Solution Manual for American Government Institutions and Policies

13th Edition Wilson DiIulio Bose 1111830010 9781111830014

Full link download
Solution Manual
https://testbankpack.com/p/solution-manual-for-american-government-
institutions-and-policies-13th-edition-wilson-diiulio-bose-1111830010-
9781111830014/
Test Bank
https://testbankpack.com/p/test-bank-for-american-government-
institutions-and-policies-13th-edition-wilson-diiulio-bose-1111830010-
9781111830014/

CHAPTER 2
The Constitution

LEARNING OBJECTIVES
WHAT YOU NEED TO KNOW
 Why was a Bill of Rights adopted so soon after the ratification of the
Constitution?
 Why did so many authors of the Constitution fear factions?
 Why did the Framers agree on the idea of a separation of powers?

WHO GOVERNS?
1. What is the difference between a democracy and a republic?
2. What branch of government has the greatest power?

TO WHAT ENDS?
1. Does the Constitution tell us what goals the government should serve?
2. Whose freedom does the Constitution protect?

Copyright © Cengage Learning. All rights reserved. Copyright © Cengage Learning. All rights reserved.
12 Chapter 2: The Constitution Chapter 2: The Constitution 12

ADDITIONAL LEARNING OUTCOMES

The purpose of this chapter is to introduce students to the historical context within which the United
States Constitution was written. After reading and reviewing the material in this chapter, the student
should be able to do each of the following:
1. Explain the notion of “higher law,” by which the colonists felt they were entitled to certain
“natural rights.” List these rights.
2. Compare the basis on which the colonists felt a government could be legitimate.
3. List and discuss the shortcomings of government under the Articles of Confederation.
4. Compare and contrast the Virginia and New Jersey plans and show how they led to the Great
Compromise.
5. Explain why separation of powers and federalism became key parts of the Constitution.
6. Explain why a bill of rights was not initially included in the Constitution and why it was added.
7. List and explain the two major types of constitutional reform advocated today, along with
specific reform measures.

OVERVIEW
The Framers of the Constitution sought to create a government capable of protecting liberty and
preserving order. The solution they chose—one without precedent at that time—was a government
based on a written constitution that combined the principles of popular consent, separation of powers,
and federalism.
Popular consent was most evident in the procedure for choosing members of the House of
Representatives. However, popular consent was limited by the requirements that senators be elected by
their state legislatures and presidents by the Electoral College. Powers were separated among branches
that then had to cooperate to effect change. Thus, separation of powers was joined to a system of checks
and balances. The Framers hoped this system would prevent tyranny, even by a popular majority.
Federalism came to mean a system in which both the national and state governments had independent
authority. Allocating powers between these two levels of government and devising means to ensure that
neither large nor small states would dominate the national government required the most delicate
compromises at the Philadelphia convention. The Framers’ decision to protect the institution of slavery
was another compromise, which presumably helped to ensure the Constitution’s ratification by states
engaged in the slave trade.
In the drafting of the Constitution and the struggle for its ratification, the positions people took were
determined by a variety of factors. In addition to their economic interests, these included profound
differences of opinion over whether the state governments or the national government would be the best
protector(s) of personal liberty.

CHAPTER OUTLINE
I. Introduction

Copyright © Cengage Learning. All rights reserved. Copyright © Cengage Learning. All rights reserved.
13 Chapter 2: The Constitution Chapter 2: The Constitution 13

• The goal of the American Revolution was liberty.

Copyright © Cengage Learning. All rights reserved. Copyright © Cengage Learning. All rights reserved.
14 Chapter 2: The Constitution Chapter 2: The Constitution 14

II. The Problem of Liberty (THEME A: THE POLITICAL PHILOSOPHY OF THE

FOUNDERS)
• Colonists were focused on traditional liberties:
o the right to bring legal cases before independent judges;
o the right to not have to quarter troops in their homes;
o the right to trade without burdensome restrictions; and
o the rights to pay no taxes that had not been established without direct
representation.
o The colonists came to see independence as possible because they had lost
confidence in the British constitution.

A. THE COLONIAL MIND

• Believed that men seek power because they are ambitious, greedy, and easily
corrupted
• Believed in a higher law embodying natural rights
o Life
o Liberty
o Property (Jefferson changed this to “pursuit of happiness”)
• A war of ideology, not economics
• Declaration of Independence cited specific complaints against George III for
violating unalienable rights.

B. THE REAL REVOLUTION

• The “real” revolution was the radical change in belief about what made
authority legitimate and liberties secure.
• Government exists by consent of the governed, not by royal prerogative.
• Political power is to be exercised by direct grant of power in a written
constitution.
• Human liberty exists prior to government, and government must respect
liberty.
• Legislative branch created as superior to executive branch because the
legislature directly represents the people.

C. WEAKNESSES OF THE CONFEDERATION (Articles of Confederation):

• Could not levy taxes or regulate commerce
• Sovereignty, independence retained by states
• One vote in Congress for each state
• Nine of thirteen votes in Congress required for any measure
• Delegates to Congress chosen and paid by state legislatures
• Little money coined by Congress
• Army small and dependent on independent state militias
• Territorial disputes between states led to open hostilities
• No national judicial system
• All thirteen states’ consent necessary for any amendments.

III. The Constitutional Convention (THEME B: THE CONSTITUTIONAL

CONVENTION)

Copyright © Cengage Learning. All rights reserved. Copyright © Cengage Learning. All rights reserved.
15 Chapter 2: The Constitution Chapter 2: The Constitution 15

A. THE LESSONS OF EXPERIENCE

1. STATE CONSTITUTIONS
• Pennsylvania: Radically democratic, but trampled minority rights—
government was too strong.
• Massachusetts: Less democratic: directly elected governor, but electors
and officials had to own property; clear separation of powers.

2. SHAYS’S REBELLION (MASSACHUSETTS)

• Brought fear that states were about to collapse from internal dissension

B. THE FRAMERS
• Fifty-five (55) attending: men of practical affairs, including Continental army
veterans and members of the Congress of the Confederation
• Absent: Thomas Jefferson, John Adams, Samuel Adams, Patrick Henry
• An entirely new constitution was written, although the gathering was
authorized only to revise Articles.
• Primary concern was with defense of liberty as a natural right (based in
Lockean reasoning).
• Doubt that popular consent alone could guarantee liberty: Fear of tyranny of
the majority
• “A delicate problem:” How could government be strong enough to preserve
order but not threaten liberty?

IV. The Challenge

A. THE VIRGINIA PLAN
• Strong national government organized into three branches
• Bicameral legislature
• Executive and members of the national judiciary to be chosen by legislature
• Council of revision (executive and some judiciary branch members) with veto
power; legislature could override the veto.
• Two key features of the plan:
o national legislature with supreme powers; and
o one legislative house, elected directly by the people.

B. THE NEW JERSEY PLAN

• Submitted as alternative to Virginia Plan
• Generated from a fear that legislative representation would be based on
population, allowing the more populous states always to outvote the less
populous states
• Sought to amend rather than replace the Articles of Confederation
• Proposed one vote per state, so Congress would be the creature of the state
governments
• Protected small states’ interests while enhancing power of national government

C. THE GREAT COMPROMISE (OR CONNECTICUT COMPROMISE)

• House of Representatives based on population and directly elected by people

Copyright © Cengage Learning. All rights reserved. Copyright © Cengage Learning. All rights reserved.
Another document from Scribd.com that is
random and unrelated content:
nekem még a derék helybeli szinészeknél is előkelőbb barátaim vannak.
Főuraink közel nem eggyel volt szerencsém találkozhatni és herceg F. a
mult évben megengedte, hogy vele utazzam Angliába, midőn telivér
lovakat ment venni Newmarketbe.
Georgina kissé elcsodálkozott ezeken a szavakon és bizonyos
meglepetéssel ismételte:
– Tehát ön nem kalandor? Kár, határozottan sajnálom, hogy egy
percig meggyanusítottam. Valaki, – sajnálom, hogy nem mondhatom
meg, hogy ki, – a helybeli színház részéről némi csekélységet kért tőlünk
ma kölcsön az előadáshoz. Ez a bizonyos tegnap páholyunkban látta és
ezen módfölött elcsodálkozott.
– Természetesen, hölgy volt az illető, – felelt jókedvü nevetéssel
Szindbád és elhatározta, hogy estére kis virágcsokrot küld Szalánczi
kisasszonynak.
– Engedje meg, hogy némi alapos aggodalmaim lehettek ön felől,
midőn… De erről ne beszéljünk. Remélem, kigyógyult már oktalan
szenvedélyéből, Szindbád úr? – kérdezte halk, barátságos hangon az
asszony.
– Korántsem, asszonyom és azóta ezerféle kötelék támadt, amely
mindjobban megláncol állhatatosságomban. Kegyes meghivatásomat
korántsem merészelem bátorításnak venni, de mégis csak arra szolgált,
hogy kegyedet közelről láthassam és elveszendő szívemet még jobban
elveszítsem.
– Majd megtalálja, – mondta Georgina és félrefordította a fejét. –
Igya meg teáját.
Szindbád természetesen az öreg asszonyság asztalkájánál kérte a tea
fölszolgálását a nagybajuszu őrmestertől, míg doktor Corvinusz a fiatal
nők társaságában maradt.
– Ismerte ön Wesselényit? – kérdezte az öreg asszonyság rendületlen
nyugalommal. – Az este, midőn a színházban elváltunk, kénytelen
voltam többször önre gondolni, mert a régi Redout-bálokat oly
nagyszerűen tudta elmondani.
– Igen, ismertem, – mondta tökéletes bátorsággal Szindbád, miután
az öreg hölgyön már tegnap is észlelt némi idegességet.
 Az öreg asszony arca boldogan elmosolyodott, a megfakult szemek
tündököltek, mint havas hegyhát mögött bujdosó csillagocskák.
– Én többször táncoltam vele, – mondta és teáját örömteli vígsággal
kavargatta.
Mariett, aki mindenre figyelt, hirtelen átszólt a szomszéd asztalkától:
– Mama, még forró a tea!
Az öreg asszonyság bólintott.
– Köszönöm, lányom, – felelt gyöngéden.
Mariett később néhány teasüteménnyel jött az asztalhoz.
– Mama, ezeket szereti, – mondta a Georgina anyjának.
Valamint nemsokára így szólott doktor Corvinuszhoz:
– Megnézem Gyurkát, legalább most kéznél van a doktor!
És hosszu lágy léptekkel kiment a szalonból, hogy a Georgina
gyermekét megnézze.
Szindbád bizonyos idő multával elmerengve jött el a régi házból. A
csodadoktorral sietve, idegenül búcsúztak egymástól a kapunál, mintha
attól féltek volna, hogy valamelyik a nyakán marad a másiknak. Az
ezüstfejü ember bundagallérjában fürgén szaladt a havas úton, míg
Szindbád meg-megállott, a befagyott folyóra nézett, (ahol a jégtáblák
olyanformán emelkedtek ki, mint csatamezőn a halottak) és a gondolatait
rendezgette. Egy kézszorítás és egy szomorkás-vidám tekintet, amely
lehetett éppen úgy búcsu, mint marasztalás: „Isten vele!“ vagy „Soha
sem látom többé?“ sokáig motoszkált a fejében. Az emlékeiben
összezavarodott öreg asszonyka, aki báró Podmaniczky Frigyessel
táncolna még egyszer, ha a bárónak is kedve volna ehhez, – majd Roncsy
Mariett, a vendégként meghúzódó volt Pálháziné a későbbi Pálháziné
mellett… A férfiu eltünt és ők egymásban ápolják emlékét. Majd egy
gyermekkiáltás hangzott feléje és a strázsamester már medvesüvegben
áll a kapuban, hogy a vendégeket tiszteletreméltóan eleressze…
– Néhány napig még e városban maradok, – gondolta magában
Szindbád.
 ÖTÖDIK FEJEZET,
melynek a végét az író sem tudja teljes bizonyossággal.

