Full download ebooks at https://ebookmeta.

com

The Healthy Mind Mindfulness True Self and the

Stream of Consciousness 1st Edition Henry M.
Vyner

For dowload this book click link below

https://ebookmeta.com/product/the-healthy-mind-mindfulness-
true-self-and-the-stream-of-consciousness-1st-edition-henry-
m-vyner/

OR CLICK BUTTON

DOWLOAD NOW
More products digital (pdf, epub, mobi) instant
download maybe you interests ...

Stream of Consciousness in the Modern Novel Robert

Humphrey

https://ebookmeta.com/product/stream-of-consciousness-in-the-
modern-novel-robert-humphrey/

The Authority of Tenderness Dignity and the True Self

in Psychoanalysis 1st Edition Paul Williams

https://ebookmeta.com/product/the-authority-of-tenderness-
dignity-and-the-true-self-in-psychoanalysis-1st-edition-paul-
williams/

The Dreaming Mind: Understanding Consciousness During

Sleep 1st Edition Melanie G. Rosen

https://ebookmeta.com/product/the-dreaming-mind-understanding-
consciousness-during-sleep-1st-edition-melanie-g-rosen/

Confidence Your Practical Training How to Develop

Healthy Self Esteem and Deep Self Confidence to Be
Successful and Become True Friends with Yourself Master
Your Emotional Intelligence 1st Edition Ian Tuhovsky
https://ebookmeta.com/product/confidence-your-practical-training-
how-to-develop-healthy-self-esteem-and-deep-self-confidence-to-
be-successful-and-become-true-friends-with-yourself-master-your-
Methods and Uses of Hypnosis and Self Hypnosis A
Treatise on the Powers of the Subconscious Mind 1st
Edition Hollander Bernard

https://ebookmeta.com/product/methods-and-uses-of-hypnosis-and-
self-hypnosis-a-treatise-on-the-powers-of-the-subconscious-
mind-1st-edition-hollander-bernard/

Rights Come to Mind Brain Injury Ethics and the

Struggle for Consciousness 1st Edition Fins Joseph J

https://ebookmeta.com/product/rights-come-to-mind-brain-injury-
ethics-and-the-struggle-for-consciousness-1st-edition-fins-
joseph-j/

Virtue Narrative and Self Explorations of Character in

the Philosophy of Mind and Action 1st Edition Joseph
Ulatowski (Editor)

https://ebookmeta.com/product/virtue-narrative-and-self-
explorations-of-character-in-the-philosophy-of-mind-and-
action-1st-edition-joseph-ulatowski-editor/

Coming Home The Return to True Self 2nd Edition Martia

Nelson

https://ebookmeta.com/product/coming-home-the-return-to-true-
self-2nd-edition-martia-nelson/

Coming Home: The Return to True Self (Updated Edition)

Martia Nelson

https://ebookmeta.com/product/coming-home-the-return-to-true-
self-updated-edition-martia-nelson/
THE HEALTHY MIND

In The Healthy Mind, Dr. Henry M. Vyner presents the findings of twenty-seven
years of research spent interviewing Tibetan lamas about their experiences of
the mind. The interviews have generated a science of stream of consciousness
that demonstrates that the healthy human mind is the egoless mind, given the
paradox that the egoless mind has an ego. Vyner presents this science and also
shows his readers how to cultivate a healthy mind. The Healthy Mind features
extensive interview excerpts, theoretical maps of the egoless and egocentric mind,
discussions of the history of science, and thought experiments that unpack the
implications of his findings. This is a useful book for all those interested in the
dialogue between Buddhism and psychology and in understanding the nature
of the healthy mind.

Henry M. Vyner, MD, MA is an adjunct professor at the Center for Nepali

and Asian Studies at Tribhuvan University—the national university of Nepal. He
is a physician and cultural anthropologist, and has spent the last twenty-seven years
doing a body of research on the nature of the healthy mind amongst Tibetan
lamas living in south and central Asia. While in Nepal, he was also a visiting
scholar at the University of California at Berkeley, and held a prior position as a
research fellow at Tribhuvan University. Prior to his work in Asia, he served as
Director of Research at the Radiation Research Institute in Berkeley, California.
THE HEALTHY MIND
Mindfulness, True Self, and
the Stream of Consciousness

Henry M. Vyner
First published 2019
by Routledge
711 Third Avenue, New York, NY 10017
and by Routledge
2 Park Square, Milton Park, Abingdon, Oxon, OX14 4RN
Routledge is an imprint of the Taylor & Francis Group, an informa business
© 2019 Taylor & Francis
The right of Henry M. Vyner to be identified as author of this work has
been asserted by him in accordance with sections 77 and 78 of the
Copyright, Designs and Patents Act 1988.
All rights reserved. No part of this book may be reprinted or reproduced
or utilised in any form or by any electronic, mechanical, or other means,
now known or hereafter invented, including photocopying and recording,
or in any information storage or retrieval system, without permission in
writing from the publishers.
Trademark notice: Product or corporate names may be trademarks or
registered trademarks, and are used only for identification and explanation
without intent to infringe.
Library of Congress Cataloging-in-Publication Data
Names: Vyner, Henry M., author.
Title: The healthy mind : mindfulness, the true self, and the stream of
consciousness / Henry M. Vyner.
Description: New York, NY : Routledge is an imprint of the
Taylor & Francis Group, an Informa Business, [2019] | Includes
bibliographical references and index.
Identifiers: LCCN 2018009364 (print) | LCCN 2018026501 (ebook) |
ISBN 9781315122649 (eBook) | ISBN 9781138564831 (hbk) |
ISBN 9781138564848 (pbk) | ISBN 9781315122649 (pbk)
Subjects: LCSH: Buddhism—Psychology. | Awareness—Religious aspects—
Buddhism. | Consciousness—Religious aspects—Buddhism. | Mindfulness
(Psychology) | Mental health—Religious aspects—Buddhism.
Classification: LCC BQ4570.P76 (ebook) | LCC BQ4570.P76 V96 2018 (print) |
DDC 294.301/9—dc23
LC record available at https://lccn.loc.gov/2018009364
ISBN: 978-1-138-56483-1 (hbk)
ISBN: 978-1-138-56484-8 (pbk)
ISBN: 978-1-315-12264-9 (ebk)

Typeset in Bembo
by Apex CoVantage, LLC

Visit the eResource: www.routledge.com/9781138564831

To all of the lamas that I have interviewed
and
to the freedom of Tibet
CONTENTS

Preface: Cultivating the Wild Stream of Consciousness ix

Semantics and Synonyms xv
Acknowledgments xix

PART I
Introduction 1

1 Ego and War: 9/11 3

2 The Healthy Mind Assumption 23

3 Lopon Tegchoke Interview: The Primordial Wisdom of

the Natural Mind 44

PART II
Science of the Stream of Consciousness 55

4 Tibet: Entering the Stream of Consciousness 57

5 A Cultivated Blind Spot: A Phenomenon Is a

Phenomenon Is a Phenomenon 77

6 Ode to the Stream of Consciousness 97

viii Contents

PART III
The Egocentric Mind 135

7 The Place of the Ego in Nature 137

8 The Egocentric State of Mind 152

9 The Vicissitudes of the Ego 171

PART IV
The Egoless Mind 207

10 The Goodness of the Natural Mind: The Control

of No Control 209

11 The Egoless State of Mind 222

12 Meditation: The Cultivation of the Egoless Mind 257

13 The Future of the Egoless Mind: The Science 281

14 The Future of the Egoless Mind: A Psychology of Peace 289

Index 298
PREFACE

Cultivating the Wild Stream of Consciousness

The journey that took me to Asia to do twenty years of research on the nature
of the healthy mind with Tibetan lamas began when I started meditating at the
age of twelve. At that point, I didn’t know what meditation was. I vaguely knew
there was a religion called Buddhism, but again, I knew nothing at all about it.
Not even the Four Noble Truths or the Eightfold Path. The journey to Asia began
when I spontaneously stumbled into doing what I now know to be meditation.
I would go down to the lake near our small horse farm and let my mind
run free out in the space over and around the lake. It was just that simple, and
I began to do it regularly. The operative phrase here is “run free.” This was the
beginning of my pursuit of the wild stream of consciousness and the natural
state of mind it engenders.
I let my stream of consciousness run free because I saw it as a way to be as
open and honest as I could possibly be with myself about everything that was
going on in my mind. That freedom was for me an antidote to the conformism
of the life around me, and I wanted to escape that conformism and be what I
thought was real.
At that point, I didn’t know it yet, but there were two separate traditions in
the history of Indo-Tibetan Buddhism that had made a related discovery towards
the end of the first millennium AD. They had both recognized that the simple
act of letting the stream of consciousness run free, absolutely free, was the key
to cultivating an enlightened mind.
Those two lineages still exist today, and they are known as the DzogChen
and Mahamudra traditions of Tibetan Buddhism. The DzogChen tradition, in
particular, developed and championed meditation practices that allow the stream
x Preface

of consciousness to run free and naturally transform itself into the goodness and
self-realization of the egoless mind.
The import of this discovery is that it defines the difference between the
egoless mind and the egocentric mind, which causes itself to be unhappy,
inauthentic and unhealthy by controlling its stream of consciousness.
DzogChen figured out that when you learn how to let your stream of
consciousness run free and remain in its natural state, your thoughts and emotions
will spontaneously dissolve and transform themselves into moments of the nondual
joy, goodness and self-realization of the enlightened mind, a mind that has no
ego. This phenomenon is called self-liberation in DzogChen.
Here’s an evocative and beautiful passage from a commentary by the twentieth-
century DzogChen lama, the late Dilgo Khyentse Rinpoche, in which he captures
the essence of this view of the naturally enlightened mind:

The wind blows through the sky and flies over continents without
settling anywhere. It traverses space and leaves no trace.
Thus should thoughts pass through our mind. In the natural mind,
thoughts are freed by themselves, like the wind.

