Download the full version of the ebook at

https://ebookgate.com

Microeconomic Theory Basic Principles and

Extensions 8th 8th Edition Walter Nicholson

https://ebookgate.com/product/microeconomic-
theory-basic-principles-and-extensions-8th-8th-
edition-walter-nicholson/

Explore and download more ebook at https://ebookgate.com

 Recommended digital products (PDF, EPUB, MOBI) that
you can download immediately if you are interested.

Microeconomic Theory Basic Principles and Extensions 10e

10th Edition Walter Nicholson

https://ebookgate.com/product/microeconomic-theory-basic-principles-
and-extensions-10e-10th-edition-walter-nicholson/

ebookgate.com

Theory and Practice of Group Counselling 8th Ed 8th

Edition Gerald Corey

https://ebookgate.com/product/theory-and-practice-of-group-
counselling-8th-ed-8th-edition-gerald-corey/

ebookgate.com

Electrical Installation Calculations Basic 8th Edition

A.J. Watkins

https://ebookgate.com/product/electrical-installation-calculations-
basic-8th-edition-a-j-watkins/

ebookgate.com

Price Theory and Applications 8th Edition Steven Landsburg

https://ebookgate.com/product/price-theory-and-applications-8th-
edition-steven-landsburg/

ebookgate.com
Student Solutions Manual for Zumdahl DeCoste s Chemical
Principles 8th 8th Edition Steven S. Zumdahl

https://ebookgate.com/product/student-solutions-manual-for-zumdahl-
decoste-s-chemical-principles-8th-8th-edition-steven-s-zumdahl/

ebookgate.com

Principles of Behavior 8th Edition Richard W. Malott

https://ebookgate.com/product/principles-of-behavior-8th-edition-
richard-w-malott/

ebookgate.com

Intervention and Reflection Basic Issues in Medical Ethics

8th Edition Ronald Munson

https://ebookgate.com/product/intervention-and-reflection-basic-
issues-in-medical-ethics-8th-edition-ronald-munson/

ebookgate.com

Psychological Testing Principles Applications and Issues

8th Edition Robert M. Kaplan

https://ebookgate.com/product/psychological-testing-principles-
applications-and-issues-8th-edition-robert-m-kaplan/

ebookgate.com

Educational Psychology Theory and Practice 8th Edition

Robert E. Slavin

https://ebookgate.com/product/educational-psychology-theory-and-
practice-8th-edition-robert-e-slavin/

ebookgate.com
I
EIGHTH E D I T I O N

THEOR
sic
PRINCIPLES
AND
XTENSIONS

u.
 EIGHTH EDITION

MICROECONOMIC
THEORY
BASIC
PRINCIPLES
AND
EXTENSIONS

W A LT E R N I C H O L S O N

SOUTH-WESTERN

THOMSON LEARNING

Australia • Canada • Mexico • Singapore • Spain

United Kingdom • United States
Preface

The eighth edition of Microeconomic Theory: Basic Principles and Extensions is intended
to provide students with a comprehensive and accessible summary of modern mi-
croeconomic theory. This general goal for the text has remained constant over the
past thirty years despite vast changes in the actual topics covered. Ideally this is ac-
complished by including clear, intuitive explanations of the principal results and by
stressing the mathematical structure common to most microeconomic problems.
The text also seeks to provide a link to more advanced literature by including a
number of "extensions" that gather in one place results that are frequently assumed
in that literature.

New to the Eighth Edition

This edition continues the general pruning and refocusing of the text that was
started in the Seventh Edition together with some extensive rewriting of several
chapters. Important additions include:

•A completely reworked chapter on externalities that raises the theoretical level of

this material to be more consistent with other parts of the text;
•A revised chapter on public economics that now stresses some recent results in
the "New Political Economy";
•Major streamlining of much of the material on the theory of the firm—especially
in connection with the development of the theory of costs;
•A new extension on second-order conditions that introduces a bit of (low key)
matrix algebra;
•A variety of other new extensions and problems on such topics as auctions, pref
erence revelation, environmental regulation, and a number of topics in finance;
and
•Revised student aids, including (1) Answers to "Queries" that accompany each
example, (2) Brief answers to odd-numbered problems, and (3) a complete
glossary.
vi
Preface
All of the ancillaries have also been updated for this new edition. These include:

•The comprehensive student Workbook by David Stapleton, Cornell University;

•The Solutions Manual and Test Bank—available to instructors; and
•The homepage for the text located at www.harcourtcollege.com/econ/

Harcourt College Publishers will provide copies of these supplements free of

charge to those instructors qualified under its adoption policy. Please contact your
local sales representative to learn how you may qualify.

Acknowledgments

I am indebted to all of the economists who have taken the opportunity to offer sug-
gestion about how this book might be improved and made more useful over all of
its editions. Especially helpful for this edition were a series of detailed reviews of the
Seventh Edition prepared by:

•Stephen A. Baker, Capital University

•Kwang Soo Cheong, University of Hawaii
•Linda Ghent, Eastern Illinois University
•John Hoag, Bowling Green State University
•Nicholas S. Vonortas, George Washington University

I have tried to follow all of the advice I was given—though sometimes I have been
a bit stubborn. Readers who find the extension on second-order conditions espe-
cially trying, for example, have no one to blame but me since I was uniformly ad-
vised against including this.
Amherst colleagues who have provided me with much good advice over the years
include Frank Westhoff, Lisa Takeyama, and John Irons. I hope they will agree that
I have (finally) made significant improvements in my coverage of public goods is-
sues. Students who have made major contributions to the book over many years in-
clude Mark Bruni, Eric Budish, Adrian Dillon, David Macoy, Jordan Milev, Tatyana
Mamut, Katie Merrill, and Jeff Rodman. Teaching at Amherst remains fun because
of a never-ending stream of such students telling me where I have gone wrong.
The staff at Thomson Learning did its usual thoroughly professional job in
bringing this edition to publication in seemingly record time. Amy Porubsky was es-
pecially helpful in handling all phases of the book's development—how she can
handle so many tasks simultaneously is more amazing to me than the Walrasian
general equilibrium. The copyediting by Steve Henne caught many of my errors
and really improved my writing style in several places. The larger format design of
this edition was developed by Jeanne Wolfgeher—I hope this format proves to be
much more suitable for this rather bulky book. Carol O'Connell supervised the pro-
duction of the book at Graphic World and I am very grateful for her ability to catch
many potential problems at the last minute.
Special thanks again are owed my family for helping with the preparation of
this book—most of the difficulties have now landed on Susan, who now must en-
dure (with uncommonly good spirits) my grumpiness more-or-less alone since we
 Preface vii

entered emptynesthood. To the list of children who have not read this book (Kate,
David, Tory, and, at least for the moment, Paul), I must now add two spouses—Brad
and Kyu. But I love them all despite their lack of enlightenment. The highpoint for
me of 2001 was the addition of two new grandchildren (Sarah and David) who,
when added to two-year-old Beth, are beginning to constitute a large new genera-
tion of potential nonreaders. I would be more than happy to read the book to them
in place of Dr. Seuss, but I doubt they will be much interested.

Walter Nicholson
Amherst, Massachusetts
About the Author

Walter Nicholson is the Ward H. Patton Professor of Economics at Amherst Col-

lege. He received his B.A. in mathematics from Williams College and his Ph.D. in
economics from the Massachusetts Institute of Technology. Professor Nicholson's
primary research interests are in the econometric analyses of labor market prob-
lems including welfare, unemployment, and the impact of international trade. He
is also the author of Intermediate Microeconomics and Its Application, Eighth Edition
(Harcourt College Publishers/The Dryden Press, 2000).
Professor Nicholson and his wife, Susan, live in Amherst, Massachusetts. Their
four children (Kate, David, Tory, and Paul) are all successful adults now and are
much missed underfoot. Over the past three years, the Nicholson family has grown
to include three grandchildren, Elizabeth, Sarah, and David, now joyfully helping
to fill up their house. The Nicholsons also share that home with their sedate and
loveable Labrador Retriever, Tobler.

IX
Contents

INTRODUCTION 1
1 ECONOMIC MODELS 3
Theoretical Models 4 Verification of Economic
Models 4 General Features of Economic Models
6 Development of the Economic Theory of Value
8 Modern Developments 17 Summary 18
2 THE MATHEMATICS OF OPTIMIZATION 21
Maximization of a Function of One Variable 22
Functions of Several Variables 26
Maximization of Functions of Several Variables 30
Implicit Functions 32
The Envelope Theorem 34
Constrained Maximization 39
Envelope Theorem in Constrained Maximization Problems 46
Maximization*$Vithout Calculus 47
Second-Order Conditions 48
Summary 55
Problems 56
Extensions Second-Order Conditions and Matrix Algebra 59
XI
Contents

CHOICE AND DEMAND 63

3 PREFERENCES AND UTILITY 65
Axioms of Rational Choice 66
Utility 66
Trades and Substitution 69
An Alternative Derivation 77
Examples of Utility Functions 80
Perfect Substitutes 82
Summary 85
Problems 86
Extensions Special Preferences 89
4 UTILITY MAXIMIZATION AND CHOICE 91
An Initial Survey 92
The Two-Good Case: A Graphical Analysis 93
The n-Good Case 97
Indirect Utility Function 103
Expenditure Minimization 105
Summary 108
Problems 109
Extensions Utility Functions and Budget Shares 113
5 INCOME AND SUBSTITUTION EFFECTS ±±S
Demand Functions 116
Changes in Income 117
Changes in a Good's Price 120
The Individual's Demand Curve 124
Compensated Demand Curves 128
A Mathematical Development of Response to Price Changes 131
Revealed Preference and the Substitution Effect 136
Consumer Surplus 139
Summary 143
Problems 144
Extensions Shephard's Lemma, Roy's Identity, and Price Indices 147
6 DEMAND RELATIONSHIPS AMONG GOODS 151
The Two-Good Case 152
Substitutes and Complements 154
Net Substitutes and Complements 156
Composite Commodities 158
Home Production Attributes of Goods and Implicit Prices 161
Summary 165
Problems 165
Extensions Special Preferences 169
 Contents xiii