A színházigazgató, nagyfalvi Kisfalvi Benedek a hegyen lakott,

ahová grádicsokon lehetett följutni egy kanyargós, hosszadalmas utca
során. A házak tán még a török hódoltságból maradtak ebben az utcában
és sűrűn fölbukkant a régi várfal, amelyhez a lakosok házaikat
ragasztották. A kővályuban olvadó hó csurgott lefelé és a házak minden
másodika bormérés volt. A hegyen szőlő termett és a korcsmákat közel
építették a borházakhoz. Vidám, zöldre festett, nagyon barátságos, de
öreg korcsmacégérek üdvözölték itt Szindbádot, aki az idők folyamán
csaknem mindegyik korcsmában megfordult. Egy helyen látszott a most
hófödte hosszu kuglizó és a földbe ásott nyári asztalokon varjak
üldögéltek. A Hófjáger (amelyben barna sört is csapoltak), majd a Szőlő
szinte csodálkozva maradoztak el Szindbád úr mellett, hisz a
Hófjágerban mindig megkóstolta a frissen érkezett bécsi kolbászkát és a
Szőlő mellett sem szokott elhaladni anélkül, hogy Stánczy Pista felől
kérdést ne intézzen Toncsi kisasszonyhoz, aki mostanában lett
menyasszonya egy udvari zsandárnak és a zsandár az esküvő után maga
vezényli a Szőlőt. Mintha a régi város valamennyi korcsmája ezen a
helyen gyülekezett volna össze, hogy minél nagyobb barátságban
legyenek egymással. Csábító, pohos hordók álldogáltak az udvarokon és
a kisebbfajtáju hordók, amelyekben a bécsi sör érkezik, a behavazott
udvar sarkában egymásra borulva szomorkodnak ifjúságuk fölött.
Nagyszerü pinceajtók láthatók mindenfelé, amelyekbe éppen most száll
le fonott üvegeivel Mátyás, a Zöld sipka csaposa. A pinceajtóból
barátságosan integet Szindbádnak, de a jeles férfiu, aki néhanapján a
gitározó zenész miatt hosszan elüldögélt a Sipkában, most minden
csábítás dacára tovább haladt a grádicsokon.
Ha Mátyás a pincéből utánanézett, biztosan láthatta, hogy minden
megindultság nélkül kapaszkodik tova a híres, nevezetes Mária Terézia-
kioszk terraszán, ahol nyaranta a szerelmetes polgárbálokon sok fiatal
hölgy elveszté a szívét, míg télen a lövészek komor és ünnepélyes
tanyája ez, de vasárnaponkint vígan szól benne a polgári zenekar.
Ezután már csak nagyfalvi Kisfalvi Benedek színigazgató háza
következett, aki itt lakott magányosan a hegytetőhöz közel, mint olyan
férfiúhoz illik, aki csupán Shakespearerel szeret társalogni és az újmódi
operettek színlapját mélységes megvetéssel ragasztatja ki a városban a
megfelelő helyekre.
Mintha valamely régi Falstaff-illusztráció nyomán épült volna e ház,
vagy talán azért vette meg annak idején a rajongó direktor, mert kedves
szerzőjének vélt hódolatot bemutatni: a ház régi volt, hegyes tetejü,
magas ablaku és a keskeny gyalogúton (bizonyára) Benedek úr gyakran
látta eljárogatni maga előtt a vindsori víg nőket.
A kapun kopogtató volt és midőn Szindbád kívül jelt adott, az
udvarról egy mélyen zengő női hang hangzott föl.
– Pista, szaladj a kapuhoz.
Egy aranyszőke haju, rövidzekés fiúcska, aki a színházban a
gyermekszerepeket szokta játszani, fölnyitotta a kaput és hamarosan
felelt az idegennek.
– Az apám, a színházigazgató nincs itthon. Az irodájában tessék
fölkeresni.
A nyitott ajtón át azonban észrevette Szindbádot nagyfalvi Kisfalvi
Benedekné, aki a ruhateregetésre ügyelt föl (és benne segédkezett) a
mosónővel és a szolgálóval. Piros pongyolában volt, – egykor tán
Erzsébet köntöse – és kendővel volt lekötve a feje. Az arca piros volt a
hidegtől és a pongyola színétől. Jókedvűen emelte föl a kezét és mindig
megmaradt zengő, drámai mély hangján, rákiáltott a látogatóra:
– Kerüljön beljebb Szindbád úr, már elkészültünk a dolgunkkal.
Szindbádnak ez az eset igen megtetszett, mert idáig mindig úgy
ismerte a színésznőket és más jobb hölgyeket, akik ruhateregetésnél,
disznóölésnél és egyéb háziteendőknél szeretnek elrejtőzködni az idegen
előtt. Habár a direktornéról – egykor Fátyol Márta néven csillag a vidéki
drámában és tragédiában, – mindig igen jó véleménnyel volt, aki soha
sem fordult különösebb érdeklődéssel a katonatisztek, vagy más
előkelőségek páholya felé. Sokáig, házasságuk első éveiben, sokat
civakodtak Benedek úrral, amíg Szindbád (aki véletlenül a városban
tartózkodott), a direktor nevében párbajra hívta Margittait, a társulat
akkori hősszerelmesét. A pisztolyok igen nagyokat dörrentek és Márta
ezután a legjobb feleség, háziasszony lett, a színpadra sem nagyon
kivánkozott vissza, mert hamarosan négy gyermeke született.
Kisfalviné Szindbádot a bolthajtásos folyosóról a házba vezette,
miközben jókedvűen csapkodta meg a férfi hátát.
– Régen nem volt nálunk, uram. A haja azóta megderesedett és az
arca olyan kenetteljes, mint egy papé.
Szindbád csöndesen bólintgatott, mint aki pontosan tudta jó előre
ezen szavak elhangzását.
– Demeter, persze, nincs itthon, mert hisz soha sincs itthon, – mondta
az asszony és egy szobába vezette Szindbádot a régi házban, amely
szoba tetejéig meg volt rakva könyvekkel, képekkel és hervadt
koszorúkkal. Kimustrált színpadi bútorok, mint például vékony szövettel
bevont fapadok és székek, amelyek talán egy királyi tróntermet
jelképeztek; a falak mentén, szoba közepén Julia koporsója, míg a
mennyezetről aranyozott facsillár függött le, benne a félig leégett
rózsaszínü viaszgyertyák.
Szindbád, bár azelőtt is megfordult a háznál, ezt a szobát még nem
látta.
– Magam is tisztelem az ősöket, – mormogta – és szeretem látni,
midőn mások is tisztelik.
– Mi csak azóta tiszteljük, mióta kevesebbet játszunk, – felelt a
színházigazgatóné a trónuson helyetfoglalva. – Ezt a drámai szobát azóta
rendeztem be Kisfalvinak, mióta kedves szerzője, az öreg Shakespeare
végképpen megbukott e városban. Itt szavalhat, tombolhat, dühönghet és
senkit sem zavar a háznál. Kisfalvi már öregedik. És a korral a legjobb
ember is elnehezedik egy kissé.
Szindbád egy százesztendős Shakespearet vett ki a
könyvszekrényből.
– Hogyan „nehezedik“ nemes barátom? – kérdezte a sárga lapokat
forgatva. – Tudtommal mindig rajongója volt a szépnek, a művészetnek?
 Az asszony kedélyesen vállat vont.
– Hisz ez a mesterségünkhöz tartozik. De azelőttiben mégis csak
elismerte, hogy gyermekeket nemzett, akiknek eltartásáról, jövőjéről
gondoskodni kell, reggel a piacra kell a pénz és, bár nem vagyok önző,
magam is szeretnék már egyszer a városba jutni, amihez egy új fekete
kalapra volna szükségem. Kisfalvi (lehet, hogy ebben igaza van) nem
ismeri el a kalap szükségességét, nem törődik a piaccal sem mindaddig,
amíg kellőképpen meg nem magyarázom a dolgot, de a hat neveletlen
árvát vajjon az utcára küldhetjük-e azért, mert Shakespeare volt az
egyetlen ember a világon, akivel egyáltalában érdemes ismeretségben
lenni?
– Attól félek, – mondta Szindbád, – hogy nemes barátomnak ebben is
igaza van.
Szólt és bámulattal szemlélt meg egy ritka acélmetszet-gyűjteményt,
amelyben régi Shakespeare-figurák sorakoztak ó-angol mesterek ónját
hangosan dicsérve.