Here is a passage from a fourteenth-century Tibetan lama named Longchenpa, a

seminal figure in the DzogChen tradition, in which he explains in more detail
the DzogChen position that allowing the stream of consciousness to run free and
remain in its natural state—without repressing, holding on to or modifying anything
in the stream of consciousness—is the key to cultivating an enlightened mind:

Let the Mind be at ease without effort.

The ordinary mind, unmodified and natural,
Unstained by the grasping for samsara and nirvana,
attains liberation in its natural state.
Let the Mind be at ease without effort.
The ordinary mind, unmodified and natural,
attains liberation in its natural state.

For DzogChen practitioners, becoming enlightened is ultimately a matter of

learning to let the stream of consciousness run free. Once you are able to let
your mind run free, without accepting or rejecting any of your thoughts or
emotions, everything else will take care of itself. When the stream of consciousness
is allowed to truly run free, this simple act in and of itself will spontaneously
generate the wisdom, goodness and compassion of the egoless mind.
When I, myself, first began to let my mind run free down by the lake near
my sister’s farm, I had no idea that this tradition of letting the stream of
consciousness run free already existed in a religion called Buddhism. Nor did I
understand that the wild stream of consciousness was the crux of the healthy
 Preface xi

mind. Nor did I realize that stumbling upon and discovering the virtues of the
unfettered stream of consciousness would lead me to do more than twenty years
of scientific research with Tibetan lamas that would generate a body of data that
could one day change our notions of the nature of the healthy mind. But all
of these things have happened.
At the time, I was just trying to be real and find an alternative to the egocentric
conformism in which we are all brought up. As I began to let my own stream
of consciousness run free, I realized right away that something worthwhile was
going on. I always felt more at peace and more authentic whenever I did this
thing that I was doing with my mind.
Being the son of an academic psychiatrist in a family in which we discussed
Freud over the dinner table, I decided to try and understand what it was I was
doing with my mind, and what it all meant. I wanted to figure out how to
make the positive states of mind that I was experiencing last, and although I
didn’t have the words to say it at the time, I also wanted to live a life of self-
realization. I wanted to be my genuine self, and I wanted to live amongst people
who were also being their true selves. This was the beginning of my research
on the nature of the healthy mind.
I began making systematic observations of the things that I was seeing in my
stream of consciousness right then and there as a kid. I also began to derive,
from those observations, a small body of theory, and then I used that theory to
guide my meditation.
One of my first theoretical ideas, which came early, was that it is important
to let the stream of consciousness run free and remain in its natural state. At
the time, I thought that this meant not repressing any of my emotions and
thoughts, and later on I would learn that this also meant not holding on to or
believing them either.
By the age of twenty, I realized that what I was actually doing was pursuing the
cultivation of an egoless mind. I can still see in my mind today the exact moment
in college when I first had that realization. I didn’t entirely understand it at the time,
but I was beginning to see that allowing the stream of consciousness to run free is
really the essence of cultivating an egoless mind. They are one and the same thing.
In medical school, that epiphany gelled into the conviction that I wanted to
practice a psychiatry centered on the healthy mind. It began to seem to me that
the goal of therapy should be to restore a person to a healthy state of mind. I
also began to wonder if it might be possible to prevent mental illness and perhaps
even create a healthier society by cultivating healthy minds.
Then, to my genuine astonishment, I found that no one was interested in,
much less doing, research on either the healthy mind or the stream of
consciousness! It actually took me another decade and a half to find other
scientists with whom I could collaborate on this line of work.
I couldn’t find anyone right away because no one in the behaviorist department
of psychology in which I studied as an undergraduate was studying the mind
xii Preface

or the stream of consciousness, much less the healthy mind. Nor was there
anyone studying the healthy mind or the stream of consciousness in the Freudian
department of psychiatry in which I later trained.
Nonetheless, I continued to hold dear the conviction that my life’s work was
the pursuit of the healthy mind, and I continued to pursue this work on my
own time. While I was looking for a way to do research on the healthy mind,
I went on to also get a degree in cultural anthropology, and then I did a body
of research on the psychological effects of ionizing radiation at the Radiation
Research Institute in Berkeley.1,2,3
In the fall of 1990, I finally found a group of scientists with whom I
could collaborate and do research on the healthy mind. Not only were they
studying the same group of phenomena that I had been investigating—the
phenomena that appear in the stream of consciousness—but they had also
come to several of the same theoretical conclusions about the nature of the
healthy mind.
These scientists had developed a systematic science of the stream of conscious-
ness, and they also understood the import of letting the stream of consciousness
run free. They had described the processes by which the mind becomes healthy
when you let the stream of consciousness run free, and the processes by which
the mind becomes unhealthy when the ego does not allow the stream of con-
sciousness to run free.
I found these scientists when I stumbled upon and read a book called Buddha
Mind, which is an anthology of writings by the fourteenth-century Tibetan lama
I mentioned earlier, Longchenpa.
As I read Buddha Mind, it became apparent right away that Longchenpa was
describing many of the same phenomena and states of mind that I myself had
observed and found crucial to understanding what I thought might be a healthy
mind. Not only that, Longchenpa seemed to have developed precise theories of
the nature of the healthy and unhealthy mind that were similar to my own theories.
Most of all, he seemed to know much more about the healthy mind than I did.
I then learned that Longchenpa had long been, and continues to be, a seminal
figure in one of the four principal schools of contemporary Tibetan Buddhism:
the Nyingma school. Nyingma means the “ancient ones” in Tibetan.
This turned out to mean that Longchenpa’s observations and theories of the
healthy mind were, and still are, common knowledge among present-day
practitioners of the Nyingma school. Longchenpa’s writings are the foundation

1. H. M. Vyner. (1988). The Psychosocial Effects of the Invisible Environmental Contaminants. Lexington:
Lexington Books.
2. H. M. Vyner. (1983). The psychological effects of ionizing radiation. Culture, Medicine and
Psychiatry, 3: 241–261.
3. H. M. Vyner. (1988). The psychological dimensions of health care for patients exposed to
radiation and the other invisible environmental contaminants. Social Science and Medicine, 27:
1097–1103.
 Preface xiii

of contemporary Nyingma philosophy and mind science, and they are core texts
in the curriculum taught in their monastic universities.
In my own mind, this raised the possibility that the phenomena that
Longchenpa was describing were universal phenomena, phenomena that appear
in the minds of all meditators, and perhaps even in the minds of all human
beings. Longchenpa had experienced them. I had experienced them, and now
it seemed possible that perhaps many of the present-day practitioners of the
Nyingma school were familiar with them as well.
This also raised the possibility that Longchenpa’s theory of the healthy mind, and
my own similar theory, might be empirically correct; and that these theories might
actually provide a foundation upon which one could cultivate a healthy mind.
Was this a science of the healthy mind buried in a religion?
Within months, I left everything I was doing, got a small grant and headed
off to Asia to find and interview contemporary Nyingma lamas who were living
in the Tibetan diaspora that had sprung up in Nepal and India after the Chinese
invasion of Tibet in 1950. Later on that search would take me to Ladakh, Sik-
kim and Bhutan.
To do this research, I have traveled to, and lived in, villages and monasteries
all over Nepal, Bhutan, Ladakh, Sikkim and India. I have often trekked a week
or more to get to sixteenth-century villages and monasteries to do interviews
with a lama. Before my recent return to America, I trekked eight days to get
to a sixteenth-century village in north central Nepal to do a round of interviews
with a lama living at the foot of Mount Manaslu (26,781 feet).
The interviews that the lamas and I have been doing together are generating
a science of both the healthy mind and the stream of consciousness that will,
with time and further work, change the way that we see the healthy mind.
For one, this science is establishing that the egocentric mind, the type of
mind that almost all socialized human beings have, is an unhealthy mind. The
study of the stream of consciousness has made it altogether clear that the
egocentric mind is a mind that imposes upon a human being an ongoing sense
of unhappiness, conflict and inauthenticity.
Second, our findings are also establishing that the egoless, or natural mind, is
a healthy mind, given the paradox that you have to have an ego to become
egoless. We have found that the egoless mind is a mind that forgoes the conflicts,
fictions and moods of the ego; and that at the same time, it is a mind lives in
an authenticity born of joy and goodness.
I chose to interview Tibetan lamas for this research on the healthy mind for
two pivotal reasons. For one, many lamas are accomplished scientists of the
healthy mind and the stream of consciousness. It is part of their religious tradition.
Second, as advanced practitioners of Buddhism, the central purpose of their
life is to cultivate the wisdom and goodness of the egoless mind, which they
call an enlightened mind. The cultivation of the egoless mind has been the
central concern of the Buddhist tradition ever since its inception, and the lamas
know a great deal about it.
xiv Preface

