevájta
magát a betűkbe. Sárika lassan, lopva odasomfordált az asztalhoz és
könyökére terpeszkedve, úgy hallgatta nagy kéjjel az édes anyját.
Ez közben szünetet tartott, de elméjében új fordulatok után vadászott.
Az ilyen szünetet felhasználta Jani, úgy gondolta, hogy ezzel eltereli a
beszélgetést, nekidurálta magát egy párszor, végre süket hangon mégis
csak kibökkentette:
– Te, Éva!
– Mi az? – mordul rá nénje, föl se tekintve könyvéből.
– A városban találkoztam a méltóságos úrral, megállított,
megszólított.
Éva is, édes anyja is felüti a fejét.
– Nos aztán? – kérdi Éva és közömbösségre kényszeríti a hangját.
– És még mert téged megszólítani az a – gazember! – fakad ki
Dermákné.
– Azt mondta, – folytatta akadozva Jani – hogy a régi barátsággal
gondol reád, azt mondta, hogy így mondjam meg neked és hogy meg is
látogatott volna, ha a mama nem haragudnék reá.
Jani, a mondókájának a végére érve, ismét a könyv fölé hajolt, azt
hitte, most csapnak majd össze feje fölött a hullámok. De vihar nem tört
ki, ám az az érthetetlen csönd, amibe szavai után merültek, még jobban
megijesztette. Éva letette a könyvet és mereven bámult öcscsére. Ha
egyedül volnának, ezer kérdéssel faggatná. Így csak nézett reá,
megkövesülve.
Dermákné pedig épp úgy meredt Évára. Mit érzett, mit gondolt, én
bizony nem tudnám megmondani. Mondhatom-e, hogy mivel a Jani
ujságát menten belekapcsolta a házbérproblémába, becstelen, haszonleső
a gondolkodása? Pedig az volt az első gondolata, az utolsó is. Hogyan,
miképen – nem tudom, az anya is csak úgy elértette ennek az üzenetnek
az igazi értelmét, mint Éva és rögtön a házbérre gondolt. Nincs többé
házbérgond.
 Perceken át tartott ez a kínos csend, csak Janinak üres és baljóslatú.
De ez a néma sora a perceknek megváltoztatta egyszeribe a Dermák-
családban az erő- és érzelmi viszonyokat. A kis Sárika elunta magát s
valahogyan krákogni kezdett, Dermákné erre fölriadt merengéséből és
feléje ütött a kezével. Éppen tarkón érte az ütés és Sárika meglepetten,
rémüldözve ugrott fel a helyéről.
– Itt vagy? – kiáltott rá legrikácsolóbb hangján az édes anyja. – Hogy
mertél egyáltalán bejönni? S ebben a szoknyában? Miért nem vetetted
le? Nem meg van-e neked tiltva, hogy a szobaúrhoz bemenj? Ha ez
mégegyszer előfordul, összetöröm a csontjaidat és kilöklek, hogy sohase
szeded össze magadat. Szégyen és gyalázat, az ilyen nyomorék kölyök
leány már a legények után jár. Csitt, egy szót se, régóta nem tetszik már a
viselkedésed. Vigyázz magadra, hogy valami gonoszságon ne érjelek.
Vagy mondd csak, honnan vetted ezt a karperecet?
Sárika egészen el volt képedve. Nem érti, hát fölfordult a világ? Mért
jár most ő rá a rúd? Az előzményekben bízva, szemtelen hangon
iparkodott megtartani pozicióját:
– Hát a mamából is beszél már az Éva irígysége? Összespóroltam,
már sokszor mondtam.
– Hazudni mersz? Nekem akarod mondani, hogy te spóroltál? Ugyan
miből? Aztán itthon nincs kenyér és te ezüst karperecekre spórolsz? Add
ide rögtön.
– Az enyém, – dacoskodik Sárika.
– Tüstént ide adod! – rivall most rá Dermákné és fölkel, megfogja a
kisleányt a könyökénél és isteniesen megrázva, letépi róla a karperecet. –
Így ni, majd adok én neked karpereceket vásárolni. Aztán vigyázz
magadra, ha csak egy szóval elárulod, hogy rossz úton jársz, kidoblak,
mint a kutyát!
