Project Management A Systems

Approach to Planning Scheduling and

Controlling 12th Edition
Go to download the full and correct content document:
https://ebookgrade.com/product/project-management-a-systems-approach-to-plannin
g-scheduling-and-controlling-12th-edition/
More products digital (pdf, epub, mobi) instant
download maybe you interests ...

Project Management A Systems Approach to Planning

Scheduling and Controlling 10e

https://ebookgrade.com/product/project-management-a-systems-approach-
to-planning-scheduling-and-controlling-10e/

ebookgrade.com

Project Management A Systems Approach to Planning 11th

Edition

https://ebookgrade.com/product/project-management-a-systems-approach-
to-planning-11th-edition/

ebookgrade.com

Project Scheduling and Management for Construction

https://ebookgrade.com/product/project-scheduling-and-management-for-
construction/

ebookgrade.com

Construction Project Scheduling and Control Saleh A.

Mubarak

https://ebookgrade.com/product/construction-project-scheduling-and-
control-saleh-a-mubarak/

ebookgrade.com
Practice Standard for Scheduling 2nd Edition Project
Management Institute

https://ebookgrade.com/product/practice-standard-for-scheduling-2nd-
edition-project-management-institute/

ebookgrade.com

Project Management Planning and Control 7th Seventh

Edition

https://ebookgrade.com/product/project-management-planning-and-
control-7th-seventh-edition/

ebookgrade.com

Project Management A Managerial Approach 7th Edition

https://ebookgrade.com/product/project-management-a-managerial-
approach-7th-edition/

ebookgrade.com

Project Management A Managerial Approach 8th Edition

https://ebookgrade.com/product/project-management-a-managerial-
approach-8th-edition/

ebookgrade.com
Another random document with
no related content on Scribd:
Ahol a gép határozza meg a sebességet és ahol csak azok nyernek
alkalmazást, akik megfelelően képesek dolgozni, a béreltérések nem
lesznek nagyok. De ahol egyéni ügyesség dolga a munka sebessége,
ugyanazon darabszám bér mellett dolgozó munkás gyakran kétszer
annyit keres, mint egy másik a darabbér mellett.
Ez egyéni eltérések megfelelnek a földterületek különböző
termékenységének megfelelő járadék különbözetnek, vagy a tőke
különböző kamatozásának jó és rossz befektetésénél.
Minden iparágban, bármely adott időben, mindíg van valami
munka, amint van valami föld vagy tőke, ami éppen csak az
alkalmazás piaczi árát szolgálja meg. Ez a munka, föld, vagy tőke az
«alkalmazás határán» levőnek neveztetik. Mikor Angliában néhány
éve a buza quarterjének ára 36 shilling alá esett, Essexben és
másutt felhagytak a rosszabban termő buzaföldek művelésével és
újra művelés alá vették, amint az árak emelkedtek, így ismét
érdemessé válván a földek felszántása. Igy számos gyárban néhány
elavult gép rendesen nincs használatban. De ha a rendelések nagy
számban vannak és jó árakat lehet elérni, kifizeti magát ezek újból
üzembe való vétele. Számos munkapiaczon van, ha nem is
állandóan, bizonyos munkafölösleg, amely a rendes időben
igénybevett átlagos munkánál silányabb, de az ipari fellendülés
idején ideiglenesen ez is alkalmazást nyer.
Minden iparágban, hacsak az nem monopolizált, több munka,
tőke és föld áll rendelkezésre, mint amennyi használtatik. Vagyis a
termelőerők egy része a mindenkori alkalmazás határán alul van. Ez
nem jelenti szükségképp, hogy egyáltalán nem nyer alkalmazást.
Valamely más iparágban alkalmazást nyerhet. A mai buza árak
mellett, buzatermelésre nem alkalmas földeket legelőkül
használhatnak, a szénbányászatra nem eléggé alkalmas munkások
mezőgazdaságban nyerhetnek alkalmazást. De ha a buzaár
érdemessé teszi, e legelők egyrésze újra felhasználtatik és ha a szén
ára újabb bányák megnyitását teszi szükségessé, a
mezőgazdaságban alkalmazott munkások egy része a
szénbányászatnál nyer alkalmazást.
 Mert a magasabb buza és szénárak érdemessé teszik az előbb
használt legrosszabb földnél és munkánál is kevésbbé termelékeny
föld és munka alkalmazását és eléggé magas ár fizetését, hogy az
esetben, ha nem volna elég munkanélküli, más foglalkoztatásoktól
vonassék el megfelelő munkaerő.
Igy be kell látnunk, hogy minden iparágban, amely különböző
fajú és minőségű földet, tőkét, és munkát alkalmaz, van e termelő
erőkből oly kinálat, amely nem elég jó a ma fizetendő árak mellett,
de amely alkalmazást nyer, mihelyt az ipari termékek árának
emelkedése mellett alkalmaztatása kifizetődik. A föld, tőke, munka
határértéke így minden iparágban az ipar nagyobb vagy kisebb
jövedelmezőségével változik.
A termelő eszközöknél a határérték emelkedése vagy hanyatlása
útján szívja fel minden iparág a növekvéséhez szükséges tőke, föld,
munkatöbbletet. Természetesen a termelésbe ekként bevont új
munka vagy tőke éppoly termelékenynek bizonyulhat, mint az,
amelyet már előbb is használtak. Az a tény, hogy előbb a határérték
alatt volt, amennyiben használata nem fizetődött ki, gyakran azt
jelenti, hogy valami akadály elháríttatott. Mert bizonyos a
határértéken alul állott föld termékenyebb lehet, mint a már termelő,
de többe kerül a talaj alkalmassá tétele. Bizonyos mezőgazdaságban
alkalmazott munkaerő kitünő bányamunkaerővé lehet, de ehhez idő
és gyakorlat kell. Igy iparok és üzemek nemcsak a termelő erők
növekedésénél versenyeznek, de a már alkalmazott erőkért is. Ez a
verseny a rendes útja a termelési rendben a föld, tőke, munka,
képesség odavitelének, ahol a leghasznosabb alkalmazást nyeri.
Amennyiben a haszonnal járó alkalmaztatás megfelel a
termelékenységnek, de csak annak határáig, e tényezők
alkalmazásának a versenye a legnagyobb termelést biztosítja. Ezzel
rá kell térnünk a vállalkozó szerepére, azéra az egyénére, aki
közvetlenül felelős a haszon nyeréséhez szükséges termelő erő
alkalmazásáért.
 VIII. FEJEZET.

A haszon.