The lamas are a living cultural experiment, if you will, that tests whether or
not the egoless mind is a healthy mind. By studying the lamas, we can determine
whether or not the egoless mind is a healthy mind. Interviewing the lamas is
not quite as empirically elegant as it would be to do controlled experiments
with a group of people who grew up on another planet where everyone is raised
to be egoless, but they are an excellent second best.
When I first began to do this work, I was fully aware, of course, that I was
treading outside the paradigmatic and methodological boundaries of contemporary
science. There was, and still is, a taboo against directly studying the mind and
the stream of consciousness. That taboo is evolving, but still very present. It is
now acceptable to study the brain, cognitive behavior, verbal reports of cognitive
and emotional states and computer models of the mind; but not the phenomena
that appear in the stream of consciousness.
Once I committed myself to the decision to do this healthy mind research,
it became clear that it would go better if I abandoned a traditional career. In
additional to the paradigm problem, there was an immense amount of work to
do, and I felt that it would not be possible to do it all in a life of occasional
research junkets.
Even though it meant abandoning a traditional career as an academic
psychiatrist, it was an easy decision to go ahead and pursue the study of the
healthy mind for the simple reason that I believed in it. I chose to take this path
with the hope that if the work was done well, that a time would come when
it would bear fruit and be accepted by both the scientific community and the
larger public.
That time to broach that possibility has now come. Enough data has been
accumulated to bring this research back in from the cold. The Healthy Mind is
going to present an overview of our findings and make the case that (1) the
healthy mind is the egoless mind; (2) the egocentric mind is an unhealthy mind;
(3) it is possible to empirically study the phenomena that appear in the stream
of consciousness; and (4) the structural conflict of the egocentric mind may well
be the template upon which the sociopolitical conflicts of racism, religious
intolerance, terrorism and war are built.
Another random document with
no related content on Scribd:
 Ezüst sziklák közt haladtak végig s ennek a végén vaskapuhoz
értek, amely olyan nagy volt, hogyha három akkora Nagy Bűbájos,
mint amekkora, meghajlás nélkül is átférhet rajta. Itt azonban
szörnyű nagy sárkánykutya állott, s amikor meglátta Nagy Bűbájost,
kitátotta rettentő nagy száját, úgy rohant Nagy Bűbájos felé. Szikra
vissza is kapta nagy hirtelen a fejét az ő kicsi ablakából, de a Nagy
Bűbájosnak még a szemepillája sem rebbent meg. Varázsvesszejével
csak megérintette a kutyát, az nyomban meglapult, nyöszörgött,
vinnyogott, farkát behúzta s félre oldalgott a kapu mellől. Nagy
Bűbájos ismét elmormogta a varázsszavakat, s szörnyű nagy
csikordulással nyilt ki az ajtó. Amint ez a kapu is bedöndült utánuk,
volt mit lásson Szikra, aki most nekibátorodott és kinézett az
ablakán. Mint a hangyák, úgy futkostak szerte-széjjel, össze-vissza a
kis fekete manók, törpék, tengeri sellők, vizitündérek, bámulták a
Nagy Bűbájost, ráncigálták a vállára vetett köpenyeget, huzgálták
övig érő szakállát, aztán ráfonódtak a lábára, úgy, hogy az óriás
Nagy Bűbájos meg sem tudott moccanni. Egyideig csak nézte, nézte,
mosolyogva nézte Nagy Bűbájos, hogy ezek az apró jószágok mint
lábatlankodnak körülötte, Szikra is az ablakán keresztül fel-
felfricskázta, akit csak elért a kezével, de végre is csak úgy tudott
megszabadulni tőlük Nagy Bűbájos, hogy istenesen megrázta magát,
s nagy csomókban, sikoltozva hullottak le róla ezek a furcsa
apróságok. Ugyancsak kellett vigyáznia a jó Nagy Bűbájosnak, hogy
rá ne lépjen valamelyikre, amig elébb-elébb lépdegélt.
A vaskapú kristály üvegterembe nyilt, beragyogott oldalán Isten
áldott napja s amerre lépett Nagy Bűbájos, a földön mindenütt virág
és gyümölcs hevert, a sellők, a manók, a tündérek hangos
kacagással játszadoztak köztük s dobálták egymást arany almával,
arany körtével, arany dióval s arany mogyoróval. Bezzeg, hogy
jószivvel kiugrott volna Szikra a Nagy Bűbájos zsebéből, hogy
játszadozzon velük s lakmározzon a sok minden jóból, de a Nagy
Bűbájos félre sem pillantva ment, mendegélt előre, mignem egy
selyem kárpithoz ért, azt félrehúzta, s most egyszerű nagy terembe
jutottak, ahol nagy lánggal égett a tűz. A tűz mellett egy nagy-nagy
öblös karosszék állott üresen, a Nagy Bűbájos e szék elé lépett,
varázsvesszejét maga körül megforgatta s ezt mondotta:
– Föld Szelleme, te nagy úr, mindenek ura, parancsolója,
Bűbájosok ellensége, jere elő hívásomra föld alól, víz alól, a
levegőégből, akárhol vagy, halld meg hívásomat!
Amint elhangzott Nagy Bűbájos hívása, egyszerre megrendült az
üvegterem, magasra csapott a tűz lángja, ekkor a Nagy Bűbájos
köpönyegébe burkolózott, az üvegterem keleti sarkába nézett, s im,
halljatok csudát, ahogy odapillantott, nagy darab helyen meghasadt
a föld, sűrű, fekete füst gomolyodott ki belőle, s a füst közül
halványan tünedeztek elő egy óriás alak körvonalai. Még a vér is
megfagyott Szikra ereiben, amikor a Nagy Bűbájos hangjánál
százszorta erősebb hang dördült végig a sziklafalak között.
– Hogy mertél munkámban megzavarni, Nagy Bűbájos? Mit
gondolsz, ki s mi vagyok én, a Föld Szelleme! Hogy nagy
munkámban akárki megzavarhat?
– Oh, Föld Szelleme, – hajolt meg mélyen a Nagy Bűbájos, – jól
ismerem én a te nagy hatalmadat, s azt is tudom, mennyire gyűlölsz
minket, bűbájosokat.
– Hogyne gyűlölnélek, – vágott a Nagy Bűbájos szavába a Föld
Szelleme, – amikor belekontárkodtok az én munkámba. Többet
akartok tudni nálam. Im, ezt még meg megbocsátom, de azt soha
meg nem bocsátom nektek, hogy hét esztendővel ennekelőtte,
holdtöltekor, elraboltátok tőlem legkedvesebb kutyámat, a
Mindentudót.
– Oh, hatalmas Föld Szelleme, megesmérem, hogy van okod a
gyűlöletre, de nem maradtál adósunk, mert te nevelted fel a
csudafát Tündérországban, s most neveled a másikat Mirkó király
országában. Ahol pedig ezek a fák felnőnek, ott vége a mi
hatalmunknak.
 Hej, Szűz Mária, Szent József, akkorát kacagott most a Föld
Szelleme, hogy csak úgy táncolt belé az üvegterem, s szegény Szikra
két kézzel kapaszkodott belé a Nagy Bűbájos zsebébe, hogy ki ne
repüljön onnét.
– Hát, ezt jól eltaláltam, úgy-e, Nagy Bűbájos? Nem is nyugszom
meg addig, amig annyi csudafa nem nő, hogy valamennyien vissza
nem húzódtok Bűbájos-országba, ott aztán tőlem bűbájoskodhattok,
ahogy nektek jólesik. De nincs időm arra, hogy veled fecsegjek,
mondd el szaporán, hogy miért jöttél, mert azt tudom, hogy nem jó
kedvedből jöttél ide.
– Azért jöttem, – mondá a Nagy Bűbájos – mert vissza akarom
adni neked a te Mindentudó kutyádat, hadd legyen vége köztünk az
örökös háborúskodásnak.
– Úgy? Visszaadod? – kacagott hangosan a Föld Szelleme – aztán
mi kéne érte?
A Nagy Bűbájos erre kevés szóval elmondta, hogyan lett virággá
Bűbájos a csudafán, s kérte a Föld Szellemét, hogy szabadítsa meg
őt s ennek fejében visszaszerzi a kutyáját.
Mély hallgatásba merült a Föld Szelleme, végre aztán megszólalt:
– Hát jó, teljesítem kérésedet, mert Mindentudó kutyám ezer
Bűbájosnál is többet ér. Nem szívesen teszem, mert hiszen azért
ajándékoztam meg Tündérországot a csudafával, hogy
megmenekedjen tőletek. De nyisd ki a füledet s hallgass ide: ha még
egyszer valamelyitek a lábát Tündérországba beteszi, hozzám ugyan
hiába jöttök, kis ujjamat sem mozdítom azért, aki oda merészkedik.
– Hallottam szavaidat, Föld Szelleme, minden szavad parancs
nekem s parancs az összes bűbájosoknak. De hát gyerünk gyorsan,
mert, ha sok időt vesztünk, hiába szabadítjuk meg ezt a
szerencsétlen Emberfiát, a szabadulásból nem sok haszna lesz.
– És én Mindentudó kutyámat mikor kapom meg? – kérdezte a
Föld Szelleme.
 Mondá Nagy Bűbájos ünnepélyesen:
– Abban a pillanatban, amelyben előttem áll az Emberfia,
melletted fog sündörögni, ugrándozni a Mindentudó is.
Többet egy szót sem szóltak, azt is lassan mondták, a Nagy
Bűbájos maga körül összevonta a köpönyegét, s Föld Szellemével
együtt eltüntek a föld hasadékán át. Sem akkor nem tudta, sem
azután nem tudta Szikra, hogy ébren volt-e, aludt-e, mert olyan
nagy sötétségben szálltak, hogy még az ujja hegyét sem látta.
Egyszerre aztán megtorpant a Föld Szelleme is, Nagy Bűbájos is, im,
ott voltak Tündérországban, mégpedig a csudafa előtt.
Holdas éjszaka volt, a teli hold megvilágította a csudafát, s most
tán még szebb volt, ragyogóbb, szemkápráztatóbb, mint nappal. És
csend volt, mélységes csend a csudafa körül, hogy Szikra még egy
elkésett méhecskének a zümmögését is hallotta. A Föld Szelleme
odalépett a csudafához, s mielőtt még megkondultak volna a
virágok, kezét rátette a fa egyik ágára. Szegény szív-virág, még most
is könnyezett.
– Nézd, nézd, Föld Szelleme, – mondá Nagy Bűbájos, s
rámutatott a szív-virágra, – ez az a Bűbájos, akit egykori alakjára
vissza kellene változtatnod.
Fölemelte most mind a két kezét Föld Szelleme s mondá halkan,
alig hallhatóan:

Ragyogj, ragyogj, holdvilág,

Hullj le, hullj le, szív-virág!