7 MARKET DEMAND AND ELASTICITY ±7±

Market Demand Curves 172
Elasticity 176
Relationships Among Elasticitie 179
Types of Demand Curves 183
Constant Elasticity Functions 185
Summary 187
Problems 188
Extensions Aggregation, and Estimation 191

PAVS
CHOICE UNDER UNCERTAINTY ±95
8 EXPECTED UTILITY AND RISK AVERSION ±97
Probability and Expected Value 198
Fair Games and the Expected Utility Hypothesis 199
The Von Neumann-Morgenstern Theorem 201
Risk Aversion 203
Measuring Risk Aversion 207
The State-Preference Approach to Choice Under Uncertainty 211
Summary 217
Problems 217
Extensions Portfolio Theory and the Pricing of Risk 221
9 THE ECONOMICS OF INFORMATION 225
Properties of Information 226
The Value of Information 226
Information and Insurance 229
Moral Hazard 230
Adverse Selection 233
Summary 239
Problems 240
Extensions The Economics of Search 243
±O GAME THEORY AND STRATEGIC EQUILIBRIUM 245
Basic Concepts 246
Nash Equilibrium in Games 247
An Illustrative Dormitory Game 248
Existence of Nash Equilibria 250
The Prisoner's Dilemma 254
A Two-Period Dormitory Game 256
Repeated Games 258
Games of Incomplete Information 261
Summary 261
Problems 262
xiv Contents

PARS
PRODUCTION AND SUPPLY 265
±± PRODUCTION FUNCTIONS 267
Marginal Productivity 268
Isoquant Maps and the Rate of Technical Substitution 271
Returns to Scale 275
The Elasticity of Substitution 278
Some Common Production Functions 280
Technical Progress 285
Summary 289
Problems 290
Extensions Many-Input Production Functions 294
12 COSTS 297
Definitions of Costs 298 Cost-
Minimizing Input Choices 300 Cost
Functions 307 Shifts in Cost Curves 311
Short-Run, Long-Run Distinction 318
Summary 326 Problems 327 Extensions
Input Substitutability 331
±3 PROFIT MAXIMIZATION AND SUPPLY 333
The Nature and Behavior of Firms 334
Profit Maximization 335
Marginal Revenue 338
Short-Run Supply by a Price-Taking Firm 342
Profit Maximization and Input Demand 346
Producer Surplus in the Short Run 350
Revenue Maximization 352
Managers and the Principal-Agent Problem 355
Summary 359
Problems 359
Extensions The Profit Function 363
 Contents xv

PERFECT COMPETITION 365

±4 THE PARTIAL EQUILIBRIUM COMPETITIVE MODEL 367
Timing of the Supply Response 368
Pricing in the Very Short Run 368
Short-Run Price Determination 369
Shifts in Supply and Demand Curves: A Graphical Analysis 375
Mathematical Model of Supply and Demand 379
Long-Run Analysis 382
Long-Run Equilibrium: Constant-Cost Case 383
Shape of the Long-Run Supply Curve 386
Long-Run Elasticity of Supply 389
Comparative Statics Analysis of Long-Run Equilibrium 390
Producer Surplus in the Long Run 394
Summary 397
Problems 397 ,^
±3 APPLIED COMPETITIVE ANALYSIS 4O1
Economic Efficiency and Welfare Analysis 402
Price Controls and Shortages 405
Tax Incidence Analysis 407
Trade Restrictions 412
Summary 416
Problems 417
16 GENERAL COMPETITIVE EQUILIBRIUM 421
Perfectly Competitive Price System 422
A Simple Graphical Model of General Equilibrium 423
Comparative Statics Analysis 433
General Equilibrium Modeling 435
Existence of General Equilibrium Prices 437
Money in General Equilibrium Models 445
Summary 449
Problems 450
Extensions Computable General Equilibrium Models 453
in THE EFFICIENCY OF PERFECT COMPETITION 455
Smith's Invisible Hand Hypothesis 456
Pareto Efficiency 456
Efficiency in Production 456
Efficiency in Product Mix 463
Competitive Prices and Efficiency 466
Departing From the Competitive Assumptions 469
Market Adjustment and Information 471
Disequilibrium Pricing and Expectations 475
Information and Inefficient Equilibria 479
Distribution 481
Summary 487
Problems 488
xvi Contents

MODELS OF IMPERFECT COMPETITION 493

18 MODELS OF MONOPOLY 495
Barriers to Entry 496
Profit Maximization and Output Choice 497
Monopoly and Resource Allocation 502
Monopoly and Product Quality 506
Price Discrimination 508
Discrimination Through Price Schedules 513
Regulation of Monopolies 515
Dynamic Views of Monopoly 519
Summary 520
Problems 520
Extensions Optimal Outlay Schedules 525
19 TRADITIONAL MODELS OF IMPERFECT
COMPETITION 527
Pricing Under Homogenous Oligopoly 528
Product Differentiation 537 Entry 542
Summary 549
Problems 549
20 GAME THEORY MODELS OF PRICING 553
Pricing in Static Games 554
Entry, Exit, and Strategy 557
Entry and Incomplete Information 561
Games of Incomplete Information 564
Summary 569
Problems 569
Extensions Strategic Substitutes and Complements 573

ft PRICING IN INPUT MARKETS

575
21 FIRMS' DEMANDS FOR INPUTS 577
Profit Maximization and Derived Demand 578
Comparative Statics of Input Demand 581
Mathematical Derivation 585
Responsiveness of Input Demand to Changes in Input Prices 588
Marginal Productivity Analysis and the Determinants of Factor Shares 591
Monopsony in the Input Market 593
Monopoly in the Supply of Inputs 596
Summary 597
Problems 598
Extensions The Elasticity of Demand for Labor 603
 Contents xvii

22 LABOR SUPPLY 6O5

Allocation of Time 606
A Mathematical Analysis of Labor Supply 609
Market Supply Curve for Labor 614
Other Uses of the Time Allocation Model 615
Labor Unions 616
Wage Variation 620
Summary 621
Problems 622
23 CAPITAL 625
Capital and the Rate of Return 626
Determination of the Rate of Return 628
The Firm's Demand for Capital 634
Present Discounted Value Approach to Investment Decisions 637
Optimal Resource Allocation Over Time 641
Summary 646
Problems 64 7
Appendix The Mathematics of Compound Interest 651

LIMITS OF THE MARKET 657

24 EXTERNALITIES AND PUBLIC GOODS 659
Denning Externalities 660
Externalities and Allocative Inefficiency 662
Solutions to the Externality Problem 666
Attributes of Public Goods 669
Public Goods and Resource Allocation 671
Lindahl Pricing of Public Goods 676
Summary 678
Problems 679
Extensions Pollution Abatement 683
25 POLITICAL ECONOMICS 685
Social Welfare Criteria 686
Social Welfare Functions 688
The Arrow Impossibility Theorem 691
Direct Voting and Resource Allocation 693
A Simple Political Model 696
Representative Government 698
Rent-Seeking Behavior 701
Summary 702
Problems 703
Extensions Voting Schemes 707
xviii Preface

BRIEF ANSWERS TO QUERIES 7O9 SOLUTIONS

TO ODD-NUMBERED PROBLEMS 719 GLOSSARY
OF FREQUENTLY USED TERMS 729 NAME INDEX
735 SUBJECT INDEX 738
 P A R T

INTRODUCTION

± ECONOMIC MODELS

2 THE MATHEMATICS OF OPTIMIZATION

This part consists of two chapters that provide some background for the study of microeconomic
theory. Chapter 1 describes the general approach used in microeconomics, with particular at-
tention to showing how economists devise and verify simple models of economic activity. Some
of the philosophical issues involved in the construction of economic models, together with an
analysis of how "good" models might be differentiated from "bad" ones, are also discussed.
Chapter 2 has a mathematical orientation. It describes several methods that can be used
to solve maximization (and minimization) problems. Because many economic models start
with the assumption that economic agents (individuals, firms, government agencies, and so
forth) are seeking the maximum value of something, given their limited resources, such prob-
lems provide a major focus for this book. The mathematical techniques introduced in Chapter
2 will be used repeatedly in later chapters to derive implications about economic behavior.
 H

P T
1

ECONOMIC MODELS

m This book illustrates how models are used by economists to explain the pricing of goods and
services. Its goal is to provide students with a strong foundation for their later work in both
theoretical and applied fields in economics. This first chapter is largely philosophical in na-
ture. It looks at the role of modeling in science and reviews a bit of the history of economics.
4 Part 1 Introduction

Theoretical Models

A modern economy is a very complicated place. Thousands of firms engage in pro-

ducing millions of different goods. Millions of individuals work in all sorts of occu-
pations and make decisions about which of these goods to buy. Take peanuts, for
example. They must be harvested at the right time and shipped to processors who
turn them into peanut butter, peanut oil, peanut brittle, and numerous other
peanut delicacies. These processors, in turn, must make certain that their products
arrive at thousands of retail outlets in the proper quantities to meet demand.
Because it would be impossible to describe the features of just these peanut mar-
kets in complete detail, economists have chosen to abstract from the complexities
of the real world and to develop rather simple models that capture the "essentials."
Just as a road map is helpful even though it does not record every house or every
blade of grass, economic models of, say, the market for peanuts are also very useful
even though they do not record every minute feature of the peanut economy. In
this book we shall be studying the most widely used economic models. We shall see
that, even though they make heroic abstractions from the true complexities of the
real world, they nonetheless capture many essential features that are common to all
economic activities.
The use of models is widespread in both the physical and social sciences. In
physics, the notion of a "perfect" vacuum or an "ideal" gas is an abstraction that per-
mits scientists to study real-world phenomena in simplified settings. In chemistry,
the idea of an atom or a molecule is in actuality a very simplified model of the struc-
ture of matter. Architects use mock-up models to plan buildings. Television repair-
ers refer to wiring diagrams to locate problems. So too, economists have developed
their models as aids to understanding economic issues. These portray the way indi-
viduals make decisions, the way firms behave, and the way in which these two
groups interact to establish markets.