Ezeket pedig mondván, Dermákné mintegy elismerést keresve néz
Évára. Ez nekipirulva, lesütött szemmel úgy tesz, mintha ügyet sem
vetne a csetepatéra. Érti az édes anyját és tudja, hogy a Deméndy üzenete
már is megszerezte neki régi pozicióját a családban. Nem tudott neki
örülni.
Fölkel és az ajtó felé tartott.
 – Hova mégy? – kérdi tőle Dermákné lágy, gyöngéd hangon. Éva
fölütötte fejét, úgy nézett az anyjára. Leküzdötte magában a keserűséget
és iparkodott nyugodtan felelni:
– Meleg van, kimegyek a gangra.
Onnan azután, az ablakon keresztül szólt az öccsére:
– Jani, hozz ki egy széket.
Jani mindenkor engedelmeskedett neki, most azonban bizonyos
mohósággal. Az együgyű fiú is megérezte, hogy nem a széket kívánja
Éva, hanem a vele való beszélgetést.
– Hol találkoztatok? – kérdi Éva a székre ülve és a rácshoz dől.
– A Dorottya-utcában, – felel Jani zavartan, attól félt, hogy a nénje
kérdezi: mit kerestél a Dorottya-utcában, erre pedig nem tudott volna
felelni. Amióta Bellágnénak olyan melege volt, a szegény fiú nem vágtat
egyenesen haza, hanem ellenállhatatlan kószáló vágytól gyötörve, nagy
kerülőkben bolyongja be a legnépesebb utcákat, jobbra-balra nézegetve:
valami isten csodájánál fogva nem találkozik-e szemben Bellágnéval?
Éva azonban nem kíváncsi erre. Azt akarja, hogy apróra mondjon el
neki mindent. Ő köszönt-e előre az államtitkárnak? Nem? Mit gondol,
igazán szívesen beszélgetett-e vele, vagy csak úgy, udvariasságból? És
úgy mondta-e: a régi barátsággal? És azt mondta-e, hogy szószerint
mondja ezt neki?
Nagyot sóhajtott, mikor töviről-hegyire kikérdezte a fiút. Igen, tehát
beteljesedett. Deméndy találkozni akar vele, keresi is. A Dorottya-
utcában volt, még pedig a Gizella-tér felől jövet. Tehát nem a klubban
volt, hanem a Koronaherceg-utcában. Arra jár, hogy vele találkozzék.
Most már mindent tud és aszerint fog cselekedni.
A Jani fiú mellette áll és szintén elgondolkodva néz a rácson
keresztül. Együgyű, becsületes lelke érzi, hogy nénje most arra a szép,
nagy emberre gondol és találgatásában tisztelettel visszahőköl e
gondolatok boncolgatásától. Valami nagy, tiszta tragédiát sejt, egy nagy
úr szeret egy szegény leányt, le kell mondaniok egymásról és csak a
távolban dobog egymás felé a két szív. Szegény Éva és szegény
méltóságos úr!
 S amint ennek a képzetnek átengedi magát, egyszerre csak ismét
szemben látja magát a méltóságos úrral, aztán a Koronaherceg-utcában,
ahol minden asszonyban Bellágnét sejtette és egyszerre csak ismét rabja
az igézetnek: a kis udvari szobában ül a kis asztal mellett, mellette a
gyönyörű asszony, amint ránéz, különös, nedvesforró tekintettel és látja
fehér mellét és érzi a térde érintését… A szegény fiú behúnyja szemét és
kéjes borzongással hajol a rács fölé: Jó volna leugorni innen és elterülni
és meghalni, a föld alá kerülni és sohasem látni többé azt a fehér mellet,
azokat az igéző, rejtelmes pillantásokat!
Az ablakon keresztül pedig kiszól egy sohse hallott, gyöngéd, szerető
hang:
– Nem fogsz meghülni, Éva?
 2.

Éva maga is csodálkozott, hogy mennyire hidegen hagyja kínos

reménységének beteljesedése. Sem öröm, sem boldogság, sem szerelem,
sem izgatottság. A tisztviselő sem megy közömbösebb lélekkel a
hivatalba, mint ő indult a biztos találkozás elé. Mindössze még
gondosabban, még válogatottabban öltözködött, mint máskor. És ami
eddig nem történt soha, az édes anyja segített neki és megigazította hátul
a szoknyája ráncait.