Ezalatt a Nagy Bűbájos és Szikra mind a szív-virágot nézték, az

meg lassan fejét lehajtotta, aztán halkan felsóhajtott, s egyszerre
csak lehullt az ágról, ott hevert a Föld Szelleme előtt. Nézte, nézte
Föld Szelleme, aztán lehajolt, a virágot felemelte, ráfuvintott és
suttogta:
 – Földre hullott virág, légy azzá, aki voltál.
Ebben a pillanatban a virágot szép gyöngén leejtette a földre, s
im halljatok csudát, ott állt Bűbájos a maga valóságában, csillogó-
villogó szemével csodálkozva nézett körül, Nagy Bűbájoshoz szaladt,
térdét átölelte s mondta nagy boldogan:
– Eljöttél hát értem, te Nagy Bűbájos, hogy a csudafától
megszabadíts engem! Mivel háláljam meg e nagy jóságodat?
– Ne nekem köszönd ezt, fiam, – mondá Nagy Bűbájos, – hanem
köszönd a Föld Szellemének, mert itt viríthattál volna, míg a világ s
még két nap, ha ő kérésemre ide nem jön, s ki nem szabadít téged.
Bűbájos most a Föld Szelleméhez futott, de az szóhoz sem
engedte jutni, rámennydörgött a Nagy Bűbájosra:
– Ne köszönjétek, amit tettem, mert nem jószívvel tettem. Add
vissza a kutyámat, Nagy Bűbájos. Aztán minél messzébb inaljatok
innen, mert bizony mondom, ha még egyszer magához ölel valakit a
csudafa, soha, mig a világ, meg nem szabadul innen.
A Nagy Bűbájos nem is mondatta ezt magának kétszer, kivette a
zsebéből a szürke gombolyagot, rásuhintott varázsvesszejével s
egyszeribe ott állt előttük a tányérszemű kutya.
No, de olyan ugrándozást, szűkölést a világ még nem látott,
amilyent a tányérszemű kutya művelt, amikor régi gazdáját
megpillantá. Nyalta-nyalogatta, rá-ráugrált, körülszaladgálta,
szertelen jó kedvében majd felfordította. A Föld Szelleme, amikor
kedves kutyája jól kiörvendezhette magát, szót sem szólt, csak
rátette a kezét, s úgy eltünt a levegőégben, mintha a föld nyelte
volna el.
Bezzeg, a bűbájosok sem tátották el a szájukat, amint eltünt a
Föld Szelleme, szaladva-szaladtak az Arany folyó partjára, ott
fölkapaszkodtak a földre szállott holdsugarakra, a következő
pillanatban már az Arany folyónak a tulsó partján voltak. Ideje is
volt, mert a csudafán már lassan ringatózni kezdtek a virágok, s
amint a Föld Szelleme eltünt, az ágak is nyujtózkodtak, mind
hosszabbra-hosszabbra, hogy magukhoz emeljék a két Bűbájost.
Ezek azonban ekkor már felemelkedtek a levegőégbe, a csudafa ágai
csak egyszer kondultak össze, mindjárt el is némultak. A túlsó parton
aztán letelepedtek, mert ott már semmitől sem kellett tartani.
Bezzeg, hogy itt Szikra is kipattant a zsebből, szertelen örömében
táncra perdült, sapkáját a levegőbe dobálta, csak úgy csengett erdő,
mező, amint dalolta:

Kicsi nekem ez a ház,

Kirúgom az oldalát, hopp!
Kicsi nekem ez a csűr,
Kirepülök, mint a fürj, hopp!

A bűbájosok jó ideig mosolyogva nézték Szikra nagy jó kedvét,

de aztán lefülelték, a harmatos fűben meghengergették, mert a nagy
tánctól úgy neki tüzesedett, hogy csak úgy pattogtak már belőle a
szikrák.
– Hát most hová, merre, édes fiam, – kérdezte a Nagy Bűbájos a
kis Bűbájost, amikor ez mindent elmondott szép rendibe, úgy, ahogy
történt.
– Én most itt maradok, oh, Nagy Bűbájos, mert éppen most van
letelőben a hetedik esztendő, amikor Mirkó király országában is
akkorára nő a csudafa, mint Tündérországban. Amint kitelt a hét
esztendő, a király s a királynő eljönnek a leányukért. Ihol, itt van a
zsebemben az arany iskátulya, ebben van a sastoll, a pillangó
szárnyának a pora és a Csengővisszhangnak a gyöngye,
megpróbálok ezekkel minden bűbájosságot, hátha magamhoz tudom
csalogatni a hétszer szép királykisasszonyt, mielőtt hazaérne.
– Ejnye, ejnye, hát nem volt elég neked a sok s nagy
szenvedésből? – csóválgatta fejét a Nagy Bűbájos. – Még mindig
nem tudsz lemondani arról a lányról, aki véresre sujtotta az arcodat?
 Bűbájos szeméből kicsordult a könny, szomorúan mondta:
– Oh, Nagy Bűbájos, egyedül a hétszer szép királykisasszony
válthat meg a varázslattól, és én addig kűzdök érte, mig vagy enyém
lesz, vagy a kűzdésbe belepusztulok.
Nem igen tetszett ez a beszéd a Nagy Bűbájosnak, de még
annyira sem tetszett Szikrának, ki elszontyolodva ült gazdája lábánál.
– No, ezért kínlódhatánk, – duzzogott Szikra. – Alig mentettünk ki
egyik bajból, fut belé a másikba.
A Nagy Bűbájos azonban sokkal jobban ismerte Bűbájost,
semhogy meg is próbálta volna lebeszélni. Felállt és búcsúzódni
kezdett:
– Vilámodik már, fiam. Te tudhatod, hogy nappal járni nem
szeretek, csak éjszaka. Hát járj szerencsével, s ha megint bajba
kerülnél, szalaszd hozzám ezt az aprólékot, hogyha tudok, segítek
rajtad.
Nagy búsan megölelték egymást, aztán Szikra fejére barackot
nyomott a Nagy Bűbájos, amitől ez hármat is bukfencezett,
beburkolózott kék köpenyegébe s a hold világa mellett eltünt a Nagy
Bűbájos.
– No, Szikra, fiam, – szólalt most meg Bűbájos – derekasan
viselted magadat, dícsérem az eszedet, de most aztán egy-kettő,
perdülj haza, rendet csinálj a házban, kertben, hogy amikor
hazamegyek, mint a fényes nap, minden úgy ragyogjon.
– Oh, hát én nem maradhatok veled? – pityeredett el Szikra.
– Nem, fiam, nem maradhatsz, – mondá nagy komolyan Bűbájos
– mert én most nem igen leszek a magam képében, s te csak
terhemre lennél, el is árulhatnál, s még nagyobb bajba kerülnék.
Hanem, hogy sokat ne kelljen fáradoznod, ihol, beleduglak a
felhőmbe, abban szépen haza repülhetsz.
 – Jaj de jó, jaj de jó, – örvendezett a kis bohó – repülni,
repültem eleget a Nagy Bűbájos zsebében, repültem a sas hátán is,
de felhőben még sohasem repültem.
Bűbájos most leintette a fák felett gomolygó felhőt, Szikrát
belécsongojította, varázsvesszejével megsuhintotta. A felhő lassan
felemelkedett a magas levegőégbe, s eltünt egy szempillantás alatt
nyomtalan.
Egyedül maradt Bűbájos, a hold elbujt a hegyek mögé, s Hajnal
kisasszony arany haja megvillant az ég alján. Bűbájos behúzódott
egy sűrű ciheresbe, ahonnét jól átláthatott Tündérországba, aztán
hanyatt feküdt, nézte, nézte az eget, egyszerre csak bekoppant a
szeme s aludt mélyen, mint a fekete föld.
*
Mirkó király és felesége ezalatt szép lassan közeledtek
Tündérország felé. Mondjam-e, hogy egész úton nem igen
beszélgettek egyébről, csak a leányukról, hogy milyen is lett hét
hosszú esztendő alatt. Vajjon nem hült-e el tőlük? S hátha úgy
megszerette szép Tündérországot, hogy haza sem akar jönni?
Ilyenkor egy kicsit elszontyolodtak, aztán megint megvígasztalódtak
s mert nincs az a hosszú út, amelynek egyszer vége ne szakadjon,
egyszerre csak ott voltak az Arany folyó partján. De volt-e öröm
odaát, szép Tündérországban! A királykisasszony éppen ott labdázott
a tulsó part mentén a tündérkisasszonyokkal, a tréfacsináló Retek
pedig ott üldögélt egy magas szikla tetején, csuporkájából nagy
szappanbuborékokat fujt a levegőbe s egyszerre csak úgy lecsapta a
csuporkát, hogy ezer darabba tört, s lekiáltott a szikláról a
királykisasszonynak:
– Hagyma legyen a nevem, ha nem jön errefelé Mirkó király
virágos hajója! Nézz arra, nézz arra, hétszer szép királykisasszony,
jönnek a szüleid!
Hej, lett erre futás! Eszük nélkül szaladtak mind ahányan voltak a
hajó elébe, Retek azonban a palotába szaladt, s lelkendezve
jelentette a tündérkirálynőnek Mirkó királyék érkezését. Éppen
harisnyát kötött a királynő, nosza, lecsapta a harisnyát kötőtűstől,
mindenestől, összekiabálta a szolgálóleányokat, egyiket erre, másikat
arra szalasztotta, aztán beszaladtak a belső leányok, öltöztették a
királynőt, s mire a hajó kikötött, ő is ott volt aranyos hintaján.
De azt emberi szó nem tudja elmondani, mily nagy volt az öröm!
Sírt örömében Mirkó király s a királyné, s nem győzték eléggé
csudálni a királykisasszony csudaszépségét, mert bizony mondom,
nem is hétszer, de hetvenhétszer szebb volt, mint amikor idehozták.
Amikor aztán valamennyien kiörvendezték magukat, még föl sem
mentek a palotába, mondta a tündérkirálynő:
– Jőjjenek, jőjjenek, édes komámuram, komámasszony, nézzék
meg a csudafát, s hogy mi lett az én keresztlányom ellenségéből.
Nosza, odamentek, nézi, nézi, keresi a tündérkirálynő a szív-
virágot, felteszi még a pápaszemet is, de bizony ott híre-pora sem
volt a szív-virágnak. Három kicsi nebánts-virág volt a helyén.
Hajnalban nyilt ki mind a három.
– Megszabadította valaki a Bűbájost! – kiáltott magánkívül a
tündérkirálynő s szörnyű haragjában pofon rittyentette Retket, aki
körülötte lábatlankodott.
– Megmenekült, – sóhajtott halkan a királykisasszony, de a lelke
elmosolyodott, mert igen-igen megsajnálta a szüntelen könnyező
szív-virágot.
Hát bizony egy kicsit elszomorodva lépkedett fel a társaság a
palota lépcsőjén, de aztán lassankint megvígasztalódtak, jókedvre
derültek, mert hiszen Mirkó király országában is virágzik már a
csudafa, ezer virág rajta. A királykisasszony, hogy megvígasztalja
Retket, aki elszontyolodott a pofon miatt, piros szalagot font a
hajába, s megigérte, hogy hazaviszi magával. Egyéb sem kellett
Reteknek, elfelejtette a pofont, s ebéd után olyan ugribugri táncot
járt, hogy valamennyien a hasukat fogták a nagy kacagásban.
 Nosza, a tündér fiúk s lányok is kedvet kaptak a táncra, a
muzsikásokat felrendelték a palotába, szólt a zene, ropták a táncot,
lett nagy heje-huja, dinom-dánom. Táncolt a királykisasszony is,
még mosolygott is, de hiába táncolt, hiába mosolygott, nem volt
igazi jó kedve s szüntelen bujdosott az elméje: Oh Istenem,
Istenem, vajjon hová tünhetett a csudafáról az a csudálatos szemű,
értem síró csunya Bűbájos?
 Csengő-Visszhang.