Verification of Economic Models

Of course, not all models prove to be "good." For example, the earth-centered
model of planetary motion devised by Ptolemy was eventually disregarded because
it proved incapable of explaining accurately how the planets move around the sun.
An important purpose of scientific investigation is to sort out the "bad" models
from the "good." Two general methods have been used for verifying economic
models: (1) a direct approach, which seeks to establish the validity of the basic as-
sumptions on which a model is based; and (2) an indirect approach, which at-
tempts to confirm validity by showing that a simplified model correctly predicts
real-world events. To illustrate the basic differences in the two approaches, let's
briefly examine a model that we will use extensively in later chapters of this book—
the model of a firm that seeks to maximize profits.

The Profit-Maximization Model

The model of a firm seeking to maximize profits is obviously a simplification of re-
ality. It ignores the personal motivations of a firm's managers and does not consider
personal conflicts among them. It assumes that profits are the only relevant goal of
 Chapter 1 Economic Models 5

a firm; other possible goals, such as obtaining power or prestige, are treated as
unimportant. The model also assumes that a firm has sufficient information about
its costs and the nature of the market to which it sells to discover what its profit-
maximizing options actually are. Most real-world firms, of course, do not have this
information readily available. Yet, such shortcomings in the model are not neces-
sarily serious. No model can describe reality exactly. The real question is whether
this simple model has any claim to being a good one.

Testing Assumptions
One test of the model of a profit-maximizing firm investigates its basic assumption:
Do firms really seek maximum profits? Some economists have examined this ques-
tion by sending questionnaires to executives asking them to specify what goals they
pursue. The results of such studies have been varied. Businesspeople often mention
goals other than profits or claim they only do "the best they can" given their limited
information. On the other hand, most respondents also mention a strong "interest"
in profits and express the view that profit maximization is an appropriate goal. Test-
ing the profit-maximizing model by testing its assumptions has therefore provided
inconclusive results.

Testing Predictions
Some economists, most notably Milton Friedman, deny that a model can be tested
by inquiring into the "reality" of its assumptions.1 They argue that all theoretical
models are based on "unrealistic" assumptions; the very nature of theorizing de-
mands that we make certain abstractions. These economists conclude that the only
way to determine the validity of a model is to see whether it is capable of explain-
ing and predicting real-world events. The ultimate test of an economic model
comes when it is confronted with data from the economy itself.
Friedman provides an important illustration of that principle. He asks what kind
of a theory one should use to explain the shots expert pool players will make.
He argues that the laws of velocity, momentum, and angles from theoretical classi-
cal physics would be a suitable model. Pool players shoot shots as z/they followed
these laws. But if we ask players whether they understand the physical principles be-
hind the game of pool, most will undoubtedly answer that they do not. Nonethe-
less, Friedman argues, the physical laws provide very accurate predictions and
therefore should be accepted as appropriate theoretical models of how pool is
played by experts.
A test of the profit-maximization model, then, would be provided by predicting
the behavior of real-world firms by assuming that these firms behave as z/they were
maximizing profits. If these predictions are reasonably in accord with reality, we
may accept the profit-maximization hypothesis. The fact that firms respond to ques-
tionnaires by disclaiming any precise attempt at profit maximization is no more
damaging to the validity of the basic hypothesis than are pool players' disclaimers

'See M. Friedman, Essays in Positive Economics (Chicago: University of Chicago Press, 1953), chap. 1.
For an alternative view stressing the importance of using "realistic" assumptions, see H. A. Simon,
"Rational Decision Making in Business Organizations," American Economic Review 69, no. 4 (September
1979): 493-513.
6 Part 1 Introduction

of knowledge of the laws of physics. Rather, the ultimate test of either theory is its
ability to predict real-world events.

Importance of Empirical Analysis

The primary concern of this book is the construction of theoretical models. But the
ultimate goal of such models is to learn something about the real world. Although
the inclusion of a lengthy set of applied examples would needlessly expand an al-
ready bulky book,2 the Extensions included at the end of many chapters are in-
tended to provide a transition between the theory presented here and the ways in
which that theory is actually applied.

General Features of Economic Models

The number of economic models in current use is, of course, very large. Specific
assumptions used and the degree of detail provided vary greatly depending on the
problem being addressed. The types of models employed to explain the overall
level of economic activity in the United States, for example, must be considerably
more aggregated and complex than those that seek to interpret the pricing of
Arizona strawberries. Despite this variety, however, practically all economic models
incorporate three common elements: (1) the ceteris paribus (other things the same)
assumption; (2) the supposition that economic decision-makers seek to optimize
something; and (3) a careful distinction between "positive" and "normative" ques-
tions. Because we will encounter these elements throughout this book, it may be
helpful at the outset to describe briefly the philosophy behind each of them.

The Ceteris Paribus Assumption

As is the case in most sciences, models used in economics attempt to portray rela-
tively simple relationships. A model of the market for wheat, for example, might
seek to explain wheat prices with a small number of quantifiable variables, such as
wages of farmworkers, rainfall, and consumer incomes. This parsimony in model
specification permits the study of wheat pricing in a simplified setting in which it is
possible to understand how the specific forces operate. Although any researcher
will recognize that many "outside" forces (presence of wheat diseases, changes in
the prices of fertilizers or of tractors, or shifts in consumer attitudes about eating
bread) affect the price of wheat, these other forces are held constant in the con-
struction of the model. It is important to recognize that economists are not assum-
ing that other factors do not affect wheat prices, but rather, such other variables are
assumed to be unchanged during the period of study. In this way the effect of only
a few forces can be studied in a simplified setting. Such ceteris paribus (other things
equal) assumptions are used in all economic modeling.
Use of the ceteris paribus assumption does pose some difficulties for the empirical
verification of economic models from real-world data. In other sciences such