Azt az üzletembert, aki közvetlenül szervezi az iparüzemet, néha

úgy írják le, mint a vállalkozó tőkést, mert a tőke vagy az övé vagy ő
ellenőrzi s a munkát is ő bérli az üzemhez. Itt azonban nem úgy
érdekel bennünket, mint a tőke tulajdonosa. Mert, bár a modern
üzlet ellenőre lehet részben vagy egészben a tőke tulajdonosa is, ez
a tulajdonosság nem lényeges benne, mint üzletemberben. S
valóban, a nagy részvénytársasági üzemekben a részletes ellenőrzés
vagy vezetés gyakran oly emberek kezén van, akik a tőkéhez nagyon
keveset, vagy semmit se adtak.
A tipikus üzletember éppen úgy bérli a tőkét is, mint a munkát s
fizeti érte a rendes folyó kamatot. Eljárása az, hogy a legolcsóbb
piaczi áron megveszi a szükséges munka, tőke és föld használatát,
ezeknek együttműködését valami termelő üzemben szervezi s a
termékeket aztán oly áron adja el, hogy a termelési költségek
levonása után maradjon szezonára fölösleg is. Ez a fölösleg az ő
üzleti ügyességének a jutalma, fizetése. Rendesen «haszon»-nak
nevezik, s mi is evvel a szóval jelöljük az üzletembernek kifejtett
ügyességeért vagy munkájáért járó fizetését. El kell ismernünk
azonban, hogy a bevett szokás oly tág és határozatlan értelmet adott
ennek a szónak, hogy a használata tudományos munkában nagyon
nehéz. Először is könnyen összetéveszthető a kamattal, mert ahol az
üzletember tulajdon tőkéjével dolgozik, tőkéjének kamatait is
hajlandó belefoglalni a tiszta haszonba. S az egyéni üzemek
könyvelésében rendesen nem is kísértik meg a kettőnek külön
választását. Vagy belefoglalható a haszonba az a díj is, melyet a tőke
a koczkázatért kap, holott ezt voltaképpen biztosítási díjnak kellene
elszámolni. Továbbá, az üzletvezetői fizetések, az igazgatósági
járandóságok és tantiémek szintén részei a valódi tiszta haszonnak,
bár rendesen nem foglalják bele. Végre, a haszonnak jó részét az
osztalék gyarapítására fordítják az oly vállalatokban, ahol a
befektetett tőke föltételei olyanok, hogy a vállalat ügyes vezetése,
vagy a szerencsés üzletmenet nyereséghez juttathatja a
részvényeseket.
Miután kellően méltattuk a szóhasználatnak e szabálytalanságait,
czélszerű lesz, ha az ipari üzemet szervező és ellenőrző üzletembert
úgy tekintjük, mint aki tiszta haszon alakjában azt a fölösleget élvezi,
mely az összes költségek levonása után marad. Az energiának és
ügyességnek nagy változatosságát emészti föl ennek az
üzletembernek a munkája. Ő felelős az üzem méreteinek és
szerkezetének tervezéseért, ő dönti el, hogy milyen és mekkora
legyen a telep, miféle eljárás alkalmaztassék, mennyi és miféle
munka végeztessék. Neki kell megszereznie továbbá a tőkét és a
munkát, szervezni ezeknek együttműködését a termelés folyamatára
s olcsó áron megvásárolnia a megfelelő nyers anyagokat: s végül az
ipari terméket neki kell előnyös áron eladnia. Ezek a teendők: a
vásárlás és eladás, a műszaki üzemszervezés, a munka ellenőrzése,
a könyvelés és finanszirozás, megkövetelik a józan okosságot, a
tudást, a vállalkozó kedvet, a szorgalmat és az önfegyelmet, melyek
mind a jó üzletember erényei. Ahol idegen emberek nagy összegű
pénze forog a vállalatban, ott a becsületesség s a felelősség igen
magas öntudata is fontos kellékei az üzleti jellemnek. A legtöbb ilyen
munka azonban mégis csak afféle ügyességet kiván, aminő
meglehetősen sok akad minden czivilizált országban, ahol széles
rétegek is könnyen hozzáférhetnek a nevelés közönségesebb
eszközeihez. Például, egy kereskedővárosban működő malom
vezetőjét a kvalifikált folyamodók nagy kinálatából lehet kiválasztani
rendesen oly fizetéssel, mely nem sokkal több, mint az előmunkás
vagy az ügyes kézműves munkabére a legjobban fizetett kézműves-
iparágakban.
 Bár a vezetésnek ez a közönséges munkája sok olyan
megfontolást és helyes megitélést föltételez, mely hozzájárul az üzlet
sikeréhez vagy kudarczához, mégis úgy tekinthető, mint
meglehetősen sablonos jellegű munka, mely független a vezetéseért
felelős ember terveitől és itéleteitől.
Ez az üzletember ilyképpen lánczszem a termelő (vagy a termelő
erő tulajdonosa) és a fogyasztó között. Munkája az, hogy szervezi és
vezeti a különböző fajtájú tőke és munka leggazdaságosabb
együttműködését s a fizetése vagy haszna az a különbség, mely a
termelő tényezők megvételének összege s az eladott termék ára közt
marad. Első tekintetre úgy látszhatnék, mintha egyszerűen csak
kereskedelmi közvetítő lenne, aki valamit olcsón vesz és drágán ad
el. De még a kereskedő üzletemberek közt is kevés van, akiknek
haszonhajtó munkássága csakis ennyiben áll. Mert a kereskedő
szervezi a szétosztást, különböző árúit különböző forrásokból szerzi
be, kiválogatja és rendezi őket s nagyobb mennyiségben és dúsabb
választékban bocsátja a viszonteladók rendelkezésére, mint
lehetséges volna, ha minden viszonteladónak magának kellene
hozzáfordulnia minden árúczikk termelőjéhez, hogy boltját megfelelő
készlettel elláthassa. Az a közvetítő, aki szükségtelenül és
hivatalosan tolakszik két termelő osztály, vagy a termelő és
fogyasztó közé, csak kivétel és nem szabály; noha igaz, hogy sok
közvetítő inkább abban meríti ki szorgalmát és munkáját, hogy a
többiekkel versenyez, ahelyett, hogy végezné a neki való föladatot: a
piaczok szervezését.
De a gyári czég vezetője, a vasút vagy a bánya igazgatója már
sokkal világosabban látható produktiv munkát végez. A tőke és
munka különvált részecskéi, melyeket megvásárol, csak akkor érik el
teljes produktiv hatalmukat, ha együvé kerültek. S ez az egész
sokkal produktivabb, mint a részek produktiv értékének puszta
összege. A munkás, mondjuk az ács vagy a czipész, nagyon keveset
termelhet egymagában, vagy azokkal az eszközökkel, anyagokkal és
piaczczal, melyeket maga szerezhet meg: munkaereje és ügyessége
csak akkor produktiv egész teljességében, ha teljesen fölszerelt
üzletbe kerül, ahol megvannak a munkamegosztás és a speczializált
tőke összes előnyei.
Ha tehát az üzletember oly áron veheti meg a szükséges munkát,
amennyit ennek csekély produktivitása ér, ameddig csak izolált
egység, s ha eladja azt a nagyon megnövekedett produktivitást,
mely az izolált egységnek más munkaegységekkel és a tőkével
társított fölhasználásából származik: akkor úgy látszik, hogy roppant
nyereségre tehet szert a tényleges vagyonban és ezt saját
hasznaként tekintheti.
Valóban erre is törekszik és ahogy láttuk, van egy szocziálista
elmélet, mely csakugyan minden «fölösleget» úgy magyaráz, mint
ilyenfajta nyereséget. De van számos oly meggondolás, mely nem
engedi, hogy teljesen elfogadjuk a fölöslegnek ezt a magyarázatát.
Mindenekelőtt, az üzletember ugyanígy cselekszik avval a tőkével,
melyet üzemében fölhasznál. A tipikus modern üzem arra kényszeríti,
hogy számos, különböző apró tőkéstől, a befektetőktől, kis
részletekben szedje össze a tőkét. E kis tőkerészletek mindegyike
önmagában sokkal kevésbbé produktiv, mint mikor az üzletember
beszervezte üzemének rendszerébe. Itt úgy látszik, szintén az izolált,
tehát kisebb termelési érték árán vásárol, s miután a szervezéssel
produktivabbá tette: megtartja eljárásának egész hasznát, vagy
nyereségét.
Ugy látszik tehát, hogy itt is van értéktöbblet, mely olyképpen
származott a tőkéből, mint az olcsón vásárolt munka értéktöbblete. S
valóban igaz is, hogy a hasznot úgy tekinthetjük, mint a más módon
használt munka és tőke csekélyebb produktivitása s ama nagyobb
produktivitás között levő különbséget, melyet a szóbanforgó üzembe
szervezve elér.
Ha az üzletember valóban elérhetné s megtarthatná magának,
mint hasznot, azt az egész különbséget, amit az elszigetelt munkás,
vagy 100 font sterlingnyi tőke «egymagában» termel, s amit ez a
kettő, mint szervezett üzem tényezője termelhet, akkor a haszon
fölemésztene minden létező ipari fölösleget. De nincs üzletember, aki
mindezt megtarthatná. Mert vannak más üzletemberek is, akik