Fátyol Márta hervadt, de gömbölyü arcán fájdalmas mosoly jelent
meg és a kötényével letörölte a kezeügyében heverő római sisakot.
– Én csak egyszerü nő vagyok, – mormogta némi megindultsággal, –
de sehogy se tudom elhinni, hogy a saját gyermekeinél közelebb
lehessen bárki az ember szívéhez, – pláne, miután a Shakespeare-
előadások még vasárnap délután is félig üres ház mellett mennek. Mit
akar Shakespeare az én uramtól? Beleegyezem, hogy tiszteletreméltó
angol ember volt, bár ott egy ötszáz forintba került rajz nem a
leghízelgőbb állapotban ábrázolja egy korcsmaszobában! Belenyugszom,
hogy a szinészetért sokat szenvedett és majdnem annyit játszott falusi
csűrökben, mint nálunk az öreg Kerékjártó. De már Kerékjártónak
megmondtam, midőn ákontó napokon büszkén a mellét verdeste az
irodában és kiállhatatlanul hazudozott, hogy bátran elmehetett volna
kapálni, ahelyett hogy szinész lett volna.
– Asszonyom, – felelt nemes hévvel Szindbád, – hisz Julia
kegyednek legszebb szerepe volt. És Ofélia, amelyben a régi Nemzetiben
vendégként játszott!
– Mit ér az, ha már nem játszom, – mondta vállát vonogatva a
színházigazgatóné. – Gyermekeim vagyonát, kevés félretehető
vagyonkánkat mégis csak elviszi Shakespeare. Ezek a drága régi lim-
lomok. Vagyonban kerültek a falon a képek és azon kézírások ott fenn, a
göngyölegek gyakran piacpénzemből az utolsó forintokat is mozgásba
hozták, midőn Stronszky, a Kis és Fia könyvkereskedő cég mostani
tulajdonosa, egy égetni való gazember, fuvolázni kezdett Kisfalvi fülébe
és zsebéből egy régi Shakespeare-kiadást szemhunyorgatva, titkolózva
elővont, mint a tilos dohánylevelet a paraszt szűre ujjából. És a régi
szerepeket is mind elfelejtettem már, mert hisz itt a kutyának se kell
Shakespeare! Azt mondja, hogy újra megtanulhatom? Melyiket, ha
szabad érdeklődnöm? Stronszky, ez a németbe ojtott pénzlopó, egy
napon Hamlet anyjának szerepét ajánlotta figyelmembe! Megkapta a
magáét. Nem azért lettem direktorné, hogy kimustrált öregasszonyokat
játszak. Ha már nem játszhatom Oféliát, talán az öreg dajkát válasszam
helyette?… Nem, nem, Kerékjártó eleget másolta a színlapot
vándorszinész korában, de én már mégis csak a legünnepeltebb
szinésznő voltam Magyarországon, akinek ajtaja előtt térdepelt a direktor
az új szereppel. Az ördög vigye el Shakespearet! Azok a lehetetlen
kosztümök a legfiatalabb nőből is öregasszonyságot csinálnak a
színpadon.
A falon, három oldalról régi Shakespeare-alakítók ódon képei lógnak
alá. Garrick számtalan alakban és az a bizonyos postakocsi, (amely a régi
angol városokba, fogadókba vitte az utazókat), hol a Shakespeare-
korabeli London, hol Windsor utcáin robogott. Amott Falstaff ült a
bormérésben és mögötte a kanyargó utca látszik nyurga, egyenetlen
házaival, fecsegve állnak a sarkon a „víg nők“, máshol törpe jegenyék
látszanak egy folyó partján, régi fametszetben, – és harminc forintot vitt
el érte Stronszky, – mint Kisfalviné mélabúsan megjegyezte.
– Istenem, – rebegte az asszony, ügyesen előcsalt könnyek között, –
inkább mentem volna egy szinészhez, egy kómikushoz vagy
Kerékjártóhoz, aki jeles drámai erő minden társulatnál, mint egy
direktorhoz. A pénz inkább megmaradt volna. Semmink sincs, Szindbád,
pedig tíz esztendeje vagyunk ebben a városban. Elviszi Shakespeare!
Habár antik ékszereimet, (amelyekkel Kisfalvi néha meglepni szokott)
nem igen cserélném el a Somogyi direktorné brilliánsaival. Könnyü neki!
– De nincs is hat egészséges gyermeke.
Szindbád itt alkalomszerűnek vélte, hogy mély hódolattal
megcsókolja az asszony kezét.
 – Márta, kegyed a legjobb anya és a legjobb szinésznő. E két
ellentétes állapotot senki sem oldotta meg oly könnyüszerrel, mint
kegyed, drága asszonyom. Mondja, ismeri a Pálháziékat a városban? –
kérdezte Szindbád és egy ócska foliánst vett le a polcról, amelyben
csupán arról volt szó, hogy a Shakespeare királyi udvarainál milyen volt
az öltözködés divatja.
A színházigazgató neje nyomban bólintott a trónuson, ahol helyet
foglalt.
– Nagy rajongóim voltak, midőn még a szinpadon játszottam Juliát
vagy Oféliát!
– És házuknál gyakran megfordult? Mert úgy hallom, szalont
tartanak, hol a szinésznők szívesen fogadtatnak?
– Pardon, nem szinésznők, hanem a szinésznő! – felelt Márta asszony
némi büszkeséggel. – Elismerem, hogy sok furcsaságuk, sőt hibájuk van
a Pálházi hölgyeknek, de holmi táncosnék vagy ugrándozó énekesnők
sohasem foglalhattak helyet nemes, antik szalonjukban. Csupán a drámát
tartották művészetnek, amíg az egyáltalán művészet volt ebben a
városban.
– Sajátságos hölgyek, – mormogta Szindbád egy rongyos füzetet
kezében tartva, amely füzetben postakocsikról volt szó, amelyek a régi
Angliában ide-oda közlekednek, – soha sem hallottam még hasonló
esetről. Elvált asszonyok, egy férfi elvált feleségei és a legnagyobb
barátsággal élnek. Regényekben…
– Ördögöt, – mondta a színházigazgató neje. – Igen közönséges
história az egész. Pálházi, no az egy gazember. Először elvette Roncsy
Mariettet. Mariett fölolvasónő volt az öreg Walter Keresztélyné mellett.
Egy kamarás özvegye, némi kis birtok, valami készpénz és sok régi
ékszerek tulajdonosnője megengedhette magának azt a lukszust, hogy az
elszegényedett Roncsy lányát házába vegye, habár Georgina lánya már
szintén nagyocska volt és akár nyomban is férjhez mehetett volna
Pálházihoz, nem kellett volna előbb a társalkodónőt férjhez adni
Pálházihoz.
– Érdekes.
– A manóba! Ez is érdekes? Roncsy aféle kurtanemes volt ezen a
vidéken, kocsiján (igaz, csak két lóval) bejárt a cukrászhoz pálinkát inni
és a színházba az előadást megnézni. Akkor még sokszor játszottuk
Júliát! Egy napon itt járt dr. Stein, a bécsi udvari színház igazgatója és
becsületszavára kijelentette, hogy olyan Júliát, mint én voltam, még nem
látott életében. Igaz, hogy az én alakom, – karcsú, sugár, eszményi alak
voltam, – kevés színésznőnek adatott meg a drámában; a hangom, mint a
harang, úgy zengett végig a nézőtéren. Mikor a koporsóban feküdtem,
fiatal férfiak elővették a zsebkendőjüket. Kerékjártó (akkoriban ügyelő
volt nálunk) bőgött, mint egy tehén a kulissza mögött és csaknem
eltévesztette a fölvonás végét. Azt mondta, nem tudja a szemeit levenni
rólam.
– És Roncsy? – vágott közbe Szindbád és ásókat, kapákat mozdított
meg a sarokban, amelyekkel Hamletben először játszottak.
– Roncsy? – kérdezte a színházigazgató neje és végigsimította
homlokát. – Nem emlékszem, hogy valami nagy rajongója lett volna a
színpadnak. A cukrásznál poharazott, dominót, écàrté-t játszott,
kockázott a dragonyos tisztekkel és csak akkor jött be a Francia-
kastélyba, ha balletet hirdetett a színlap. Akkor ott ült vörös fejével az
első sorban. Aztán mikor meghalt, a leánya Walter Keresztélyné
jóságából a dobra vert falusi kastélyból fölolvasónőnek (vagy minek) a
házukhoz került, onnan Pálházi, a gazember, ki abban az időben (sőt azt