2
For an intermediate level text containing an extensive set of real-world applications see W. Nicholson,
Microeconomics Theory and Its Application, 8th ed. (Forth Worth: The Dryden Press, 2000).
Another random document with
no related content on Scribd:
 Az udvar sarkában már összegyülekeztek a falusiak. Ott álltak
reggel óta, hogy semmit se mulaszszanak el a szertartásból.
Özvegy Komárominé zokogva csókolt kezet Riminszkynek:
– Ki hitte volna, nagyságos uram?
– Szeretném látni a halottat, – szólt türelmetlenül a férfi.
Az udvar sötét hátteréből halk zsolozsma hallatszott. A lipovnicai
barátok litániáztak ott a kegyuraság felett. Szálas gyertyák, fáklyák
világitották meg a kápolnát, de ha háromszor ennyi lett volna, akkor
sem lett volna elég világos a földalatti terem. A barátok sürü rácscsal
elkeritett részben, csinos bársonyszékeken foglaltak helyet. Félig
ébren, félig szundikálva mormogták az imát. A kápolnában senki sem
volt.
Riminszkynek halkan megpendült a sarkantyuja, a mikor lassu
léptekkel a középen álló koporsó felé közeledett.
És erre a sarkantyupendülésre mintha valami halk fuvalat
meglobogtatta volna a gyertyákat és meglebbentette volna a
szemfödőt.
Hatalmas márvány-szárkofágban feküdt a nizsderi várur.
Sokkal magasabban feküdt, semhogy valaki elérhette volna.
Riminszky felágaskodott és figyelmesen végignézte skarlátpiros
középkori öltözetben fekvő halottját. Finoman sodrott aranypáncél
volt a melle felett és hosszu egyenes kard, hüvely nélkül feküdt
mellette. (Nem is volna rossz, hogy ha hirtelen fölébredne és
szétütne a koporsó körül a pallossal!) Tollas, aranyozott sisak a fején
és hosszu sarkantyus szattyán-topánka a lábán. Ugy feküdt ott, mint
egy középkori ifju király. Az arca semmit sem változott halálában,
csak mintha valami kemény, szigoru vonás rajzolódott volna az ajka
mellé.
– És a halottat senki sem őrzi? – kérdezte Riminszky halkan
özvegy Komárominétól. – Fegyveres testőröket kellett volna
ideállitani, a hogy az dukál. A halottakra vigyázni szokás. Nem azért,
mintha éppen elszöknének – habár már előfordult az is.
– Az első éjszaka – felelt suttogva Komárominé, – két nizsderi
legényt állitott ide, meg egy vén embert, a ki a legényekre vigyáz.
Éjfélkor valamennyien elszöktek, mert az egyik bolond fejjel azt
mondta, hogy a halott felnyitotta a szemét és parancsolóan pillantott
az ajtó felé. Reggelig nem is nagyon merészelt senki belépni a
kápolnába. Főtisztelendő Timóteusz atya volt az első, a ki szentelt
vizzel a kezében, ide belépett. És Timóteusz atya is megcsóválta a
fejét.
– Siessünk a temetéssel, – ajánlotta az atya, – mert a halott
visszakivánkozik a földre.
Riminszky félfüllel hallgatta ezt a babonás asszonyi beszédet.
Körüljárta háromszor-négyszer a szárkofágot, de nem vette magának
azt a bátorságot, hogy fölebb kapaszkodjon a lépcsőkön. Hátha
megmozdul az a széles pallos a halott kezében! Riminszkynek is csak
egy nyaka volt.
A mikor a kápolnát elhagyta, az udvaron doktor Rocskay uramba
botlott. Megkapta a doktor vállát:
– Nos, mi a halál oka? – kérdezte Riminszky.
Rocskay Teofil kiszabaditotta magát a Riminszky kezéből. Az
ujjával a szívére bökött:
– Itt volt a baj. De hát vajjon miért kérdi Riminszky uram éppen
tőlem a halál okát? Kérdje önmagától és hamarabb kap feleletet.
Riminszky fejcsóválva nézett a hóbortos doktor után. Az
egyenesen a kápolnába ment és Riminszky csakhamar látta, hogy a
barátok valamennyien kiszállingóznak a kápolnából. Később a doktor
bezárta a kápolna kapuját és a kulcsot hosszu kabátjába rejtette.
Riminszky mint egy alvajáró bolyongott a várban, a hol ezelőtt
annyira otthon volt.
 Nagy csodálkozással tapasztalta, hogy azok az ajtók, a melyek
valamikor Erzsébet lakosztályába vezettek, mind be vannak falazva.
A mikor megkérdezte, hogy kinek az intézkedésére történt ez, azt a
választ kapta, hogy ez volt utolsó intézkedése a várurnak. Akkor már
felöltözve feküdt a koporsóban és hüséges embereitől sorjában
elbucsuzott. A mikor a kőmivesek berakták az ajtókat, ablakokat, a
várur magához intette a vak trombitást.
– Huzd meg a harangot, – mondta neki.
A harang megkondult a toronyban és ezalatt meghalt a nizsderi
várur.
– Bizonyosan meghalt? – kérdezte önmagától. – Attól a hóbortos
asszonytól még az is kitelik, hogy tréfát űz a halálból.
Dél elmult és a hegyoldalon kanyargó ösvényeket mindig sürübb
tömegben lepte el a környék népe.
Sokan még Lengyelországból is eljöttek, a hol hallottak az
excentrikus várurról, a ki némelyek állitása szerint férfiu volt, mások
pedig azt állitották, hogy nő. Ki tudott volna eligazodni a
mendemondákon. Csak annyi volt bizonyos, hogy most meghalt a
szeretett várur és temetése nagy látványossággal van összekötve.
A várudvaron gyászruhás vitézek sürögtek-forogtak. A lépcsőkön
apródok álltak és páncélos, dárdás vitézek segitették le a környékbeli
asszonyokról a kacabajkát. Mindezt még az elhunyt várur rendezte,
intézkedvén temetése minden részletéről. A váron kivül már rakták a
máglyákat, a hol egész ökröket, bárányokat sütnek a köznépnek. A
pincéből szünet nélkül guritották fel a boros-hordókat a
pincemesterek és a földszinti nagy lovagteremben, a melyet négy
óriási oszlop tartott, a szolgálók végtelen abroszokat kezdtek
fölteregetni. A konyhában akkora tüz, mint tán a pokolban sem
nagyobb és mindenféle kellemes illatok tekeregtek a levegőben,
érdeklődést ébresztve még azokban is, a kik jóllakva indultak el
hazulról. Hát még mennyire érdeklődtek azok, a kiknek gyomruk
történetesen üres volt, mint a legtöbb temetés-látogatóé.
 A lipovnicai barátok se huzták a szertartást végtelenig. Elmondtak
mindent, a mit ilyenkor szokás, – hátul csendesen piszmogott
néhány vénasszony és érzékeny lelkü cseléd.
Riminszky közvetlenül a koporsó mellett állott néhány megyei
honoráciorral, földesurasággal, a kik idejében tudomást szereztek a
temetés órájáról. Megszokott diszruhája volt rajta, csupán a
jobbkarján sötétlett egy gyászszalag.
Ugy állott, hogy pillantása éppen a halott arcát érte.
Mozdulatlanul, leskelődve figyelte azt az arcot:
– Nem, Wart Erzsébet, – gondolta magában – nem fogsz tuljárni
a Riminszky eszén.
A halott arca meg se mozdult.
– Ismerem csalafintaságod, Erzsi, – gondolta tovább. – Kiváncsi
voltál a saját temetésedre, mint már annyi sokan. De engem nem
tehetsz bolonddá.
A papok énekeltek és a halott csendesen feküdt.
Egyszerre csak azt veszi észre Riminszky, hogy vagy egy tucat
markos ember emelgeti a márványszárkofág több mázsa sulyu
fedelét.
Az óriási márványdarab csendesen himbálózva emelkedik a
levegőbe. Rajta márványból faragott vitézi sisak, páncél és kard.
Emelik-emelik a koporsófedelet, még egy perc és örökre eltünik
az élők elől a nizsderi várur.
Riminszky ekkor nem tarthatta tovább is vissza megrázó
felindulását.
Egyetlen szökéssel az emelvényen termett, ott, a hol a halott feje
feküdt biborpárnán.
– Erzsébet! – hörögte – ne hagyj itt.
 Mintha valami derüs napsugár röppent volna ebben a pillanatban
a halott arcába. De csak egy másodpercig tartott jég-arc
mosolygása. A következő percben zökkenve ereszkedett le a
szárkófág födele, örökre eltakarva a nizsderi várurat. Lakatosok
nyultak szerszámaikhoz és kalapálva zárták le karvastagságu
csavarokkal a koporsó födelét. Onnan már nem jöhet vissza, a ki
odabenn rekedt.
A gyászoló gyülekezet lassan elhagyta a kápolnát: a gyertyák,
fáklyák, tömjén fullasztó levegőjéből sietett mindenki szabadulni.
Mindenki rangja szerint igazodott. Nem volt semmi zavar. A
köznépnek nem jutott eszébe a lovagterembe menni, az urak pedig
csak messziről szemlélték az ökörsütést.
A kiürült kápolnában nem maradt más senki, csak Rocskay
Teofilusz doktor.
A doktor megvárta, a mig a mormoló hangok mindinkább
eltávolodtak, aztán neki fogott a munkának. Vésővel és kalapácscsal
dolgozott. Annyira sietett munkájával, hogy homlokáról sem volt
ideje letörülni a verejtéket.
A véső és kalapács fáradhatatlan munkájának meglett az a
következménye, hogy a szárkófág oldala megmozdult. Csendesen
ajtó nyilott a koporsó oldalán és az ajtón először egy pár hosszu
sarkantyu, majd a hozzája tartozó skarlátszinü ruházatu vitéz is
megjelent.
Ott állott Wart Erzsébet a kápolna közepén. Vérből, husból volt és
ép minden porcikája.
– Köszönöm, doktor ur, – szólt kinyujtózkodva. – Nem igen
birtam volna már odabenn egy negyedóráig sem.
A doktor nem felelt. A kinyitott márványajtót igyekezett
visszaállitani helyére a szarkofág oldalán. De mivel egyedül nem igen
birt vele, felkiáltott végtére:
 – Ugyan, nagysád, segithetne a koporsója elzárásánál!
Az izmos Erzsébetnek csakhamar sikerült az, a mivel a doktor
hiába próbálkozott.
Ott állott a koporsó érintetlen mozdulatlanságban, mintha örök
álmára készülne benne valaki.
Lépések hallatszottak az udvaron. A léptek egyenesen a kápolna
felé közeledtek. Wart Erzsébet egyetlen szökéssel eltünt a kápolna
hátterében, a hol hosszu bársonyfüggöny takarta el a falat.
Riminszky jött vissza. A jó ur igen keserves állapotban volt,
megszökött a torból és fáradtan ült le a szárkofág lépcsőjére.
A doktor ügyet sem vetett rá. Jéghideg nyugalommal indult az
ajtó felé.
– Doktor, te kősziv, – kiáltotta elkeseredve Riminszky, – maradj itt
velem!
– Dolgom van, – felelt Rocskay.
– A manóban! Az a dolgod van, hogy itt vagyok én, gyógyits
meg. Kinevezlek háziorvosomnak. Tudod, hogy ez nagy hivatal,
zsiros, irigyelt… No, gyere, ülj ide és próbálj meggyógyitani.
A doktor komoly arccal jött vissza. Előbb a pulzusát tapogatta
meg Riminszkynek, aztán a szivére nyomta a kezét.
– Baj van, amice. A masina odabenn ugyanis rendetlenül
dolgozik. Jó lesz óvakodni a bortól, szivartól, zsiros pecsenyétől és
egyéb gyomorrontó csemegéktől.
Riminszky dacosan tolta el a doktor kezét:
– Bolond kend, – mormogta komoran. – Mostanában akarok
megházasodni, hogyan lehetnék tehát beteg.

É
 – Nono, ismételte Rocskay. A masina rendületlenül dolgozik. És
az a legnagyobb baj, hogy nincsen olyan cigány, a ki ezt meg tudná
reperálni, ha elromlott.
Riminszky begombolta a kabátját.
– Visszavonom: nem kell ilyen emberháziorvosnak. Menjen a
pokolba az ur az ijesztgetésével. Én ugyan nem félek semmitől.
Rocskay csúfondárosan nevetett:
– Dehogy is fél. Egy kis szivszorultságtól is jobban fél, mint
tizenkét medvétől.
 XI. FEJEZET.

Merre jár a kisértet.

Lenn a völgyi falucskában már hajnalt kukorikoltak a kakasok, a
nizsderi várban és a vár alatt még mindig tartott a halotti tor.
A vár pincéi kifogyhatatlannak látszottak, a pincemesterek
fáradhatatlanul guritották fel a hordókat. Uj máglyákat raktak, uj
ökröket huztak nyársra. A konyhán előlről kezdték a sütést-főzést.
Az utolsó Kavaczky virágkora óta üres volt a nizsderi vár, vendég
elkerülte, konyháján csak éppen szokásból raktak tüzet. Most
egyszerre fölelevenedni látszott a régi várélet, csakhogy fájdalom,
mindenki tudja, hogy nem tart tovább, mint egy-két napig. A csata
sebesültjei ekkorára ismét magukhoz térnek, kipihenik kialuszszák
magukat még Nizsderen és ismét olyan csendesség lesz, mint ezelőtt
volt.
Honeczkyék – a hiresek – Lestyenszky Kázmér Gácsországból,
Lukai, az eperjesi légátus tartották legtovább a tort.
A nagy lovagteremből már mindenki elpusztult, a cselédek
aludtak, kidőltek, csak az országos korhelyek nem adták be a
derekukat.
Negyedik napon a félhomályos lovagteremben egyszerre különös
nesz üti meg az ivók fülét.
A terem fekete falára ragyogó betükkel vetette egy láthatatlan
kéz:
 – Menjenek kendtek már a pokolba!
Lukai fölhevülten vágta a földhöz a poharát:
– Boszorkányság, – kiáltotta. – Hamar hozzatok tömjént, majd
elfüstölöm én innen az ördögöt, hogy békén mulathassunk.
A többiek savanyu arcot vágtak. Egyszerre nagyon szolgálatkész
lett valamennyi. Mind tömjénért akart menni.
– Hohó, – szólt a legelső, a helyzet magaslatára emelkedve, – az
eszme enyém volt, én hozom a tömjént.
És hosszu lábaival megelőzve a többit, legelsőnek hagyta el a
várat.
Igy aztán a legutolsó borozók is elhagyták a nizsderi várat.
A hatóság a végrendelet iránt érdeklődött, de ekkor előállott
Rocskay Teofil és irásokkal igazolta, hogy a nizsderi vár
haszonélvezeti joga az övé. Aztán pedig alapitványé legyen, –
boldogtalan nők alapitványa.
Miután Rocskay uram állitását kétségen kivül igazolta, lassan
kezdték volna elfelejteni a hóbortos nizsderi várurat. Utóvégre mit is
emlegettek volna rajta oly sokat!
De a nizsderi várur nem hagyta magát elfelejteni. Kisértet lett
belőle, mint a környéken mondták és a márvány-koporsóból ki-kijött,
a mikor senki sem várta.
Legelőször Lipovnica és Cservenka között találkoztak vele az
országuton jámbor tót emberek.
Ugyanaz a ruha volt rajta, a melyben a koporsóban feküdt, a
kezében hosszu hegymászó-bot és sietve ment a hegyeknek fölfelé.
Igen sürgős dolga lehetett, mert nem fogadta a tótok köszönését,
holott életében igen nyájasan bánt velük.
 Skarlát-ruhás alakja csakhamar eltünt a hegyoldal fenyőbokrai
között.
A tótok tátott szájjal bámultak utána… Aztán futni kezdtek.
Futottak, futottak, talán még most is futnának, ha Cservenkán nem
jön velük szembe a szogabiró kocsija.
De szembe jött szolgabiró és a tótok nyomban előadták neki a
dolgot.
Angyalffy György, az akkori lublói főbiró figyelmesen hallgatta
meg tótjait.
Mellette ült a kocsiban a segédje, annak odaszólt:
– Mindinkább bonyolódik a dolog. A mult héten komoly,
szavahihető emberektől hallottam ilyesmit, most pedig ezek a
jámborok állitják.
– Tán még most is mernétek esküdni arra, a mit mondtatok? –
kérdezte a tótok felé fordulva.
– Megesküszünk pan szolgabiró! – felelték egyhanguan a tótok.
A kisértet pedig nem maradt meg a lublói vár környékén. Másfelé
is feltünedezett.
Kóborolt, bolyongott a vidéken; a tótok eleinte rettegtek tőle,
mint minden másvilági lénytől, de később csaknem megbarátkoztak
vele. Igen jóindulatu, csöndes kisértetnek bizonyult.
Riminszky néha hallotta a kisértetről szóló hireket, de mert
személyesen nem látta, csóválta a fejét és nevetett az egész dolgon.
– A tótok képzelődnek. A tótoknak mindig kell valami, hogy
foglalkoztassa a fantáziájukat, mert igen fantaszta, álmodozó nép a
szláv nép. Egyszer a szentek járnak közöttük emberi alakban,
másszor a halottak jönnek vissza. Pedig, a kik odalenn vannak,
nagyon jó helyen vannak.
 Igy beszélt addig Riminszky ur, a mig csak hirből ismerte a
dolgot.
Különben is egyéb ügyei voltak, mint mindenféle bolondos
kisértettel vesződni. Közeledett az esküvő napja. Lőcsén éjjel-nappal
varrtak a varróleányok. Asztalosok kalapáltak, furtak, faragtak a
podolini házban is. Az öreg Mik fényes uj lakatokat tett fel
mindenhová és naphosszat gyönyörködött a különös závárokban.
Néhány kitünő angol lakathoz jutott gazdája nagylelküsége folytán
és miután részeire bontotta a lakatokat, meggyőződött arról, hogy
azok jobbak minden eddig ismert lakatnál.
A podoliniak lassan beletörődtek a dologba, Riminszky
megbolondult vénségére; mindenkinek szabad egyszer
megbolondulni egyiknek előbb, másiknak később.
A közvélemény hamar megnyugszik, ha nincs, a mi izgassa. Itt
pedig megnyugodhatott. A Riminszky menyasszonyáról mindössze
annyit tudtak, hogy helyes, finom kisasszonykának nevelték attól a
naptól fogva, hogy a Riminszky-házba betette a lábát. Először
nyomban piros bocskorkákat kapott; a többinek Fintor uram, a
cipész, az elmondhatója, a ki halála napjáig emlegeti, hogy milyen
kényes volt az egyszerü tót leányka, a mikor az első pár cipőhöz
mértéket vett a lábáról.
– Mintha már akkor is a Riminszky jövendőbelije lett volna.
Az esküvő előtti héten, – nyárba hajlott már az idő és szénaillattal
meg juhturószaggal volt tele az egész Szepesség – Riminszky
Lőcséről jövet, megpihent a toporci határcsárdánál. Talán eszébe
sem jut neki megállitani büszke hintaját, ha észre nem veszi, hogy
bár éjfélre járt az idő, a csárdában világosság volt és valami
reszketeg trombitaszó mormogott az alacsony ablakok mögött.
Egyszerre – maga sem tudta hogyan – megkivánt egy ital bort, a
rongyos csárda borából, bár otthon aszut ihatott volna; megkivánt
egy rongyos vándor muzsikást és főként szerette volna, még egyszer
legénységében, a tenyerével ütögetni a csárda füstös
mestergerendáját.
Ezután ugyis vége – gondolta magában jóleső szomorusággal, –
otthon ülök feleségem szoknyáján.
(Ilyen lágyan is gondolkozott néha Riminszky ur, bár ezt róla
senki sem tételezte volna fel.)
A négylovas hintó bekanyarodott a csárda kopár udvarára. A
huszár leugrott a bakról – hetyke abuji gyerek volt – és a kardja
tokjával megzörgette a korcsma ajtaját.
– Hé, csapláros – kiáltotta. – Bujj elő! Vörös betüvel irták neked
ezt a napot a kalendáriumba, bár semmiféle ünnep nincsen.
Riminszkynek tetszett az ilyen beszéd. Megsodorta a bajuszát.
– Csak keményen, Peti fiam.
A huszár megrugdalta az ajtót és a csaplár előbujt. Jámbor
zsidóember volt, a ki a nyavalyás hegyháton csak ugy tudott
megmaradni, hogy mind a tiz körmével a rögökbe kapaszkodott.
Különben rég elfujta volna valami szél a hegyről – vagy pedig
elüldözte volna a nyomoruság. Négyrét hajolt, a mikor a hintós
uraságot meglátta. Tudta, hogyne tudta volna, hogy ki ez az uraság
odabenn a kocsiban. Tán a tetőt is felgyujtotta volna, ha Riminszky
éppen azt parancsolja.
– Ki mulat odabenn? – kérdezte Riminszky szigoruan. – Nem
tudod, hogy tilos éjszakának idején devernyálni?
A zsidó kezét-lábát mozgatta:
– Könyörgöm, méltóságos ur, csak egy vak muzsikus iszik
magában. De aranypénzzel fizet. Valódi jó aranynyal. Szegény ember
vagyok, esztendőszám nem látok aranyat. Miért ereszteném tovább
a jámbor muzsikust, a mikor máshol is csak találna csárdát.
 – Nono – dünnyögte Riminszky. – Valami rosszban járó ember
lesz ez a te muzsikusod. Majd a szeme közé nézek.
Kiváncsiságtól ösztökélve nyitott be az ivóba, a melyben egy árva
mécses pislogott. A fal mellett a lócán egy bolyhos, fehér ember ült,
a lábánál fényes szemü fekete kutyácska. Riminszky nyomban
megismerte:
– Hé, Péter bátya! – kiáltott fel. – Megismered-e a hangom. Mi
szél vetett ide?
A világtalan ember fölemelkedett a lócáról:
– Kezedet csókolom, Riminszky uraság. A kutyám vezetett ide,
mert most az gondoskodik rólam, mióta árva lettem.
– Hát az aranyakat is a kutyádtól kapod?
A vak ember megvakarta a fejét.
– Jaj azok az aranyak! Bár már ne volna egy fia se belőlük. Azok
az aranyak kergetnek engem, nem hagynak nyugodni békességesen.
Mert tudd meg uram, hogy mikor temetés volt nálunk, valaki egy
zacskó pénz nyomott a markomba és szónélkül kitessékelt a várból.
Mentem volna magamtól is, mert mit is csináltam volna tovább
uraság nélkül? Meghalt az uraság, oda a szolgaság. Hát mentem…
A mikor Lipovnicára érek, belenyulok a zacskóba, hogy majd egy
kis italt veszek rajta, hát a korcsmáros zsandárt, tolvajt kiált! Itt van
egy ember a Jánosik bandájából! kiáltozta legharsányabban! Én
pedig megtudtam, hogy a zacskóban csupa aranypénz volt.
Én se voltam lusta. Látni nem látok ugyan, de a lábam még elé
jó. Neki az országutnak, a hegyeknek. Engem bizony ne bántson
senki azért, hogy egy zacskó aranypénzem van.
De uram, nem tudtam nyugodni, nem tudtam aludni, nem
tudtam megpihenni. Amerre mentem, a hol megfordultam,
mindenütt rablónak, zsiványnak tartottak.
 Már éppen a Poprádnak akartam menni. Jaj be szépen
csalogatott, hivogatott a kutya folyó! A jó sorsom ekkor összehozott
egy vak koldussal. Annak két kutyája is volt, a melyik vezette. Velem
egy se volt, megvettem tőle az egyik kutyát.
– Erre rábizhatod magad, – mondta a koldus, – ez csak olyan
helyre vezet, a hol nem kell zsandártól tartani. Ez a kutya az utszéli
árkokat, meg a rejtett csárdákat szereti. A másikat azért tartom
meg, mert ez meg vásárokra, sokadalmakban szeret kóborolni. Ez a
kutya, a mit neked adok, eddig csak ugyis kárára volt a
mesterségemnek.
Igy jutottam én a toporci csárdába, nemes Riminszky uram. Itt
nem csap lármát a csárdás, ha aranypénzzel fizetek neki; mert az
aranypénz valódi. – De azért már szeretném, ha egy se volna belőle.
Riminszky nevetett is, meg a fejét is csóválta ennek a
tragikomikus történetnek a hallatára.
– Hát aztán hol tartod az aranyaidat, hogy eddig el nem vették
tőled?
– Azt nem mondhatom meg, uram – felelt komolyan Péter
zenész. – Ha fizetni kell, a kutyám fizet helyettem. A szájából kiejt
egy aranypénzt; a mi visszajár, azt is szájába veszi. Hány liter bor
van fizetni való, korcsmáros?
– Tizenkettő, tekintetes ur – felelt arcátlan nyugalommal a
csárdás.
– Fizess, Filkó! – szólt a trombitás és a kis fekete kutya kimászott
az asztal alól s egy kerek aranypénzt ejtett az ivó keményre vert
pádimentumára.
A korcsmáros hamarosan számolt. A kutya szájába vette a
visszaadott pénzt és hallgatva ült vissza vak gazdájához.
Riminszkyt módfelett mulattatta ez a dolog. Különben is igen jó
kedve volt. Igen nagyokat kacagott és utána mélyen elhallgatott.
 – A macska tudja, mi van ma velem? – mormogta, közelebb
huzva székét a trombitás asztalához. – Ma ugy szeretek mindenkit,
hogy legjobban szeretném megölelni az egész világot. Téged is,
Péter, a kutyádat is, Péter. Fujj egy nótát, öreg, azokból a régiekből,
a mikor még Kavaczky ur verte a sarkantyus csizmáját a gerendához
meg a pádimentumhoz!
– Kavaczky ur, – mormogta az öreg – nagyon jó ur volt.
A szájához illesztette a vén, horpadt hangszert és fujni kezdte.
Mintha a Kavaczky nevének az emlitésére megmozdult volna valami
láthatatlan verkli-szerkezet odabenn a trombitában, a kürtből a
Rákóczi dallamai tódultak ki. Fujta az öreg elboruló arccal, Riminszky
pedig fejét öklére támasztva hallgatta.
– Mégis csak más világ járta – mormogta, mikor a nóta
elhallgatott.
Egy percig a mécses lángjába mélyedt a tekintete, aztán duhajon
az asztalra csapott:
– Egy hordó bort ide, korcsmáros.
Két perc mulva az ivó közepén állott a bor. Riminszky
előparancsolta a legnagyobb ivóedényeket, a melyek a csárdában
voltak, kétliteres üvegeket. Az egyiket a trombitás elé állitotta, a
másikból maga ivott.
– Igyál, Péter… Mintha Kavaczky urral innál.
A vak ember fölemelte a hatalmas üveget és le sem tette addig,
a mig egy korty maradt benne. A szájával lefelé forditotta az üveget
és egy csepp sem jött ki belőle.
Riminszky nevetett ezen és habozás nélkül követte a trombitás
példáját.
– Tartsd ide a kezed! – szólt a vén emberre.
 Az üveg száját a Péter tenyerébe forditotta. Abban az üvegben
sem maradt egy csöpp bor sem.
A világtalan zenész kifejezéstelen arcára mintha valami rendkivüli
öröm szállott volna.
– Igy volt uram, bizony igy volt! – dohogta, mintha életének
legkedvesebb emlékei jutottak volna eszébe. – Akkoriban még láttam
is egy nagyon keveset. Láttam Kavaczky urat. Nem is bánom, hogy
azóta már semmit sem látok. Mi az ördögöt láttam volna?
Riminszky töltött és ivott. Péter egy tapodtat se maradt mögötte.
Versenyt ivott Riminszkyvel.
– Ördögöd van, Péter – mondta egyszer Riminszky, megtörülve
verejtékező homlokát. – Másféle ember a helyedben már régen az
asztal alatt ülne.
– Te sem ülsz az asztal alatt, uram!
Riminszky erre megint dohogott valamit. Az arca már tüzes volt,
a szeme vérben forgott.
– Pedig valamit kérdezni akartam tőled, Péter, most magunkra
vagyunk. A kocsis, meg a hajdu részeg. Talán ellopják a lovaimat, azt
sem bánom most… Semmit sem bánok. Mit ér nekem már az egész
világ!
Ujra az asztalra ütött. A korcsmáros betoppant.
– A legerősebb pálinkádból, szomszéd, – parancsolta Riminszky. –
Ez a csiger nem nekünk való! Add a hajdumnak, kocsisomnak.
A csapláros alázatosan mosolygott.
– A minap lengyelek jártak erre és egy nagy butykost itt
felejtettek.
– Ide vele! – harsant föl Riminszky. – A lengyel pálinkában van
tüz, van erő, van benne fantázia. A lengyel pálinkától vagy véreset
álmodol, mint egy csatatér, vagy fehéret, mint egy menyegző.
Középut nincs. Én ma fehéret fogok álmodni.
A világtalan ember erre csak csendesen emelgette magát:
– Az álmoknak nem parancsolsz, Riminszky ur.
– De igen. Mindig azt álmodom, a mit akarok. Még az apámtól
tanultam, hogy este lefekvés előtt csak itallal és asszonynyal szabad
foglalkozni. Fájdalom, itt nincs asszony. Mert később arról álmodik az
ember.
– Helyes, helyes – bólongatott a vak ember. – Kár, hogy itt nincs
asszony.
A csapláros a pálinkával a szobába lépett. Lapos, nagy üveg volt
az, szalmába, vesszőbe fonva. Ökölnyi ólomfeje volt és nagy
pecsétek lógtak a nyakán, mint valami dekrétumon.
Riminszky próbálta kibetüzni a pecsétek felirását, de nem igen
ment neki.
– Szaniszló király pincéjéből való, érzem a szagáról, – szólt a vak
ember. – Kavaczky ur mellett a szagáról tanultam megismerni
mindenféle italt.
– No hát igyunk Szaniszló király égett borából – kiáltott fel
Riminszky.
A trombitás egyre fujta Kavaczky nótáját, Péter bátyó ivott, de
lassan-lassan rajta is erőt vett a nehéz pálinka, mint akár Riminszky
uron. A trombitát le-letette, nagyokat szuszogott és olykor
beszédeket intézett a kutyájához, mintha legalább is az öregapjához
beszélgetne. A kutya figyelmesen hallgatta a szónoklatot és
bizonyára felelt is volna rája valamit, ha felelni tudott volna.
Riminszky ur egyszer elérkezettnek látta az időt, hogy megkezdje
annak az elmondását, a mi egy darab idő óta a begyét nyomta.
 – Péter bátyó – kezdte – mi már nagyon régen ismerjük egymást.
Együtt voltunk rossz napokban, jó napokban. Meg fiatalabb is
voltam, meg kend is fiatalabb volt, a mikor megismerkedtünk.
– Akkor még láttam is valamicskét, – mormogta a vak ember. –
Az arcodra még emlékszem, nemes uram. Nagy, bozontos fekete
hajad volt. Nagy, bajuszod, mint egy kandurnak. A szemed fényes,
mint a medvéé. Jól mondtam-e?
– Ugy van, ugy van, Péter bácsi, de még ma sem vagyok sokkal
öregebb. A macska tudja, valahogy takarékoskodtam az időmmel.
Nincsen olyan ember a határban, a kit földhöz ne vágnék; nincsen
olyan menyecske, a kire ne kacsintanék, ha akarnék.
– Az a menyecskék dolga, – zörgött Péter. – Én már nem igen
tudok különbséget tenni asszony meg férfi között.
– Hallgass ide, Péter. Azt kérdezem én tőled, öreg, sok mindent
tapasztalt embertől, hogy igazán meghalt-e az, a kit mi a nizsderi
várban eltemettünk? Halott volt-e az, a kit a koporsóba tettünk, vagy
pedig élő? Igaz-e, hogy itt kisért a környéken?…
Péter Riminszky ur felé forditotta az arcát és nagyot hallgatott.
– Mit akarsz tudni, nemes uram? – kérdezte csöndesen.
– Azt, hogy hol van a nizsderi várur, ha ugyan megvan még
valahol a nizsderi várur?
A vak ember fölemelte a karját és Riminszky feje fölött mutatott
a szoba hátterébe:
– Ottan, a hátad mögött, nemes uram.
Riminszky megfordult. Mintha villám érte volna, meredten,
mozdulatlanul maradt egy percig. Aztán hörögve fölugrott.
– Hé, korcsmáros, korcsmáros! – orditotta.
Az alak pedig mozdulatlanul állt.
 Skarlátpiros középkori ruha volt rajta, a fején aranyos sisak és
könyökével arra a hosszu meztelen pallosra támaszkodott, a mely
olyan volt, mint a régi hóhéroké.
Nem szólt, csak állott mozdulatlanul és Riminszkyre függesztette
szürke, jéghideg szemét.
– Eljöttem veled leszámolni, Riminszky, – mondá mély, zengő
hangon.
Riminszky eltakarta az arcát. Mintha a hideg rázta volna, vacogott
a foga.
A vak trombitás csöndesen kibotorkált a szobából annál a szijnál
fogva, a mely a kutyája nyakában volt.
– Riminszky, tudod mivel tartozom neked és mivel vagy adósom
nekem?
Riminszky, a nagy bozontos ember szepegve állott a sarokban,
mint egy gyerek.
– A szeretőm voltál, az életem voltál, mindenem voltál és
megcsaltál, elhagytál.
– A mióta ismertél, tudtad, ki vagyok. Asszony, a kiben három
férfinak a bátorsága, szive és esze szorult. Senki sem tudta, csak te,
hogy gyémánt vagyok, nem pedig sárgolyó.
– Hóbortos voltam, mert az akartam lenni a kedvedért. Éltem
szeszélyeidnek, rabja voltam szenvedélyednek, – mindened voltam.
Mivel fizettél ezért?
– Elhagytál, megcsaltál. És a kiért eldobtad az én gyémánt
szivemet, az egy darab sár. Egy kis nőstény macska, a melyet csak
véletlenül nem dobtak a folyóba akkor, a midőn a világra jött.
– Ellöktél, pedig tudtad, hogy nem nyugszom bele abba, hogy
többé ne szeress. Kinevettél és kigunyoltál, pedig tudtad, hogy
inkább tőrt verhettél volna a mellembe, azt is inkább türtem volna.
Még csak annyiba se vettél, mint egy elkergetett rossz cselédet, – az
utamat is elfelejtetted kiadni. Csak elmentél, hogy soha többé vissza
ne jöjj.
– Kázmér, az egész életemről számolok most veled. Arról az
életemről, a mely fiatalságomtól a tied volt. Megölted a kedvesemet,
elvetted a vőlegényemet, nyomomban voltál, akármerre bujdostam
előled. Végül elhoztál a sziklavárba és ott elrejtettél a magad
számára hétszeres lakatok mögé.
– Riminszky Kázmér, álmatlan éjjeleken soha sem látod a „diák“
kedves, rózsaszinü arcát? Barátod, Kavaczky György nem költ fel
néha, hogy a füledbe dörögje: te csalfa, hűtlen, gaz barát? Soha
sem látod, hogy mindig mindenkit megcsaltál? Hazug és csalfa
voltál.
– Végül egy gyémánt akadt a kezedbe, a melyet ugyancsak össze
akartál zuzni, de a gyémánt erősebb volt a te kemény kezednél is. A
gyémánttal nem birtál…
– A föld alá mentem, hogy onnan visszajöhessek.
– Most itt vagyok. Mit gondolsz, Kázmér, miért vártalak meg itt?
Riminszky lassan leereszkedett egy sarokban levő ládára. Arcára
tapasztott kezeit levette és zavarosan, csudálkozva nézett körül.
– Ó, Erzsébet, – suttogta mintegy félálomban.
A pallos megvillant a skarlátruhás alak kezében.
– Tudom, hogy nem félsz a haláltól, Riminszky Kázmér. Mitől is
félsz te tulajdonképpen.
– Tőled, te megholt asszony visszatérő árnya.
– Tőlem se félsz. Hazudsz, nem hiszek neked. Attól a kis
nyavalyás macskától félsz csupán, a kinek cérnaszálon csüng az
élete.
 Riminszky ijedt mozdulatot tett.
– Ne bántsd az ártatlant.
A pallos nagyot koppant a földön.
– Hát a diák nem volt ártatlan. Nem volt fiatal, kedves és
szeretetreméltó és te megölted őt?
– Kavaczky ölte meg.
– Hazudsz, hazudsz Riminszky… Halld, hogy mindent tudok. Halld
meg, mielőtt örökre elválnánk, hogy mindig tudtam mindent. A
diákot te ölted meg. A kezedben pisztoly volt, a mikor Kavaczky
Györgygyel szembe állitottad az én szerelmesemet. És a te
pisztolyod teritette le őt, szegényt.
Riminszky felhorkant
– Nem igaz, nem igaz…
A kisértet toppantott a lábával.
– De igaz. Sok esztendő előtt a sors egy bolyongó, csavargó
vásári költőt vetett az utamba, a ki verseit a népnek szavalta, a mely
röhejjel kisérte. Ennek a félvad állapotban lévő csavargónak a neve
Schiller volt. Ugyanaz a Schiller, a ki tanuja volt a gyilkosságnak…
Riminszky megtörten mormogta:
– Mert téged szerettelek. Csupán téged szerettelek…
– Gyilkoltál, csaltál, raboltál értem. És most elhagysz, eldobsz,
elfelejtsz. Ó, Riminszky, ha tudnád, hogy mennyit szenvedek! Jer ide
és mondd, hogy még mindig szeretsz. Jőjj és csókolj meg. Mondd,
hogy az enyém vagy, csupán az enyém vagy…
Riminszky fölemelkedett és tétovázva közeledett.
A kisértet kitárta karját.
 – Az ajkamat csókold meg. Jőjj, Riminszky, jőjj.
A férfi már ott állott a kisértet előtt. Annak vészes, őrjitő tüz
lángolt a szemében.
– Jöjj, jöjj, – sóhajtotta és Riminszky ebben a percben arccal
bukott a földre.
*
Az üveges hintó robogott a podolini uton a négy fehér lóval.
Benne Riminszky ur ült és fejét hátrahajtotta. A nyári hajnal
fölébredt a hegyek felett és az ut mentén a virágok fölemelték
fejüket. Repült a fogat, benne a négy fehér lóval. És benn
mozdulatlanul ült a diszruhás férfi.
A podolini ház előtt megállott a hintó. Benn mély kondulás és a
kapu feltárult. Az öreg Mik kacskaringós lábain sietve üget az udvar
fenekéről. Kinyitja az udvar ajtaját.
– Uram, nemes jó uram!… – kiáltja tele tüdőből.
De Riminszky nem mozdul.
Az öreg Mik rázza jéghideg kezét, de mindhiába rázza. Odabenn
nem mozdul Riminszky ur, – többé már soha sem mozdul. Holtan jött
haza a menyasszonyától.
 XII. FEJEZET.

Ancsurka.
Ez a különös s egyszerü történet, a mely két meleg, szerelmes
szivnek a bolondságaiból vagyon összeállitva, nem is annyira regény,
mint némely embereknek a bolondos élettörténete.
Már Heine Henrik emlegette, a ki valamelyest értett a
költészethez, hogy a pálma és fenyőfa északról délre vágyakoznak. A
legcsudálatosabb az volt a dologban, hogy a fenyőfák szerették
egymást…
Podolinban mást nem mondtak, mint csupán azt, hogy Riminszky
urat is utól érte az, a mit ő olyan nagyon keresett. Hisz emberi
számitás szerint nem igen lehet az ifjuságot és lenge szerelmet
visszavarázsolni. Azon szerelmet, mely dalra nyitja fel az ajkakat és a
sziveket megdobogtatja… Riminszky urat csendesen eltemették; más
nem sirt utána, mint az öreg Mik, a kinek utóvégre volt mit siratni
régi gazdáján.
Riminszky urral nem sokat komédiáztak. Szépen betették a föld
alá, a hová való volt és erre nyomban elcsendesedett volt minden.
… Lőcsén pedig varrták, varrták a menyasszonyi ruhát.
Már készen volt minden az utolsó öltésig és a templomokban
hosszan harangoztak a nagyságos Riminszky ur tiszteletére, a mikor
hire futamodott, hogy a menyasszony árva. A kis Ancsurka szerelem
nélkül maradt, mint a fiatal rózsafa, a melyről minden virágot
letépnek.
 Riminszky ur immár halott volt és Mik az ajtókat csupán abból a
szempontból zárta be, a mely szempont neki a legkedvezőbb volt.
Tudniillik, szerelem szempontjából, a mely a legkedvezőbb volt…
Ancsurka nagyon buslakodott, Marczinkáné még nagyobbakat
busult és Lőcse városában sem igen akadt senki, a ki örült volna a
Riminszky ur váratlan halálának.
Hisz a legnagyobb ur utazott el innen a Riminszky Kázmér
alakjában… el az egész Szepességről!
És mikor már magas domb állott a podolini temetőben, a mely
domb fölött fekete fakereszt jelölte a Riminszky másvilági helyét, –
történt, hogy Prihoda Anna elérte azt a szabadságot, a mely után
életében vágyakozott.
A nizsderi vár némán, mozdulatlanul nézi magát a hegytetőről a
Poprád rohanó vizében.
Néma a vár és környéke kihalt. A nagy kaput soha sem bocsátják
le és a bástyák fölött nem kanyarog a kémény füstje. A hegy lábánál
fekvő rongyos falucskában ugy tudják, hogy odafent nem lakik senki,
Rocskay doktor, a vár gondozója minden harmadik hónapban
megjelenik és megnézi a gyermekfej nagyságu lakatokat.
És a várban néha mégis hárfapengés hallik csöndes éjszakákon,
pásztorok, kóborlók hallgatják a vár körül a különös zenét, a mig az
csöndesen el nem szunnyad az éjszakában.
– A kisértet jár odafönn, – vélik a nizsderiek és nem törődnek a
dologgal. A kisértet tehet, a mit akar, senki sem áll utjában. Igen
csöndes, jó magaviseletü kisértet, mintha csak a tótok
megjutalmazására került volna erre a vidékre. Hiába, a nizsderieknek
szerencséjük van!
A hegyeken elterülő nagy néma erdőségekben, sötét völgyekben
alkonyi órában néha szembe találkoznak a skarlátruhás kisértettel, a
mint lehajtott fejjel, bánatba merülve kóborol, mintha örökkön-
örökké valamit keresne, a mit soha meg nem találhat.
 Ha zivatar orgonáz a hegyek között és a menykő belecsapkod a
hegyormokba, sudár fenyőszálakba, – a kisértet künn jár az égi
háboru közepette a szabadban. Meg-megáll a hegyormokon és
hosszan hallgatja az égi dördüléseket, belemereszti szemét a
villámok vakitó fényébe.
Az eget beirják a kék, tüzes vonalak, fölszántják a látóhatárt,
mintha megvadult paripák tüzekét ragadnának tova az ismeretlen
országokba, – elhallik a moraj, a nehéz égi szekerek tova zörögnek
országutakon, a kisértet pedig áll merőn valamely sziklacsucson s
szemét az égre veti.
A tótok keresztet vetve nézik a skarlátpiros alakot és dehogy is
mernének a közelébe menni. Pedig mindenki tudja a környéken,
hogy a kisértet senkit sem bánt. Sőt aranypénzeket dobál néha a
hegytetőről a völgyben elhaladó vándor lábához. Az aranypénz
éppen ugy cseng, mintha valódi volna, – pedig hát macskát valódi,
gondolják a tótok.
A Kárpátok földet rengető, egetverő zivataraiban a régi vár
megkopott. Persze, nem volt senki, a ki uj zsindelyt tett volna a régi
helyébe, a falat nem vakolták és nagy kövek eresztékeibe
belopódzott a viz. Ezeken a csöndes, ártatlan vizcsöppeken már
sokszor beköltözött a romlás régi, örök időkre szánt épületekbe.
Mintha a vizcsöppeknek egyéb gondjuk sem volna, mint a
mulandóságra oktatni a köveket.
S a nagy kövek megmozdultak, tovább csusszantak helyükből és
ha a gyik kidugta zöld fejecskéjét az északi bástya repedései közül,
ijedten láthatta fényes szemével, hogy a bástya csaknem a meredély
szélére csusszant már. A bástya felső része mintha előre mászott
volna és a huszöles mélységbe pillant alá. Vajjon mi történik
odalenn? kérdik tán magukban a nagy kövek, a melyeket évszázadok
előtt fölcipeltek.
Ennek a kiugró bástyának a tetején látták legtöbbször a
kisértetet. Néha, különösen olyan éjszakákon, a mikor a hegyek
hátát csillámló lepellel boritotta be a holdfény, őszhaju fenyőfák
álldogáltak a hegyoldalakban és a denevérek ezüstfelhőkön utaztak
tovább a dolgaik után, – néha napokig állt vagy ült mozdulatlanul az
ezüstruhás kisértet odafönn a bástyafokon.
Ilyenkor kiváncsi emberek annyira megközelitették, hogy még azt
is kivehették, hogy hamuszürke szemében olyan mélységes mély
bánat lakik, hogy az már a bánatnál is több… Persze, a mint a
kisértet észrevette, hogy leskelődnek reá, nyomtalanul eltünt. Mintha
a föld nyelte volna el; a bástyák, a sziklák. De hát hiszen azért volt
kisértet!

Egy havas novemberi éjjelen, a mikor a hegyek között éles szél

süvöltözött és a fenyőfák dideregve csapkodtak kopasz galyaikkal,
azon a mély hegyi uton, a mely a nizsderi várnak kanyarodott, egy
bozontos fejü vak ember bandukolt, kezében szijat tartva, a mely
egy kis fekete kutya nyakába volt erősitve. A vén ember elveszitette
valahol a kalapját, a haját szétzilálta a szél mintha egy csomó
fehérszárnyu madár röpködne az öreg fej körül.
Ment az öreg, mendegélt a kegyetlen éjszakában és a kutyájával
beszélgetett:
– Filkó, nézz jól körül, nem látod valahol a bizonyos kisértetet?
Egy hónapja jövünk már, ugy-e, Filkó, a mikor hirét hallottuk a
nizsderi kisértetnek. A kürtöt a hátunkra kötöttük és elindultunk.
Jöttünk, jöttünk…
Filkó letelepedett az ut közepére és ez annyit jelentett, hogy a
gazdája fáradt. Pihenni kell neki.
Az öreg ember kifujta magát és a hajába kapaszkodott.
– Jaj, be hideg csókjai vannak az éjnek! Ez a novemberi hó még
nem az igazi, becsületes hó. Ez csak olyan, mint az agg ember
szerelme: több benne a könnycsepp, mint a mosoly. Vizzé válik
nyomban. Ugy-e, Filkó, jobb volna odabenn ülni valamely csárda
ivójában és mással csókolózni, mint az éjjellel. A borral csókolózni,
Filkó, öreg Filkó.
Megsimogatta a kutyát és ellágyulva dörmögte:
– Semmit sem vethetünk egymás szemére, Filkó; egyforma
korhelyek vagyunk. Addig még csak nem is tudtuk magunkat
jóformán kialudni, a mig az utolsó arany is el nem gurult a nizsderi
örökségből. Bezzeg azóta alszunk bőven, öreg Filkó.
A kutya megindult és a vak ember nyomában.
– A helikont se fujtuk másnak, csak a magunk mulattatására,
Filkó, – sóhajtotta.
– Az ivókban azóta se ülnek olyon sokáig a fuvarosok, mint a
mikor Péter bátyó táncolt ott. Ültek, ültek és néztek bennünket, vén
Filkó, mert senki ugy nem tudott mulatni, mint mi. Most pedig, mert
minden elfogyott, jövünk Nizsderre és keressük a kisértetet, a ki
aranyakat szokott a völgybe dobni. Ha az aranyakról nem hallottunk
volna, tettünk volna csak egy lépést is, öreg Filkó? Ugy-e, nem, vén
kutya?… De hát hallottunk az aranyakról. Ez a nizsderi várurra vall,
gondoltam magamban. Te meg azt mondtad, Filkó, hogy a nizsderi
várur még kisértetkorában sem feledkezhet meg teljesen régi öreg
szolgájáról. Hátha ád ujból azokból az aranyakból? Nem látod sehol
a kisértetet, Filkó?
Most megállt Filkó és csendesen vonitani kezdett.
Odafönn jártak a várban, a bástya alatt… A kutya vonitott és a
vak ember hallgatózva állott mögötte.
– Jár itt valaki? – kérdezte és megfordult, mintha lépéseket
hallott volna.
De szavára nem felelt senki, csak a szél süvöltött tova a falak
között.
 Tapogatózva ment előre, a mig olyan helyet talált, a hol nem
érezte a kegyetlen szelet. Itt leheveredett a földre és kutyáját
simogatva, halkan beszélt hozzá:
– Néha azt hiszem, Filkó, hogy te nem vagy más, mint az öreg
Poprád, az én régi barátom. Vagy legalább is Poprádnak a fia… Itt
éltünk sokáig ezek között a falak között. Voltak vig és szomoru
napok; néha daloltunk, máskor busultunk, de mindig csak
megvoltunk valahogyan. De most sehogyan sem vagyunk.
– Előbb, legelőbb elment Kavaczky ur. Semmi baja sem volt,
mégis itthagyta a hordókat és régi üvegeket. Azután jött a
kisasszony, a kinek néha sarkantyus csizma volt a lábán, máskor
pillangós papucs. Itt járt a kisasszony a derék Riminszky urral;
suttogtak, csókolóztak, – azután ők is elmentek. Csak a vén
trombitás, Péter bátyó maradt itt, pedig ő volt mindnyájuk között a
legöregebb. Hallod-e Filkó? Péter bátyó volt a legöregebb és ő
maradt itt legtovább…
A szél dudolt a falak fölött és a vén trombitás lehajtotta a fejét.
Egyszerre összerázkódott. Hideg kéz érintette meg s érezte, hogy
valaki megállott előtte:
– Te vagy az, Péter? – kérdezte egy mély hang. – Hogy kerültél
ide?
Péter kinyujtotta a karját:
– Az aranyak elfogytak, eljött vissza az öreg Péter, mert máshol
nem tud lenni, csak ebben a várban. Vagy élni, vagy meghalni, de
mindig itt lenni, a hol Kavaczky ur lakott valamikor.
A szél zugva vágta a havat az udvar mélyére, a hideg kéz
megszoritotta a Péter kezét.
– Én sem tudok innen elmenni, se életemben, se halálomban.
Tudod-e, hogy ki vagyok én? Én a kisértet vagyok.
A vak ember felelt:
 – Mintha látnálak, asszonyom. Piros ruhád van és bánatos
szemed. Itt állasz előttem és nagyon szomoru vagy. Mint egykor a
toporci határcsárdában megálltál Riminszky ur háta mögött, – de
Riminszky ur most nincs itt.
– Ő meghalt igazán, Péter bátyó. Véle nem tréfált a halál, mint
velem. Elment, hogy többé vissza ne jöjjön. Hiába keresem
mindenfelé, meg nem találhatom. Lenn fekszik mélyen a föld alatt,
karja összefonva és fölötte bánatosan suhan el a szél. Egyedül
vagyok, senkim sincsen… Péter bátyó, maradj itt velem, nálam… Ugy
sem lelheted föl máshol a helyed.
Péter intett galambősz fejével:
– Itt maradok.
A kéz megszoritotta a kezét:
– Itt maradsz és mindig arról fogunk beszélgetni, hogy milyen
volt Kavaczky György, milyen volt Riminszky Kázmér. Ezekről a nagy
jó urakról fogunk mindig mindig gondolkodni… Itt maradsz, Péter
bátyó, hogy néha megszólaltassad trombitádat? Ha ezeknek a nagy
jó uraknak névnapjuk vagyon?
– Ha névnapjuk vagyon, – felelt Péter.
A kisértet megfogta az öreg Péter kezét és bevezette a várba a
rejtett uton.
*
Ebben az időben Toporcon egy régen holtnak vélt férfiu házat és
földbirtokot vásárolt. A jó Prihoda János tért vissza Amerikából
tizenöt esztendei távollét után és csinos vagyonkát hozott a tengeren
tulról. Föltalálta Ancsurkát és nagyon boldog volt a vén tót ember.
Mister Prihoda, a hogyan Toporcon nevezték, kinevelődött az uj
világban. Fényes csizmát hordott és mindennap borotválkozott.
Előkelőbb férfiu nem igen akadt nála Toporcon, mig leánya, a kinek
Riminszky ur föltalált végrendeletében egész vagyonát
hagyományozta, a Szepesség leggazdagabb leányzója volt. A
podolini házban ott maradt az öreg Mik és hozzá költözött
Marczinkáné, mig Ancsurka apjával, az előkelő Misterrel nagyobb
utazást tett, hogy elfelejtse Riminszky urat, a nizsderi várat és a
többi szomoruságot.
Mister Prihoda a világlátott ember gyakorlottságával tette meg az
előkészületeket az elutazáshoz és fényes csizmái ugy nyikorogtak a
podolini kövezeten, mint egy grófé. Általában igen büszke volt az
amerikai gentleman és még a főszolgabiró is kezet fogott vele.
(Fájdalom, Korinszky, a toporci kovács már nem élt akkor s igy
elesett azon nagy megelégedettségtől, a melyet érezhetett volna,
hogy jóslata beteljesedett.)
Utazott Ancsurka virágok között rózsás tavaszi tájak felé… A
podoliniak még látták rózsás arcát, tündöklő kék szemét és szőke
fejét, a mely fölé a sors áldólag terjesztette karjait. Utazott messze
országokba és sokáig nem hallatszott felőle hir.
Egyszer aztán hire támadt, hogy Ancsurka férjhez ment. Valahol
a Riviérán érte utól Hymen aranyos szárnyaival, bizonyos Angyalffy
Gábor nevü lublói uriember volt az a szerencsés, a kit Ancsurka
kezével boldogitott. Ennek az Angyalffy Gábornak az édesatyja volt
az, a ki sok esztendő előtt a toporci országuton szánkójába vette az
elárvult, világnak indult tótleánykát. Vitte, vitte Ancsurkát a szánkó
az ismeretlen jövő felé a podolini országuton. S immár elérkezvén az
ismeretlen országba, a jövő kitárult előtte és kezét nyujtotta azon
kedves fiatal lublói embernek, a ki hazai tót nyelven vallott neki
szerelmet.
Az esküvőt a vén lipovnicai kolostorban tartották meg és az öreg
barátok nagyon örvendeztek, hogy kolostorukat ilyen kitüntetés érte.
Ott volt a Szepesség apraja-nagyja. Eljöttek a toporciak hosszu
szekereiken és eljöttek a lublóiak, még Lengyelországból is eljött
néhány uriember, mint a hogy a nevezetes névnapokra, temetésekre
és esküvőkre el szoktak jönni.