ugyanerre a czélra törekszenek és ez a verseny két módon is
csökkenti a hasznot. Az első üzletember, aki a kisparasztoktól lakott
vidéken állítana gyárat vagy nyitna bányát, oly bérért kapna
munkásokat, mely kevéssel mulná fölül azt, amit mindegyik
elérhetne, ha magának művelné a földet. Munkájuk termelésének
halmozott növekedése nagy lenne ekkor s az üzletember ezt majd
mind megtarthatná magának, mint hasznot. A legelső
posztógyárosok és egyéb gyártulajdonosok valóban élvezték is ezt az
előnyt, midőn oly vidékeket használtak ki, ahová az új ipar még nem
juthatott el. De mihelyt más üzletemberek is jöttek ugyanarra a
területre, haszontöbbletük már abban a veszedelelemben forgott,
hogy két oldalról is megnyirbálják. Mert posztógyárosunk ezentúl
már nem mindig volt képes a munkát csak kevéssel drágábban
megvenni, mint amennyit a mezőgazdasági munka hozott, hanem túl
kellett liczitálni más üzletembereket, akik vele szemben ugyanezt
cselekedték. Hogy megkaphassa a munkát, melyre szüksége volt,
kénytelen volt oly bért fizetni, amely már kevéssel meghaladta – már
nem a mezőgazdasági munka értékét, hanem – azt a bért, melyet a
másik gyártulajdonos megajánlt a parasztnak. Más szavakkal:
mihelyt az igénybe vehető durva munka készlete körülhatárolódott s
egész csomó üzletember kezdte kihasználni, annyira emelkedett az
árú is, hogy fölverte a munkabért a gyárban vagy bányában is.
S ami áll a munkára, bizonyos mértékben ráillik a földre és tőkére
is. Világos, hogy az az üzletember, aki legelsőnek jött, olcsóbban
kaphatott földet gyárépítésre vagy bánya czéljára, mint a később
jövők, akik már versenyeztek a jobb fekvésű helyekért s a biztatóbb
érczterületekért. Ily módon az üzletemberek versenye a termelés
tényezőinek megvásárlásában leszorítja a hasznot a kiadások
emelkedésével. Ugyancsak ez a verseny csökkenti a hasznot a másik
oldalon is, lenyomván azt az árat, melyért a gyár vagy a bánya
termékei eladhatók. Aki először jött, annak itt is könnyebb a dolga.
Mert nemcsak olcsón veszi a munkát és a többi tényezőket, hanem
drágán is adhatja el termékeit, valameddig egyedül marad a téren.
De mihelyt a többi üzletemberek versenye tényleg hatni kezd mind a
termékek, mind pedig a munka piaczán, rögtön érzi, hogy egyszerre
kétfelől is lenyesődik valami a szép haszonból, vagyis a produktiv
tényezők alacsony ára és termékeinek magas ára közötti
különbségből. Ha aztán a verseny nemcsak hatékony, hanem heves
is, akkor haszna a minimumra csökken.
Ekképpen, a puszta elmélet szempontjából, az üzletember, mint a
termelés egyik tényezőjének, t. i. az üzleti ügyességnek,
tulajdonosa, látszólag ugyanoly helyzetben van, mint bármelyik más
tényezőnek a tulajdonosa. A hiány vagy monopólium neki is
meghozhatja a meg nem szolgált jövedelem bő fölöslegét, de a
bőség vagy verseny lecsökkentheti «hasznát» oly minimumra, mely
éppen csak arra elég, hogy üzleti ügyességének használatára
serkentse.
A gyakorlatban a haszon az ugyanazon üzletágban végzett
azonos szervező munkánál sokkal változandóbb, mint a munkabér,
vagy a kamat és fizetés, úgy hogy szinte nem is igen állítható föl
ránézve általános érvényű szabály. Bizonyos üzletágakban némely jól
berendezett üzem nagyon magas hasznot hajt, míg mások alacsony
haszonra dolgoznak. A különbséget rendszerint az igazgatás vagy
kezelés javára írják. Ahol két gyári üzem, két nagy fogadó, két detail
nagykereskedés dolgozik egyenlő tőkével s azonos külső
körülmények mellett, s az egyik jól megy, míg a másik nem:
nyilvánvalónak látszik, hogy ezt a különbséget vagy a szerencse,
vagy a vezetés ügyessége magyarázhatja csak meg. Noha a
szerencsének nagyobb szerepe van az üzleti világban, mint néha
hiszik, általában mégis a vezetést tartják az eredmény hatékony
okának. S ez kétségtelenül helyes álláspont. De átugrani erről az
álláspontról arra az elméletre, hogy az üzleti ügyesség teremtő ereje
nagy vagyoni tőkét hozott létre, mely az üzletember tulajdona, mint
magasabbrendű észbeli energiájának és ügyességének jutalma,
téves azért, mert nem veszi számításba az ily üzleti siker összes
föltételeit.
Vegyük azt a példát, mely legjobban kedvez ennek az emberi
ügyességre vonatkozó babonás nézetnek: két egyformán jófekvésű
fogadót vagy boltot, melyeknek egyike nagy haszonnal dolgozik, míg
a másik csak éppen hogy tengődik. A vezetés ügyességének
mindenesetre nagy része van az eredmény különbségében. Ez az
ügyesség két irányban nyilatkozhatik. A sikeres üzlet jobban van
szervezve, azaz a tőkét és munkát jobban megválogatták és jobban
igazgatják. De már némi gondolkodás is rávezethet arra, hogy bár ez
a jobb szervezet az egyes vezető ügyességének az eredménye is,
hatása már függ a különböző alkalmazottak képességeitől, hogy
összműködésükben miképpen hajtják végre az igazgatóság
utasításait. Más szavakkal: van az ügyességnek bizonyos neme, mely
az üzlet egész szervezett személyzetéből mintegy kiszivárog, hogy
megteremtse a sikert. Ezt nem lehet figyelmen kívül hagyni, mert
nem pusztán kísérő körülménye, hanem tényezője az eredménynek.
A sikeres üzletek minden józaneszű igazgatója elismeri, hogy
sikerének nagy része az alkalmazottak vagy tisztviselők
együttműködésének tulajdonítható. Viszont, a fogadó vagy bolt
sikeréből sok tudható be annak a ténynek is, hogy oly külön
vevőkört szerzett, mely azt hiszi, hogy csak itt kaphat bizonyos
minőségű árúczikket vagy kényelmet és kiszolgálást, amit másutt
hiába keres. Ez a felsőbbség gyakran nagyon csekély, gyakran pedig
csak puszta forma és divat, melynek semmiféle tényleges érdemi
alapja nincsen, de mégis elég arra, hogy kirántsa az üzletet a
verseny kátyujából s biztosítsa neki a piacz ellenőrzését.
A sikerrel dolgozó üzlet azon egész haszna, mely az ügyességnek
valóban minimális bérén fölül mutatkozik, nem egyéb, mint ritkasági
járadék vagy felesleg s ez, mint bármely más többlet, annak
tulajdonítható, hogy a szabad versenyt megszorítja ama produktiv
tényező kinálatának határoltsága, mely ezt a fölösleget kapja. A
modern gyáripar vezetése maga mozdítja elő ezt a ritkaságot. Mert,
ámbár valószínűleg igen sok a természetes kinálat a legkülönbözőbb
fajta hatékony üzleti ügyességben, ezek tulajdonosai csak igen
csekély arányban találnak alkalmat az érvényesülésre és ügyességük
gyakorlatba vételére. Sok ember, akinek megvan a természetes
rátermettsége, nem jut oly helyzetbe, hogy ezt fölismerjék benne,
vagy nem tudja megnyerni a tőkések bizalmát, hogy
gyümölcsöztesse tehetségét, vagy nem talál vagy nem tud csinálni jó
üzleti alkalmat tehetségének foglalkoztatására. Lehet, hogy ezrek
vannak, akik természettől rátermettek valami nagy hajózási vállalat
vagy banktársaság vezetésére, de az ily állásokra szükséges
emberek számát tíz ujjunkon is megszámlálhatjuk. A ténylegesen
versenyző czégek csekély száma a nagyon fejlett vállalatokban azt
jelenti, hogy sok haszonhajtó rendelés vagy szerződés nem tárgya
tényleg a szorosabb üzletnek. Ezek vagy odakerülnek egyik-másik oly
czéghez, mely specziális jó nevet szerzett az «efajta üzletek» terén,
vagy pedig ama kevés czég versenyét, melyek az üzlet
végrehajtására illetékesek, a spekuláczió vagy megegyezés szabja
meg. Ekképpen a munkának igen nagy részét oly feltételekkel végzik
el, melyek sokkal nagyobb hasznot hoznak, mint amennyi elérhető
lenne olyan verseny esetén, ami megvan két ugyanazon utczában
vetélkedő fűszeres között.
A versenyző czégeknek ugyanez a kevés száma természetesen
nemcsak az eladási árak emelkedését hozza magával, hanem a
munka és a szabad tőke árát is csökkenti. Világos ugyanis, hogy a
munka jobb feltételeket tud magának teremteni, ha számos
egymással hevesen versenyző czég keresi a legjobb munkát, mintha
csak féltuczat czég jöhet számításba, amelyek előnyös helyzete arra
ösztönzi őket, hogy a munkaadókat erős szervezetbe tömörítsék. A