mondják, hogy még most is) első gavallér volt, gárdatiszt, grófok és
hercegek barátja, párbajhős, kártyás, kalandor, színésznők után futkosó
úriember, egy napon – elvette; azt mondják: szánalomból.
– Szánalomból? – ismételte Szindbád, a falon függő régi színészek
arcképeit tanulmányozva. – Azért is szokás megházasodni?
– Hát az ilyenféle cinikus ember mint kegyed, Szindbád úr, talán nem
szokott, – mondta szigorú hangon Márta asszony. – Csakhogy nem
minden férfi egyforma. Állítólag Walteréknál rosszúl bántak volna az
árva, elszegényedett leánnyal… Pálházi egy darabig nekem is csapta a
szelet. Nem mondhatok róla semmi rosszat. Inkább szomorú ember volt,
mint vidám; mint azok a férfiak, akik sok mindent megpróbáltak már az
életben. Nagy vagyont elkártyázott, majd milliókat szerzett megint, mert
a török követségnél egy jó barátja a kisázsiai vasutak üzletét neki juttatta.
Feketeszakállas, egykedvű, életúnt, de mindig chevallièr. Gárdatiszt
korában Bécsben annyi pénzt költött, hogy barátai szomorúan bólintottak
a fejükkel, midőn egy napon szabadságot kért és kapott. Szegény fiú
elmegy haza a vágmenti hegyek közé, rombadőlt várába, hogy az
erszényét pihentesse. A Vágból halat horgász és szabad tűzhelynél
megsüti, amíg erszénye kipiheni a bécsi fáradalmakat, a Ronacher vagy a
Jockey-Club éjszakáit és az udvari opera ballet-corps-át, amelynek
bőkezü mecenása volt. Addig a halat nyárson süti egy vadregényes
várrom udvarán, hol hajdan tán Mátyás király vadászkürtje zengett, –
mondta Csitvay, kamarás az udvar első hölgyénél és régi magyar, aki
szerette fitogtatni történelembeli ismereteit, – amint ezt egykor
hallottam.
Szindbád engedelmet kért, hogy szivarját meggyújtsa, aztán lovagló-
helyzetben letelepedett egy apródi székre s így szólott:
– Úgy látom, Márta barátnőm, hogy kegyedet mindig érdekelték a
jóravaló uriemberek. De nem is érdemes más emberekkel foglalkozni,
mint finom, előkelő emberekkel, akik jó mesternél tanulták a táncot.
– Hagyja el! – legyintett Márta. – Pálházi úgy táncolta a csárdást,
mint egy falusi parasztlegény. A Francia kastélyban eleget táncoltam
vele. Hanem vigasztal az a tudat, hogy nemcsak a báli közönség, de a
zenekar tagjai és szolgák valamennyien tudják, hogy Pálházi előkelő úr
és gárdatiszt, bizony százszor otthagytam volna tánc közben. Csak
illegette-billegette magát, mint Kerékjártó, mikor Göndör Sándort játsza
a Falu rosszá-ban. Az sem perdülne egyet, de még csak a táncosnőjére
sem néz valami udvariasan, amit az ember a táncosától legalább is
elvárhatna. Hogy a derekához nyúljon a nőnek? Nyúl, nyúl, de bizony én
másképpen tanultam a csárdást kezdő szinésznő koromban Morfoki
Sámuel társulatánál. Akkoriban az volt a manier – akár dráma, akár
operett, – hogy a fölvonás végén jó darabig roptuk a táncot, előadás után
bál volt a nagyvendéglőben és reggelig muzsikált a cigány. Szép idők!
Akkor tanultam meg papirossal bélelni a cipőtalpat. És soha sem
aludtam! Morfoki ugyan egy gazember volt, mindig azon járt az esze,
hogy elcsábítson, de a legjobb szerepeket mégis csak nekem adta, mert
én voltam, aki tudtam is valamit a társulatnál.
– Morfoki, – mondta Szindbád és csendesen nevetett. – Jeles
színigazgató volt ő kelme. Most markőr abban a kávéházban, ahová
Pesten a szinészek járnak.
– Lehetséges, – felelt elmerengve Fátyol Márta. – Mindig különös
ember volt.
 – És… és, – szivarját így szívta Szindbád, – Morfoki tán barátságban
volt Pálházi úrral?
A színházigazgató neje olyan keserü gúnnyal nevetett, amely nevetés
legjobb szerepeire emlékeztetett.
– Pálházi és Morfoki? – Uram, Pálházi lehetett egy gazember, (ami
nem volt), táncolhatta a csárdást a maga méltóságos hányiveti módja
szerint, szerethette a balletet és rövid kis fekete szakállát mindennap
ugyanaz a bécsi borbély hozta rendbe, aki a világ mind a négy tája felé
utána utazott, Rómába éppen úgy, mint Szentpétervárra, – de mi köze
mindehhez Morfokinak? Morfoki, az elzüllött vidéki direktor, aki
minden alkalommal elszökött a társulattól, legszívesebben társulata
hölgytagjait bocsátotta volna árúba Marokkóban a piacon, ha ugyan még
vannak asszonyvásárok Marokkóban… Pálházi úr volt tetőtől-talpig, aki
sajátságos lovagi érzületből nyomban feleségül vette Roncsy Mariettet,
amidőn a ház asszonya, az öreg Walterné Georgina miatti
féltékenységből az elárvult, elszegényedett nemesi kisasszonyt egyszer
Pálházival meggyanusította és néki ajtót mutatott. Némelyek azt
mondják, – így többek között az én rajongó, bolondos Kisfalvim is, akit
a világért sem számítok a szavahihető emberek közé, habár a tehetséget
tőle senki el nem vitathatja, – hogy Pálházi Georginát, az öreg Walterné
leányát akarta elvenni. A jómódu család ellenben büszke volt a letört
gavallérral szemben, akinek ősei Árpáddal lóháton jöttek be a Kárpáton,
míg Walterék legföljebb pásztorok lehettek akkoriban, habár Nagy
Frigyes, porosz császárral való rokonságuk a helybeli hercegi család által
is elismertetett. Erre azután történt, hogy Georgina miatt bánkodó
Pálházit bécsi ösmerősei, – akik a várromot képzeletükben kirajzolták, –
költekezni látták Pesten, mint a perzsa sahot. Egyik fejedelmi lakoma a
másikat követte. Blahánénak négy fehér kocsilovat küldött, mert a
szerepében látta. Pálmayt boldogult Edwárd király figyelmébe ajánlotta a
kaszinóban, midőn estélyt rendezett a velszi herceg tiszteletére. Károlyi
Pista karonfogva sétált vele a turfon és midőn így megalázta a Walter-
családot, feleségül vette Roncsy Mariettet, a ház társalkodónőjét. Csak
egy vérbeli úr képes erre, higyje el, kedves Szindbád.
Szindbád merően nézett Shakespeare egyik régi acélmetszetü
arcképére, mintha mérhetetlenül csodálkoznék a költő kopaszságán, amit
Angliában mostanában nem tartanak a legdivatosabb hajviseletnek.
 – És Georgina? – kérdezte, majd kibámult a Falstaff utcájára, mintha
a „víg nőket“ lesné a sarkon a régi ház előtt.
A színházigazgató neje leszállott a trónusról, amelyen, lehetséges,
nemrégen mint Hamlet anyja ült a színpadon.
A francia drámákban szokásos melankólikus mozdulatot tett.
– Kedves Szindbád, – mondta régies színpadi helyzetbe állván, – én
is csak asszony vagyok. Igazán nem méltó önhöz, hogy a kedvese
magasztalását, dicséretét egy más nő ajkáról kivánja zengni hallani, – aki
maga is csak egyszerü nő, bár régente eleget működött a színészetnél.
Szindbád tehát ezután nemsokára ajánlotta magát, miután néhány
rozsdás dárdát figyelmesen megnézett, amely dárdákkal (hiteles írások
szerint) Shakespere színpadán az őrök jártak Helsingsfor körül.
A grádicsokon lefelé menet, – abban a bizonyos ravasz utcácskában,
– a Hófjáger előtt hallgatózva megállott. Odabentről Stánczy Pista
hangja világosan hallatszott. Szindbád tehát irányt változtatott. Nem a
város felé ment, hanem balra tért a Hófjáger felé.
 HATODIK FEJEZET,
amelyben egy kis gyermek sír.