Mióta világ a világ, nem tartott oly sokáig a dinom-dánom a

tündérkirálynő palotájában, mint most, amikor Mirkó király és a
királyné eljöttek a leányuk után. Nap nap után, hét hét után
elröppent, hogy észre se vették. Minden nap úgy tetszett, mintha
csak tegnap érkeztek volna ide. Már a vége felé járt a nyár, amikor
egy reggel Mirkó király Isten tudja micsoda álmot látott, elég az
hozzá, így szólt a feleségéhez:
– No, feleség, azt gondolom, elég volt a dinom-dánomból,
készülődjünk s menjünk haza, vigyük a lányunkat, éppen elég
hosszú ideig volt idegen országban.
– Bizony, bizony, – mondotta a királyné is – ideje, hogy útra
keljünk s mindjárt magához is rendelte a belső leányokat, meg az
inasokat, a padlásról lehordatta azt a rengeteg sok ládát, amibe
ennekelőtte két esztendővel ide hozták a leánya sok drága holmiját
és nagy serényen nekiláttak a készülődésnek. Hej, elszomorodott a
tündérkirálynő, amikor a készülődést észrevette! Hogy is ne
szomorodott volna el, amikor hét esztendő leforgásán úgy
megszerette a királykisasszonyt, mintha szívéről szakadt édes leánya
lett volna. Nem is mert arra gondolni, hogy egyszer majd eljönnek
érette, hazaviszik a szülei, s Isten tudja, látja-e többé vagy sem. De
hiába reménykedett, hiába búcsálódott szegény, semmiképpen sem
tudta ott tartóztatni a királyt s a királynét. Égett a föld a talpuk alatt,
féltek, hogy egy-kettőre beköszönt az ősz, gyorsan elrepül, ősz után
rájuk szakad a tél, s hogy mennek majd haza téli időben? Mit
tehetett tündérkirálynő, ő is maga elé rendelte a
tündérkisasszonyokat, sorra kinyittatta a gyémántos, aranyos,
ezüstös szekrényeket s rengeteg ládát töltetett meg mindenféle
drágakövekkel. Volt ott annyi drágakő, hogy tizenkét
királykisasszonyt is férjhez adhattak volna vele.
A rengeteg sok ládát felvirágozott hajón vitték át az Arany folyó
tulsó partjára, ott szekerekre rakták s amikor minden a tulsó partra
került, útnak indult a király s a királyné is, a királykisasszony is,
gyalog sétáltak le a folyó partjára, ott búcsuztak el a
tündérkirálynőtől keserves könnyhullatással. Szegény tündérkirálynő,
úgy elereszkedett a sok sírástól, hogy három tündérleány vette fel a
karjára, úgy vitte vissza a palotába. Sírt Retek is, de csak egyik
szeme sírt, a másik kacagott, mert a királykisasszony beváltotta
igéretét, szép gyöngén kézen fogta, úgy lépegetett vele apja s anyja
után a virágos hajóra. Már az Arany folyó közepén voltak s még
akkor is integettek fehér selyemkendőjükkel a tündérkisasszonyok,
vissza integetett a királykisasszony is, de még Retek is előhúzta
zsebéből vérveres zsebkendőjét, kézzel-lábbal integetett a
tündérkisasszonyok felé, bizony, beléfordult volna a folyóba, ha a
kabátja szélénél fogvást vissza nem rántja a királykisasszony. Amint
kikötöttek a hajóval, mindjárt el is helyezkedtek a hintókban. Első
hintóban ült a király s a királyné, mögöttük a királykisasszony
Retekkel egy hintóban, a többi hintóban a fő-főminiszter, a
hopmester s mindenféle nagy urak, meg a belső leányok. Hintók
előtt s hintók mögött egy-egy regiment katona, így indult hazafelé a
rengeteg nagy erdőn keresztül hét ország ura, Mirkó király.
Amerre haladt a menet, bokrok mögé rejtőzködve mindenütt
settenkedett Bűbájos, le nem vette szemét a szépséges szép
királykisasszonyról. Hetek óta itt leskelődött szegény, várta éjjel-
nappal szakadatlan, mikor halad erre kíséretével a király. Most aztán,
hogy végre látta útra kelni a királyt, látta egész bizonyossággal, hogy
viszik haza a királykisasszonyt, nem érzett éhséget sem
szomjúságot, nem érzett fáradtságot, futva-futott, lépést tartott a
hintókkal, természetesen, vigyázva, hogy ő lásson mindent, de őt ne
lássa senki.
 Teltek, multak a napok, egyszer aztán Bűbájos észrevette, hogy,
amikor útközben megpihentek, a szolgálóleányok kacagva vették
körül Retket, a királykisasszony pedig mélyen elgondolkozva sétált az
erdő sűrűje felé. Hiszen Bűbájosnak sem kellett több, hirtelen
előszedte az arany iskátulyát, kivette belőle a pillangó himporát, két
ujja között megdörzsölte, s abban a szempillantásban,
gyönyörűséges, csudaszép pillangó lett belőle. Arany volt a szárnya,
s a szeme most is úgy fénylett, mintha valóságos alakjában lett
volna, ragyogott, csillogott. Kapta-fogta magát s a királykisasszony
elé röppent. Hej, Uram Teremtőm, mit nem művelt a csudaszép
pillangó! Le-leröppent a királykisasszony lába mellé, aztán ismét
felröppent, aranyos szárnyával meg-meglegyintette, cirókálta-
morókálta a királykisasszony arcát. Le-leröppent a vállára is, de csak
egy pillanatra, s amint kezével feléje kapott a királykisasszony,
menten tovább röppent. Aztán egyszerre csak nem repdesett a
királykisasszony körül, hanem szállt virágról-virágra,
szemmelláthatóan csalta-csalogatta a királykisasszonyt, mind beljebb
és beljebb az erdőbe. A királykisasszony pedig esze nélkül szaladt
utána, nem törődve, hogy haját, ruháját itt is ott is megtépték a
bokrok, meg is hasogatták, elbűvölten szaladt a csudaszép pillangó
után, mindegyre utána kapott, amint virágra leszállt, de hajh!
hasztalan! Amikor már-már azt hitte, hogy övé a csudaszép pillangó,
tovább röppent s jó messzire szállt le.
Közben Reteknek, amikor már jól kijátszotta magát a
szolgálóleányokkal, feltünt, hogy a királykisasszony milyen régen
besétált az erdő sűrűjébe s még mindig nem tért vissza. Nosza,
megfutamodott, esze nélkül szaladt árkon-bokron át, nézett jobbra-
balra, előre-hátra, aztán egyszerre megpillantotta a királykisasszonyt,
amint szélsebesen szaladt a pillangó után. A királykisasszony nem
vette észre, hogy Retek szalad utána, ám észrevette Bűbájos s
bosszúsan repült fel egy vadalmafára. Könnyes szemmel nézett fel a
királykisasszony a fára, de amikor észrevette, hogy ott áll mellette
Retek, haragosan szólt rá:
 – Mért szaladtál utánam? Látod, nagy zajt csaptál, s ezzel
elriasztottad ezt a csudaszép pillangót, amikor éppen szinte a
kezemben volt. Miattad repült fel arra a fára!
Retek felnézett a vadalmafára, s amint megpillantotta a pillangót,
reszketni kezdett egész testében, akár a nyárfalevél.
– Hát neked mi bajod esett ilyen hirtelen? – kérdezte a
királykisasszony.
Egy szó nem sok, annyit sem tudott kinyögni Retek, némán
mutatott a pillangóra. A királykisasszony most újra felnézett a
vadalmafára, nézte, nézte, sokáig nézte a pillangót, s im, látta, hogy
a szeméből lassan hullanak a könnycseppek, éppen úgy, mint
nemrégen hulltak a szív-virágból. És csak most tünt fel a
királykisasszonynak, hogy a pillangó szeme kivilágra olyan, amilyen
volt a szív-virágé.
Retek most nem habozott tovább, megfogta a királykisasszony
kezét, erővel kivezette az erdő sűrűjéből. Ahol lehetett, futva-
futottak, de a királykisasszony rémülten nézett vissza meg újra
vissza, vajjon a pillangó nem követi-e, de az most ott lebegett a
vadalmafa felett, s le nem vette a szemét a királykisasszonyról. Oly
halovány volt a királykisasszony, amikor Retekkel a szállásukhoz
visszaérkezett, hogy a király s a királyné rémülten kérdezték, mi baja
esett?
– Egy pillangót kergettem az erdőben, édes szüleim, – sietett
válaszolni, nehogy Retek megelőzze – s pillangókergetés közben egy
kígyó kerengett elébem, attól ijedtem meg.
Sem a király sem a királyné nem firtatta tovább a dolgot, aztán
ismét felkerekedtek, a királykisasszony beült a hintajába, Retek
melléje, s amint elindult a hintó, kérdezte a királykisasszony:
– Mondd csak, Retek, mit gondolsz, hogyan lehetett annak a
pillangónak olyan szeme, mint Bűbájosnak?
 Reteknek a nagy ijedtségtől úgy kocogott a foga, hogy sokáig
szólni sem tudott, végre nagy nehezen összeszedte magát s mondta:
– Annak bizony úgy volt olyan szeme, amilyen a Bűbájosé, hogy
az a pillangó maga Bűbájos volt. S ha idejében utól nem érlek téged,
szép királykisasszony, talán soha meg nem találunk ebben az
életben.
Bűbájos, amikor a királykisasszony Retekkel elszaladt,
pillangószárnyát összedörzsölte s igazi képében szállt le a
vadalmafáról. Kezét ökölbe szorította, úgy vágott bele a levegőégbe,
s bizony, ha találja ez az ütés azt, akinek szánta, szörnyű halálnak
halálával hal meg az. Ez a valaki pedig senki más nem volt, mint
Retek őkigyelme.
A hintók újra elindultak a régi rendben, Bűbájos is törtetett át a
sűrűségen a hintókkal egy irányban. Se nem evett, se nem ivott,
nem törődött magával, szüntelen azt leste, hogy mikor marad
magára a királykisasszony. Ám Retek most egy pillanatra sem tágított
a királykisasszony mellől, útközben ott ült mellette a hintóban, éjjel
ott feküdt a sátra előtt, s szegény Bűbájos már harmad napja meg
sem pillanthatta a királykisasszonyt. Ekkor aztán mit gondolt, mit
nem, elővette az arany iskátulyát, kivette belőle a madártollat, csak
rálehelt s abban a szempillantásban, csudaszép arany szárnyú madár
lett belőle, de a szeme olyan maradt, amilyen volt: csillogó-villogó,
messzire világító.
Hajnal kisasszony még most készülődött, hogy a hegyek mögül
elémosolyogjon, amikor Bűbájos leszállt a királykisasszony kocsijának
az ablakára, s oly csudaszép dalba kezdett, mintha égből szállott
volna le a dalnak minden hangja. Alig kezdett a dalba, a
királykisasszony szép lassan felnyitotta a szemét, aztán kihajolt az
ablakon s valósággal elbűvölten hallgatta az aranyszárnyú madár
énekét. Retek azonban nem ébredt fel, hangosan hortyogott, nem
látta az aranyszárnyú madarat, s azt sem látta, amikor a kocsi
ablakáról felröppent s csalta-csalogatta csudaszép énekével a
királykisasszonyt. A lovak lassan mentek-mendegéltek a hajnali
szürkületben, a kocsisok meg az inasok is bóbiskoltak a bakon,
kapta-fogta magát hát a királykisasszony, szép csendesen kinyitotta
a hintó ajtaját, lelépett a földre s gyorsan megfutamodott az
aranyszárnyú madár után. A fák közt még egészen sötét volt, de az
aranyszárnyú madár újra meg újra szebb dalba kezdett, s a
királykisasszony nem tudott ellent állani, botorkálva, tapogatózva is
ment a csudaszép ének után. Nem vette észre s gondolom, ha
észrevette volna, akkor sem törődik vele, hogy szoknyácskája csupa
víz lett a harmatos fűben, aranyhaját összeborzolták a fák s a bokrok
ágai.
Már rég fent ragyogott a nap, az erdő sűrűjébe is beragyogtak a
nap sugarai, s Retek akkor nyitotta ki a szemét. De azt hitte, hogy
még mindig alszik és álmodik, mert álmos szeme hiába nézett körül,
hiába kereste a királykisasszonyt, csak a hült helye maradt a
hintóban; volt királykisasszony, nincs királykisasszony. Rémülten
ugrott ki a hintó ajtaján, esze nélkül rohant az erdő sűrűjébe,
törtetett árkon-bokron át, aztán egyszerre megpillantotta a
királykisasszonyt, ott állt egy berkenyefa alatt, s ennek a
berkenyefának felső ágán ringatózott az aranyszárnyú madár.
– Oh, jajj, jajj, lelköm királykisasszony, – jajveszékelt Retek – mit
csinált megint, mit csinált? S hirtelen megragadta a királykisasszony
karját.
– Nézd, nézd, ezt a csudaszép madarat, – mutatott fel a
berkenyefára a királykisasszony, mit sem törődve Retek
jajveszékelésével s észre sem véve, hogy karját megragadta. –
Látod, látod, tőled ijedt meg, éppen, mint a pillangó, miattad repült
fel ez is a fa tetejére!
Retek fölnézett a berkenyefa tetejére, nézte, nézte a madarat,
aztán egyszerre csak reszketni kezdett egész testében, mint a
nyárfalevél.
– Mitől reszketsz, mitől félsz? – kérdezte a királykisasszony.
 – Hát nem látod, – suttogott Retek – hogy ez is a Bűbájos? Nézd
csak a szemét.
A királykisasszony felnézett a fára s im, látta, hogy abból a
ragyogó, abból a csillogó-villogó szemből folynak a könnycseppek,
mint folytak egykor a szív-virágból, s mint ahogy folytak a pillangó
szeméből.
– Oh, szegény madár, – sóhajtott fel a királykisasszony – hát te
nem sajnálod? Nézd, hogy hull a könnye!
De Retek nem nézett fel másodszor a fára, hanem ahogy csak
gyenge erejétől telt, húzta maga után a királykisasszonyt. S mert a
hintók még mindig lassan mendegéltek, kocsisok, inasok még mindig
álmosan bólintgattak a bakon, észrevétlen ültek vissza a hintóba.
Hosszan, sokáig szótlanul ült a királykisasszony, maga elé bámult,
Isten tudja, hol járt a lelke, fel-felsóhajtott s aztán egyszerre csak
megeredt a könny égszinkék szeméből.
– Oh, oh, ne sírj, ne sírj, én szép királykisasszonyom, –
vígasztalta Retek, – örvendj, hogy visszahoztalak, mert bizony soha
többet nem látott volna a te öreg édesapád s édesanyád. Igérd meg,
oh, szép királykisasszony, hogy többet nem szaladsz sem madár, sem
pillangó, sem semmi más után, akárhogy csalogat, mert bizony
mondom néked, hogy a Bűbájos még angyallá is tud változni,
csakhogy téged megkaparinthasson.
A királykisasszony szót sem szólt, szemét behunyta, úgy tett,
mintha álmos volna, aludni akarna, pedig dehogy volt álmos. Nem is
jött szemére egész nap álom, szüntelen az aranyszárnyú madarat
látta, amint hull a könnye, bizony ő érette, senki másért.
Bűbájos abban a pillanatban, amint Retek magával vonszolta a
királykisasszonyt, ismét visszaváltozott régi alakjára s szeme haragos
tűzzel lángolt Retek után, amig csak eltüntek szeme elől, aztán esze
nélkül törtetett tovább a sűrűségben. Egész nap törtetett a fák
között éhesen, szomjasan, csak alkonyatkor állt meg, amikor a király
is megállt kíséretével, hogy szállást veressen éjszakára.