gazdasági világ általános áttekintése mellett megkülönböztetjük
azokat az iparágakat, amelyekben a magas szinvonalú rutinos
üzletek jelentékeny száma éles versenyt tart fenn egymás között,
azoktól az iparágaktól, ahol minden egyes üzem többé-kevésbbé
külön fajtájú munkát végez és bizonyos fokig megvan a maga külön
piacza. Mindkettő lehet nagytőkéjű vállalat, de az előbbinek a rendes
haszna alacsonyabb lesz, míg a második csoportba tartozó üzemek
közül sok nagy haszonra tehet szert még az üzlet rendes menete
mellett is.
Valószínű, hogy haladott ipari országokban, mint Nagy-
Britanniában és az Egyesült-Államokban, a fölöslegnek folyton
növekvő része a jól boldoguló «üzletember» tiszta hasznául szerepel.
A dolognak ily módon való feltüntetése valószínűleg helyes, mégha a
tönkrejutott «üzletemberek» veszteségeit számításba vesszük is. A
fölöslegnek abból a tömegéből, amelyet improduktivnak nevezünk,
mivel meghaladja a termelés valamely tényezőjének ösztönzésére
szükséges összeget, jelentékenyen nagyobb részt foglal le magának
az üzleti ügyesség, mint a föld vagy a tőke.
Ennek az állításnak az igazolása sokkal aprólékosabb vizsgálatot
vonna magával, mint amennyire itt terünk van s egyben a haszon
fogalma alá kellene foglalnunk sok mindent, ami a kamat és a
járadék alakjába szokott rejtőzni. A legtöbb olyan család, amelynek
vagyona szemmelláthatólag gyarapszik, az «iparból», vagy
«kereskedésből» szerezte gazdagságát. Ez alatt azt értik, hogy a
haszon a járadéknál és a kamatnál inkább teszi vagyonuk eredetét
és állagát. E vagyon egy részét helyesen tekinthetjük az ügyesség
árának, annak a jutalomnak, amely szükséges a modern gazdasági
élet által megkivánt több és változatosabb üzleti ügyesség
felébresztésére és ösztönzésére. Ám nagy része a földjáradék és a
kamattöbblet czímén az «improduktiv fölösleg» körébe fog tartozni.
A modern ipari fejlődés általános iránya az volt, hogy a munkaadó és
üzletvezető osztálynak több jelentőséget, több hatalmat és több
vagyont és jólétet biztosítson. A «tőkéseknek», mint olyanoknak, bár
számukat és tőkéjük nagyságát tekintve növekszenek, aránylag
kisebb a jelentőségük. Belőlük befektetők váltak és bár az egész
termék egy nagy részét megkapják a kamat alakjában, még a saját
tőkéjük felhasználása felett gyakorolt ellenőrzésük is csökkenőben
van és mindinkább az igazgatók és gyárvezetők kezébe kerül.
Ám a modern üzleti élet rendszerét csak igen tökéletlenül értenők
meg, ha az «üzletemberek» egy különleges fajtáját nem vennők
különös tekintetbe, még pedig azokat, akik az egyes gazdasági
ágaknak a pénzügyek útján való általános szervezésével
foglalkoznak. Mert, amint a közönséges kistőkést valójában annak az
üzemnek a vezetői ellenőrzik, amelybe pénzét fektette, úgy e
vezetők egyre növekvő mértékben jutnak függésbe a nagy pénzügyi
czégektől és válnak azok ügynökeivé.
 Az üzletember, mint olyan, nem foglalkozik új eljárások
feltalálásával. Egy Stevenson, egy Edison, egy Siemens tudása más
tekintet alá esik. Csak abban az esetben számít a találmány
gazdasági erőnek, ha egy üzletember megszerezte. Természetesen,
van néhány olyan feltaláló, aki egyszersmind üzletember is és így
gazdaságilag is hasznát veheti lángelméjének. Ám ezek ritka
kivételek. Az üzletember ügyes volta nem azt követeli meg, hogy
tudjon feltalálni, hanem azt, hogy más emberek találmányainak
üzleti értékét felismerje. Haladó korban csakugyan ezt kellene
legfőbb tevékenységének tekintenünk. Az az ember ő, aki észreveszi
azt az eszmét, amely hasznot hajthat, legyen bár az akár új gép, új
termék, új piacz vagy akár új üzleti eljárás. Meg tudja különböztetni
a hasznothajtó eszmét a hasznot nem hajtótól és megveszi az
előbbit oly olcsón, amennyire képes, készít, vagy elfogad egy olyan
új üzleti szervezetet, amely eszméjének megfelel és hasznot szerez
rajta azzal, hogy azt folytatja, vagy eladja valamely más
üzletembernek. A legtöbb ilyen eszme gazdaságilag épp oly
produktiv, mint amennyire hasznothajtó. Ha egy mechanikai
találmány olcsóbbá teszi a gyártást, vagy a szállítást, vagy az életet
kényelmesebbé vagy kellemesebbé teszi, felhasznál valami elpazarolt
terméket, vagy új piaczot nyit meg, úgy a feltaláló, vagy a feltalálók
egész sora és a közöttük álló üzletember közvetlenül részes volt a
világ jólétének növelésében. Más olyan eszmék azonban, amelyek az
üzletember szempontjából épp oly hasznothajtók, gazdaságilag
kevéssé, vagy egyáltalán improduktivak is lehetnek. A hirdetés
valamely művészi módja, valamely keresett árúczikknek élősdi
módon való olcsó utánzata, valamely üzleti társaság alapításának
ügyes módja hasznothajtó lehet, bár mi produktivitást sem hoz
magával. Éppúgy hasznot jelenthet valamely üzletnek egy más czég
elől való elvonása, mint új üzemek felállítása és bár általában a
versenyben való eredményesség valamivel jobb, vagy olcsóbb árúval
való helyettesítés következménye, mégis sok az olyan eset,
amelyben ilyen nyereség nem háramlik a társadalomra.
Ahol az üzleti ügyességet valamely hasznothajtó eszme
kiaknázására alkalmazzák, ez a kiaknázás vagy egyetlen ténynyel,
vagy hosszabb üzleti eljárással vihető keresztül. A hasznothajtó
eszmék finanszirozója megalapít vagy ujjászervez valamely társulatot
és néha egyszerre kivesz készpénzben, vagy részvényekben,
amelyeket aztán rögtön elad, annyi hasznot, amennyit a társulat
működésének várható hasznából előre lefoglalni képes. Néha
részvények birtokába jut és azokat vagy osztalékok nyerésére, vagy
pedig az értéktőzsdén való spekulálásra használja. Az a szerep,
amelyet az üzletemberek ezen tipusa betölt, mindinkább fokozódó
fontossággal bir a modern ipari életben és a közvagyonnak az az
aránya, mely «haszon» formájában hozzá kerül, mindinkább
nagyobbodik.
Azokban az országokban, ahol a részvénytársasági alapokra
épített vállalkozás legnagyobb fejlettségét érte el, mint
Nagybritanniában és Amerikában, a frissen felhasznált
tőkemennyiségnek háromnegyed része a társaságokhoz áramlik, ami
óriási összegeket jelent a pénzügyi szervezetek létesítőire nézve. Ez
a haszon azonban, ha gyakran igen nagy is, semmiesetre sem
teljesen munkanélküli jövedelem. Mert a szabad verseny mai
rendszere mellett a pénzember nélkülözhetetlen lény és akaratának
ügyes megvalósításától mind nagyobb és nagyobb mértékben függ
az ipari rend gazdasági működése. Mert azok a papir- és
pénzértékek, amelyekkel a pénzemberek csaknem kizárólag
foglalkoznak, azt a gépezetet alkotják, amely nemcsak a
tulajdonképpeni tőkét, hanem a munkát és üzleti képességet is
azokhoz az ipari pontokhoz vonja, ahol azok a legeredményesebben
használhatók fel. A csalásra alapított részvénytársaság, amely a
betevőket rá tudja bírni, hogy megtakarított összegeiket
iparlovagokra bizzák, akik azután saját czéljaikra használják azokat,
kivétel, nem szabály. A pénzember tulajdonképpeni munkája abban
áll, hogy pénzmegtakarításokat eszközöl, hogy gőzgépeket és
aczélsíneket készít egy kanadai vasút czéljaira, dinamókat valamelyik
villamostársaság részére, szövőszékeket és gyárépületeket egy-egy
textiltársaság számára és hogy az általános munkakinálatból a
megfelelő fajtájú munkásoknak elegendő számát vonzza magához,
hogy a vállalkozások ezen különböző fajtáinál való közreműködésre
birja őket.
Most, hogy a piacz részére készült árúk mind nagyobb és
nagyobb mennyisége válik a részvénytársasági tevékenység
tárgyává, miközben a tőke és munka összegyüjtésének és
áttekintésének szerkezete mind komplikáltabbá válik és mindjobban
szétszóródik, a financziális irányítás munkája hovatovább nyer
jelentőségben. Oly czégek, mint aminők a Morgané, Rothschildé és
hasonlók, azzal foglalkoznak, hogy az új ipari energiák végtelen
áramának folyását a világ különböző részei felé irányítsák, utak
építésére, mezőgazdasági- és bányavidékek felfedezésére és