Szindbád tulipánokat rajzolt botjával a hóba a színház hátulsó

bejáratánál, mert mostanában mindig tulipánt rajzolt a hóra, amidőn
délutánonkint a folyóparton hosszan elsétálgatott. A folyópartról látszott
egy erkély, rajta samoá-függönyök és a kis kert haván Szindbád még
igen jól látja azon réginek tetsző éjszaka nyomait. Hosszan sétált tehát,
mint egy nyugalmazott alezredes az irodából, az erkélyt, a folyót, a
messzi halmokat csodálatos érdeklődéssel figyelte, a bástyafalban, mely
útjában állott, verebek fészkeltek. Még a verebek számára is volt egy-két
megfigyelő tekintete. „Joghallgató vagyok ismét Szigeten!“ – gondolta
magában Szindbád és tényleg csak egy jogász ámulhat annyit azon
körülmény fölött, hogy az erkélyajtó mindezideig nem nyílott ki.
Szindbád csaknem harmadik napja nem látta Georginát.
Legutoljára is csupán egy percig láthatta, egy eldugott régiség-
kereskedés homályos ablaka mögött. A kis bolt a bástyafal tövében
húzódott meg és a kirakatban nemcsak ódon kéziratok, de mindenféle
régi ékszerek is helyet foglaltak. Násfák, kösöntyűk és láncok, amelyeket
kétszáz év előtt viseltek a dámák. Amott egy régi kis biblia, itt egy
megsárgult rózsafüzér. Kardok és forgók, bádogdobozokban régi
oltárterítők… Szindbád a kirakat ablakán át észrevette a boltban
Georginát és Mariettet, amint Türm úrral az üzletben alkudoztak. Türm
úr mindenben olyan volt, amilyennek egy régiségkereskedőnek illik
lenni. Kicsiny, kopasz, pápaszemes emberke volt, az arca ellenben olyan
finom, mint egy régi kámea. Mondják, hogy a városkában, ahol a nők és
férfiak igen szerették az ékszereket.
Türm úr holmijai közkedveltségnek örvendenek. Az antik ékszerek
többnyire pótolják a megfizethetetlen drágaköveket, a brilliáns modern
találmány, és a városkában takarékos emberek laktak.
 Georgina és Mariett bizonyos képecskékre alkudoztak, amelyek
kopott bőrtokokba voltak zárva és egy-egy régi asszony pasztell-képét
rejtették magukba. Szindbád látta a maroquin-kötésü női arcképeket,
amint azokat egykoron a megfelelő férfiak a szívük tájékán hordták,
Mariett és Georgina finom kezeikkel sorban vizsgálták az elmúlt hölgyek
eme emlékeit, és Szindbád lassacskán maga is olyan formájúnak látta a
két nőt a régiségkereskedő boltocskájában, mintha ők is maroquin-
kötésbe volnának foglalva, finomra csiszolt üveg alatt és egy késői
rajongó ágya fölött függnének valahol, valamerre… A boltajtó kinyilott.
Szindbád mély tisztelettel leemelte a kalapját, a nők fátyoluk mögül
bólintottak, majd Georgina Mariett karjába kapaszkodva hosszu
léptekkel tovább lépkedett a girbe-gurba utcácskában, a vékony hóban.
Midőn visszavette volna a tekintetét, a boltajtón át a Türm úr vizsgálódó
szemével találkozott a szeme. A finomfejü boltos előbb gyanakodva,
majd figyelmesen, később nyájasan pillantott a boltja előtt állongó
idegen úrra és Szindbád már azon gondolkozott, hogy mégis csak
megvásárol egyet a hölgyek által a bolti asztalon hagyott képecskékből,
amidőn jobbnak látta kullogó, óvatos léptekkel a sarkon elkanyarodó
dámák után venni útját.
A nőket messziről hazáig kisérte, szokott sétáját elvégezte a ház előtt
és midőn megállott a kivilágosodó ablakok alatt, hamarosan tulipánt
rajzolt a hóra, mintha abból valaki megtudhatná, hogy Szindbád itt járt és
ácsorgott az ablak alatt.
És még sokszor rajzolta a tulipánokat a hóra, éppen a színház hátulsó
bejáratánál is, ahol egy ócska ládán ülve a lábát lóbálta délután, mert
egyéb teendője nem volt. Egyszerre Szalánczi kisasszony állott meg
mellette és kis keztyűs kezét nyújtotta.
– Még mindig búslakodik, Szindbád? – kérdezte pajkos részvéttel. –
Igazán sajnálom, hogy megszomorítottam. Nem, többé nem kacérkodom
senkivel, ha maga városunkban van. Ilyen költőiesen érzékeny kedélyt
valóban nem szeretnék megbántani.
– Kivel kacérkodott? – kérdezte Szinbád némi csodálkozással.
– Helyes, ön büszke férfiu, – felelt Szalánczi kisasszony és az esti
színlapra nézett kis kalapja alól, amely fekete bársonnyal volt díszítve és
éppen egyszerűségével volt hajlandó föltünést kelteni.
 A színlapot (persze könyv nélkül tudta) kedvetlenül végigbetűzte az
ócska ajtón, amelyen a ragasztószer és a régi színlapok, elmúlt szép esték
síremlékeként növekedtek ki a deszkából. Mennyi taps, mennyi szép
remény, sóhajtás, boldogság és keserv rejtőzködik az ócska színlapok
mögött! Csak nagyfalvi Kisfalvi Demeter igazgató kéri rendületlenül a
nagyérdemü közönség kegyes pártfogását.
– Tudom, hogy megvet, – mondta egyszerre mély sóhajjal Szalánczi
Edit. – Ismerem én magát alaposan, Szindbád úr! Magának középkori
szerzetesházi főnöknek kellett volna lenni. Ott kedvére nyúzhatta volna a
feslett barátokat! De hogy azért megharagudjon egy okos ember, mert
egy színésznő egy virágcsokrot elfogad, amit a zenekarból fölnyújtottak!
Ilyent igazán még soha sem hallottam! Remélem legyalázott a sárga
földig azóta helybeli ismerősei, barátai előtt. Tán még Stánczy Pistának
is elpanaszolta az esetet és Pista nem ír több népdalt, nekem ajánlva a
kottát!
Szindbád, bár ebben az időben meglehetősen szórakozott ember volt,
(mért nem nyílik ki soha az erkélyajtó a folyóparton?) nyomban
észrevette, hogy Szalánczi kisasszony valamely félreértésen nyargalász.
A kisasszony nevezetes volt arról, hogy aprólékos dolgokból kifolyólag
egész életre szóló haragot kezdett a kollégáival.
– Hát ki küldte a virágcsokrot? – kérdezte Szindbád, hogy valamit
kérdezzen.
– Ugyan ne tetesse magát, – felelt a kedves művésznő és negédesen
vállat vont. – Maga éppen olyan jól tudja, mint én, hogy Pálházi Ferenc,
ki halálosan szerelmes belém, amióta az Uff királyban látott.
Szindbád leszállott az ócska ládáról, amelyen nemcsak a direktor
szokta kipihenni gondjait, hanem a kövér komikus és a többi idősebb
szinészek is, akik nem féltették ruházatukat a ládában leselkedő
alattomos szegektől. Még egy utolsó tulipánt rajzolt a hóra.
– Tehát Pálházi küldte a virágcsokrot? – kérdezte. – Ugyanaz a
Pálházi?…
– Sajnos, egy kedves, meghitt és örökké emlékezetes szalont veszítek
el, midőn a virágokat elfogadom, – folytatta elmerengő hangon a
szinésznő. – A Pálházi-hölgyek kedvessége mindig felejthetetlen leend,
hisz meglehetősen bizalmas barátnőim voltak. Ők ugyan csak kisvárosi
asszonyok, akik nem sokat értenek a művészet, divat és irodalom
dolgaihoz, de vajjon hol is tanulhatták volna! Elzárkózva, maguknak,
magukért élnek a kis városban és a Képes Családi Lapok régi
évfolyamaiból másolják a divatot. De azért nagyon kedves, derék nők
voltak és én sok mulatságos percet köszönhetek nekik. Habár, mondom,
majdnem műveletlen nőknek merném őket nevezni.
Szindbád meglehetősen bárgyu mosollyal hallgatta végig a szinésznő
gyorsan elmondott szavait, aki olyanformán vágtatott a mondatokkal,
mint mikor nagyon hosszu a szerepe és tíz órára mégis csak szeretne
hazakerülni.
– Sajnálom a hölgyeket azért, mert rossz szívü teremtésnek fognak
tartani, habár hogy ők doktor Corvinusszal nem látják tisztán a modern
világot, azt én eleget hangsúlyoztam előttük. És nincs rossz szívem sem!
Van a karban egy szegény leány, aki titkon az én régi harisnyáimat viseli,
a Takács. Ismeri?
– Pálházi tehát ismét a városban van? – kérdezte elgondolkozva
Szindbád.
Szalánczi kisasszony türelmetlen mozdulatot tett, mintha minden
eddigi beszédét kárbaveszettnek látta volna.
– Én nem tudom, honnan is tudnám… De hát mégis csak Pálházi
áraszt el napok óta a drágábbnál drágább virágcsokrokkal. Mi is megy
ma este? (A karmantyúból aranyszélü lorgnett került elő.) Igen, a
Suhanc. Már megint trikós-szerep. Istenkém, csak a mi drága jó
direktorunknak jönne már meg egyszer az esze és hagyna föl ezekkel a
trikós-darabokkal. Szégyenlem magam minden áldott este trikóban
mutogatni. Az embernek egyebet se hoz a posta, mint
szerelmesleveleket. Az asszonyok mind meggyülölnek és azt hiresztelik,
hogy tömöm magam. Pedig abban a vékony francia trikóban igazán
nincs egy csöpp vatta sem. Isten önnel, Szindbád úr. Remélem, látom
este a nézőtéren. Az öltözőmben nem fogadhatom. Sokat kell vetkőzni.
És a virágokért ne haragudjon. Hisz maga is küldött nekem elég virágot.
Istenem, milyen boldog is voltam akkor! Persze, már elfelejtette!
A kisasszony a keztyűjét félig lehúzta és a kezefejét csókra nyújtotta
és a tekintete is harmatos és meleg, szinte búbánatos lett, amint
Szindbádra nézett, majd besietett a hátulsó kapun.
 Szindbád a vállán keresztül utánapillantott.
– És ezért a nőért rajongtam, – gondolta magában elkeseredve, amint
tétlenül visszaereszkedett az elhagyott ládára és még egy, az eddigieknél
nagyobb tulipán rajzolásába fogott. A gondolatai, mint fáradt madarak,
szállongtak Pálházi és Pálházinék körül. Vajjon mi igaz abból, amit Edit
kisasszony itt gyorsan elbeszélt? A csélcsap Pálházi valóban udvarolni
merészelne a szinésznőnek abban a városban, ahol elhagyott feleségei
laknak? Hirtelen fölvillant előtte Mariett szürke hideg szeme,
mozdulatlan arca, előkelő alakja, aki bizonyára nem venné szivesen, ha
volt férjéről a Szalánczi kisasszonnyal egy napon hallana! Georgina, – de
Georginával már nem merészelt teljesen tisztába jönni Szindbád, habár
bizonyosan ő is szégyenkezne sorsa fölött.
Ezután elvégezte a megszokott sétáját a folyóparton, miközben a
samoá-függönyök olyan mozdulatlanok voltak, mintha végképpen
elzárták volna a házat a külvilágtól, Szindbádtól, mindentől.
A fedett hídnál, hol búsan pislákolt a mécses a kőszent lábánál,
hirtelen Mariettbe ütközött. A szürkeszemü asszony fölhevülten,
csaknem kétségbeesett arccal állott meg hosszu prémes köpenyében a
fülkébe húzódó kőszent előtt és önkéntelenül összefonta a kezét. Harász-
kendő volt a fejére vetve és a köpenyegén sem volt minden gomb
begombolva.
– Mi történt? – kérdezte megdöbbenve Szindbád, midőn az alkonyi
órában e rendkívüli helyen találta a nagyrabecsült dámát.
Mariett hangja szinte megcsuklott a visszafojtott zokogástól.
– Egy óra óta mindenfelé keresik a cselédek doktor Corvinuszt. Most
végre magam indultam lakására és én sem találtam otthon.
– Georginát baleset érte? – kiáltott föl megrendülve Szindbád.
– A kis György rosszul lett!… Georginát nem szokta semmiféle
baleset érni.
Szindbád megkönnyebbülve lélekzett föl.
– Asszonyom, engedje meg, hogy a kapuig kisérjem, már sötétedik
itt a parton, magam pedig azonnal nyakamba veszem a várost, a föld alól
is előteremtem doktor Corvinuszt, a csodadoktort.
 Mariett hálásan nyújtotta a kezét.
– Nagyon lekötelez vele, Szindbád úr. Kérem, nem felejtjük el önnek.
Már úgyis barátunknak tekintettük. Tudja, a magunkféle szegény,
elhagyott nőket nagyon könnyü megnyerni. Siessen az istenért. Most már
magam is elérek a kapunkig.
Az asszony alakja eltünt a régi ház boltíve alatt, Szindbád néhányat
fújt bundagallérjába.
– A véletlen, a vakeset az én legjobb cimborám, – dörmögte
magában. – Ime a séták első gyümölcse. De hát most honnan vegyem elő
azt az ördöngős csodadoktort?
Corvinus urat nem sokáig kellett keresni. Valamiképpen megtudta,
hogy a Pálháziék cselédei hajszolják a városban, jött, mint a puskagolyó.
Szindbádnak csak éppen annyi ideje volt, hogy a karjába kapaszkodjon
és vele egyszerre suhanjon be az ódon házba, ahol szinte ijedten
látszottak égni még a lámpások is a folyosón. Az öreg doktor először az
ajtót nyitó nagybajuszu vén inasra kiáltott rá:
– Nem kell mindjárt megijedni!
Pedig egy kissé ő maga is meg volt ijedve.
A szalon közepén ünnepélyesen, brokát-ruhában állott Walterné és
ezüstszürke haja magas toronyba volt rakva fején.
– Ugy-e nem lesz semmi baj, doktor Corvinusz? – kérdezte a doktort,
amíg az a szomszéd szoba ajtaját fölnyitotta, ahonnan hangos, keserves
gyermeksírás verődött Szindbád füléhez.
Walterné méltóságteljesen helyet mutatott Szindbádnak a szalonban,
aztán kecsesen bólintgatva kihátrált.
– Megbocsásson, jó uram, a kis beteg nékem is hozzátartozóm, a
drága életért nagyon aggódom. Au revoir!
Szindbád egyedül maradt a fehérkabátos, hermelines osztrák
császárokkal, a nagy óra cimbalom-hangon ketyegett a fele fölött és egy
pasztell-képről élénken figyelni látszott őt egy hosszúlábu, kiskalapos
dáma, igen rózsaszínü arccal, ölében tarka ebecskével. A dáma egy
padon foglalt helyet, háta mögött tán Versailles tornyai… Szép dáma
volt. De Georgina szebb. Sokkal szebb. És mintha most valóban egy kép
elevenedett volna meg, a függönyök mögül Georgina rózsaszínü
háziruhájában, rózsaszínü szívalaku arcocskájával kilépett és szinte
lábujjhegyen osont Szindbádhoz, kezét csókra nyújtva…
– Köszönöm, – mondta suttogva. – Már másodszor van segítségemre,
Szindbád. Hálás vagyok.
– Adja még egyszer a kezét, – rebegte Szindbád. – Mind a két kezét,
imádott asszonyom. Boldog vagyok, hogy önnek szolgálatára lehetek.
Az életemet szeretném föláldozni önért, hisz oly véghetetlenül
szeretem…
– Pszt, – intett halkan Georgina. – Ez óra nem alkalmas a
beszélgetésre. Megyek vissza a betegszobába.
Forrón, gyorsan megszorította a Szindbád kezét és eltünt ismét, mint
egy jelenés. Könnyü női illat borongott Szindbád arca körül és ez hitette
el vele, hogy nem álmodott.
A pasztell-képről a tornyocskák, az ölebecske, de maga az igen
hosszúlábu dáma is bizonyos megértéssel tekintettek Szindbádra. Igen,
úgy volt az akkor is, amikor a tornyocskák és a kis kalap alatt a
rózsaszínü arc még a valóságban létezett. Már akkoriban is így volt a
dolgok sorja.
Később Mariett jött a doktorral. Doktor Corvinusz a lázmérőjét tette
vissza tokjába.
– Lázas, igaz, de nem kell mindjárt megijedni.
Mariett aggódó arcát mondhatatlan figyelemmel fordította a
csodadoktor ráncos arcára. Mintha e vén, fogatlan szájban rejtőznének a
megváltó igék.
– Tehát borogatás?
– Igen, és este még egyszer visszajövök.
– Én majd nyomban sürgönyt küldök a fiu apjának, – mormogta
Mariett. – Hátha komoly a baj. Legyen a gyermeke mellett.
Szindbád halkan megszólalt most:
 – Azt hiszem, hogy Pálházi úr éppen a városban időzik. Mintha
tegnap a színházban láttam volna.
Mariett szótlanul bólintott.
– Akarja a kis beteget látni, Szindbád úr? – kérdezte később, míg a
csodadoktor receptjét írta az asztalnál. – Csak innen a függöny mögül.
Látja szegénykét?
A szomszéd szobában, amelynek függönyéig Szindbád lábujjhegyen
ellépkedett, fehér ágyacskájában nyugtalankodva feküdt egy kis fiu. Az
ernyős lámpánál az öreg asszony, míg az ágy fejénél szoborszerü
merevséggel ült Georgina, liliomszárakhoz hasonlatos, félig meztelen
karjai összefonva mellén, mintha megérezte volna a Szindbád tekintetét,
lassan fölemelte hosszu pilláju, harmatos szemét és búsan a függönyre
nézett.
Ballábát, amelyen fehér harisnya és keskeny szallagokkal megkötött
félcipőcske volt, lassan a szoknyája alá visszahúzta.
– Ugy-e nagyon beteg? – hallotta Szindbád füle mellett Mariett lágy,
meleg hangját.
Szindbád kénytelen volt a szegény fiúcskára nézni, aki nyöszörögve
fordult meg takarója alatt.
– Anyám! – kiáltott föl siránkozó, boldogtalan hangon, ahogyan csak
egy megsebzett kis madár, vagy egy beteg gyermek tud kiáltani.
Mariett nyomban félretolta Szindbádot a függönytől és a szobába
futott.
Szindbád a csodadoktorral ballagott ki a házból.
– Megmarad a gyerek? – kérdezte Szindbád az utcán.
Az öreg orvos a bunda gallérjába burkolózott.
– Mit tudom azt én! – felelt mogorván és ellenséges pillantást vetett
Szindbádra, mintha ez most az ő mesterségébe kontárkodott volna.
Bizonyosan nem tetszett neki a bizalom, amelyet Szindbád az ódon
házban élvezett.
 HETEDIK FEJEZET,
amelyben a pezsgő palackjában marad.