Egy-kettőre selyemsátrakat húztak fel az inasok meg a

szolgálóleányok az erdő szélén, egy kis völgyben, dagadó párnákból
jó puha ágyakat vetettek a királynak, a királynénak, meg a
királykisasszonynak; Retek pedig a sátor elé feküdt, így őrizte a
királykisasszonyt. Szép lassan csend borult a völgyre, a sátrak fölé,
álomba szenderült a király, a királyné, az egész kíséret, egyes-
egyedül a királykisasszony szemére nem jött álom.
 Bűbájos észrevétlen törtetett át a fák s a bokrok sűrűjén, segítő
társává szegődött az öreg hold is: fekete felhő mögé bujt, s Bűbájos
úgy lopózkodott el a királykisasszony sátráig, hogy senki lélek sem
vette észre. Megállt a sátor előtt, s egy szempillantásra megfordult a
fejében, hogy elrabolja a királykisasszonyt, de alig villant meg
fejében ez a gondolat, erőtlenül lankadt le a karja, fejét búsan
lecsüggesztette:
– Nem, nem, nem teszem ezt, miért tenném? Mit érek vele, ha
erőszakkal rabolom el és ő nem szeret engem?
Elővette az arany iskátulyát, kivette belőle a három
gyöngyszemet, feldobta jó magasan a levegőégbe, s abban a
pillanatban olyan lett, mint az igazi Csengővisszhang. Rőt haja
aranyszőke lett, csak úgy lobogott, csak a szeme, a csillogó-villogó,
messze világító szeme maradt a régi. Nagy hirtelen föllebbent a
sátor előtt egy szikla tetejére s kacagósan csengő hangon dalolt bele
a levegőbe:

Aludjatok, aludjatok,
Ne tudjátok, hogy itt vagyok,
De te ébredj, oh, szép leány,
Kék szemeddel tekints reám!

Aludt mindenki, senkisem ébredt fel, a királykisasszony pedig

csudálkozva, elbűvölten nézett körül a sátorban, melynek függönyei
között bepislogott a hold fénye.
Bűbájos újra megszólalt Csengővisszhang kedves hangján:

Gyere, gyere, király szép leánya,

Elviszlek a Csudák barlangjába.
Mutatok ott néked oly csodákat,
Emberi szem ilyet még nem látott.
 A csudaszép hang körülzengett a völgyet szegő hegyek és sziklák
között s tízszeresen verődött vissza. Soha még ilyen csudálatos
visszhangot nem hallott a királykisasszony. Nem is volt maradása a
sátorban, szerette volna látni, hogyne szerette volna, ki hívja őt a
Csudák barlangjába. Gyorsan felhúzta pici lábára arany papucsát s
zajtalan kilépett a sátor ajtaján. Amikor a Retek arcára nézett,
megdöbbent, mert eszébe jutott, hogy mit mondott neki Retek, már-
már vissza akart húzódni, de abban a pillanatban ismét megszólalt
Csengővisszhang:

Ne félj tőlem, oh, szép leány,

Jer, oh, jer a hangom nyomán!