fejlesztésére, különböző fajtájú gépezetek és telepek létesítésére.
Ezzel a termelő munkával párhuzamosan halad egy nagyszabású
feltartóztató és romboló jellegű munka is, mely sok esetben hasonló
módon eredményes a pénzemberre nézve. Ha ezen pénzügyi
műveletek főnehézsége a társadalmilag hasznos műveleteknek a
haszontalanoktól vagy ártalmasoktól való elkülönítésében rejlik, ez
nem elegendő ok arra, hogy kétségbe vonjuk azt a nagy
fontosságot, mely e műveletekben, mint valósággal termelő
tényezőkben rejlik. Más társadalomgazdasági rendszer mellett e
munkának nagyrésze fölöslegessé válhatnék, vagy más munkával
volna helyettesíthető; de jelenleg a pénzember munkája óriási értékű
és mint minden más munkát, ezt is meg kell fizetnünk mindazzal,
ami eredményének biztosítása szempontjából szükséges.
Ez persze nem jelenti azt, hogy a pénzemberek profitjai pontos
mértékei azon szolgálatoknak, melyeket ők a társadalomnak tesznek.
Ellenkezőleg, semmiféle más munkát sem lehet jobban túlfizetni.
Mert ezeknek a financziális szolgálatoknak természetéből folyik, hogy
gyakran kizárják a hatékony versenyt. Kölcsönkötvények
kibocsátását, avagy nagy társaságok finanszirozását csak egynéhány
nagy czég vagy csoport vállalhatja és az üzletkötésnek oly feltételei,
melyek a haszon minimumához vezetnének, csak ritkán vannak meg.
Az ily munkának nincsen piaczi értéke: specziális alkalmak és
specziális feltételek kérdése csupán. A titkosság vagy féltitkosság,
amely ezen pénzügyi operácziók nagy részét körülveszi, szintén
hozzájárul azoknak búsásabb megfizetéséhez. Ennélfogva nem lehet
kérdéses, hogy az üzletek ezen ágának profitjai nagyobb arányát
tartalmazzák a munkanélküli avagy érdemetlen jövedelemnek, mint
bármely más fajtája a haszonnak.
Talán helyén való lesz, ha összefoglaljuk kutatásaink azon
eredményeit, melyekre ebben és a megelőző három fejezetben
jutottunk a föld, a munka, a tőke, az üzleti képesség és az ipari
termelés felhasználásának követelményei s ezen követelmények
megvalósításának módszerei tekintetében.
Az összes érdekeltek azon vannak, hogy a termelés
eredményéből vagy a jövedelemből, ez eredményekhez képest kellő
gondoskodás történjék mindazon tényezőknek fentartásáról, amelyek
szükségesek ahhoz, hogy a termelés folyamata zavartalanul
végbemenjen. Ha a földet bármi tekintetben elértéktelenítjük, akár a
talaj termékenysége, akár más természeti erők tekintetében
rövidítve azt meg, más alkalmas helyen kell a hiányokat pótolnunk:
nem szabad a föld termelőképességét csökkentenünk. Külön alapot
kell létesíteni az épületek, gépezetek és egyéb eszközök
használatából és esetleges károkból létrejövő elértéktelenedésnek és
annak a koczkázatnak czéljaira, hogy esetleg jobbfajta eszközök
beszerzése válik szükségessé. Kapcsolatban ezekkel az
elértéktelenedési- és biztosítási alapokkal a föld és tőke czéljaira,
eleve gondoskodásnak kell történnie a munkabérnek egy bizonyos
részéről is, amely szükséges mindazon emberi erők biztosítására,
amelyeket a termelés zavartalan folyásának munkája megkiván. A
bérek és fizetések egy részét tehát nem a földjáradék és
tőkekamattal együtt, hanem a romlások és kopások rovatában
osztályozzuk.
Mindezek oly kiadások, melyek avégből szükségesek, hogy
biztosítsák a fennálló ipari rend létezését és folytatólagos
működését. Kezdetleges ipari társadalomban megtörténhetik, hogy
felemésztik a termelés egész eredményét, de modern feltételek
között a termelési tényezők együttműködése a termelésnek oly
eredményét teszi lehetővé, amely messze meghaladja azt, ami a
puszta fenmaradás szempontjából szükséges. Ez a többlet, vagy
fölösleg arra használható, hogy a gazdasági rendszer fejlesztésére
szolgáljon, megfelelőleg rendezett szétosztás segélyével, vagy pedig
arra szolgál, hogy valamelyik tényező tulajdonosa, ha elég erős
hozzá, pazar túlfizetésben részesüljön. A többlet egy nagy hányada
bizonyos minimális kamat és haszon, avagy nagyobbfokú
hatékonyságot biztosító munka bére formájában arra fog szolgálni,
hogy különböző összetételű tőke nagyobb és jobb részét, valamint a
munkaerőt és a kombinativ képességet oly irányba terelje, amely a
haladott ipari társadalom igényeinek megfelel. Az állam is
megkövetel és kap is hasonló járulékokat a fentartás és fejlesztés
czéljaira azokból a pénzekből, melyek oly ipari termelés eredményei,
amely ipari termelésnél a közhatóságok segédkeztek.
Az ipari termék egésze, az összjövedelem is előnyösen volna
fölhasználható a termelési tényezők fentartásának és aránylagos
növekedésének ezen czéljaira. Nyilvánvaló azonban, hogy a többletet
a maga egészében nem szükséges erre használni és valósággal sem
ez történik. Nagy részét nem arra fizetik el, hogy a fentartásról és
fejlesztésről gondoskodnak, hanem nagy mennyiségben arra, ami
közvetve szükséges ezekre a czélokra. Ha ez a többlet földjáradék
formájában a nagybirtokoshoz, óriási osztalékok formájában a
tőkéshez, nagyfokú vállalkozói nyereség formájában az
üzletemberhez, avagy néha mint tulzott nagyságú munkabér a
munkásokhoz folyik, mindenképpen lassítja az ipari haladást. A
vagyonnak oly részei mennek ezáltal veszendőbe, melyek az ipari
fejlődés czéljaira lettek volna felhasználhatók és mint «munkanélküli
jövedelem» jutnak olyan személyekhez, akik ezáltal nem csupán
annálfogva okoznak kárt a gazdasági életnek, hogy most már semmi
sincs, ami arra biztatná őket, hogy egyéni energiájukat fokozottabb
mértékben állítsák annak szolgálatába, hanem arra nyernek
képességet és hajlandóságot, hogy visszatartsák ezt a produktiv
energiájukat is, melyet más körülmények között talán felhasználtak
volna. Igy hát minden improduktiv többlet úgy hat, mint a tétlenség
megjutalmazása.
 Ez az «improduktiv többlet», akár földtulajdonostól, tőkétől,
kombinativ képességtől, vagy munkától eredjen is, mindig
ugyanabból a forrásból fakad, t. i. az illető tényezőnek mesterséges
megkötésétől és a többi tényező tulajdonosának súlyos
megterhelésétől. Minden túlfizetés eredete valamely természeti, vagy
szerzett monopólium, vagy pedig valamely közreműködő tényező
ritkasága. Nyilvánvalóan hamis következtetés, ha az összes tényezők
közül csak az egyiknek tulajdonítjuk az egyedüli hatalmat ezen
többlet elvételére. Sem a földbirtokos, sem a munkaadó, sem a
tőkés nem bir ezzel a kizárólagos privilégiummal. Hol egyik, hol
másik teszi az ő tényezőjét «ritkává» és ezen ritkasággal arányban
aknázza ki a helyzetet. Sürü lakosságú országokban a földbirtokos
az, aki ennek az improduktiv többletnek egy nagy részét magához
ragadja, akár lokális értékek létesítése, akár föld- és bányajáradékok
formájában, természetesen csak oly mértékben, a minőben ezt a
hely könnyű és olcsó megközelíthetősége vagy kivülről jövő
élelmiszer- és egyéb készletek lehetővé teszik. Védett iparágakban,
melyekben valamely természeti, vagy mesterségesen szerzett előny
birtoka bizonyos tőkéseket azzal a hatalommal ruház fel, hogy a
«szabad» tőkét távoltartsa és a szabad versenyt megszoríthassa, a
tőke zsákmányát magas osztalékok és a vállalkozók magas
nyereségek formájában szerezhetik meg. Miután az ily védelem és a
vele járó ritkasági érték rendszerint egy-egy üzletember szellemi
erejének, ügyességének, szorgalmának, vagy szerencséjének
eredménye, az ily ipari nyereségek, melyek arányaikban inkább
tekinthetők haszonnak, mint tőkekamatnak, e kamatoknál jóval
nagyobbak is. A szakszervezetek egyetértő eljárása, vagy más
kedvező körülmények esetleg egy munkáscsoportnak is juttathatnak
ilyen rövidéletű monopoliumos lehetőséget, lehetővé téve számukra
a béreknek bizonyosfokú munkanélküli többletét. Minden esetben az
ilyen munkanélküli improduktiv többlet valamely tényező természeti
vagy mesterséges megkötésének eredménye, szemben a többivel,
amelyeknek közreműködése szükséges ahhoz, hogy valamiféle
jószág termelése lehetővé váljék.
 IX. FEJEZET.