A Francia kastély éttermében, amely akkora volt, mint egy

lovagterem, a szinészek részére hosszu asztal volt föntartva, ahol
többnyire virágbokréta állott. A Francia kastély vendéglősének
kedveskedése volt ez a bokréta. Az ország minden részébe eljutott híre (a
szinészek révén) a galáns Bercinek, aki nagy murikat és áldomásokat
szokott csapni a szinészek tiszteletére. Kedvenc szinészei évek hosszán
át hitelben ettek-ittak nála és minden nap végignézte az előadást, az
állóhelyről, miközben fekete selyem sapkájával meghatottan tapsolt az
érzelmes jeleneteknél. Midőn félig üres volt a nézőtér, a kómikus Berci
barátunk tiszteletére külön vicceket szőtt a darabba, sőt a kisebb
szinésznők ábrándosan forgatták a szemüket a kis kopasz, kövér férfiu
felé, aki többet sírt, nevetett a színházban, mint élete egyéb részeiben.
Mintha intendánsa lett volna a városka színházának, minden színházi
eseményben benne volt a keze. Kevés szakértelemmel, de annál több
rajongással hallgatta végig a premiéreket, neki minden darab tetszett, és
csak azt sajnálta, hogy az utolsó fölvonás végső jelenetét nem várhatta
be. Fekete selyem sapkáját a fejére csapva, átfutott az étterembe, hogy
megfelelően fogadhassa a színházból kitóduló publikumot. Már tudta,
hogy kik jönnek színház után vacsorázni és az asztalokat előre
elrendezte. A társulat súgója későbben úgy is elmondta neki, hogy mi
történt – azután.
Berci azon az estén, midőn Pálházit a színházban meglátta,
rendkívüli intézkedéseket tett a nevezetes úr fogadtatására. A háziszolgát
elfuttatta a cigánybandáért és személyesen nézett körül a konyhában, bár
az ételszagot nem szerette. A szinészek asztalára készített virágbokrétát
az utolsó percben fájó szívvel ugyan, de megosztotta a Pálházi úr részére
föntartott asztallal. Még néhány perc múlott el és Pálházi ritkás
feketeszakállu arca, tatár-feje és bundája, amelyet egy muszka herceg
viselhetne, megjelent az étterem előcsarnokában, mellette Szalánczi
kisasszony hervatag és finom alakja. A kisasszony kivételesen egy olyan
nagy és soktollas kalapban jelent meg, amely a térparancsnokék
társaságának véleménye szerint, inkább volt méltó egy félvilági nőhöz,
mint egy szolíd szinésznőhöz. A kiséretet Brankovicsné, a társulat
anyaszinésznője alkotta, amin ugyancsak csodálkoztak némelyek, hogy a
komoly és derék Brankovicsné ilyen játékhoz adja oda személyét.
Szalánczi kisasszony, mint aki már úgyis leszámolt mindennel, kihívóan
nézett körül a fehér falu teremben, a tiszti-asztal fölött kevélyen túlnézett
és a főjegyzőék felé sem vágott alázatos, kislányos bókocskát; csupán a
térparancsnokék társaságában lévő öreg grófnő előtt sütötte le a szemét,
mert az öreg hölgy aranyszélü lorgnetjén át olyan éles és nem titkolt
fölháborodással meredt rá, hogy még Brankovicsné is csak a keztyűjének
merte mondani, hogy: kezét csókolom.
Szalánczi kisasszony nyilvános „elbukásá“-nak hirére sokkal többen
jöttek el az étterembe, mint máskor. Három esztendő alatt senki sem
mondhatott rosszat a szinésznőre. A finnyás úriházak kinyitották előtte
kapuikat és a kisasszony most így hálálja meg a közbecsülést!
Bizonyosra vette mindenki, hogy Kisfalvi direktor tudni fogja
kötelességét. Ezt az arculcsapást nem viselheti el a város.
Pálházi olyan unottan és fanyar mosollyal ment végig a termen, mint
aki senkit sem akar ismerni a városban. Hanyagul húzta lábát és csak a
szemével köszöntgetett vissza azoknak, akik köszöntötték. Körülbelül
negyven esztendős volt akkor Pálházi, de éppen úgy lehetett nyolcvan,
vagy harminc. Az arca sárga volt, mint a cigarettafüst és a szeme egy
halálosan kiégett férfiu szeme volt. Csak izmos válla és minden
hanyagsága mellett rugalmas alakja árulta el, hogy a rokkantságtól még
nagyon messzire van.
– A kártyás! – mondta az öreg grófnő a térparancsnokék asztalánál,
de nyomban hizelgő mosoly terült el az arcán, amint Pálházi rövidre
nyírott fejével bólintott feléje. „A kártyás“ senkinek sem hajtotta meg a
fejét, csak neki. Az öreg grófnőnek az öccse befolyásos férfiu volt a
külügyminisztériumban.
Tehát most ott ült a híres kártyás a Francia kastély éttermében és a
vidéki város publikuma, amely jól ismerte őt, de akiktől mindig
idegennek tudta magát tartani, kimeresztett szemmel figyelte a
történendőket. Hiába, bármit mondanak is Pálházira a házasságai miatt,
mégis csak ő az egyetlen ember ebben az órában Magyarországon, akiről
mindenki tudja, hogy milliókat nyert kártyán és lóversenyfogadásokon.
A fiatal katonatisztek, akik a kantinban huszonegyesen nyerik el egymás
gázsiját, a tisztiasztal mellett elmerengtek, a főtrafikos, Számmer bácsi,
akit messzi vidéken a legjobb kalabriászjátékosnak mondanak és nem
egyszer fölfüggesztik Komáromban vagy Győrött a játékot, amíg
Számmer bácsi véleménye telefonon vagy telegráfikus úton megérkezik,
a maga sarokasztalánál, az agglegények társaságában bizonyos
megzavarodottsággal piszkálta a sótartót.
– No, Számmer? – szólalt meg végre egy öreg ügyvéd, aki mint
tréfacsináló volt ismeretes a városban.
De Számmer nem felelt.
Az ügybuzgó Berci és a pincérek útján csakhamar híre futamodott
annak is az étterem vendégei között, hogy az esti vonattal megérkezett
Bozsákné, a Pálházi tésztagyúró asszonya, akit mindenhová magával
visz a világon. És már a vacsorához Bozsákné gyúrta a tésztát. Majd a
színészek asztalánál francia pezsgősüvegek vonúltak föl.
– Pfuj, – mondták némelyek, – ezek a komédiások elfogadják a
kártyás pezsgőjét. Mint a cigányok…
De nyomban elmúlott a fölháborodás, amikor Pálházi asztalától
lustán fölemelkedett és a színészekhez lépkedett, hogy velük poharat
koccintson.
– A legjobb színészek itt vannak Magyarországon, – mondta
szuggesztiv hangon Pálházi, mintha maga is hitte volna, amit mond.
Később a térparancsnokék asztalánál vizitelt, de ott igen rövid ideig
maradt, mert a nyers öreg tábornok azzal kezdte a beszélgetést:
– Nos, hogy hajtanak mostanában az agarak, Pálházi úr?
Pálházi nem szeretett játékról beszélni.
A cigánybanda diszkréten, csöndesen húzott egy régi bécsi valcert,
majd egy másikat, harmadikat, mert hiszen Pálházi ezt szerette.
Szalánczi kisasszony kipirosodott orcával ült a helyén és ritka rózsáit
szagolgatta, mintha máris menyasszonynak érezte volna magát, hisz
hány nagyúr vett már el színésznőt feleségül, csupán Brankovicsné
piszkálta kedélyesen a fogát.
 – Az én főztömet kóstolná meg, Pálházi, – mondta nagy
elbizakodottsággal. – Olyant még az édesanyjánál sem evett.
Pálházi lovagiasan bólintott és megkérdezte Szalánczi kisasszonyt,
hogy nem parancsol-e valamely mulatságos fiút meghívatni a színészek
asztalától?
– Nem, – felelt hűvösen Edit, – én jól ismerem őket. Nem nagyon
mulatságosak.
Tovább hallgattak tehát, mert Pálházi szófukar, csendes ember volt,
aki nevetni soha sem szokott és legjobb kedvében is (a monda szerint)
bezárt szobában, egyedül szokott csárdást táncolni.
Ebben a pillanatban a Francia kastély öreg portása sapkáját kezében
tartva, mély meghajlással Pálházihoz lépett és olyan halkan, amint régi
hotelportások tudnak beszélni, valamit súgott a kiváló férfiú fülébe.
(Szindbád – aki természetesen egy sarokasztalnál ült ezen idő alatt, mert
hiszen Pálházi őt is érdekelte, – nyomban észrevette, hogy a törökösen
sárga arc elhalványodik.)
Pálházi egy-két pillanat múlva engedelmet kért a hölgyektől és
kisietett az étteremből, de Szindbád megelőzte. Szindbád az utca felé
lépett ki, mert úgy gondolkozott, hogy Pálházit a fogadó portás-
fülkéjében várják és a kapu vasrácsozatán át tanúja lehet mindennek.
Körülbelül tudta, hogy miért hívják Pálházit, – nyilván a beteg gyermek
rosszabbúl lett, – csak arra volt kiváncsi, hogy a két nő közül melyik jött
Pálháziért?
Természetesen Mariett állott a portás fülkéjében, az öreg őrmester
társaságában.
Pálházi fázósan húzta össze frakkját, amint Mariettet megpillantotta,
néhány halk szó hangzott el a levegőben, aztán Pálházinak olyan lett az
arca, mint a kisérteté. Egy hangot sem szólt, fedetlen fővel, frakkban,
amint volt, a kapunak indult.
– A kalapját! – hallatszott a Mariett figyelmeztető hangja.
Pálházi erőszakos, szinte vad mozdulatot tett.
– Menjünk, – kiáltotta rekedten.
 Az öreg kapus ijedten nyitott kaput, Pálházi kirohant, Mariett hosszú
köpönyegében a bicegő őrmesterrel alig tudták nyomon követni. Aztán
eltüntek a mellékutcában, amely a régi ház felé vezetett, mint a látomás.
Az éj csípős volt, alattomos szél süvített az olvadó folyó felől és a
Francia kastély kapujánál táncolt az üveg a lámpásban. Szindbád tehát
visszatért az étterembe és sokáig szivarozgatva nézegette Szalánczi
kisasszonyt és kisérőnőjét. A magára hagyott kisasszony arca mind
pirosabb lett, hogy aztán gyorsan haloványodni kezdjen.
Reménykedve, majd kétségbeesetten figyelte az antik óra mutatóinak
lassú mozgását a terem oldalfalán és nem igen volt az étteremben senki,
aki ugyancsak nem az óramutatót találta most a legérdekesebb
látnivalónak.
Még a térparancsnok is megfordult helyén és szigorúan, tetőtől-talpig
végigmérte a magára hagyott hölgyeket, bosszús pillantást vetett az
órára. Az öreg grófnő le nem vette átható szemüvegét Editről, míg
Brankovicsné a kézmosóba öntötte a pezsgős-pohár tartalmát.
– Jobb ennél a vinkó, – mondta mély meggyőződéssel. – Engem se
hívjál többet vacsorázni.
A főtrafikos az agglegények társaságában szinte az egész terem
fülehallatára mondott el egy kalabriászesetet, amely Nyitrán történt és a
cigányok olyan csendesen húzódtak meg sarkukban, mintha nem is ők
lettek volna azok, akik valaha muzsikáltak.
– Pszt, Berci! – hangzott innen is, onnan is, pedig máskor
meglehetősen foghegyről beszélnek az idevaló urak a fogadóssal. – De a
mindenttudó Berci sem tudott fölvilágosítást adni, csupán annyit hozott
föl védelmére, hogy hiszen ott függ a Pálházi úr bundája, kalapja.
A színészek az üres palack mellől elkomorodva meresztették a
szemüket Szalánczi kisasszonyra, aki végképpen megszégyenülve már
csaknem arra gondolt, hogy a pezsgőzést folytatja a saját számlájára.
Végre a térparancsnok kirúgta maga alól a széket, hogy az fölborult
és ez mintegy jeladás volt arra nézve, hogy a kellemetlenül végződött
mulatságból hazafelé kászolódjanak az emberek. Csak az öreg grófnő állt
meg öltözködés közben, hogy egy-egy gyilkos, megvető pillantást vessen
Szalánczi kisasszonyra, mintha ő volna az okozója az egész zavarnak. A
Pálházi anyja mégis csak csillagkeresztes dáma volt és ő maga is szolgált
az udvarnál. És az a senki lánya? Az a csúf, vén komédiás-leány? Bizony
megérdemelné, hogy kisöprűzzék a városból.
Szindbád egyik szivart a másik után szívta, a terem csendesen
kiürült, a cigányok visszaszöktek a kávéházba, csupán a szundikáló
nagybőgős maradt ott őrnek, mikor Brankovicsné keményen csengetett a
vizespalack oldalán.
– Kellner, fizetek! – kiáltotta, hogy mások is meghallják és
méltatlankodva csóválta a fejét, amikor Berci szabadkozva hajtogatta
előtte kopasz fejét.
Szalánczi kisasszony elmenőben síró, vörös szemét szinte
kétségbeesetten fordította Szindbád felé. Szindbád már némi
hajlandóságot is érzett lovagias szívében és csaknem hazakísérte a
hölgyeket, amikor az utolsó percben a súgó ajánlkozott.
Így tehát Szindbád végigszívhatta szivarját, későbben pedig
megtehette szokásos kémszemléjét az ódon ház körül, amelynek kapuja
fölött három sas volt kőbe vésve.
A függönyök mögül lágy, szinte álombeli világosság szűrődött kifelé
és csendes volt minden, mintha mindenki meghalt volna a házban. A szél
élesen süvöltözött és a folyó olyan fekete volt, hogy Szindbádnak
önkéntelenül szegény, elhagyott árva-gyermekek jutottak eszébe, akik
csöndesen sírnak apjuk után a sötét szobában. A titokzatos folyón
valahol egy vízbefulladt kisfiú holtteste úszik és valahol messze, messze,
kétségbeesetten sír egy szegény anya… Valóságos megváltás volt
Szindbádra, midőn lépéseket hallott kopogni a kövezeten, amely lépések
most visszhangoztak, mintha egyszerre titkos alagútak támadtak volna a
város alatt.
Bozontos bunda-gallérból a doktor Corvinusz bársony-sapkája
meredt elő. Szindbád élénken a csodadoktor vállára csapott.
– Hopp, doktor úr, jó, hogy találkozunk. Hogy van a kis fiú?
A vén doktor olyan mérgesen kapta föl a fejét, mint egy kígyó.
– Mi az? Útonálló az úr? Már régen szerettem volna öntől
megkérdezni, hogy mért leselkedik folyton nyomomban? Mi köze
hozzám, mi köze a beteghez? Hejh?
 A csodadoktor azután szó nélkül tovább rohant. Szindbád hazafelé
menet mindenféle regényes históriákra gondolt. Összeaszott vén
vadalmákra, akik a Pálházi-hölgyekbe szerelmesek.
 NYOLCADIK FEJEZET,
amelyben Shakespeare kimondja az utolsó szót.

