Full download ebook at ebookmass.

com

Carlos Hathcock White Feather

https://ebookmass.com/product/carlos-hathcock-white-feather/

OR CLICK BUTTON

DOWLOAD EBOOK

Download more ebook from https://ebookmass.com

More products digital (pdf, epub, mobi) instant
download maybe you interests ...

Kumar & Clark’s Clinical Medicine 10th Edition Edition

Adam Feather

https://ebookmass.com/product/kumar-clarks-clinical-
medicine-10th-edition-edition-adam-feather/

Endodoncia Carlos Canalda Sahli

https://ebookmass.com/product/endodoncia-carlos-canalda-sahli/

Inequality in the Developing World Carlos Gradín

https://ebookmass.com/product/inequality-in-the-developing-world-
carlos-gradin/

DATABASE PRINCIPLES 3rd Edition Carlos. Morris Coronel

(Steven. Crockett

https://ebookmass.com/product/database-principles-3rd-edition-
carlos-morris-coronel-steven-crockett/
Cloud White Fearne Hill

https://ebookmass.com/product/cloud-white-fearne-hill/

White Fire Adam Hamdy

https://ebookmass.com/product/white-fire-adam-hamdy/

Gestão de investimentos e geração de valor Carlos

Patricio Samanez

https://ebookmass.com/product/gestao-de-investimentos-e-geracao-
de-valor-carlos-patricio-samanez/

Database Systems: Design, Implementation, and

Management 13th Edition Carlos Coronel

https://ebookmass.com/product/database-systems-design-
implementation-and-management-13th-edition-carlos-coronel/

White Wine Technology Antonio Morata

https://ebookmass.com/product/white-wine-technology-antonio-
morata/
 White Feather
Carlos Hathcock
USMC
Scout Sniper

An Authorized
Biographical Memoir

Roy F. Chandler and Norman A. Chandler

Gunnery Sergeant Carlos N. Hathcock II, USMC (retired) is recognized

as our nation's ultimate Scout Sniper. His feats with a rifle are legendary. His
heroism has been rarely matched, and Marine Sniper, a book about
Hathcock's Vietnam War service has been a best seller for many years.
Yet, many wish to know more about the man himself. Who is this world
champion rifleman who in war destroyed his enemies with unmatched
efficiency? Where did he come from, and what else did he do in life? Does he
have a wife and children? What did he look like during his years of growing
and his years of service? Where was Hathcock raised and where did he serve
the Corps?
The questions are natural, and because Carlos Hathcock has cooperated in
the preparation of this book, we are able to answer or display almost anything
anyone could reasonably wonder about.
Herein are Carlos's personal photographs. There is also a pictorial history
of Hathcock as recorded through the lenses of other interested photographers,
including the authors. Hathcock's personal history is tracked from birth to
today, and Hathcock's thoughts and memories are reformed into vivid
descriptions of his wars and his actions.
The authors see this volume as a companion to Charles Henderson's
Marine Sniper, and those who wish to really know the Corps' most honored
and respected Scout Sniper need both books.
About the authors:
The Chandler brothers are the authors of the respected series of books
titled Death From Afar, USMC Scout Sniping.
Roy F. Chandler, called "Rocky" by most, has written seventy published
books. He is a long retired U.S. Army Master Sergeant. When not writing,
"The Rock" still tools his Harley-Davidson to Sturgis, Daytona, and Laconia.
Perhaps you have seen his "Old Dog" license plate.
Norman A. Chandler is a retired USMC LtCol who was a national
champion rifle shooter and is a Double Distinguished Marksman. LtCol
Chandler continues his dedication to Marine Scout Snipers and producing
what the Chandlers believe is the finest Sniper rifle in the world-the Chandler
Sniper by Iron Brigade Armory.
Oddly-or perhaps predictably if you know the Chandlers-"Norm," the
younger brother, is also often called "Rock."
 Iron Brigade Armory
Publishers & Purveyors of Rare Books
100 Radcliffe Circle
Jacksonville, NC 28546
Tel: (910) 455-3834
www.ironbrigadearmory.com

White Feather
Copyright © Norman Chandler, 1997
Printed in the United States of America

Printing History:
1st April 1997
2nd June 1997
3rd February 2000
4th October 2001
5th January 2003
6th January 2005
7th December 2007
8th December 2010
Kindle Edition June 2011

No part of this book may be reproduced in any form or by any means

without permission in writing from the publisher, Iron Brigade Armory, 100
Radcliffe Circle, Jacksonville, NC 28546, Telephone (910) 455-3834.
White Feather
Chandler & Chandler
Summary: A historical memoir covering the life of Gunnery Sergeant
Carlos N. Hathcock II, USMC
[1. Sniping-war. 2. United States Marine Corps.
I. Chandler Roy F. II. Title
ISBN: 1885633-09-2
 Dedication
At the request of
Gunnery Sergeant Carlos Hathcock,
this volume is dedicated to the memory of
Corporal John Burke, USMC
USMC Scout Sniper
Warrior, Teammate, and Friend
Recipient of the Navy Cross
Killed in Action, Vietnam
 Acknowledgements
We, like most authors of books of this type, should mention too many
individuals to list. We thank you all. Without your help, well, you know the
words we scribblers always use. As there can be no complete record, we enter
the names of some of those who were particularly valuable in putting this
book together.

Mike Thompson
(for posing for our painting)

Harry Lynch
(for our photo production)

Richard Carroll
(Carlos's friend & manager)

Clovis "Buck" Coffman

Jack McMillan
(uniforms & weaponry)

Carlos & Joe Hathcock

(of course)

Charles F. Wolf III

(dust Cover artist)

Charles Henderson
(for Marine Sniper)

Gerry Kozuch

Bob Brady
 Michael Mack

Phill Long

M.S. O'Shaughnessy

Bobby Sherrill

Bruce Kocur

Jack Tagmyer

Neil Morris

Dr. Katherine Chandler

Tim Cameron
 Table of Contents
Title
Dedication
Dust Cover
Acknowledgments
Introduction
Philosophy & Chronology
Marine Sniper
Elephant Valley Shooting Gallery
Carlo's War
Beginning
One at 1,100 Yards
The Corps
Shooting
The Making of A Scout Sniper
Carlos & the NVA's Master Sniper
The Most Astonishing Shot of All
The Apache Woman
What a USMC Sniper Does
Heroism
The Decoration
The Medal Ceremony
A British Sniper's Tribute
Jo's Story
The Big Kills
Being My Father's Son
Honoring Carlos
Police Connection
Amtrak
My Friend Carlos
 The Dust Cover
Staff Sergeant Carlos Hathcock, USMC,
RVN Scout Sniper 1969
Our painting shows SSgt Carlos Hathcock in the fifth position which we
are sure requires some explanation.
During the Vietnam War the squatting or fifth position was also known as
the "rice paddy prone." This was not the first use of the squat, however.
During World War I, land areas being fought over had been contaminated
by mustard gas. Mustard is a persistent gas that leaves visible residue on the
ground and ground cover. To touch the residue is to develop serious
blistering. To keep out of the residue riflemen simply squatted, resting their
elbows beyond their knee joints, and were able to fire from a position that
was almost as steady as a conventional sitting position.
The squat was taught to infantrymen during World War II and on into the
Korean War because the possible use of mustard type gas continued.
Competitive four position rifle matches of the time often allowed a choice of
either the sitting or squatting positions.
During Korean War fighting, the squat regained some troop popularity
because the position kept all but the rifleman's feet off the ground. The
position is also very rapid to assume and was a more accurate position to fire
from than was kneeling, which was also a quickly gained position. The squat
was used in rice paddy fighting, but most of the Korean war did not include
extensive paddy combat.
Following the Korean Conflict, inclusion of squat firing in training
became sporadic.
Vietnam had paddies everywhere, and the water in the paddies was filthy,
often including human excrement. Exotic maladies could result from rice
paddy immersion.
The troops did what they could to stay out of the muck. Vietnam combat
riflemen adopted the "rice paddy prone" as an accurate, fast-to-get-into
shooting position that offered a decently high line of sight while keeping the
shooter dry--except for his boots, of course.
An expert rifleman like Carlos Hathcock could hold like a rock in the
squat position. He could shoot almost as accurately in the squat as he could if
sitting, and sitting allowed accuracy very close to that obtainable from prone.
 Of course, a Scout Sniper always preferred prone and if possible a
supported prone--meaning having the rifle rest across something very
steady. Unfortunately, Vietnam terrain often failed to provide convenient or
dry prone positions. So, a skilled Sniper might use the fifth or squatting
position.
A detail to note is that Hathcock is shown in our cover art with an M40
rifle which is a Remington 700, wooden stock, with a Redfield 3 x 9 hunting
scope. We make special mention of this because we are likely to visualize
Carlos with his Model 70 Winchester and the long Unertl 8x scope. However,
the Winchester was Hathcock's first tour gun, 1966/67. The Remington M40
was his second tour, 1969 rifle. As a point of interest, Carlos says he liked
one about as well as the other.