A forgalom és az árak.

Mindezek után megérthetjük immár, hogy miért vehetünk

Londonban egy tonna konyhaszenet ugyanazon pénzösszegért,
amelyért egy pár középfinom takarót, egy fémteáskannát, egy fél
tuczat gyapotinget, vagy negyven kenyeret vásárolhatunk. Ha
mindezen vásárlásokat egy font sterlingért eszközölhetjük, ennek
oka az, hogy a külömböző termelési költségek, vagyis azok a
pénzösszegek, amelyeket a különböző termelőerők tulajdonosainak
azon folyamatok sorrendjében fizetünk, amelyeken ezen árúk
mindegyike keresztülment, véletlenül ugyanazt az összeget adják
eredményképpen. Mindegyik esetben a font sterling nagy számát
tartalmazza azon apró áraknak, melyeket a munkáért, az üzleti
ügyességért, valamint a mezőgazdaságban, a bányában, a gyárban,
a szállítás közben, a szétosztás tevékenységénél felhasznált tőkéért
fizetünk s amely tőke a tonna szén, a takarók, a teáskanna, az ingek
és a kenyerek termeléséhez és piaczrahozatalához szükséges. Ha
mindegyiket a kezdő stádiumtól fogva kísérnők figyelemmel és
követnők a nyers anyagokat ezen folyamotokon való átmenetelük
közben, láthatnók, miképpen halmozódnak fel a költségek mindaddig
a pontig, amíg a kereskedő haszna betetőzi a teljes összeget. Ezen
fokozatok mindegyikénél azt észlelnők, hogy a termelés
folyamatának összes kiadásai a kis költségeknek nagy
változatosságát ölelik fel, magukban foglalva a legkülönbözőbb fajta
munkáért, tőkéért, földért és üzleti jártasságért járó összegeket,
melyek egyrészében benrejlik az a költség is, mely a szabad verseny
szerkezetéből folyik, másika ismét valamiféle oly többletet rejt
magában, mely egyik-másik tényező monopóliumát vagy ritkaságát
juttatja kifejezésre. A különböző árúczikkek, melyeket egy font
sterlingért árusítanak, semmi esetre sem ugyanazokban az
arányokban képviselik a termelési költségeket és az értéktöbbletet.
Megeshetik, hogy az a húsz shilling, amelyet egy pár takaróért
fizetünk, csupán húsz százalékos, tehát négy shillinget kitevő
értéktöbbletet tartalmaz, míg a kenyérért fizetett húsz shilling
negyven százalékos, tehát nyolcz shillinget kitevő értéktöbblettel van
megterhelve és a végösszeget valamely buzaspekuláczió, avagy a
malomtulajdonosok, illetve pékek kartellje dagaszthatja meg. Annak
a megállapításához, hogy a végső árnak mekkora összegét kell a
fogyasztónak «termelési költségek» és mekkorát «értéktöbblet»
fejében megfizetnie, avagy az értéktöbbletet tekintve, ennek
mekkora része volt produktiv és az ipari fejlődés érdekében álló,
mekkora improduktiv, vagyis pazarló és kártékony, minden egyes árú
történetének specziális tanulmányozása volna szükséges.
Sokáig azt tartották, hogy a «járadékok» és egyéb értéktöbbletek
nem tartoznak bele a végső árba és nem növelik azt, hanem csak
külön fizetések, melyeket a különösen kedvező feltételek között lévő
földbirtoknak vagy tőkének juttatunk. De a mi elemzésünk, mely az
«értéktöbbletet» bizonyos fajtájú megszorítással és bizonyos fajta
földbirtok, tőke, stb., a termelés folyamatában megkivánt teljes
készletének felszökkentett árával azonosítja, véget vet ennek az
ellenvetésnek. Ha a komlóföld csak szűkösen fedezi a kinálatot, a
komló ára ki fogja pótolni ezt a rövidséget. Az a tény, hogy a
komlóföldek egyes holdjai jobbak, mint mások és hogy a rosszabb
holdak csak kevéssel több földjáradékot hozhatnak, mint amennyit
hoznának, ha pl. buzát termelnének rajtuk, nem érinti azt a tényt,
hogy a komlótermő földek «ritkasága» emeli a komlóárakat.
Természetesen az, amit «különbözeti» járadéknak nevezünk és ami a
mértéke annak a különbségnek, amely egy jó és egy rossz holdnyi
komlóföld termelőképessége között van, nem érinti az árat. Miért is
érintené? Az ár minden esetben egy bizonyos adott mennyiségű
árúnak, vagy valamely szolgálatnak ellenértéke. Ha az egyik hold
kétszerannyit ad ki ebből a termelőerejű szolgáltatásból, mint egy
másik, természetesen kétszer akkora járadékot is hoz. Ennek semmi
köze sincs az «értéktöbbletbeli» vagy «ritkasági» elemhez, amely
részét teszi a komlótermelő-erő egy egységéért fizetett árnak.
Épúgy, ha az olaj, avagy az aczélsinek termelése kartel, vagy más
hasonló szervezkedés tárgyává lesz, mely szervezkedések
megszorítják azoknak a forrásoknak vagy gyáraknak a számát,
amelyeknek a munka meg van engedve, megrövidítve ezzel az olaj
vagy a sinek piaczi kinálatát, ez a ritkaság az egész olajnak és az
összes sineknek árát emelni fogja, a legrosszabb forrásokból vagy a
legeredménytelenebb telepekről jövőket épp úgy, mint azokat,
amelyek a legjobb forrásokból vagy a legeredményesebb telepekről
jönnek. Természetes, hogy a valódi profitok a legrosszabb források
vagy gyárak termékeinél alacsonyabbak lesznek, mint a
legjobbakénál, de ez csak azért van, mert ezek egy bizonyos időn
belül kisebb mennyiséget vagy rosszabb minőséget termelnek.
Az értéktöbblet összes fajtái, melyeket eddig figyelemmel
kisértünk s melyeket – mint láttuk – a földbirtokosok, tőkések,
alkalmazottak, stb. ragadnak magukhoz a különböző folyamatok
során, mind közreműködnek abban, hogy a fogyasztó által vásárolt
árúk végső árát növeljék.
Ha abszolut «szabad verseny» léteznék mindenütt, valamennyi
termelési tényező egyforma bőségével, az összes árak egyformán
egy bizonyos minimumon állanának és az összes árúk és szolgálatok
«költségeikhez» képest volnának kicserélhetők. Takaróink,
teáskannánk, ingeink, kenyerünk és szenünk, megszabadítva minden
járulékos értéktöbbletüktől, természetesen nem egy font sterlingen
kelnének ezután, hanem különböző alacsonyabb átlagokon.
Egynémely közgazdasági iró mesterkélt elmélete szerint a
versenynek ez a szabadsága és teljes folyékonysága csakugyan
fennáll, de ezen feltevések ellenére is tesznek engedményeket
bizonyos tagadhatatlan «súrlódásoknak» vagy kivételeknek. Ez
azonban – miként azt Ruskin kimutatta, – olyan, mint mikor azzal a
feltevéssel fogunk az emberi test anatómiájának
tanulmányozásához, hogy az abszolut rugalmas és azután utólag
teszünk engedményeket esetről-esetre való rugalmatlanságának.
Ritkaság és a szervezkedés oly reális és normális vonásai a mai ipar
tényleges állapotának, mint aminő a verseny és a bőség. Tényleg
lehetetlen magunknak észszerű módon számot adni az egész mai
ipari rendszer működéséről a megrövidítések és értéktöbbletek
elmélete nélkül.
Ennek a ténynek tiszta megértése nélkülözhetetlen a piaczról és a
forgalomról szóló fejtegetéseinkhez. Árúk és szolgáltatások
kicserélhetők egymás ellenében, még pedig termelési költségeik
arányában és nem azon munkaidő-mennyisége arányában, amelyet
tartalmaznak, vagy pedig a «természetes» termelési költségek
valami más mértéke szerint.
Az ár és a termelési költségek, amint ezek egy árúkészlet minden
részében kifejezésre jutnak, ugyanazok. De nem ugyanazok minden
egyes résznek a költségei. Egy kilogramm búzának a termelési
költségei kisebbek termékeny talajon, mint terméketlenen: 1000
tonna aczél termelési «költségei» alacsonyabbak egy jól felszerelt
üzemben, mint egy rosszul felszereltben. Miután a «költségek» az
értéktöbblettel együtt adják a kiadások összegét, ennélfogva az
ezekben rejlő értéktöbblet-elem és kinálati ár változik, lévén a
legnagyobb az üzletek legkiválóbb tipusánál (mezőgazdaság, gyár,
bánya stb.), legkisebb a legrosszabban. Ha valaki számon tartaná az
összes, egy bizonyos piacz számára búzát termelő földeket,
találhatna olyan földet, amely éppen csak annyit hoz, amennyi
szükséges a buzatermelés folytatásához. Ez annyit jelent, hogy a
föld, munka és tőke azon együttműködése czéljából, mely egy
kilogramm búzának ezen a földön való termeléséhez szükséges, több
termelő munkaerőt és tőkét kell vásárolnunk, ha a föld erejének
kisebb mennyiségét ki akarjuk egyenlíteni. A búza termelésnek
kilogrammonként ugyanazok voltak a költségei ezen a földön, mint a
jobb földeken, de az összegnek egy nagyobb hányada jutott a tőke
és munka költségeire, kisebb arány «értéktöbbletként» a föld
kifizetésére.
 Hasonló az eset az aczélsineknél is. Itt az ipar legrosszabb fajtájú
üzemének megfelel a legrosszabb búzaföld. Az aczélsinek
tonnánkénti árának nagyobb hányada esik itt romlásra, kopásra és
tőke meg munka fentartására, tekintve, hogy a legrosszabb
üzemekben a profit a minimumon áll. Valóban, egy tonna költségei,
amint azok az árban, mondjuk 30 shillingben kifejezésre jutnak,
látszólag felemésztődnek ezekben a szükségszerű kiadásokban, nem
hagyva többlet-kamatot a befektetők, avagy nyereséget a vállalkozó
számára.
Ámde, ha vannak oly földek, melyek a búzakinálathoz
hozzájárulnak, de amelyek éppen csak hogy kifizetik a tőkét és a
munkát, nem hagyva hátra többletet a járadék czéljaira, mikép
állítható az, hogy a földjáradék is képviselve van az árban és azt
növeli? Ha egyes vállalatok részt vesznek ugyan az aczélsinek
kinálatában, de éppen csak azzal az összeggel, amely kifizeti a
termelés költségeit és nem nyujtanak semminemű haszontöbbletet,
mikép állítható, hogy a költségekben és az aczélsinek árában
valamelyes értéktöbblet-elem is van? A válasz az, hogy a jó
búzaföldek ritkasága oka a magas átlagköltségeknek, melyek egy
kilogramm búza termeléséhez szükségesek és amelyek lehetővé
teszik a földbirtokosoknak, hogy magas árat kérjenek a természet
termékenységéért, a munka és tőke költségeit terhelve meg ezzel az
értéktöbblettel. Az a tény, hogy egynémely használatban levő föld
annyira terméketlen, hogy a természet csak nagyon keveset járul
hozzá egy kilogramm búza termeléséhez és csaknem mindent a tőke
és a munka végez el, nem érinti ezt az érvet. Ha elegendő
termékeny föld állhatott volna rendelkezésre, a (járadék-) többlet
nagyon kicsi és a kilónkénti költség és ár is annyival alacsonyabb lett
volna.
Éppen a jobb földnek ez a ritkasága az, ami a rosszabb föld
használatba vételéhez vezet, oly többlettel terhelve meg a
buzatermelés költségeit és árait, melynél fogva tőke és munka
sikeresen gyümölcsöztethető egynémely rossz földön is.
 Hasonlóképpen, a jól fölszerelt aczéltelepek ritkasága okozza,
hogy az aczélsinek termelésének átlagos költségei magasabbak, mint
volnának abban az esetben, ha ilyen gyáraknak bővében volnánk és
azok a magas árak, melyek ennek a ritkaságnak eredményei, néhány
rosszul fölszerelt gyár számára is lehetővé teszik a fenmaradást,
igaz, hogy a termelés eredménye nem is biztosít egyebet. A jól
felszerelt gyárak a sineket magas haszonnal fogják eladni, a rosszul
fölszereltek éppen csak hogy kiadásaikat fedezik. Bizonyos, hogy az
a haszontöbblet, melyet a legjobb gyárak ritkasága a jól felszerelt
üzemnek lehetővé tesz, kifejezésre jut a sinek magas költségében és
árában: s ezek az árak azok, melyeknek hivatásuk, hogy a néhány
elmaradt gyárat képessé tegyék a munka folytatására.
Ez a fejtegetés egyszersmind azt is bizonyítja, hogy a kinálati
árak nem függnek az árútömeg legköltségesebb részének termelési
költségeitől, amint ezt sokszor föltételezik, vagyis nem függenek
annak a búzának az árától, melyet a legrosszabb földön termelnek és
azoknak a sineknek az árától, melyek a legrosszabban felszerelt
gyárakból kerülnek ki. Ez a «marginális» föld, amint azt nevezik és
ezek a «marginális» gyárak csupán annálfogva érdemesek arra, hogy
bennük a termelést folytassák, hogy a jobb föld és a jobb üzem
ritkasága a kiadásokat és a kinálati árat oly többlettel terhelte meg,
mely ezen ritkaság fokának mértékéül szolgál. Fedezz föl egy új,
nagy, gazdag búzaföldet és ezen többlet, vagy «járadék» legnagyobb
része, mely a költségekben is kifejezésre jut és a búza árait is emeli,
egyszeriben el fog tünni és az árak hanyatlásával egyidejűleg a rossz
búzaföld is ki fog kerülni a használatból. Létesíts egy sereg jól
felszerelt új aczéltelepet s a létező telepek ritkasági értéke el fog
tünni, profitok és árak esni fognak és a rosszul fölszerelt, vagy
marginális gyárak ki fognak kerülni a használatból.
Termelési költségek és kinálati árak mindezeknél fogva nem
függnek a legrosszabb vagy a legköltségesebb üzletektől, hanem a
közönséges átlag-üzlettől. A legtöbb, piaczi czélokra gyártó
iparágban a termelés zöme oly vállalatokból kerül ki, melyek
megközelítőleg egyforma felszerelésüek. Csaknem valamennyi,
ugyanazon szakmabeli gyár és telep modern gépezettel és
munkamódszerekkel dolgozik és általánosan elfogadott nagyságok és
minták meghonosítására törekszik.
Versenyző iparágaknál, érdekeik biztosítása czéljából, az
üzleteknek ugyanazon előnyöket kell élvezniök, aminőket
versenytársaik élveznek anyagbeszerzés, anyagfeldolgozás és a
termék árúsítása szempontjából. Igy a textil vagy fémipar piaczra
készülő árúinak mindegyikénél a versenynél fogva felmerül egy-két
üzleti tipus és nagyság, mely hatékonyabb és gazdaságosabb a
többinél és miután minden az illető iparágba fektetett új tőke ezeket
a formákat igyekszik ölteni, ezek úgy tekinthetők, mint a
reprezentativ üzletek. Az ezeknél észlelhető termelési költségek
azok, amelyek az iparág legnagyobb részére nézve szabályt
képeznek, és amelyek meghatározzák az árúk kinálati árát.
Lehet néhány olyan czég az illető iparágban, amely némi
különleges előnynyel rendelkezik valamely szabadalom vagy műszaki
titok birtokában, vagy kiváló üzletvezetője ügyességénél fogva és így
egy kissé többet és olcsóbban képes termelni, mint az átlagos
közismert üzleti tipus. Akadhat továbbá néhány elmaradt tipusú czég
is, amely régi divatú gépeivel és üzleti módszereivel küzködik
fenmaradásáért és várja korai végét, hacsak korszerüen ujjá nem
alakítható. Ám ez a kevésszámú felső és alacsonyrendű czég nem
befolyásolja érezhetően a költségeket és az árakat. Azok az átlagos,
közismert, reprezentativ czégek, amelyek az egész kinálatnak,
mondjuk 90, vagy még magasabb százalékát termelik, fogják az
árakat szabályozni. A fölényes helyzetben levő czégek nagy
megtakarításokat fognak ez árak mellett elérni, a legrosszabbul
versenyzők pedig tönkremennek mellettük. Midőn azt mondják, hogy
bizonyos minőségü gyapotszövet előállítása ennyibe kerül, vagy hogy
az aczélsinek, hajlított bútor, boros palaczkok, stb. ilyen költség
mellett termelhetők, ez nem az illető iparág legjobb és legvirágzóbb
üzletére vonatkozik, sem pedig arra az alacsony szinvonalú czégre,
amely alighogy tengődik, hanem a normális módon jövedelmező
üzletre.
 Magától értetődik, hogy számos olyan iparág van, amelyben a
termékek és eljárások változatossága oly nagyfokú, a módszerek
változásai oly finomultak és nagyszámuak, hogy átlagos tipust nehéz
találni.
Ha a tőke és munka bármely iparágba szabadon juthat és
versenyezhet, ezen verseny eredménye egy vagy több legjobb üzem
kiválása lesz, amelyek kezébe jut az ipar legnagyobb része, ezek
fogják a rendes termelési költséget meghatározni és az eladási
árakat is. Ha ezen iparágakban a verseny szövetkezéseket és
megegyezéseket enged meg, kartellek vagy trösztök állanak elő és
még mindig ezen reprezentativ üzemek fogják meghatározni az
árakat, amíg csak a kinálat nagy része kezükben van. A termelés
megszorításával emelhetik a költségeket, úgy hogy tetemes
haszontöbblethez jutnak. De ők állapítják meg a piaczi árakat, nem
pedig a ringen kivül álló czégek. Utóbbiak rendesen elfogadják a
ringárakat, iparkodván, azokból hasznot húzni. Igy ha a Standard Oil
tröszt a petroleum gallonjának árát emeli, vagy a pamutszövő tröszt
a czérna árát, a kicsi önálló termelők is emelik általában, inkább,
mintsem veszélyeztessék létüket az olcsóbb kinálattal. Amint az
iparágak viszonyairól jobb és gyorsabb lesz az értesülés, több
termelő szerez azokról tudomást, a termelés nagysága és módjai
mind egyöntetübbekké válnak és az elfogadott formáktól eltérő
versenyüzemek száma csekélyebb lesz. Természetesen mindig igaz
marad, hogy kivételes képességek, rendszer vagy különös előnyök
(szabadalmak, nyersanyag vagy fogyasztó piacz kizárólagossága)
egyes különálló czégeknek lehetővé teszik, hogy a rendes piaczi
árakon óriási hasznot érjenek el, miután az utóbbiakat rendes
viszonyok mellett termelő versenytársaik határozzák meg.
De ha ezen rendkivüli helyzetben levő versenytársak teljesen
kihasználják a helyzetet, fokozatosan az iparág mind nagyobb része
kerül kezükbe, mert erős versenytársakkal megegyezve kényszerítik
a gyengébbeket, hogy az ő feltételeiket fogadják el vagy elnyomják.
Ha ilykép egy elég erős kombinácziót létesítettek, hogy a piaczi
kinálatot megszorítsák vagy növeljék, úgy állapíthatják meg az
eladási árakat, hogy a termelési költségekhez nagy egyedárúsági
többletet ütnek. Ismétlem, ehhez nem szükséges az egész iparágat
megkaparítani. A kinálat 50–60 százalékát termelő tröszt a kinálatot
és árakat eléggé befolyásolhatja, feltéve, hogy kivüle állók kevesen
vannak és nem járnak el egyöntetüen. Még ha a piacz egyes kis
helyein olcsóbb árak mellett eredményesen lehet is versenyezni,
másutt egyedárusági viszonyok lehetségesek.
Az ily trösztök gazdasági eredete és támaszai közismertek. Néha
a nyersanyag vagy termelőerő legjobb, legnagyobb, vagy legolcsóbb
piaczának birásában rejlenek. Ilyen De Beer gyémánttrösztjének
helyzete és az Egyesült-Államok aczél-kartelljének ereje jórészt jobb
ércz és szén birásában rejlik. Néha a vasút vagy más forgalmi
alkalmatosságok teszik lehetővé, hogy olcsóbb árak mellett
versenyezzenek. Ez alapon keletkezett a Standard Oil Company.
Néha a közönség előszeretete vagy kiváltságok –
tarifakedvezmények, közszállítási szerződések, engedélyek,
egyedárúsítási jogosítványok a főforrása erejüknek. Sok községeket
ellátó társaság, mint gáz, víz, közúti vasút, villamvilágítási társaság
sorozható ez osztályba. Nagy tőke, hírnév és szakismeret egyes
esetekben lehetővé tették a helyi, sőt nagyobb piaczok megszerzését
is. E forrásból nagy jövedelmeket merítő vállalatokra talán legjobb
illusztráló példa a banküzlet mai helyzete Nagy-Británniában.
Elterjedt nézet, hogy a kapitalizmus korában, amikor a nagyobb
arányú vállalat gazdaságilag mindig erősebb és jobban jövedelmező,
mint a kisebb, csak idő kérdése, hogy minden iparág egynehány
óriási vállalat karmai közé jusson, amelyek egymás ellen folytatott
öldöklő harcz után egyezségre lépnek. Ez tehát az a felfogás, hogy a
verseny önmagát szünteti meg minden iparban, egyetlen trösztöt
vagy szövetséget juttatván a piacz birtokába, amely az árakat a
fogyasztók számára diktálja. Számos iparágban az üzleti élet modern
kialakulása – úgy látszik – e nézetet támogatja. A modern
géptechnika, forgalom, hitel lehetetlenné tette számos iparágban a
kis vállalatok fenmaradását, az iparágat néhány óriás társaságnak
szolgáltatván ki. Mind nagyobb számú iparágban ez az irány
jelentkezik, a fő anyagokat gyártó forgalmi, bányászati, kereskedelmi
és pénzügyi ágakban egyaránt.
Mindazonáltal az általánosítás helytelen. Számos iparágban ez az
összpontosuló irány nem jelentkezik. Még a szövő- és fémiparban is
számos kis vállalat marad fenn. Igaz, hogy egyesek csak félig
önállóak, többé-kevésbbé erősen lévén nagyobb czégektől
függésben, amelyeknek a kisebb szükségleteit ők látják el. De
minden nagy iparvidéken számos kis üzem eredeti függetlenségben
marad fenn, amely otthon munkával vagy kis műhelyben olcsó
gépezettel és hajtóerővel dolgozik.
Az emberi természet eredeti eltérése oka főleg e fenmaradásnak.
Ahol a személyes szükséglet vagy izlés, alkalmazkodás a kereslet
alapja, a nagy vállalatokat egyöntetűségük háttérbe szorítja. A
szabóipar nem fejlődik a nagy üzem felé, bizonyos határokon túl,
amelyek már nem engednék meg a személyes, részletes igazgatást.
Minden luxusiparágban, ahol a kereslet állandóan változatos, és ahol
az egyéni izlés és szeszély irányadó, kis vállalatokat találunk. A
javítás számos iparosnak nyujt megélhetést, mint pl. czipésznek,
kárpitosnak, kovácsnak, bárha az iparczikkeket nagy üzem termeli. A
mezőgazdaság, bányászat, közlekedés terén számos munkát a
legjobban, a leggazdaságosabban csak kis üzem láthat el. Számos ok
folytán a kisbirtokos fenmarad. Kicsinyben árúsító üzletek – noha az
óriási árúházak nagyon nagy teret foglalnak – az előkelő és helyi
üzlet alakjában kisebb és romlékony anyagok forgalomba hozatalánál
nagy mértékben fenmaradtak.
Sőt ott is, ahol a nagybani termelés gazdaságos, nem lehet
állítani, hogy a korlátlan kiterjesztés előnyös. Ha a nagy vállalat a
kicsinél olcsóbban is termel és így olcsóbban adhat is el, nem
következik, hogy a még nagyobb vállalat a versenyben leverhetné.
Még az oly vállalatoknál is, ahol a tőke jön leginkább számításba, a
vállalatnak egy bizonyos határon túl fejlesztése káros. Ha a vállalat
nagysága és szervezete bizonyos határokat túllép, a részek
együttműködésének központi ellenőrzése bizonyos veszteséggel jár;
amely a kiterjesztéssel járó előnyöket leronthatja. Ha egy gyári üzem
elérte azt a határt, hogy a legjobb feltételek mellett vehet nyers
anyagokat, szervezheti a munkát, piaczra hozhatja termékeit,
minden további terjesztése gyengíti és csökkenti jövedelmezőségét.
A különböző iparágakban igen változó a legnagyobb termelékenység
határa. Néhány iparágban csak óriás üzem érheti el, amely elnyelte
versenytársait, egyedül látja el a piaczot, egyedárúsága van. De az
ilyen iparág kivétel és nem szabály még oly államokban sem, ahol a
védvám a nemzeti piaczot biztosítja neki. Tisztán a nagyság előnye a
természet vagy törvény támogatása nélkül igen ritkán szerzi meg azt
az egyedárúságot egy vállalatnak, hogy a vevőknek ő szabhatná
meg az árakat.
A fogyasztók a modern termelés mellett inkább azon veszélynek
vannak kitéve, hogy néhány nagyobb vállalat versenyez csak, nem
pedig a teljes monopoliuménak. A nagybani termelés
gazdaságossága ritkán szolgáltatja ki egy vállalatnak a piaczot, de
gyakran csökkenti a versenyképesek számát annyira, hogy
egyezményileg állapíthatják meg a termelést és jelentékenyebb
haszontöbbletet nyujtó elég magas árakat. Egy iparág nagy czégei
állandóan nagyban kisérleteznek szövetkezésekkel, egyezményekkel
és talán nagyobb veszélylyel járnak a fogyasztó közönségre, mint a
tröszt-uralom. A fém- és gépipar terén Angliában és Amerikában
hemzsegnek az eladási áregyezmények, míg a hajózási és vasúti
vállalatok állandóan kartelleket kötnek, megállapodásokat
létesítenek, szolgálatokat és árakat szabályozó egyesületeket
alapítanak. Akárhová is tekintünk a modern iparban, az
egyezmények épp oly reális és majdnem oly általános jellegű
jelenségnek bizonyulnak, mint a verseny. Már pedig bármely formájú
egyezményeknek is haszontöbblet elérése lévén a hajtó ereje és
értelme, nyilvánvaló, hogy a különböző szolgálatok és javak cseréje
piaczi árának vagy arányának tanulmányozásánál nem hagyható
figyelmen kivül, hogy a többletek mily megterheléssel járnak.
Minden az üzletben eladásra készen álló árúkészlet eredetének
alapos tanulmányozása rá fog vezetni, hogy útjuk egyes állomásain
termelési költségeik egy része nem termelékeny fölösleg; és a
fölösleg a piaczi árban egy előző stádiumban jelentkezvén, a későbbi
stádiumokra áthárul, végül pedig megnövekedvén, az eladási árban
a költségek és feleslegek szétválaszthatatlanul összegabalyodnak.
Természetes, hogy a különböző czikkeknél e két elem aránya igen
változó.
 X. FEJEZET.

Kereslet és kínálat.

A termelési rendszert jószágtermelő gépezetnek fogván fel,

természetszerűleg jutottunk azon eredményhez, hogy a javak nyers
anyagokból termeltetnek, a reájuk fordított munkával értéket,
jelentőséget nyernek, amíg a fogyasztó kezéhez jutnak, mint kész
termékek. A bennük megtestesült növekvő munkamennyiség a
költségek és az ár folytonos emelkedésében nyer kifejezést, e
költségek pedig magukban foglalják a termelési folyamatban beléjük
ömlő költségek és feleslegek egész összegét.
Midőn arról szóltunk, mint nyelik el egyes anyagok és javak a
fogyasztáshoz való áramlásukban állandóan a termelő erőket és
költségeket, nem vettük figyelembe a fogyasztó ellenőrző szerepét,
pedig a termelő erők alkalmazásának eredménye és czélja a
fogyasztók szükségleteinek kielégítése.
Már láttuk, hogy a kicsinyben árúsító üzletek pénztárába
befizetett pénz a termelés folyamatán felfelé haladva, mint a
különböző termelési tényezők részére teljesített fizetés, állandóan
ösztökél termelő tevékenység kifejtésére. E javak utáni kereslet, a
fogyasztó akarata ellenőrzi és szabályozza az egész termelést. A
termelési rendszer az ő javakkal való ellátásáért van. Számára a
megvett javak nem termelési költségek, hanem hasznosságok
raktára. A nyers anyagok és javak a termelés különböző fokozatain
minden értéküket és jelentőségüket az emberi szükséglet
kielégítésére végeredményben vett hasznosságukból nyerik. A gépet