Az éjszaka eléggé alaposan átgondolta a mai nap programmját.
Hideg és csábító lesz, ez volt eltökélt szándéka. Nem adja magát oda az
első hívó szóra, ó, ennyire olcsón nem adja magát. Hadd könyörögjön,
hadd alázza meg magát, mielőtt vesztébe rohan. Mert ezt a gondolatot
most is tartja, Deméndyt tönkre akarja tenni, legalább a családi
boldogságában. Bizonyítékot szerez és ezt szemébe vágja annak a csöpp
asszonynak, akire gyűlölet nélkül nem tud gondolni.
A tegnapi ujságot már látta, abból tudja, hogy a Házban ma is
érdekes ülés lesz. Deméndy bizonyosan ott lesz, mert még mindig a
belügyi tárcánál tartanak. Sőt lehet, hogy beszélni is fog, mert nagyon
rájár a rúd a megyei gazdálkodásra és egyre előhozakodnak
szabálytalanságokkal, erőszakoskodással, sikkasztással és zsarolással.
Csak el ne jönne a felesége is! Azaz bárcsak jönne! Nem volna rossz, ha
a szeme láttára csábítaná el az urát. Ez volna az igazi megoldás.
Bonyodalom és katasztrófa egyszerre.
Végigment az Andrássy-úton, azt gondolta, hogy a Károly-körúton
keresztül egyenesen az országházba megy. De nem tudott akaratának
engedni. Ösztöne bevitte a fürdő-utcába, az Erzsébet-téren keresztül a
koronaherceg-utca felé. Pedig igazán nem akart oda menni. Szép, nyári
nap volt, az Erzsébet-téren néhány szegény tüdővészes ember ült a
padokon, egy-két dologtalan leány, állás nélküli bonne, vagy boltos
leány, ezek orvul, irigykedve néztek a pompázó, előkelő úrileányra, aki
egyenletesen, meggondolt léptekkel, rájok sem nézve, halad a téren
keresztül. Messziről egy ifju ember törtetett utána, amolyan kezdő
aszfaltbetyár, akit a feltünő szép alak vállalkozásra biztatott, de mihelyt
utolérte és pillantása az Éváéval találkozott, nyomban megjuhászkodott
és oldalt kitért.
Már ott volt az utcában, mely második otthona, mikor arra eszmélt,
hogy kár volt ide jönni. Ismerősök megállíthatják s amúgy is késő van, a
képviselőházban mostanában sokan látogatják a karzatot, hátha jegyet se
kap? A zsibárus-utca sarkán csakugyan látott egy ismerős arcot, de ez
nyomban befordult az utcába, mihelyt őt meglátta. Domokos volt, a
Wočasek legénye. Ugyan, ilyentájt, tizenegy órakor mit csinál ez az
utcán, hiszen dolga van? Némi feleletet egy éktelenül nagy piros
szalmakalaptól és kiáltóan sárga blousetól kapott: Mészáros Gizi
kisasszony jött ki a főposta-épületből, a kezében levelet tartott. Tehát
apróhirdetés? gondolja Éva és megvetően bigyeszti le ajkát. Egész sereg
leány mulat azzal, hogy az apróhirdetések útján bogozgat
összeköttetéseket, irat magának poste-restante, felel is ugyanilyen módon
és a távolból bizonyos nimbuszt szerez előbb magának, mielőtt a
valóságban boldogítja a szerencsétlen gavallért. A főposta poste-restante
rekesze csupa ilyen viszonyokat közvetít, melyek illuziót adnak a
férfiaknak azzal, hogy «tisztességes» leányt hódítanak.
Szerencséje volt, nem állította meg senki. Hogy egyik utca-sarokról a
másikig egyre követte valaki, azt már föl se vette. Áthaladt a Ferenciek-
terén, az egyetem-utcába, onnan tért ki a muzeum-körútra. Furcsa, ez a
Gizi meg van-e duplázva? Megint csak maga előtt látta, alig tíz
lépésnyire, a zsebéből kilátszott még a beléje gyűrt levél csücske, úgy
sietett lelkendezve a kocsiúton keresztül, mintha valaki kergetné. De
inkább ő kergetett valakit: Domokos épp most fordult be a technika
udvarára és Gizi némi habozás után letett róla, hogy oda is kövesse.
Éva még észrevette, hogy a legény egy falkiszögelés mögé lapulva
visszatekint s mikor látta, hogy üldözője nem követi többé,
lélekszakadva rohant vissza az utcára és szemét mindenfelé jártatva,
kereste, akitől futott. Éva már befordult a Sándor-utcába s mintha a szíve
most valamivel lázasabban dobogott volna.
A középső kapu előtt a rendőrtisztviselőn, néhány kopottruhás fiatal
emberen kívül két elegáns fiatal leány lézengett, a Bellág-leányok.
Csüggedten álltak a fal mellett és meredtek maguk elé. A céltalanság
lerítt róluk és szendeségükben, finom egyszerűségükben valóban
szomorú látvány voltak. Éva is megsajnálta őket s szerette volna
megkérdezni tőlük, mi bajuk, de csakhamar magától megtudta. Nem
kaptak jegyet s most nem tudnak mit csinálni a délelőttjükkel.
Éva azonban kapott. Megfoghatatlan, de kivételes esetekben mindig
előkerül még egy hely valahonnan, csak embere válogatja. Az is inkább
psichologus, mint öntudatos tény, hogy míg a kapus könyörtelenül utasít
vissza akárhány úrinőt, aki a főkapun át akarna a házba jutni, addig az
Évák meg a Gizik mindig akadálytalanul suhanhatnak be a tilos
bejáráson. A két Bellág leány félő irigykedéssel nézett a büszke leány
után, aki oly biztonsággal haladt föl a lépcsőn, hogy a kapus, mire
észretért azon vette magát, észre, hogy szalutált, holott azt akarta
mondani: erre nincs bejárás.
A kis karzati ajtó föllebbentésével Éva általános moraj, kiáltozás és
kavargás közepette megy a helyére. Odalent élvezik a felháborodást. A
miniszter kissé sápadtan, de jeges nyugalommal áll a helyén és míg a
felháborodással megbirkózik az elnöki csengő, nyugodtan cukrot
szopogat. A karzatnak ma meglehetősen idegen képe van, egy honti
küldöttség terpeszkedik egy egész soron végig, éppen a honti állapotok
okozták a kavarodást, azonfelül a középső karzaton egy nagy idegen
társaság lesi az izgalmakat: egy fiatal képviselő rokonsága és baráti köre,
akik meghallgatják a szűzbeszédet, mely ezután következik.
Éva gépiesen integet jobbra-balra, néhány ismerős mégis csak akadt,
sőt gyakorlott szemével egy egész csomó jövendő ösmerőst is
felfedezett. Fiatal, többé-kevésbbé jól öltözött leányok, akik kottát vagy
könyvet tartogatnak az ölükben: minden esztendőben ilyenkor nyílnak
ezek a friss karzati virágok, akkor, mikor a szinésziskolákban
befejeződnek a vizsgálatok. Rendesen a postán kapnak két karzati jegyet:
a jó isten tudja, kinek jutott eszébe, hogy ezzel kedveskedjen nekik, de
nemsokára megtudják ők maguk is.
A belügyminiszter végre szóhoz jut és valamit mond, amire a
jobboldal hangos kacagásra fakad. A hontiak megdöbbenve néznek
össze, aztán ők is kacagnak. A baloldal lármázna, de ott is kacagnak,
úgy, mintha gúnyos kacagás volna. Denique, a miniszter megnyeri a
csatát, mint annyiszor máskor, mikor a legmegdöbbentőbb adatok hatását
megerőtleníti egy találó elmésséggel.
Éva az államtitkárt keresi. Csakhamar ráakad. A legszélsőbb helyen,
közel az ujságírók karzatához, ül egy szélsőbaloldali képviselővel és
azzal hevesen vitatkozik. A két férfiú egészen belemelegedett az ügybe
és kikelt magából. Végre is az államtitkár vállat von, az ellenzéki
honatya a kezével olyan mozdulatot tesz, amely azt mondja: hát akkor
legyen úgy, többet nem tehetek, s izgatottan elválnak. A baloldali úr arca
még piros és haragos, amikor lemegy a völgybe ott aztán, minden
átmenet nélkül a gukkerjéhez nyúl és a szomszédját figyelmeztetőleg
meglökve, figyelmesen néz a karzatra.
Deméndy a miniszter mögé ül és élénken beszélget vele. Éva is
megdöbben, föl se nézett a karzatra. Keserűség kél a szívében, de alig
érlel meg benne a gondolat, hogy Deméndy egészen megváltozott, valaki
titkolózva hajol le hozzá és egy cédulát csúsztat a kezébe. A szíve nagyot
dobban, figyelmesen tekint le a szónokra és csak néhány perc mulva
bontja szét a cédulát, melyen a jól ismert kúsza írásvonalak csak ennyit
mondanak: Vártam és várom.
Ezentúl Éva álomszerű fásultságban ül a helyén és a szemével követi
Deméndy minden mozdulatát. Ez a táskájából sorra kiszedi az aktákat és
ceruzájával jegyezget beléjük egyet-mást. Aki nézi, csak a szorgalmas,
ügyeinek élő tisztviselőt látja. Csupa politika, csupa közügyhöz való
érdeklődés az egész ember. Amellett látszik, hogy a szónokokat is
figyelemmel kiséri, mert közbe-közbe, hol tagadólag rázza a fejét, hol
meg szörnyűködve kacag. A rúd különben ő rá is jár, mert a honti
állapotokért közvetetlenül benne keresik a főbűnöst. Aki így látja azt a
szép, okos és buzgó embert, gondolná-e, hogy a karzaton ül egy szép
leány, akivel már most is gondolatban megcsalja a feleségét?
Nagy a melegség. Végig a sorokon suhognak a legyezők, szinte
állandó alaphangja az a lent folyó vitának. Az imént még egy tisztes
ábrázatú öreg úr dörgött lent és pártja zajos helyeslése között kijelentette,
hogy ha éppen obstrukciónak akarják tekinteni a vitát, hát tekintsék
annak, de akkor ez a kormány csak azt következtetheti belőle, hogy
megérett az obstrukcióra. Most ez az öreg úr még lihegve és kivörösödve
a karzatra nyitott és melegen üdvözöl egy fiatal szép úriasszonyt, aki a
kis fiával ült a második sorban. A fiatal kávésné volt: most már tudja,
kinek köszönheti a jegyeket s úgy látszik, azóta már sokszor, élt ezzel a
szívességgel, sőt többel is: a képviselő úr rendelkezésére bocsátja
kocsiját is, mikor haza megy, hogy az urát az ebéddel meg ne
várakoztassa.
Egy óra van, az elnök öt percnyi szünetre fölfüggeszti az ülést. A
képviselők az ajtók felé tódulnak, kisebb csoportjuk összeverődik a
középen és ott is élénken vitatkozik. Deméndy egy futó pillantást vet a
karzatra és szintén kisiet. Itt az ideje. Éva is fölkel és siet kifelé. A
keskeny folyosón végig a főlépcsőhöz, de ott nem megy le, hanem benyit
egy tágas terembe, valami kisebb bizottsági ülésterembe s gyorsan
beteszi maga után az ajtót. Egy perc nem telik bele s az ajtó már
megnyílt és belép rajta Deméndy.
Egy pillanatig fürkészve hallgatódzott a másik, zöldposztós ajtó felé,
aztán mohón Évához sietett, előre nyújtott két kezével megrázta az
Éváét, aztán szó nélkül hevesen a karjaiba zárta és fülébe csókolta e
szókat:
– Éva, kedves Éva, milyen jó, hogy ismét egymásra találtunk.
Éva a keze érintésétől megrázkódott, az előre elhatározott dac és
visszautasítás átvillant az agyán, aztán alázatosan a férfi vállára hajtotta
fejét és míg némán peregtek le könnyei, először érezte, hogy eladott
leány, akinek nincs önálló akarata.
Deméndy magához emelte a könnyes, szép arcot, melyen most
valami kimondhatatlan fájdalmas önmegadás tükröződött vissza és
meghatottan csókolta le könnyeit.
– Szegény Éva, – rebegte őszinte érzéssel – ugy-e nagy fájdalmat
okoztam?
Éva mosolyra erőltette magát és zsebkendőjével hirtelen letörölte
könnyeit.
– De ugy-e, szeretsz még? – kérdi Deméndy és mohón újból karjába
kapja és csókjaival elborítja arcát.
Ezzel a mult el volt intézve és Deméndy ismét az Éva régi
szerelmesének és urának érezte magát, úgy adta neki utasításait,
önkéntelen parancsoló modorban, mely lenyügözően hatott Évára.
– Még ma veled akarok lenni, – szólt és izgatottan mérte föl-alá a
termet. – Este nem lehet: rab vagyok, hanem délután, rögtön ebéd után,
és együtt maradunk az utolsó pillanatig, a klubba sem megyek föl –
ameddig csak lehet. Lássuk csak, hozzátok nem mehetek, biztosra akarok
menni. Te se menj haza ebédre, nem akarom, hogy késsél. Maradj a
városban és – és, igen, ez a leglalkalmasabb, eredj föl Courriernéhoz.
Igen, ott várj meg. Jó lesz?
 – Jó lesz, – súgja Éva hangtalanul és nem mer a férfira nézni. Úgy
hallgatta, mint a cseléd, aki a gazdája utasításait fogadja.
– Most pedig, édes, isten veled, még egy darabig itt kell lennem,
aztán sietek szabadulni az ebédtől. Négy órára, igen, legkésőbben négy
órára ott leszek.
És még egyszer magához ölelte, mohón, éhesen és egy utolsó,
vérforraló csókot nyomván az ajkára, elsietett. Éva megtörülte arcát,
nagyot lélekzett és szintén elhagyta a tanácstermet.
Megváltozott a világ. Milyen más az: várni valakit és aztán élni vele,
mikor megérkezik. Az ember megcselekszi azt, amit akar, de a
cselekedete lelki mivoltát nem szabhatja meg. Hónapokon keresztül ezt a
találkozást a szerelemmel elegy boszú tervekép hánytorgatta magában,
most se boszú, se szerelem. Úgy érzi, mintha hosszú dologtalanság után
állást kapott volna. A pénzre gondol s ami vele jár. Semmi más. Dermák
Éva, a Deméndy Miklósnak éveken át szeretője, csak most vált lelkileg
azzá, aminek mások nézték: a pénz nyomorultjává.
Követi a parancsot. Nem megy haza ebédre. Harminc krajcárja van,
ezzel jóllakhatik Frommernál. Rekkenő hőség van, csak azok járnak az
utcán, akiknek dolguk van. A belvároson egyáltalán már erősen
megérzik a nyár. A déli sétálók sorai is megritkultak, ilyenkor két óra
felé éppen csak a boltos leányok sietnek vissza az üzletbe s egy-egy
elkésett iskolásleány vágtat a villamos állomás felé. Éva lassan,
elgondolkodva fordul be a Kossuth-utcába, gépiesen nézi magát a
kirakatok üvegében, átvág a koronaherceg-utcába és ott befordul a
Harisbazárba.
Ott van a Frommer kávémérése, ahol déli időben huszonöt krajcáron
négy tál ételt kapni kenyérrel. Sajátságos fészek. Sötétes üvegajtó nyílik
be az egyik kicsi szobába, ahol szorongva állanak a kerek kis asztalok,
megrakodva az utcák szomorú női proletárjai-val. Gazdátlan bonne-ok,
facér gouvernante-ok, néhány kalandornő, ki szegényesen, ki gazdagon
felcicomázva, az egyik vígan kacag, a másik homlokán gond borong. Az
üvegajtón keresztül belátni a másik szobába: ott csupa férfi ül ebéd utáni
fekete kávénál és ujságot olvas, dominózik vagy kártyázik. A belváros
kisboltosai ütötték föl itt tanyájukat. A kis nyárspolgárság szolidsága
szomszédos itt a nagyvárosi női proletáriátus és kalandorság
feslettségével, fásultságával.