Tízszeresen csendült vissza megint a gyönyörűséges szép hang, s

a királykisasszony most már sem látott, sem hallott, nem törődött
Retekkel, átlépett rajta, futva-futott a szikla felé. Ott állt Bűbájos
Csengővisszhang képében. A meredek sziklán gyenge kezével gyér
bokrokba kapaszkodva kúszott fel a királykisasszony
Csengővisszhang felé, de mire odaért, Csengővisszhang tovább
lebbent, ezüstös hangjával szüntelen tovább és tovább csalogatta a
királykisasszonyt, aki magánkívül szaladt, a csudaszépen csengő
hang után. Nagy sietségében mind a két aranypapucsát elveszitette
s oly hangos csattanással hulltak vissza a papucsok a szikla aljába,
hogy Retek egyszeribe felriadt, körülnézett, aztán óvatosan
félrehúzta a sátor függönyajtaját s Isten csudája, hogy szörnyet nem
halt ijedtében, mert üres volt a sátor, hült helye a
királykisasszonynak.
Esze nélkül szaladt ki a sátorból Retek, szaladt a szikla felé,
ahonnan újra csudaszép dal szállt le a völgybe:

Siess, siess, jer velem.

Szeretlek téged végtelen!
 Tizszeresen verődött vissza Csengővisszhang csodaszépen
csengő hangja, s szegény Retek azt sem tudta, merre szaladjon, a
sok hang közül melyiket követi a királykisasszony, amikor egyszerre
csak a hold fényében megpillantotta az arany papucsokat. Most már
tudta, merre tünt el a királykisasszony. Mintha szárnyra nőtt volna,
úgy repült; a fagyos sziklakövek testét véresre sebezték, egy-kettőre
fent volt a szikla tetején s im, csakugyan ott lebegett nem messze
tőle Csengővisszhang képében Bűbájos, s futott csalogató hangja
után a királykisasszony. Retek most tölcsért csinált a két kezéből,
úgy kiáltott a királykisasszony után:
– Ne fuss, fordulj vissza, szép királykisasszony! Nem látod-e,
hogy Bűbájos után futsz?
De Bűbájos az ő csengő hangjával hallatlanná tette Retek taplós
hangját s dalolta, oly szépen dalolta:

Ihol a barlang, szép leány,

Siess, siess hangom nyomán!

Meg is futamodott újra a királykisasszony, de kicsi kis lábát

véresre sebezte a szikla, meg-megbotlott, meg-megállt, míg aztán
Retek utól érte, kezét megragadta s a távolról visszaintegető
Bűbájosra mutatott:
– Látod, látod, királykisasszony, nem hallgattál a szavamra s
harmadszor is elcsalt a Bűbájos!
A királykisasszony hallotta is, nem is a Retek szavait, mert újra
felcsendült Csengővisszhang csudaszép éneke:

– Oh, jer velem, ó jer velem,

Ne légy hozzám könyörtelen!
 De Retek most csakugyan nem tréfált, éppenséggel nem volt
tréfás kedvében, a királykisasszonyt szépen leültette a földre, az
arany papucsokat felhúzta a lábacskájára, aztán ölbe kapta, mint egy
zerge, úgy szökdécselt le a meredek sziklán s egy-két szempillantás
mulva a sátorban tette le a királykisasszonyt.
Szegény Bűbájos, vagy hullott eddig a könnye vagy nem, de most
úgy hullott, mint a záporeső. Lám, lám, mindent megpróbált, amit
csak tudott s amikor már azt hitte, hogy övé a hétszer szép
királykisasszony, aki őt feloldja a varázslat alól, – elragadja tőle a
taplós fejű Retek. Sokáig ott ült a szikla tetején s mint szélben a
fellegek, úgy kergették fejében egymást a gondolatok, aztán
egyszerre csak elmosolyodott, leszállt a szikláról a völgybe, beveszett
az erdő sűrűjébe s ment, mendegélt egy irányban.
Nagy jó kedvvel kelt útra a király és a kisérete, mert már csak
három napi távolságra voltak Mirkó király legszebb városától. A
katonák, a kocsisok, az inasok, a lányok kacagásától csak úgy
csengett az erdő.
– Hát csak kacagjatok, – mormogta magában Bűbájos – ne
legyen Bűbájos a nevem, ha nem lesz sirás a kacagásból.
Hát csak haladt a király kisérete nagy jó kedvvel, ment,
mendegélt Bűbájos is, most már jókedvüen. A nap mind feljebb-
feljebb szállt, egyszerre csak rettenetes melegen sütött le a földre,
sugaraival csakhogy fel nem nyársalta a katonákat, az inasokat, a
kocsisokat, de egyéb is történt. Egyszerre csak az a két fullajtár,
amelyik jó előre lovagolt, csudálkozva nézett körül. Keresztúthoz
értek, nem tudták merre kanyarodjanak, jobbra-e, balra-e? Az út is,
az erdő is, s minden, amit láttak, idegennek tetszett, soha de soha
nem látták.
– Hé, bátya, – szólalt meg a fiatalabbik fullajtár, – mondja meg
kend, ha tudja: jobbra vagy balra kanyarodjunk-e?
Megvakarta a fejét az idősebbik fullajtár, gondolkozott,
hümgetett, csóválgatta a fejét, aztán újra meg újra vakargatta:
 – No, fiam, – szólalt meg az öreg fullajtár – sok országot, világot
bejártam, de így még soha sem jártam. Úgy látszik meggyengült a
szemem Tündérországban, mert szégyen, nem szégyen, bizony, nem
tudom, hogy hol járunk.
Mit tehettek egyebet, nagy szégyenkezve visszakocogtak a király
hintajához, jelentették, hogy elvesztették az utat. Úgy megváltozott
az erdő képe, hogy ők nem ismernek rá.
Hej, szörnyű haragra lobbant a király! Éppen most vesztik el az
utat, amikor azt hitte, hogy három nap mulva otthon lesznek.
Hátraparancsolta a két szégyenkező fullajtárt, másik kettőt küldött
előre, de csakhamar azok is nagy szégyenkezéssel tértek vissza,
mert hiába keresték a régi, jó ismerős utat, nem találták azt sehol.
De most megdöbbent az öreg király, megdöbbent minden lélek.
Mit csináljanak, merre facsarodjanak? Közben leszállt az este s még
mindig ott álltak, ahol reggel. Mit tehettek egyebet, sátrat vertek
éjszakára. Hej, nagy volt a szomorúság! Különösen a király volt
szomorú, mert mennél tovább gondolkozott az erdőnek ezen a
csodás változásán, annál tisztábban és világosabban rajzolódott
lelkiszeme elé az a réges régi történet, amikor Bűbájos elvarázsolta
az erdőt, s nála nélkül soha, de soha ki nem vergelődött volna
belőle.
Bizonyosan most is ő varázsolta el, s kétségbeesetten gondolt
arra, hogy itt éri a tél őket s nyomorultan pusztulnak el. Ám azért
reggel megint csak útnak eredtek. A keresztútnál nekivágtak az
egyik útnak találomra s közben a fullajtárok jobbra, balra
elszéledtek, keresték az igazi utat, de mindig csak azzal a szomorú
jelentéssel tértek vissza: nem találják, sehol sem találják. Az erdő fái
is mások, nem a régiek.
Igy bolyongtak nap-nap után, szüntelen keresve s nem találva az
igazi utat. A rekkenő nyárt követte a hűvös ősz, s mind
ismeretlenebb és ismeretlenebb helyre értek. Az öreg király s a
felesége már sem éltek, sem haltak, a nagy fáradságtól meg a
rettenetes aggodalomtól vége volt a jókedvnek, nem csengett az
erdő a katonák, az inasok, a belsőleányok kacagásától. Még a mindig
tréfás kedvű Retek ajkán is megfagyott a kacagás.
– Mi lesz velünk, mi lesz velünk? – sóhajtozott magában az öreg
király, – ha itt talál a tél? Amig itt bolyongunk, a csudafa is elhullatja
levelét, virágát s végül is a leányunk Bűbájos kezébe kerül.
Hiszen, ezt jól gondolta az öreg király, mert éppen ezt akarta
Bűbájos is. Azért kényszerítette úttalan utakra, ismeretlen helyekre
őket, hogy tél előtt haza ne kerüljenek, akkor majd elveszíti erejét a
csudafa, övé lesz a királykisasszony. Amilyen szomorú volt a király s
a népe, olyan jókedvű volt Bűbájos, fergetegként száguldott az erdő
felett, itt egy kis tavat, ott meg egy forrást varázsolt, fát, bokrot,
mindent átvarázsolt.
Egyszerre aztán pilinkázni kezdett a hó, hosszú fehér szakállával
beköszöntött Tél apó, itt volt a tél, a csattogó hideg tél, s mit
tehetett Mirkó király egyebet, megálltak mind, sátrat vertek, a
ládákból a téli holmit előszedték, mert most már minden reményük
füstbe ment, senki lélek nem remélte, hogy tavasz előtt
hazakerülnek. Nap nap után, hét hét után mult, a hideg napokat
még hidegebbek követték, most aztán Bűbájos megelégelte a tréfát,
s merthogy nem félt már a csudafától, visszavarázsolta az erdőt
olyanná, amilyen volt. S egy reggelen örömében sirva futott az öreg
fullajtár a király szine elé:
– Felséges királyom, életem halálom kezedbe ajánlom,
örvendezzen a te szived: ismét ismerős az erdő képe! Kivilágra
olyan, amilyen régen volt. Most már csakugyan nem vagyunk messze
a mi országunktól.
Kipislantott Mirkó király a sátorfüggöny mögül s nagyot kiáltott
örömében:
– Nézzed feleség, nézzed, ismerős az erdő ismét! Most már
bizonyosra mondom, ha újra meg nem változik, három nap mulva
otthon leszünk!
 Valóban, úgy volt, ahogy az öreg fullajtár mondotta. Most már
minden lélek megismerte az erdőt, vidám kedvre derültek mind,
nevetve, dalolva kerekedtek utra, csak az öreg király komorodott el,
mert a csudafára gondolt, meg a leányára s emiatt nyugtalan volt a
lelke.
Végre kijutottak a rengeteg erdőből, városoknak, faluknak egész
során mentek keresztül. Mindenütt nagy örömmel, nagy
ünnepséggel, nagy muzsikaszóval fogadták az öreg királyt és
kiséretét, mert már azt hitte minden lélek, hogy valahol, Isten tudja
hol, elpusztultak valamennyien.
Hát Bűbájos mit csinált? Ő bizony nem csinált egyebet, láttatlanul
ott kullogott mindenütt, ahol a király és kisérete elhaladt, s bár a
rettentő hideg kucsmájára fagyasztotta a havat, nem érzett ő sem
hideget, sem fáradtságot, mert a királykisasszonyra gondolt
szüntelen.
Éppen szent karácsony estéje volt, amikor a király kiséretével
megérkezett a városába. Már messziről a palotán és kertjén csüngött
a király tekintete, s egyszerre csak hangosan felkiáltott szertelen
nagy örömében: a hó borította fák közül büszkén, diadalmasan
emelkedett ki a csudafa s im halljatok csudát, a virágai ezer meg
ezer gyertya fényénél is erősebben ragyogtak, világítottak az érkezők
felé. Tele volt a kert a király népével, amikor megérkeztek,
körülállták a fát, úgy bámulták annak csudaszépségét, vakító
ragyogását. S az öreg királynak is első dolga nem az volt, hogy
fölmenjen a palotába, hanem szaladva-szaladt a csudafához,
boldogan átölelte s úgy hálálkodott, hogy megmentette őket a
Bűbájos varázslatától.
Bűbájos, akitől eddig úgy remegtek, s aki eddig hiába küzdött a
királykisasszonyért, ott állott a kert kapuja mellett, falnak
támaszkodva s búsan nézte a szép királykisasszonyt, aki szintén ott
állt a csudafa előtt. Addig nézte, addig nézte, míg egyszerre csak,
mit gondolt mit nem, átvetette magát a kerítésen, keresztültörte
magát a nagy sokaságon s hirtelen váratlan a király lába elé vetette
magát. Ebben a pillanatban a csudafa szörnyű nagyot csendült,
csakúgy reszkettek a virágai, mintha kerekedett volna nagy
égiháború, s mindenki rémülten nézett a térdre hullott Bűbájosra.
– Oh, felséges királyom, hét ország ura, Mirkó király, – zendült
meg Bűbájos mélyen zengő hangja – bocsáss meg nékem azért,
amit cselekedtem. Küzdöttem a leányod szerelméért, mert csak az
válthat meg a varázslattól, de látom, hogy a csudafa ereje nagyobb
az én erőmnél, mert ez a fa a boldogság és a szeretet fája, én pedig
hamissággal akartam lányodat megszerezni.
Amig ezt mondta Bűbájos, a csudafa és levelei éppen úgy
nyultak, nyuladoztak feléje, mint ahogy nyultak, nyuladoztak
Tündérországban. Éppen válaszolni akart Mirkó király Bűbájos
szavaira, amikor a királykisasszony magánkivül rohant Bűbájoshoz,
karját megragadta, magafelé rántotta, s közben irtózattal nézett a
csudafa nyujtózkodó ágaira, leveleire.
– Nem, nem akarom, Bűbájos, hogy virággá légy ismét! – kiáltott
a királykisasszony s magához ölelte Bűbájos szomorú fejét.
Bűbájos megrázkódott s e pillanatban a csudafa ágai és levelei is
mintha ijedten huzódtak volna vissza, aztán egyszerre csak volt
Bűbájos, nincs Bűbájos, eltünt nyomtalan, s helyén ott állt a
királykisasszony előtt egy karcsú, daliás szép ifjú, akinek a vállát
aranyszőke haj verte; akinek a szeme olyan tiszta volt, mint a kék tó
vize; az arca szép, szeme szelid és mosolygós.
Bűbájos most letérdelt a királykisasszony elé, szép gyengén
megfogta a kezét s mondá, amint következik:
– Áldjon meg az Isten, hétszer szép királykisasszony, hogy
megszántad a rútak rútját, Bűbájost, s megváltottál a varázslat alól,
amelyben gyermekkorom óta szenvedek. Ha rosszat cselekedtem,
csak azért cselekedtem, hogy enyim légy, oh, szépséges szép leány,
mert egyedül te voltál az, akitől remélhettem, hogy újra az leszek,
akinek születtem.
 Most a királykisasszony szép gyöngén felemelte Bűbájost, kéz a
kézben anyja s apja elé vezette, s mondá csendes szóval, amint
következik:
– Édes, lelkem apám, édes, lelkem anyám, bocsássatok meg
Bűbájosnak, mert amit tett, érettem tette, én pedig az övé leszek,
senki másé.
Hej, lett erre nagy csudálkozás, elképpedés! Hát ezért küldték a
lányukat hét esztendőre Tündérországba? Ezért ültették, nevelték a
csudafát? Ezért siratták annyit a leányukat, őriztették messze földön?
Ezért nem láthatták teljes hét esztendeig, hogy végül is a Bűbájosé
legyen? De csak egy-két pillanatig tartott ez a bánkódás, ez a
szomorúság, mert Bűbájosnak arca, szeme, oly szép volt, hogy aki
látta, bizony megszerette, s megszerette a király is, a királyné is.
Most aztán sietve siettek fel a palotába, elől a királykisasszony
Bűbájossal, csakúgy repültek, utánuk Retek, nagy morgolódással, de
csak afféle tréfás morgolódással, hogy így meg úgy, lám, hiába őrizte
a királykisasszonyt, hiába szaladgált annyit utána, mégis csak a
Bűbájos felesége lesz. Mögöttük tipegett az öreg király meg a
felesége, s nyomukban felvonult az egész udvar népe, de még a
szomszédságból is rengeteg sokan összeverődtek. Annyian csődültek
össze, hogy majd kinyomták a palota falát. A palota hetvenhét
ablakában egyszerre gyult ki ezer meg ezer gyertya, ragyogó
fényesség borult a kertre is a csudafa ezer virágának fényétől.
Boldogság ragyogott, sugárzott ki a csudafa ezer virágából, amely
még télen is büszkén, virágosan tekintett az égre fel.
 Vége jó, minden jó.