Nagyon nehéz meghatározni, hogy mennyi idő múlik el a regényben

egyik fejezettől a másikig. Olvastam már olyan regényt is, ahol a
nagyanyák még a várkertben bujósdit játszanak egy helyen, míg a másik
oldalon már a templomba falazzák be koporsójukat. Scott Walter tudná
csak megmondani, hogy mi történt közben. De ne ijedjünk meg,
Szindbád még mindig a régi rajongó szerelmes, midőn egy napon
aranyporzóval behintett, zöldpecsétes levelet hozott számára az őrmester
a Francia kastélyba. A levélpapir sarkában finom, alig látható aranyos
nyomással egy név: Georgina. És a betűk, amelyek egymásután tipegő
kis kacsákhoz voltak hasonlatosak, Szindbád urat fölszólítják azon régi
házban való megjelenésre.
Georgina a régi szépség, csak búskomoly szemében látszik valamely
elmúlott, könnyű sírásnak a nyoma, mint erdőszélen a tovairamodott
nyári zápor hagyja jóillatú lábnyomát. A szája azonban vidoran
mosolyog, amint Szindbáddal szemben helyet foglal és könnyedén így
kezdi:
– Egy régi francia könyvben olvastam egyszer, hogy a reménytelen
szerelmestől fogadnak el a nők legtöbb szolgálatot.
– Én is olvastam. Miben lehetek szerencsés szolgálatára lenni,
mindenekfölött való úrnőm?
Georgina egy másodpercig elhallgatott. Szindbád fürkészve nézte,
vajjon előre betanúlta volna szerepét? Nem, a kis úrhölgy sokkal
közvetlenebb teremtés volt, vagy talán Szindbádnak gyengült meg a
látása?
– Hát én színésznő leszek, Szindbád.
 Szindbád szerette, ha a nők bolondokat fecsegnek, sőt leginkább
akkor szerette a nőket, ha nem voltak okosak.
– Helyesen teszi. Már magam is gondoltam rá.
Georgina kerekre nyitotta a szemét, mintha megijedt volna Szindbád
szavaitól. Szívalakú arcocskáján fájdalom, öröm, meglepetés jelentkezett
és egy kis hajfürt a kerek fülecske mellett olyanformán helyezkedett el,
mint egy fűben figyelő gyikocska.
– Ön már tudja? Gondolt rá?… Nem értem.
– Pedig igen egyszerű dolog. Volt egy barátom, akit a tót grófnak
hívtak… Pardon, ne vegye kérkedésnek, de gróf volt és barátom volt. A
tót gróf felesége egy napon azt vette észre, hogy az ura igen sokat
forgolódik a falusi tót asszonykák körül, akik többnyire bocskort
viselnek lábukon. Szép, fehér, pirosszijjas bocskort. A grófné okos
asszony létére a párisi cipőt nyomban fölcserélte bocskorral, ebben járt
otthon állandóan és boldogan élt az urával. Pálházi a színésznők után
kezd futkosni, tehát…
Georgina mindent kifecsegő arcán egy kedvetlen kis rajzocska
jelentkezett.
– Akkor Mariett megelőzött volna szándékomban, mert hisz én… Én
már nem igen fogok bocskorban járhatni valakinek a kedvéért. Más oka
van elhatározásomnak. A kenyérkereset.
– Tisztelem azokat a nőket, akik kenyeret keresnek.
– Mert hisz én tulajdonképpen nem tudok semmit, Szindbád. Abban
az időben, amikor én még leány voltam, nem volt szokásban tanítónői
oklevelet szerezni, a doktor-kisasszonyok sem jártak az egyetemre. Maga
körülbelül tudja, hogy miféle képzettsége van egy magamfajta nőnek.
Tudunk egy kicsit zongorázni, festegetni virágokat és erdőket,
megértjük, ha franciául szólnak hozzánk. Szilvu plé, – merszi. Higyje el,
hogy éppen elég ennyit tudni franciául.
Szindbád csendesen mosolygott a vidáman előadott szavakon.
Valóban gyermek volt ez a kis, kedves, jó, ártatlan gyermek. Az ódon
házban soha sem látta az életet.
– Tehát, csak ezért lesz színésznő?
 – Lám, a fődolgot szinte elfelejtettem… Szindbád úr, mi
tönkrementünk.
Vidor, szinte titokzatosan jókedvű mosollyal nézett Szindbád
szemébe, hogy Szindbád maga is derülten fölkiáltott.
– No, ez nagyszerü. Hát hogy történt?
A finom nőcske gyöngéden előrehajolt, mintha nagyon meg kellene
magyarázni a dolgot, hogy Szindbád kemény feje megnyiljon.
– A tőzsdén játszottunk és doktor Corvinusz közvetítette az üzleteket.
Erre már talpra állott Szindbád, de még mindig mosoly volt az arcán.
– A csodadoktor?
Georgina halkan fölkacagott.
– Ne bántsa. A kis fiamat mégis csak meggyógyította. Gyurka most
olyan egészséges, mint a makk. Annyit eszik, mint egy arató. Reggeltől
estig a tornaszereivel foglalkozik, holott azelőtt csak a képeskönyvet
szerette. A doktor csodát mívelt a fiúval.
– De a tőzsde? – szólt közbe Szindbád kissé érdesen.
Georgina vállat vont.
– Pechünk volt, vesztettünk.
– Mennyit?
– Mindent. Rövidesen a ház sem lesz a miénk. Váltók vannak. Mind
a hárman aláírtuk, amint a készpénz elment, szegény mama, azóta azt
hiszi, hogy a foga fáj, pedig…
– Nincs is foga! – szólt közbe Szindbád. – Tehát a mamán kezdte a
doktor?
– Igen, már régóta játszottak, amikor rájöttünk. A mama álmában
kibeszélte a dolgot. „Alpinen! Alpinen!“ – kiáltozta mindig. Azok
valami papirosok.
– És Mariett, aki állítólag a legokosabb nő a világon?