Carlos Hathcock's second Vietnam tour rifle. A model 700 Remington in

.308 caliber with a wooden stock. The scope is a Redfield variable 3 to 9
power hunting scope in a Redfield Junior scope mount. Chandler
collection.
Carlo's rifle was destroyed in the AMTRAC ambush that severely
wounded Staff Sergeant Hathcock.
 The Painting
The talented artist Charles F. Wolf III, chose watercolors for this Carlos
Hathcock portrayal. The original painting is exactly the size used on our dust
cover. Great care was taken by artist Wolf to ascertain that even the tiniest
detail included in the painting is accurate. Although painting from
photographs, the artist surrounded himself with the uniform and weaponry
seen in the artwork. If an examiner chooses to study the painting with a
magnifying glass he will discover that the closer he looks the more he will
see.

Artist Charles Wolf III at work on Chesapeake Bay Painting

Charles Wolf lives and paints on Holly Grove Farm in Scotland,
Maryland. A graduate of St. Mary's College of Maryland with a degree in art,
Mister Wolf paints in oils, acrylics, and watercolors. His subject matters are
diverse and include wildlife and landscapes as well as the military themes he
has completed for these authors. Charles Wolf has painted three previous
book covers for us.
In demand as an artist, Mister Wolf will not be hurried in his work. If you
want it fast--go to someone else. If you want it right--see Charles Wolf.
Our artist is now designing and developing a painting of USMC Scout
Sniper Sergeant Carlos Hathcock and Spotter Lance Corporal John Burke in
1967 as they fought to contain, and eliminate if possible, an entire company
of North Vietnamese infantry.
 Introduction
In war, ordinary men sometimes achieve greatness. Men ordinarily
indistinguishable from others perform heroically.
Usually, valor and great performances occur within the heat and
confusion of battle. Fired up, momentarily self-abandoned, perhaps enraged
or sometimes without conscious direction, Marines distinguish themselves by
ignoring dangers that might ordinarily have confounded them. if conditions
are right on those occasions, and if the actions are observed by a diligent
recorder, deserved decorations often follow.
The USMC Scout Sniper you will hear read about was remarkably
effective, valorous, and heroic. Unfortunately, the correct recorder and
"recommender" was not present--or at least not active, and although Carlos
Hathcock II earned and deserved high awards, his courage and
accomplishments went virtually unremarked until 1986 when Charles
Henderson, another Marine, wrote a book recording Hathcock's service.
Thereafter, a never ceasing campaign to have Gunnery Sergeant Hathcock
officially decorated has been waged. The outcome of the effort, at least to
date, is described herein.
Why all the activity? Many heroic Marines have been officially
unmentioned. How come everyone who knows anything about Carlos
Hathcock finds it necessary to join in an effort to persuade the Corps and the
Navy--perhaps the nation--to acclaim this particular hero?
Most of those answers are included in this book or in Charles Henderson's
volume Marine Sniper, but one basic detail has been danced about and not
faced head on.
Hathcock, you see, was a Sniper. He shot unsuspecting enemy at extreme
ranges. His missions were secretive and his maneuverings in the field even
more so. Those kind of details, or perhaps lack of details, can make other
people nervous. To some, legitimate military Sniping clashes with
Hollywood's imaginary "Code of the West" where a man has to meet a man
eyeball to eyeball at high noon. Ludicrous when applied to real life, and
particularly asinine during war, the never-did-exist moral code chews at
"imperceptive" individual's sense of fair play.
It is also fact that our own Snipers' activities can draw enemy attention
and fire, and as no one on our side can handily determine how effective our
Another random document with
no related content on Scribd:
 – Hogy többet ne is irhassak? őrnagy ur?
– Persze… Ugyse válaszolnak… Az ember csak várja a postát… és
nem válaszolnak… Mi?… Nincs idejük… Udvarolnak nekik, hát nem
érnek rá… Mi?
A hadnagy csak mosolygott, befelé, szélesen, a fejét csavargatva,
mint egy nagy bumfordi gyerek.
– Minden nő becstelen dög, – morogta az őrnagy.
– Igenis őrnagy ur, – szólt kis vártatva a hadnagy.
– Nahát.
– De kivételek vannak, őrnagy ur kérem.
– Nincsen kivétel. Mind becstelen dög! Vegye tudomásul. Dög!
Jegyezze meg magának.
– Bocsánatot kérek…
– Dög.
Erre uj csönd lett. A hadnagy ugy nyugtatta az asztalon a két
kezét, mint a kutya, mozdulni sem mert. Vastag kis teste nyomta az
ágyat, mert ő alszik ezen a vackon, hogy az asztalhoz közel legyen, a
telefon miatt… A vekker óra hangosan ketyegett, kint az ajtón tul a
telefonos legény lassan duruzsolt a kagylóba, a gazember valamelyik
pajtásával diskurált s viccelt és fuldoklott a lefojtott nevetéstől, aztán
egyszerre fel-felhangzott a jelentkezése. „Harmadik
zászlóaljparancsnokság.“ Akkor kezdődött ismét, hogy „igen… igen…
igen…“
Aztán megint mély csönd lett. A föld alatt lehangoló némaság
volt, ahogy a három ember mozdulatlanul ült, csak távolról, az
állások felől csattogott be a puskalövöldözések halk nesze.
– Ha valaha hazamegyek és megházasodom, be fogom zárni az
asszonyt! – mondta az őrnagy. – Bizonyisten, azoknak a régi
váruraknak teljes igazuk volt! Tudja mit csináltak azok? Azok
barátom okos emberek voltak. Épitettek egy várat, maga azt hiszi,
hogy az ellenség ellen. Fügét. Azért, hogy a nőstényüket bele
zárhassák. Be kell zárni a bestiákat, hogy ne kószáljanak a világban.
Mi?
– Igenis őrnagy ur.
– Hát nincs igazam?
– De igen, őrnagy ur.
– Na lássa. Maga azt hiszi, a maga Lolája magát nem csalja meg?
A szemük ugy elnéz, ugy elkönnyesedik a távolba, a lelkük ugy
kisugárzik, mint a fényszóró sugarai a számtalan mérföldeken át, a
szivük mind egy-egy villámtelep: ha volna hatodik érzékünk, amely
az érzéseket tudná meglátni, az vakon mehetne át a Kárpátok
bércein, mert ezek a szivek nagyszerü lángokkal világitanak vissza az
egész magyar hazáig s ezeknek a lelkeknek szerelmi fénye ott a
lövészárkoknál éjjel-nappal nem szünő csodálatos fényutat vetnek föl
az égre…
Most a rendkivüli idők, állapotok és feszültségek a férfisziveket
tették ujjá, a férfisziveket kovácsolták át valami egészen ujjá. Azok
az udvarlók, vőlegények és férjek! (férjek is, ha még olyan öreg
férjek, akkor is!) mind egészen uj képességeket nyertek, hogy a
leghalványabb és legcsekélyebb nyomokon nekiinduljanak vadászni a
hölgyük lelki eltávolodása után.
Mert ez a legfontosabb. Kivétel nélkül minden férfi azt érzi ott,
hogy ő ki van vetve a hazából, be van dugva a föld sarába, ki van
téve minden percben a halálnak s a nő, aki párja, éli a régi életet,
vidáman, egészségesen, könnyelmüen s talán boldogan…
S mint bebörtönözött oroszlánok a vasrostélyban le s fel, le s fel
és körbe-körbe járnak és dörmögnek és hörögnek és gondolataikra a
fogukat vicsorgatják, mert a gondolataik szakadatlanul ott
kóvályognak, hogy minden lehetetlenséget kieszelnek hevülő
fantáziával és azonnal készpénznek veszik és azonnal készek amiatt
már itélni… Nem találkoztam egyetlen urral, aki nyugodt és boldogan
megcsillapodott lett volna, ha a nőkről volt szó. Az egész fronton
végig a legingerültebb vitatkozás tört ki azonnal, mihelyt a női hüség
szóba került s ezeknek a vitatkozásoknak nem az ellenmondás volt a
gyujtója, hanem a tullicitálás. Egymást kiabálták tul az urak és
egymást rémitgették még szörnyübb mesékkel. S voltak, akiknek
szavajárása ez volt:
– Á, hogy mennyi válás lesz a háboru után!… Majd meglátjátok,
hogy mennyi válás lesz a háboru után!… Nono…
A másiknak minden szava ez volt:
– A nők mind becstelenek, azokba kérlek nincs hüség, nincs
jóság, minden nő becstelen…
A harmadik azt mondja:
– Kérlek az ezredünket áthelyezték Csehországba s onnan egy
cseh ezredet vittek a mi helyünkre és kérlek… – s tragikus
mozdulattal igy kiált fel – s már eddig kilenc eljegyzés volt a
városunkban a cseh tisztekkel…
Azt a mély elkeseredést és megvetést, azt a hörgő fájdalmat és
sajgó gyülöletet, ami ebben benne volt…
Azt idehaza a hölgyek nem tudják elképzelni.
Nehéz ételeket esznek az urak. Van hus, füstölt husok,
konzervek, sonkák, szalonnák, friss hus, fagyasztott hus, kolbász,
nehéz rostélyosok és szivós párolt husételek és buzából való, de
ugyancsak nehéz emésztésü prófunt…
Mit kell még mondani? Ez maga elég rá, hogy az urak valami
kiválóan szerelemre képesek legyenek.
S van baj, van fáradság, izgalom, felrobbant aknák dörgései,
éjjeli virrasztások, alig két-három órai alvás naponta, szakadatlan
ingerültség az ellenségtől száz-kétszáz lépésre, örökös ágyu- és
puskatűzben s mégis az a legkomiszabb, hogy késik a posta.

23.
KÁRPÁTI EMLÉK.

A fedezék nagyszerüen be volt fűtve, az urak forró tea mellett

üldögéltek, szürcsöltek, diskuráltak. Enyhe téli hangulat, kinn fütyöl
a szél, nagyokat dörög az ágyu és sürün pattog a puskalövés.
Bizalmas, bátorságos érzés: a muszi csendben van, az a kis
ropogtatás csak arra való, hogy ébren tartsák magukat innen is, tul
is.
– Mért köhög kapitány ur?
– Már megszoktam, nem is törődök vele. Parancsolnak még az
urak teát?… Guth, van tea, Guth?
A legény mintha álomból ugrana föl.
– Igenis, kapitány ur.
A kapitány kedvesen, kisfiusan, behuzott nyakkal nevetett.
– Nem is hallja a bitang, mit mondtam! Guth! – s összeszoritotta
a száját, hogy ne látszék rajta a mosolygás, – adnál egy kis befőttet
vörös káposztával?
Guth egy pillanatig némán bámult, aztán észbe kapott:
– Igenis nem, kapitány ur!
– Igy tálalta nekem! A vörös káposztát a befőtthöz tette s
hangosan köhögött a kis nevetéshez.
 Az urak kivárták a kapitány köhögését s egyszerre ketten is
mondták:
– Ez nem jó, ez a köhögés, kapitány ur.
– Tüdőcsucshurut, – mondta a kapitány.
– Mért nem megy szabadságra, kapitány ur?
– Ah, nem megyek… Ha rajtam állana, elmennék, de annyi kérés,
gyanusitások, fölülvizsgálat… És nekem itt van a helyem, itt fogok
maradni… Kérem, urak, a háboru kitörésekor kilencvenhat kiló
voltam, ma hatvannyolc… Guth, bonts egy szardiniát.
– Igenis, kapitány ur.
Mély csöndben maradtak a jól megásott fedezékben, amely
előzőleg ezredparancsnokság uri palotája volt, nyirfaágak szép fehér
szövésével diszes. Mindnyájan magukra gondoltak, a nyirfából
szerkesztett lócákon s székeken, a gyertya enyhe homályán egy
percig tünődő csöndben ültek az urak, volna mindenkinek egy
panaszlani valója: a háboru…
– Lássa, kapitány ur, magának nem is lett volna szabad kijönni a
harctérre.
– Mért kérem? Akkor még nem volt nekem semmi bajom! Én
tizennyolc év alatt nem voltam beteg, ezt a Kárpátokban kaptam.
Nem igen hiszem, hogy énnálam erősebb tiszt lett volna az
ezredben. A bakák panaszkodtak, hogy fáznak és én fürödtem a
Szávában, hogy megmutassam nekik, hogy nincs hideg.
Együtt ült, eggyé főve, a pokoli melegre befütött földi fedezékben
a kis társaság, lelkek oly közel egymáshoz, ahogy csak ott, a harc
terén bajtársak ennyire az emberek. Kapitány és körülötte
hadnagyok és kadettok, a telefonhoz közel egy nagyszakállu
kadetaspirant ül szeliden, szürke szemekkel lesve az urak szemét s
mindannyian tisztelettel és olyan figyelemmel várva ki a kapitány ur
szavát, ahogy csak katonák tudják tisztelni s respektálni a
följebbvalót. Valahogy ugy kölcsönben növelték egymásban a
jóságot: hogyne szeretné egy kapitány ilyen hü és deferáló bajtársait
s hogyne ragaszkodnának meleg szivvel egy ilyen bátor és odaadó,
gondoskodó emberszivü kapitányhoz a subalternek…
– A Kárpátokban szereztem, az uzsoki harcokban, nem volt
nekem addig semmi bajom. Egy éjjel sátort hevenyésztek ugy, hogy
két fa közt kifeszitették a sátorponyvát, azaz három oldalról volt
védve, a negyedik oldalról szabad volt. Széna volt, ág, tüzet
csináltak. Váry kassai tanár, az piromaniákus volt, mindjárt tüzet
rakott.
Kicsit elmosolyodott, visszaélte magát, ahogy gyermekkorára
gondol az ember! Mikor volt az; a kárpáti harcok; egy egész évvel
ezelőtt; hol voltunk még akkor a lövészároképités pompás
tudományában; a lovak egész télen a szabadban, fa alá kötve
dideregtek…
A jó forró fedezékben az urak szinte összehuzták magukat s
összedörzsölték a tenyerüket, ahogy a szabadra, a kint
fagyoskodásra gondoltak… Kint méteres hó ma is és fut a szél az
orosz sikon.
– Meggyult a sátor, óriási füst, majd megfulladtam, olyan dühbe
gurultam, hogy dacára, hogy mondtam, hogy ne csináljanak tüzet
abba a szélbe… Kifüstöltek, mint egy disznót. Összedőlt minden,
Láng is majd megfulladt, köhécseltünk egy óráig.
Az arcéle a melegtől s a tüdőbajtól céklavörösre gyulladt ki s
csillogó barna szemei derüsen hunyoritva néztek maga elé.
– Hát én nem mentem többet a tüzhöz, hanem előhivtam a
legényemet és ásattam vele magamnak egy ágyat. Már akkor két
teljes napja egy pillanatot sem aludtam… tartalékban voltunk s
tologattak bennünket előre-hátra a hegyeken.
– Az a legfinomabb, – szólt bele egy hadnagy szakértően s
áttette sárga lábszárvédős lábát egyikről a másikra, aztán szépen
kefélt hosszu szakállát simogatta.
– Uzsok fölött volt, északnyugatra… Valami nagy biztosságban
sem voltunk, az orosz még is ott volt, dehát az is fázott… Ásattam
magamnak a hóba egy jó mély gödröt. Ágyat. Azt telerakattam
szénával, jó magasan, tizenöt-husz centi, arra sátorponyvát, arra
ráfeküdtem, rám a pokrócomat, arra egy jó réteg szénát, arra
sátorponyvát, ujra szénát.
Az urak a nyirfa-asztal körül vidáman nevettek, az asztal tele volt
rakva mindenféle jó nehéz ételekkel, füstölt holmik, szalonna, kitünő
konzerv, sonka s Guth hozta a friss teát. Derüsen szivták a jó
kincstári cigarettát, amivel a kapitány őket prezentelgeti meg,
érdemeket jutalmazgatva, mert ő nem igen dohányos, nem győzné
elfogyasztani az illetményét, csak a bor hiányzott, hogy a kedv
magasra szökjön. De itt valóban nem mámoros vigság lobog, a
fedezék enyhe vidámsága töltötte el a testet, lelket. A fiatal tisztek,
kik nagyobbrészt csak a nyáron kerültek ki a harctérre, élvező
tisztelettel hallgatták az archeologiai előadást.
– Az inasom elvitte a cipőmet, hogy kitisztitsa s aludtam, mint a
tej. A fejem fölött sátorponyva volt kifeszitve a hó ellen. A Tertsek
barátunk rám hágott többször, mert nem tudta, hogy alatta vagyok,
de annyi széna volt, nem fájt… Egyszer csak hallom, hogy bőg a
Guth; arra ébredtem. Guth! Emlékszel, hogy bőgtél?
Guth a sarokban, mint egy automata pattant föl.
– Igenis, kapitány ur.
– Hát mig egy nagyot aludtam, azalatt beesett a hó. Ez meg nem
lelt meg az erdőben. Hallom, hogy bőg: „Megfagyott a kapitány ur!“
Azt kiáltottad, Guth?
– Igenis, kapitány ur, mert nem láttam a kapitány urat. Hogy a hó
beeste a kapitány urat.
– Azt hittem, hogy talán igaza van. Mozgatom a lábam, nincsen
semmi baj. És csupa viz vagyok az izzadságtól, mintha egy jó
gőzfürdőt vettem volna. De nem birok kimozdulni. Kiáltani akarok,
nem birok kiáltani… Hallom, hogy mondja odafönn Guth: „Hozzatok
egy ásót!“ Igaz, Guth?
– Igenis, kapitány ur.
– Hósipkám is volt, az orromig be voltam huzva, de olyan
melegem volt, hogy itt fázom, de ott nem fáztam. És ezek ott
szaladgálnak és nem lelnek meg s ettől még melegebb lett az ágy…
Idegesen nevet mindenki, az ember megérzi, ha veszélyek
lebegtetik meg szárnyukat az élet fölött.
– Kiásnak aztán; egy méteres hó esett rám az éjjel; megcsip a
hideg. „Add ide a cipőt!“ Elhozza. Próbálom fölhuzni, ugy kong, meg
van fagyva. „Elácsorogtál vele“. „De nem kapitány ur!“ „Eredj vissza,
melegitsd föl ujra“. Elmegy, fölmelegiti, jön vissza, ujra olyan
kemény, mint a csont, nem lehet fölhuzni. Igy volt, Guth?
– Igenis, kapitány ur, de nagyon siettem, kapitány ur kérem.
– Tudom, hogy szoktál sietni! – mosolyodott el a kapitány. – Az
igaz, akkor sietett, mert néztem… Megint olyan mint a jég. Na,
igazad van, mondtam, ezt nem birom fölhuzni, add a papucsot, majd
odamegyek, fölhuzom… Fölállok, ő már akkor kijárta az utat ugy,
hogy nekem csak bele kellett lépegetni a nyomokba. Egyszer csak
megcsuszom, a papucs lemarad a lábamról a hóba, féllábon állva
kikeresem, a kamélhár-szoknim teleszijja magát, lefagy, lehuzódott,
ott is maradt, kitünő harisnya volt, nem sokat kaptam vissza tiz
koronából, most isten tudja mennyibe kerülne! Káromkodtam,
bukdácsoltam, mert tudtam, hogy minden nyavalya onnan jön, nem
akartam reumát, csuzot vénségemre, ezek meg annyit nevettek
rajtam, hogy Szkorka mondta, hogy nem adta volna egy vagyonért,
hogy látott engem ott ugrálni.
Mosolyog rajta s megcsóválja a fejét. A fiatal tisztek
mosolyognak, de nem nevetnek, nekik, akik csak hallják, sokkal
félelmesebb, mint annak, aki akkor résztvett benne.
 – Guth, mi lesz avval a szardiniával?
– Igenis, már hozom, kapitány ur.
– Két-három napra lázam lett, éjjeli izzadások… Pár hét mulva
készen volt a kétoldali tüdőcsucshurut…
– Szép kis kárpáti emlék, – mondja bólintva hadnagy Ladány s
ujra megsimogatja szép állszakállát, amit olyan finyásan visel, mint a
szinész az álszakállt.
– Igazán nagyon rosszul teszi a kapitány ur, hogy nem gondol
magára.
A kapitány kissé elbiggyeszti a száját.
– Őrnagy ur is mondta már, de én nem megyek… Ki legyen itt, ha
nem az aktivok…
A tartalékos hadnagyok és kadettek ránéztek, egy pillanatig mély
csönd volt, az urak gondoltak valamit, de nem szóltak.
– Guth, hozod már azt a szardiniát?
– Igenis hozom, kapitány ur kérem.
A kapitány kerekre nyilt szemmel bámult a legényére, ahogy a
gőzölgő szardiniás-dobozt meglátta a kezében.
– Hát te állat, te mit csináltál?
– Megmelegitettem, kapitány urnak alássan jelentem.
– Fölforralta a konzervet!… Hát nézzék urak, fölforralta a
konzervet!… Hát ez az ember tiz évvel röviditette meg az életemet!…
Amennyit ez már a háboru alatt csinált ilyeneket!… Ha elmenni
szeretnék, csakis azért, hogy ne legyek ennek a baromnak a
gondozására rászorulva… Te, Guth, te, te… Hát hány ezer szardiniát
bontottál már, hát mikor forraltuk föl?… Igy megszégyeniteni engem
az urak előtt… eredj! az ördög vigyen el!…
 – Kapitány urnak alássan jelentem, akkor is azt méltóztetszett
kapitány urnak mondani, hogy melegitsem meg, mert nem
méltóztetszik hidegen megenni… Ott a tüznél, mikor melegedni
tetszett kapitány urnak…
A kapitány kerekre nyilt szemmel bámult a vastuskó legényre.
– Igaza van a gazembernek, – mondta félig magában s aztán
összecsukott szájjal nevetni kezdett.
– Most jut eszébe!… Már egy esztendeje és most eszébe jut!…
S gyöngéden, már megint mindent megbocsátva nézett a tömzsi
kis legényre, aki huncut alázatossággal állott előtte.

24.
NEGYVEN HUSZÁR.

Budapest, dec. 21.

Ujvidék alatt. Sár, az Inferno sara. A nagy visszavonulás napjain,
a szerb hegyek fekete sarából. Most egy éve…
A tágas mezők katonanéppel teltek meg. Ágyuk jöttek sárosan,
sárral bevont ágyuk, sáros tüzérekkel, sáros lovakkal. Sáros kezek és
sáros arcok, sáros kedv. Komor szemek és sötét szitkok, fekete
kedvü fáradt katonák. Mintha megindul téli olvadásban a fehér hó a
sötét hegyeken, fekete vizek, barna tócsák, vörhenyes latyak folyt
össze a lapos, téres, tágas lapályon. Szürke katonaság szürke,
mindenbe beolvadó szine még szintelenebbé válva, a földdel
egyszinüen, mint mozgó agyag, mint a földből vétetett ember, amint
legelőször megmozdult az isteni szikra által; legeslegelsőbben, mikor
még nem volt ideje lefürödni magáról a földanya sötét csókját…
Ujvidék alatt a nagy tér megtelt rác földről visszavonuló sereg
zagyva, kivergődő, kedvetlen tömegével.
Kábultan nézték a népek. Káprázó szemmel, könypárásan,
értelem hijján. Csak nézték, ahogy nézi az ember az isten csapását;
ahogy nézi az ember a buzáját jégverés után, ahogy leégett házát,
beomlott várát, köddé vált reményeit, elmult életének szétzüllött
foszlányait nézi az agg ember. Jöttek a katonák, fáradtan,
csüggedten, mogorván; jöttek egymás után baktatva; jöttek lovaikat
hajszolva, szekerüket emelve, tarisznyával hátukon, puskát lógatva
vállukon; mérgesen, szitokkal, fogcsikorgatva… tiz meg tizezeren…
bakák, honvédek, gyalogosok…
És jött negyven huszár.
Negyven honvédhuszár jött, élükön egy fiatal hadnagy.
Nem voltak ezek szinpadi huszárok; nem voltak hetykék, nyalkák,
rikitó-pazarok. Nem pödrött bajszu, csókos kacsintásu, fickó kis
huszárok. Nem voltak ezek parádéból, lepkeségből, csinomjankós
mérmerésből selyembordába szőtt finom kis huszárok. Nótások,
tréfások, lóficánkoltató, réten hajkározó életboldog cifra kis
huszárok.
De emberek, magyarok, lógóbajszu, meglett, erős, vasból vert,
örökös vitézek. Nem néz egy jobbra, nem néz egy balra, mennek
előre, s maguk elé néznek. Rendben van a ló, a szijjazat; lecsatolva
fejükön a csákó, rendben a fegyver, rendben a rend; mennek előre,
párosan, előre, megy a negyven huszár, élükön egy fiatal, egy
rózsásképü, egy ifju hadnagy.
Ha mind gróf, mind herceg, akkor az arcukon ez a tekintet, ez a
vasszin; ez gőg. Ha nincs lelkük, ha ezek mind lélektelen,
állatemberek, akkor az arcukon ez a rendületlen nyugalom: ez
butaság. De ezek nem mágnások, ezek nem páriák: ezek huszárok!
Ahogy ott tartják kezüket a ló fülénél; ahogy a kantárt keményen
megfogják s lágygyöngéden hagyják: abban benne van: „lovam itt
vagyok! együtt megyünk! nincs baj!“ Mint apa a gyerekével, apa, ki
istenre bizza magát s gyermekébe tovább plántálja e bizodalmat s
ugy mennek át az élet veszélyein, élő hittel a szakadék fölött, emelt
fővel a csillagos égbolt alatt. Mennek előre, a negyven huszár s nem
is tartja egy sem a gyeplőt ugy, mint akinek nem kell tartania; sem
erőszak, sem közönyösség: együttélés teljessége van itt, megy a
huszár, ő és a ló; mennek; megy a negyven huszár.
Nem néz egy jobbra, nem néz egy balra, mennek előre, az öreg
csontok; az arcukon ott az elszánt, lehiggadt akarat, ott a kiforrott,
mindenrekész igazság… A baka is megy. De ő engedelmeskedve. De
nála az a benyomás, hogy csorba esett az emberi lélek méltóságán.
Megy a gyalogos, mert mennie kell; megy, mert a sok ezernyi ezer
embert, akinek egyéni hivatása, egyenkénti rendeltetése, hogy mind
külön éljen, menjen, tegyen: egy közös géppé szerkesztették! s ő
most megy e gépben, előre, megy, mint gép, előre, emberi erejét
átadja a gépnek s a gép közereje tartja szinte, ha már az övé
fogyóban. Ám a huszár megy, ez a negyven huszár, s az ember
megérzi, hogy mennek, mert a haza ugy kivánja, de oda mennek, de
ugy mennek, amint az célszerü!… A bakának, ha szemébe nézel, azt
látod: megyek, mert kell! ha muszály, megyek; megyek ahová kell!…
Ez a negyven huszár, ez megy, mert arravaló, mert arra született,
mert ez az ő lelke, mert ő huszár!…
Ő nem engedelmeskedik: ő megy! Megy; nem parancsra: vezető
után! Vezetője van, mert az kell, hogy legyen; följebbvalója van,
mert ez a rend; hadnagya, mert a hadnak feje, kell, legyen. S megy
a negyven öreg huszár, mint egy ember, a negyven vén legény az
egy fiatal kis hadnagya nyomán, előre, ellentállhatatlanul.
A nézők nézik s kitágult szemmel szijják be a negyven huszár
képét. Negyven évesek, egy se fiatalabb, csak a vezetőjük, a
hadnagyocska, aki oly fiatal, tiz kisasszony sem ijedt volna meg tőle
s hogy mén utána az a negyven ördög, negyven hős, negyven
vasember. És nem parancsolójuk, ha száz csillag van gallérjára irva:
csak a vezetőjük; ahogy az anyát, aki elveszti a kulcsait, kis lánya
vezeti s mutatja neki az utat, – isten ments, hogy megbántsa valaki
ezt a kis hadnagyot! de nem parancsolójuk! ha száz irásba adják, ha
őfölsége tulajdon kezével teszi rá a pecsétet, ez mégsem
parancsolójuk! És ők nem engedelmeskednek, de szikrásan ömlik
belőlük a hüség, hogy száz halálba mennek halni véle. S a nézők
nézték kiáradt szivvel, a negyven huszárt, hogy léptetett előre a
hadnagyocska után, nem néz egy jobbra, nem néz egy balra, csak
megy előre a negyven huszár! Csak megy előre, parancsszó nélkül,
egy hangszó nélkül a hadnagyával. Ha az kiáltaná, hogy balra
fordulj… nevetség volna! Ezeknek nem kell szó, a negyven
huszárnak, ezek vele mennek, együtt léptetnek, mintha egy volna a
negyven ember s a negyven mén. Nincsen ott hadnagy, nincs ott
közlegény. Valaki vezet, mintha valaki átvisz a veszett ösvényen;
nem szól, nem szólok, ő megy, én megyek: igy megy a negyven
huszár. Igy megy a főherceg a vezetővel: ez nem parancsol!
Parancsol a paraszt József főhercegnek, ha átvezeti az ingoványon,
hogy ide lépj? Ez nem parancsol, ez akkor is tiszteli… a negyven
huszárnak nem adhat parancsot a hadnagya! Ezek ugy mennek, ugy
mennek tova, mint Egyiptomban, a tizenkét csapásnál, aki kiadta az
isten parancsát, hogy minden elsőszülöttnek el kell vesznie: az isten
angyala.
És néztek nők sugárzó szemmel és férfiak boldog, megnyugvó
szivvel… Vannak emberek, akikre ránézni már rémület. Van ember,
meglátni róla, hogy ez képes ölni; elvadult alak, hogy a kisgyerek
felsir, ha megpillantja. Az nem volt ezekben! Ezek nem vadak! De
süvölt róluk valami félelmes komolyság, hogy tudnak ha kell félkézzel
ölni s tudnak ugyanakkor félkézzel életet menteni. Vannak katonák,
láttam kozákot, elvadult féléket, hogy látni, ez kihasitja az anyát s
lekaszabolja a gyereket: ezek nem, ez a negyven huszár! ez nem
akar ártani, ez huszár, ez hős. Van erős ember, ha rápillantasz, hogy
isten mentsen a markába kerülni: De ezeket nézd, s az a
megnyugtató érzésed, hogy ezeknek az oltalma alatt mennék éjjel-
nappal, tüzön-vizen… Van katona, akiből nem látszik más, csakhogy
egyenruhás gyilkos: ebből süt a jóság, ez nem gyülöl, nem árt,
harcol, mert ugy kivánja a haza, de nem bánt!…
 Volt köztük szőke, volt köztük barna, fekete: de mind hasonlitott.
Össze lehetett téveszteni, ez volt-e aki jobbról ment, vagy az! Hogy
lehet különböző arcokban ily hasonlóság? Ez nem a fegyelem! A
gyalogosban a vasfegyelem közös kényszerü és szomoru közösséget
ad: jobb-bal, jobb-bal, kezet fegyverre… Azoknál, a negyven
huszárnál az akarat egy, az érzés egy, a lélek ugyanaz. Nekik nem
kell parancsszó, nem kell fegyelem: náluk lélekből fakadó fegyelem
az!
Eddig azt hitték, ha kék a nadrág: baka! ha piros a katonán:
huszár! Ezekre, ha szürt adnak, akkor is huszárok! Lóval-egy
huszárok! A ló mind lefogyva, de rendben! Az a szij! Nincs szalmával
cifrára fonva a sörény, de lekefélve a ló, de megfésülve, mint az
eladólány. Ne merj ehhez a lóhoz közeliteni, nem ostorral, de
cukorral, nem fenyegetve, de udvarolva se, mert a huszár levág. Az
embernek az az érzése, hogy képes volna leütni azt, ez a szép
huszár, aki megcsókolja a lovát! S milyen szép maga ez a vén
huszár! Nincs ez gálába, egy sincs parádén, de olyanok, mintha az
isten külön teremtette vón őket. Szép a ruhájuk, de nincs az az
ügyes szabó, aki nem szép ruhát tudna szabni rájuk. Ezeknek jól áll.
Akármi jól áll. Ha zsákba huzzák, abba is huszárok!
A bakán meglátszott szegényen, hogy nehéz napokon ment át.
Borotválatlan, térdig sár, rongyos a ruha, a rüsztung nincs rendbe
kötve, lóg a fegyvere! Ezeknek nagyon jól állt az a sár, az a laza
hanyagság, az a sötét fekete. Nem a ruha tette s nem a sár. Ahogy a
szobron a patina nem piszok, ezen a negyven huszáron a piszok
patinává lett. Nem látszott piszoknak. Imponált. A lélek volt más.
A sorsuk volt más; a sors szerencséjük.
Ment a negyven huszár s ment utánuk a gyalogosok serege;
ment a bakkancs, mentek a véresre dagadt, elfagyott, piszkos lábak,
a manlichert szorongató vörös, püffedt, piszkos kezek; a torzult,
borostás, szőrös, tetves, halálsápadt, lesoványodott piszkos arcok; a
cafatokká rongyolódott, piszokká lett, régen csukaszürke mantlik s a
mantlik alatt halálsejtelmek közt vergődő, halálfélelemben gyötrődő,
iszonyatoktól borzadó, haza vágyódó, családjáért aggódó s a
gyötrelmektől, fáradságoktól elfásult, de mindég becsületes,
kötelességtudó, engedelmes s bátor magyar bakaszivek!… Jött a
komisz baka… Jöttek a bakák… hajh, hányszor mentek tizszeres,
husszoros tulerővel, ezer halállal szembe, hogy mentek annyiszor
rohamra… át nagy sártengereken… át még nagyobb hegyeken, –
uttalan utakon, sziklás szakadékokon, koromsötét, esős, fagyos
éjszakákon, – méteres havakon, gránáttól felszakgatott véres köves
fensikokon, temetetlen hullák ezreinek többhetes, oszló holt
tetemén, gazdátlan kezeken, lábakon, fejeken bukdácsolva, véresen
széttépett emberi testek huscafataiban elsikolva… bömbölő gránátok,
csattogó srapnellek, sivitó golyók fergetegében… szemébe huzott
ellenzővel a sáros, piszkos, havas, véres lövészárok irtóztató,
irtóztató öbléből…
Ah, a nézők elnéztek fölöttük s a negyven huszárra forditották
szemeiket, mint a gazda, kinek az istenitélet minden buzáját leverte,
könnyes szemmel néz a bokor alatt viritó ibolyára…

25.
ÓÉVI LEVÉL.

Kelt levelem 1915. év folyamán,

december utolsó napján, a jó meleg
dekungban.

Dicsértessék a Jézus Krisztus szent neve.

Kedves anya és kedves kis fiam, tisztellek és csókollak
benneteket.
És ez a pár sor irásom az esztendő utolsóján, találjon benneteket
erőben és egésségben, mint nekem van, mert most nekem
hálaistennek nincs semmi bajom, csak az, hogy nem vagyok otthon,
kedves anyukám. Ételem, italom, ruházatom megvan, dolgozni
mindig kell, de munka nélkül ugyse ér az élet semmit, azért nem
zugolódom, ismerősök között vagyok, annak örülök, mert baráti
módon jól el lehet legalább beszélgetni a füstös kis svaromkályha
mellett, mert itt bizony egyéb nem jut az embernek, csakhogy
képeket csinálhat a fejében a régi dolgokról és a jó meleg
dekungban ugy üldögélünk kedves anyukám, a hátunkon a bornyu,
vagy a zsák, az oldalunkon a fegyver, de a tüz füstjében csak a ti
képeteket lássuk kedves anyukám, a tüz füstjében mintha te is
látszódnál kedves anyukám, meg a kedves kis fiam és a többi
magyarok is mind csak ugy vannak vele, mert jobban látunk
benneteket a gondolatoknak szemeivel, mintha csak itt volnátok,
mert az ember testén csak két szem van, de a lelkében ezer szem és
mind itt vagytok velünk kedves anyukám, kinek-kinek maga családja,
gyereke, tehenek, malacok, apró baromfiak, rokonok, sógorok,
adósság, őszi vetés, méhes, csepegő-csorgó ólfedele, minden, mer
látod, irod, hogy becsorog, ha otthon volnék, milyen könnyü volna
azt bealkalmazni, igy meg csak egyre látom, hogy becsorog. Jaj
kedves anyukám, de csipi a szemünket a tüz füstje, de nem attól van
könny a szemünkben, hanem miattatok kedves anyukám, mert
nehéz a ti életetek minálunk nélkül, mert mink csak tudjuk
magunkról, hogy élünk, de nehéz rólatok a sok gondoskodás, osztán
az is hiába. No mán mindegy kedves anyukám, csakhogy az egésség
megvan, az a fő, melyet nektek is kivánok istentől, kedves anyu és
kedves kis fiam.
Mán nem tudok mit irni az esztendő utolsó napján, csak azt, hogy
hálistennek ennek is utána vagyunk kedves anyukám és tisztellek,
csókollak benneteket és üdvözöllek és tisztelem a Nővéredet is a kis
családjával együtt jóegésséggel, hogy éljetek boldogan együtt,
szegény katonánék és tisztelem és csókolom István sógort is a
távolban, jóegésséget és a jóisten segitse őtet is haza mint nevelő
apjukat a családja közé az magas hegyekből, az ágyuknak
keménységéből, az olasz határról és tisztelem és csókolom Farkas
édesapádékat és Agocs Mária édesanyádékat is, akik téged nekem e
világra hoztak, jóerkölcsben felneveltek és kezedet tőlem meg nem
tagadták és mindenkor mindenben csak segitségünkre voltak, jó
egésséget, és tisztelem és csókolom az én kedves kis Mariskámat is,
otthon levő utolsó lányukat, akitől az ádáz sors elragadta szeretett
vőlegényét a muszka fogságba és tisztelem és csókolom a
komaasszonyt is jóegésséggel, kinek süti most a farsangi fánkot és
tisztelem és csókolom a kis keresztfiamat is, siratja-e még az édes
apját, vagy a gyermeki sziv könnyen felejt, kedves komaasszony sok
asszonynak van most ilyen bánata az slapner végett és tisztelem és
csókolom Agocs öregapádékat, akik öreg léttekre meg tudták
magukat fosztani a csendességtől s neked felszántották az őszit
kedves anyukám, és tisztelem és csókolom Agocs Lojzi sógoromat is
a távolban jóegésséggel, várva várom hirét, hogy most előkerül a
szerb fogságból és tisztelem és csókolom a családját is jóegésséggel,
az összes apró népet, mert bizony már a széles családból egy ember
sincs már odahaza kedves anyukám, csak az apróságok, meg az
öregek és tisztelem és csókolom a levéliró szomszédasszonyt is sok
és friss jóegésséggel, hogy szerencsésen irhasson többször is nekem
levelet ugy ahogy az urának szokott a messze távolba és tisztelem és
csókolom a kis családját is jóegésséggel és tisztelem Ferenc
barátomat is az olmüci kórházban friss jóegésséggel és félláb nélkül
is lehet élni kedves szomszédasszony, csak szeressék egymást.
És kedves anyukám tudatom veled, hogy az öt kilós csomagot is
megkaptam, december 20-án délbe és igen jól laktam belőle hálá
istennek, ami elfér az itteni koszt mellé és meg volt benne a pogácsa
és megvolt a kis cipó és megvolt a fehér cukor és megvolt a
sósborszesz és megvolt a dohán és megvolt a két skatulya gyufa és
megvolt a szalonna és megleltem benne a megirott levelet és el is
olvastam és meg is értettem.
Megértettem én, kedves anyukám, hogy édes apámék nem
szólnak hozzátok, meg hogy nem mennek hozzátok, meg hogy nem
nevetnek tifelétek. Csak nektek egésségetek legyen, kedvesem,
gondolom, hogy nem mentek hozzájuk egy darab kenyérér és
kedves kis anyukám, te se ereggy hozzájuk, ha ők nem jönnek és
majd máskor mink is ugy fogjuk őket segiteni, csak engem a
jóistenke haza vigyen má. És azt is megértettem kedves anyukám,
hogy Kis Andrásné, csak az aki volt és tyukja, kakasa, kutyája most
is csak átjár a keritésen és a lyukat nem csinálja be és hogy a szája
jár. Ne törődj ilyenekkel kedves anyukám, de üsd le a tyukját
kedvesem, majd eszreveszi akkor, hogy tisztességesen viselje magát,
ha neki nem volt elég annyi lecke, hogy az urát elvitte a gránát,
magam láttam, egy porcikája nem maradt együtt, sok gonoszságáért
ugy szétvitte, mint a vágott hust, mégse ügyel a felesége se
tyukjára, se a nyelvére, hát mit kiván még a jó istentől, hiszen csak
én volnék otthon, majd máskép kotkodálna, kedves anyukám. És azt
is megértettem, hogy avval az adóssággal se hagynak békét, hiszen
ha én hazamegyek majd elrendezem, mert énrajtam kivül abba senki
se lát bele, mer az mán ugy össze van kavarva, mint ha a töltött
káposztát megforgatják kedves anyukám, ilyen hiábavalóságokkal ne
törődj, ügyvédhuncutság az egész, nem szabad mostan perelni
kedves anyukám, csak tán nem tettek olyat, hogy a népeket mind
elrendelik a harctérre, a végrehajtókat meg otthon haggyák, hogy
licitálják a világot, ha nincs aki elibek álljon, könnyü vóna igy, kedves
anyukám! De az ántiját, ide jöjjenek azok az illetők osztán álljanak
ide mellém a stellungba, majd akkor nem fől a fejük a rosszba. Hát e
miatt te csak ne emésszed magad, ugyis van elég baja annak, akinek
az ura, meg a sógora, testvérje, mind a harctéren, egy testvérje a
muszka fogságba, osztán magának kell megemelni a tengelyt, hogy
az üdős öregapja megkenhesse a szekeret.
Mármost nagyon szépen köszönöm a hozzám való szivességedet
kedves anyukám, hogy megemlékeztél Rólam és tisztellek és
csókollak, még ezidáig minden leveleket, amit küldtél megkaptam,
de milyen jól esik mikor leveleidet olvashatom, tehát kedves
anyukám, csak gyakran irjál levelet és külgyél még ha csak lehet
görhét, mer arra vagyok kiváncsi, egy jó kis olajos görhére.
És most tisztellek és csókollak benneteket és csak legyetek
nyugottak, mikor csak lehet mindig irok, még élek, vagy meg nem
sebesülök, teremtő isten már nálunk csak ugy számitják a sebesülést
is, hogy ötven forintos seb, száz forintos seb, ezer koronás seb az
olyan, amékkel haza küldik az embert, még azt hiszem te is
megadnál egy pár koronát egy ilyenért ugye kedves anyukám. De
ritka az olyan nap, hogy a fényképeteket meg ne nézném, mert
könnyebb a szivemnek, ha megnézhetem, most nem igen vagyunk
veszedelembe, de ha kell menni, menni kell kedvesem, a hazáért a
magyarnak szenvedni kell, hát mink szenvedünk is kedves
angyalom…
Tisztellek és csókollak és még tudatlak, hogy erre mifelénk genge
idő jár, maradok tisztelettel, hü férjed a sirig, isten veled és velünk a
távolban és jobb esztendőket kivánok, mint amilyen most jön még,
hogy ne igy köszönjek hozzátok, de máskép, dehát azt hiszem, most
igy is jó, mert mindig ugy jó a magyarnak, ahogy van! ha máskép
nem lehet! Meg kell nyugodni és el kell viselni mindent kedvesem, ha
máskép nem lehet, fáradságot, éhséget, szomjuságot, hideget,
bánatot, megcsufolást, komisságot, mindent a hazáért, ha máskép
nem lehet. Azt hiszem a jó Jézus Krisztus örömmel néz le mireánk a
magas mennyekből kedvesem, hogy a magyar ember egy zokszó
nélkül mindent ugy csinál, mint ő csinálta szentséges életében, mikor
ő is ugy volt, hogy máskép nem lehetett. De most már ő is fenn
trónol az Atyaistennek jobbján kedvesem és valamikor én is máskép
köszöntök ujévet kedves anyukám és kedves fiam, tisztellek és
csókollak jóegésséggel…
 HADI KIS TÜKÖR.

I.

JÁTÉK A SÁNCÁROKBAN.

A nap ugy sütött, mintha külön befűtötték volna, a mieink

izzadtak nagyon a meleg szürkében. Mentek előre, árkon-bokron
keresztül, vidáman, alig nézve a lábuk alá s nagyokat bukdácsolva
egy-egy tökben. Felrugták s tovább haladtak a svaromléniával. Egy
helyen nyul ugrott fel és ijedten menekült előttük.
– Hohó, – kurjogattak a bakák, – Jancsi, Jancsi, itt hagytad a
pipádat!
De a tapsifüles nem jött vissza érte, vitte az irháját. Vitte
szegény, de nem soká, egyik szürke baka megállott, füléhez emelte a
Manlichert s a következő percben a szürke kövér nyul nagyot ugrott
a levegőben, mintha a dörrenéstől ijedt volna meg, aztán buckót
vetett s elmállott a zöld levelek közt.
– Bravó fiam, – kiáltott a főhadnagy, aki maga is nehezen cipelte
a rezervista-pocakot a gyors menetelés alatt, – brávó, ez már
lövés!… Csak az ellenséget is igy szedd le a lábáról.
A hosszubajszu legény csendesen mosolygott a bajusza alatt s
felkapta a nyulat. A bakák ujjongtak, hurrát kiabáltak és egy percre
egészen elfelejtették, hogy hány kilométerre van a hátuk megett az
édes hazánk szép határa.
 De a másik percben messze előttük lövések dörrentek fel válaszul
a vadászlövésre. Éles csattanások s mindjárt utánna golyók furcsa
repülését lehetett hallani.
– Itt a rác!
Még jó, hogy bele nem szaladtak a szájukba.
A főhadnagy szeme kigyult.
– Vigyázz! – kiáltotta, – egyenesbe igazodj!
Aztán rohamot vezényelt. A szeme égett és ugy kimeredt, szinte
kiugrott az üregéből, kereste az ellenséget. A legények is halotti
csendben vágták a sarkukat a puha földbe, amely felfogta a
dobogásukat, még a lélekzetet is visszafojtották. Az arcuk égett,
porosan, izzadtan, nekifeszülve haladtak előre.
Egy árokpartot értek, amely hosszan, egyenesen huzódott a
mezőn keresztül; nem volt mély s ki volt száradva. Már hetek óta
nem volt eső erre sem.
Ebben a percben sortüz robogott fel s meglátták, hogy nem
messze előttük szerb sapkák lapulnak a füben.
– Nieder! – kiáltotta a főhadnagy s egy pillanat alatt ott feküdtek
valamennyien az árokban.
Aztán ők is lőttek. A rácok visszapuskáztak.
A golyók röpködtek, de kárt nem tettek. Egészen felfrissültek tőle
a fiuk. Még el is nyujtózkodtak a jó, füves árokban egy-egy percre s
kirázták fáradt tagjaikat, megropogtatták a csontjaikat. Aztán
igyekeztek mielőbb egy kis sáncot hányni maguk előtt, ami felfogja
az ellenség golyóját.
– No pajtás; mán én itt elheverek estig, – mondta egy legény
vidám képpel.
 – Hát bion magam se hittem vóna, hogy eccer igy kedvemre
legyen a niderözés, – mondta a másik.
– Lőjj! – kiáltott a főhadnagy s ropogtak a puskák. Piff-paff,
jobbra-balra.
Csak az előbbi nyulas vitéz nem pazarolta a drága kincstári
patront. Kiszemelt magának a dudvák közt egy beütött tetejü szerb
csákót, jól célbavette, lőtt, a másik percben egy rác legény feldobta
a két karját a levegőbe s elterült, mint a nyul. A hosszubajszu
megint kikeresett egy szürke vállat, amely kilátszott valahol, célozott,
célozott, lőtt s ujra kevesebb volt eggyel az emberiség.
Ez igy ment jó soká.
Egyszer aztán már unni kezdték a dolgot. A rácok is egyre
kellemetlenebbek kezdtek lenni, ugyhogy még a lábuk is
elgémberedett már a guggolásban, fekvésben.
– Ejnye, a teremtésit, megposhadunk mán itt főhadnagy ur, –
mondta egy tömzsi vig legény. – Gyerünk mán szuronyra!
– Halt! Még nincs itt az ideje… – mondta a főhadnagy.
– Ejnye, – kezdte ujra a kis fekete legény, – mán pedig az én
inamba beléállott a görcs.
– Ájj fel, – szólt kacagva a pajtása, – kapsz egy pengőt.
– Azér nem; de ha egy cigarettát adsz, azér igen.
– Gilt, testvér, megkapod.
Ebben a percben a fiu felpattant és kinyujtózott. Még ásitott is
hozzá.
– Sss… zzz…
Mikor leguggolt, golyó volt a vállában.
Hetykén mondta.
 – No ide a cigarettát testvér.
– Nincsen testvér… Otthon megkapod… Majd ha veszünk.
– Hijnye az ég roggyon a lelkedre, – kiáltott fel a fiu, – pég mán
a nyál is itt van a számba. Olyan jaól esett vaóna!
A főhadnagyuk ott feküdt a harmadik szomszédban. Erre a szóra
felállott s odanyujtotta a cigarettatárcáját. Megkinálta a fiut.
– Alássan megköszönöm főhadnagy uram.
– Sss… zzz…
A főhadnagy karját is golyó furta át.
Sebaj, lefeküdt a legények közé, a másik kezére legyintett s hogy
elterelje a figyelmet magáról, odaszólt a hosszubajuszunak, aki
egyet sem gondolt velük, hanem lelőtte előbb azt, aki a pajtását
eltalálta, azután azt, aki a főhadnagyát megcélozta.
– Mi vagy te civilbe, édes fiam.
A hosszubajszu csendesen mosolygott s azt felelte nagy titkosan:
– Orvvadász… – s már ujra célbavette a maga rác vadját.
(1914. szept.)

II.
SÁRIKA.

A nap lement, de még világos volt az ég.

A fiatal hadnagy a kis domb oldalán állott és a sürü erdő felé
nézett, onnan várták a kozákokat.
 A század lent a domb oldalán pihent és szilvát, almát evett, amit
kosárszámra hoztak nekik a piszkos, szegényes parasztok, a
lengyelek, meg a ruthének. A vidám magyar fiuk nevetgéltek és
tréfáltak az idevalókon, akikről csorgott a piszok és folyt a
szegénység büdös szaga. De ezek hallgattak, egy szót sem értettek,
egy szót sem szólottak, csak azt, hogy „bozsemoj, bozsemoj“ s
csókolták a legények kezét, ruháját, bakkancsát. A gyerekek ugy
hessegették el őket, mint a legyeket, de azt jóizüen megették, amit
hoztak.
A fiatal hadnagy belenézett a patak tulsó partján zugó vaderdőbe
s hazagondolt Sárikára.
Sárika nagyon sirt, mikor elváltak, de takarta a sirását s ugy
nézett a kis hadnagyára, mintha büszke volna rá és nagyon boldog
lenne, hogy csatába megy az ő szürke kis hőse, aki a legkedvesebb
fiu az egész ezredben, mindig tréfál és egy percig sem lehet komoly
mellette az ember.
A kis hadnagy mig a sötét erdőt nézte, ahogy az ember a sötét
végzetet nézi, a Halált, tisztán látta Sárikát, a két piros orcáját,
könnyes kék szemeit, nedves ajkát és szinte minden szót hallott,
olyan tisztán, mintha egy lépésre állanának most is egymástól.
Nagyon meg volt hatva ebben a percben, de azért mosolygott kis
fekete bajusza alatt, mert hallotta a saját hangját, ahogy az utolsó
percben azt mondta Sárikának:
– Azért nem fog valami cibillel kikezdeni, Sárika?
Sárikának tele lett a két kék szeme könnyel s a nagy kövér
könycsepp lebugyogott az arcán. Pedig nevetett, apró fehér fogai
olyan fényesek voltak, mint a gyöngyök…
– Igazán nem? Uri szavára? Fiu szavára mondja? – kérdezte ő
tovább tréfálva.
– Arra hát! – mondta Sárika és összeszoritotta a gyönge
hamvaspiros lányszáját, hogy el ne sirja magát.
 – Nohát akkor Sárika, vegye tudomásul, hogy maga is ott lesz
velem és a századommal a csatában. Mert a legelső esetben, mikor
igazi feladat előtt fogunk állani, a maga nevével megyünk a csatába!
– Hurrá, – kiáltotta Sárika és nem birta tovább. Odaborult a
mamája mellére és kitörő zokogással ölelte át. De nem soká sirt, a
másik percben már kacagott és visszaforditotta huncut arcát az ő
tréfás kis hadnagya felé.
S most, most egész tisztán látta a hadnagy ur azt a csillogó piros
arcot, ezt a siró-nevető arcocskát, pedig a fekete vadon erdőre
nézett az egyre szürkébb, sötétebb éjszakában messze tul a
lembergi hegyeken.
A fiuk lent a domb alatt azt dalolták, hogy:

Raportra vótam a kapitány úrnál,

Még azt kérdi, hogy az este hun vótál?
Nem jöhettem kilenc órára haza,
Mert a babám vállamra vót borulva!

Ők is odahaza jártak gondolatban, mig csöndesen, mert nem

szabad lármát csapni, magukban dudolják az édes otthoni nótát.
Hirtelen lódobogás. Egy szárnysegéd jön. Mindenki fölfigyel. Már
ismerik. Ez hozza a parancsot, mi lesz ma éjszaka.
A fiatal hadnagy fölriad elandalodásából, szalutál. A másik
rózsásképü fiatal tiszt, aki jött, kurtán, katonásan kiadja a parancsot,
hogy a hadnagy és a szakasza át fogják vizsgálni a patak tulsó
partján levő erdőt. Azonnal. Itt a térképe…
A kis hadnagy szalutál, a segédtiszt tovább vágtat.
A legények már maguktól sorakozva várták a hadnagyukat, aki
még egy pillantást vet az erdőre, amely feketén, az éjszakai sötétbe
beleolvadva áll a patakon tul s aztán gyorsan, ruganyosan lejön
közéjük.
 – Négyes sorba sorakozz!
A fiuk összetömörültek.
– Át fogjuk vizsgálni ezt az erdőt… Széltibe fogjuk… Vigyázzatok,
senki se maradjon el egymástól… Olyan csendesen járjatok, mint a
róka, ha tyukot akar lopni… Kiáltani, nem szabad…
– Hát sipolni?
– Nem szabad!… A jelszót kell átadni folyvást egymásnak…
– Mi a jelszó?
A hadnagynak hirtelen megdobogott a szive s érezte, hogy
minden vére az arcába fut.
– Sárika!
A legények mintha vidáman föllélekzettek volna, de persze egy
szó sem volt.
– Csatárláncba oszolj.
Szétoszlottak a patakparton le egyesével s a jelszóra átlépték a
patakot. A vizcsobogással összeolvadva hallotta a hadnagyocska a
Sárika drága kis nevét tovasusogni a szélben s olyan vidám volt,
mint egy mókus, amint átpattant a kis patakon, a nagy mohos
köveken.
Behaladtak az erdőbe. Csunya egy vad hely volt. A fák között tele
galagonyával, kökénnyel s más bokrokkal. Rettenetes vastag fák,
nagy odvakkal. És sötétség. Egy csillag nem látszik és semmi nesz,
csak az ágak recsegnek, ahogy a jó kincstári bakkancsok óvakodva
gázolnak előre. Néha végigsuhog a titokzatos nagy erdőn a Sárika
neve, aztán megint csönd mindenfelé, csak mintha szarvasok
mennének és őzek éjszakai kalandra.
Egy széles csapást érnek. A hadnagy megáll és a zsebéből elővett
kis villamos lámpa fényénél megkeresi a térképen az ut jelzését. Egy
pillantásra látja, hogy egy-két kilométernyire nagy szabad térség van
az erdő közepén.
– Sárika… egyenesen előre! – adja ki jobbra-balra a parancsot s
tovább haladnak a puskával a kézben. Egyszer csak aztán igazán
kiérnek az erdőből.
– Sárika – zárkózz…
Az ég tele van csillaggal s ahogy a kis hadnagy felnéz, mintha
tele marokkal szórnák, egyre-másra futnak lefelé a csillagok. Enyhe,
illatos, pompás erdei éjszaka. Egy-egy madár ijedten rebben fel az
ágak között.
A szakasz összegyült, megolvasta a szakaszvezető őket, egy sem
hiányzott.
Óriási rét, amelynek nem látni a hosszát, végét. A távolban kis
fénypont látszik.
– Török tizedes.
– Jelen.
– Öt embert vigyen magával és vigyázva kémlelje ki, mi az a fény
ott? Gyorsan, óvatosan. A szakasz pihenjen.
Rögtön lehevertek. Olyan nesztelenül, ahogy csak lehetett. A
hadnagy is leült s a térképet tanulmányozta.
– Mán virrad! – mondta az egyik katona.
– Mit beszélsz, – szólt rá suttogva a másik – még éjfél sincs.
– Dehogy nincs. Mikor vót az, hogy a nap lefeküdt! Még akkor tul
vótunk az erdőn, – állitotta a harmadik.
– Hát bizony már jól benne vagyunk az időbe.
– Csend! – szólt a hadnagy s elővette az óráját. – Tiz óra.
 Általános csodálkozással hallották.
– Megállott az hadnagy ur…
Aztán várták a fiukat.
Végre megjött kettő.
– Hadnagy urnak jelentem alássan: kozákok!
– Hol a többi?
– Lesik őket.
– Hányan lehetnek.
– Sokan, de alusznak.
A hadnagy gondolkozott.
– Fegyvert megnézi… Rendben van?… A füben csuszva
megyünk… Vigyázz… Mert megfut… Előre!…
A fiuk reszkettek az örömtől. Még nem kaptak puskavégre soha
ellenséget s ugy kivánták már, mint a csecsszopó az anyja tejét.
Egy darabig gyorsabban, aztán lassan, nesztelenül csusztak a
száraz, magas füben.
Végre meglátták a kozákokat. Már csak száz, már csak ötven
lépésre lehettek. Ott hevertek a fűben, bundákon; az őrök a
lovakhoz támaszkodtak és aludtak.
De a kozákló éberebb, mint a kozák. Elkezdtek nyihogni, kapálni.
Egy elnyeritette magát, arra egy rémes hang felorditott.
– Tüzelj!
Sortüz.
 Még egy szabályos sortüz.
A kozákok amint álmukból felugráltak, mindjárt visszapotyogtak a
fübe. Orditás. Egy-két kozák ellőtte a puskáját, csak ugy vaktába. És
a honvédek fegyvere ropogott, mennydörgött, a lovak megállottak és
remegtek, mig le nem fordultak, az emberek állati hangon orditottak.
Irtóztató volt.
Pár perc mulva már szuronnyal mentek rájuk a magyarok s egy
torokkal sivalkodták, mintegy megbabonázva első csatájuk hosszu
éjszakájának a jelszavát:
– Sárika! Sárika!
Kacagva és diadalmámorral dolgoztak.
A kozák csapat térdre rogyott, aki még élt, feltartotta a kezét s
ugy könyörgött kegyelmet és ők is azt kiáltották:
– Scharrikka, scharrikka…
Vajon mit álmodott ezen az éjszakán a pirosarcu kis lány hófehér
ágyacskájában az ő kis hadnagyáról, aki olyan tréfás fiu, hogy az
ember egy percig sem lehet komoly a társaságában.
(1914. szept.)

III.
HUJ, HUJ.

Mikor a muszkákkal találkoztunk, – beszéli egy sebesült

tizenhatos huszártiszt, – először meg voltunk hökkenve. Fene
gondolta, hogy a XX-ik században lándsákkal fognak ránk támadni,
mint a tatárjáráskor. Nagy süvegük, nagy prémjük, apró lovaik
vannak, beesett szemüek, sápadtak, szakállasok, vicsorgó foguak.
Két ember közt, a harmadik már hátulról ott áll a lován előredöfött
dárdával, akárhogy is nekirohant a huszár, ezt a hegyes vasat mindig
szemközt kapta. S veszettül orditanak, mint a farkasok s mind a
fogával akar harapni, még a lova is.
Hanem kifogtunk rajtuk.
Mikor rohamra mentünk, egyszerre csak, mindjárt a front előtt
ketté vált a sorunk s ment egyik sor jobbról, másik balról neki a
kozáknak. Akkor aztán karddal neki. A jó széles lovassági