Éjfélt kondított az óra a palotában, szólt a zene, közbe-közbe

vidám dalokat énekeltek, Mirkó király is fehér bajusza alatt el-
elzümmögött egy-egy dalt, s egyszerre csak nyilt az ajtó, belépett az
egyik ajtónálló.
– Felséges királyom, – jelenté az ajtónálló – itt van Méz király
egész kiséretével, bejöhet-e, hogy üdvözölje a királykisasszonyt?
Bezzeg, eltünt most a király jókedve, mert szertelen nagy
örömében megfeledkezett arról, hogy Méz király is van a világon.
– Vezesd be, – szólt végre Mirkó király, s intett a jelenvoltaknak,
hogy maradjanak csendben, aztán felkelt az asztal mellől s elébe
lépett Méz királynak.
Hiszen volt mit látni a vendégseregnek, amikor nagy hetykén,
kidüllesztett mellel bevonult a bíborba-bársonyba öltözött Méz király!
Potrohosabb volt, mint valaha, vékony lába csakúgy dülöngött alatta,
de úgy látszik, ő igen szépnek találta magát, mert gőgösen nézett el
a vendégsereg fölött.
Bűbájos dühösen, a királykisasszony pedig mosolyogva nézte Méz
királyt, aki először az öreg királyi pár előtt, azután a királykisasszony
előtt hajolt meg s mézédes hangján mondá, amint következik:
– Bocsánatot kérek, felséges királyom és királyném, bocsánatot
kérek tőled is, oh, szép királykisasszony, hogy ily késő éjszaka jöttem
el üdvözletemmel, de hiszem, nem veszitek zokon tőlem, akinek van
némi érdemem, hogy oly nagyra nőtt s oly szép a csudafa.
 A királykisasszony meg sem várta, hogy az apja válaszoljon,
hozzászaladt, édesen, kedvesen biccentett a fejével s mondta:
– Dehogy haragszunk, dehogy haragszunk, kedves Méz király,
hiszen ez a csudafa hozta meg az én boldogságomat.
– Lám, lám, halljátok – mondá Méz király, s büszkén pillantott a
vendégseregre, – a királykisasszony is tudja, s tudjátok meg hát ti is
mindannyian, hogy nálam nélkül sohasem szabadult volna meg a
gonosz Bűbájos körmei közül.
De már erre nemcsak a királykisasszony mosolygott, de
mosolygott az egész vendégsereg, Retek pedig akkorát prüsszentett,
hogy rengett a palota belé.
Méz király azt hitte, hogy örömükben mosolyognak a
királykisasszony, meg a vendégek is, hogy ilyen derék védője akadt a
királykisasszonynak s folytatá beszédét, amint következik:
– Most is azért siettem ide, oh, szép királykisasszony, nehogy az
a gonosz Bűbájos még egyszer próbáljon valamit s elrabolja tőlem az
én gyönyörű szép menyasszonyomat.
Hiszen éppen eleget hallott Bűbájos. Türtőztette magát addig,
mert az öreg király integetett neki, de most hirtelen felállt, Méz
királyhoz lépett, vállára ütött, hogy az egyszeribe eleresztette a
királykisasszony kezét:
– Elég volt a locsogásból, te potrohos, te végighas Méz király!
Hát azt hiszed, elég nehány hordó méz a világ legszebb leányának a
keziért? Eltakarodj innét, mert bűbájos szavamra mondom, hogyha
még egy pillanatig itt maradsz, békaként fogsz itt kuruttyolni.
Alig hangzott el Bűbájos fenyegetése, a Méz király kiséretében
lévő méhek iszkoltak kifelé, még a sánta Bölcsek-Bölcse is elfeledte
sántaságát, szaladt, mintha szemét vették volna, iszkolt kifelé Méz
király is s egy szempillantás mulva bedöndült az ajtó utána. Hej, volt
kacagás, hogy csakúgy zengett belé a palota, aztán tovább folyt a
heje-huja, dinom-dánom, de Bűbájos egyszerre csak felállt s mondá: