Download the Full Version of ebook for Fast Typing at ebookmass.

com

Systems Architecture Modeling with the Arcadia

Method: A Practical Guide to Capella 1st Edition
Pascal Roques

https://ebookmass.com/product/systems-architecture-modeling-
with-the-arcadia-method-a-practical-guide-to-capella-1st-
edition-pascal-roques/

OR CLICK BUTTON

DOWNLOAD NOW

Download More ebook Instantly Today - Get Yours Now at ebookmass.com

 Recommended digital products (PDF, EPUB, MOBI) that
you can download immediately if you are interested.

Getting Started with Enterprise Architecture: A Practical

and Pragmatic Approach to Learning the Basics of
Enterprise Architecture 1st Edition Eric Jager
https://ebookmass.com/product/getting-started-with-enterprise-
architecture-a-practical-and-pragmatic-approach-to-learning-the-
basics-of-enterprise-architecture-1st-edition-eric-jager/
ebookmass.com

Solution Architecture Patterns for Enterprise: A Guide to

Building Enterprise Software Systems 1st Edition Chanaka
Fernando
https://ebookmass.com/product/solution-architecture-patterns-for-
enterprise-a-guide-to-building-enterprise-software-systems-1st-
edition-chanaka-fernando/
ebookmass.com

Getting Started with Enterprise Architecture: A Practical

and Pragmatic Approach to Learning the Basics of
Enterprise Architecture Eric Jager
https://ebookmass.com/product/getting-started-with-enterprise-
architecture-a-practical-and-pragmatic-approach-to-learning-the-
basics-of-enterprise-architecture-eric-jager/
ebookmass.com

Pulp : A Practical Guide to Cooking with Fruit Abra Berens

https://ebookmass.com/product/pulp-a-practical-guide-to-cooking-with-
fruit-abra-berens/

ebookmass.com
Applied Time Series Analysis. A Practical Guide to
Modeling and Forecasting Terence C. Mills

https://ebookmass.com/product/applied-time-series-analysis-a-
practical-guide-to-modeling-and-forecasting-terence-c-mills/

ebookmass.com

A Comprehensive Guide to Solar Energy Systems: With

Special Focus on Photovoltaic Systems 1st Edition Trevor
M. Letcher
https://ebookmass.com/product/a-comprehensive-guide-to-solar-energy-
systems-with-special-focus-on-photovoltaic-systems-1st-edition-trevor-
m-letcher/
ebookmass.com

Applied Statistical Modeling And Data Analytics: A

Practical Guide For The Petroleum Geosciences 1st Edition
Srikanta Mishra
https://ebookmass.com/product/applied-statistical-modeling-and-data-
analytics-a-practical-guide-for-the-petroleum-geosciences-1st-edition-
srikanta-mishra/
ebookmass.com

High Frequency Trading with C++: A Practical Guide to

Dominating the Markets Bisette

https://ebookmass.com/product/high-frequency-trading-with-c-a-
practical-guide-to-dominating-the-markets-bisette/

ebookmass.com

A Practical Guide to Fascial Manipulation 1st Edition

Edition Tuulia Luomala

https://ebookmass.com/product/a-practical-guide-to-fascial-
manipulation-1st-edition-edition-tuulia-luomala/

ebookmass.com
Systems Architecture Modeling with the Arcadia Method
This page intentionally left blank
Implementation of Model Based System Engineering Set
coordinated by
Pascal Roques

Systems Architecture
Modeling with the
Arcadia Method

A Practical Guide to Capella

Pascal Roques
First published 2018 in Great Britain and the United States by ISTE Press Ltd and Elsevier Ltd

Apart from any fair dealing for the purposes of research or private study, or criticism or review, as
permitted under the Copyright, Designs and Patents Act 1988, this publication may only be reproduced,
stored or transmitted, in any form or by any means, with the prior permission in writing of the publishers,
or in the case of reprographic reproduction in accordance with the terms and licenses issued by the
CLA. Enquiries concerning reproduction outside these terms should be sent to the publishers at the
undermentioned address:

ISTE Press Ltd Elsevier Ltd

27-37 St George’s Road The Boulevard, Langford Lane
London SW19 4EU Kidlington, Oxford, OX5 1GB
UK UK
www.iste.co.uk www.elsevier.com

Notices
Knowledge and best practice in this field are constantly changing. As new research and experience
broaden our understanding, changes in research methods, professional practices, or medical treatment
may become necessary.

Practitioners and researchers must always rely on their own experience and knowledge in evaluating and
using any information, methods, compounds, or experiments described herein. In using such information
or methods they should be mindful of their own safety and the safety of others, including parties for
whom they have a professional responsibility.

To the fullest extent of the law, neither the Publisher nor the authors, contributors, or editors, assume any
liability for any injury and/or damage to persons or property as a matter of products liability, negligence
or otherwise, or from any use or operation of any methods, products, instructions, or ideas contained in
the material herein.

For information on all our publications visit our website at http://store.elsevier.com/

© ISTE Press Ltd 2018

The rights of Pascal Roques to be identified as the author of this work have been asserted by him in
accordance with the Copyright, Designs and Patents Act 1988.

British Library Cataloguing-in-Publication Data

A CIP record for this book is available from the British Library
Library of Congress Cataloging in Publication Data
A catalog record for this book is available from the Library of Congress
ISBN 978-1-78548-168-0

Printed and bound in the UK and US

 Contents

Foreword . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . ix

Preface . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . xi

Chapter 1. Reminders for the Arcadia Method . . . . . . . . . . . 1

1.1. Novelties, strengths and principles . . . . . . . . . . . . . . . . . . 1
1.1.1. History . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 1
1.1.2. Founding principles . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 2
1.2. Architecture levels and associated concepts . . . . . . . . . . . . 5
1.2.1. Overview . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 5
1.2.2. Operational Analysis . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 7
1.2.3. System Analysis . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 9
1.2.4. Logical Architecture . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 11
1.2.5. Physical Architecture . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 13
1.2.6. EPBS . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 15
1.3. Main types of Arcadia diagrams . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 16
1.3.1. Data Flow diagrams . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 17
1.3.2. Architecture diagrams . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 17
1.3.3. Scenario diagrams . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 19
1.3.4. Mode and State diagrams . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 20
1.3.5. Breakdown diagrams . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 22
1.3.6. Class diagrams . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 22
1.3.7. Capability diagrams . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 23
vi Systems Architecture Modeling with the Arcadia Method

Chapter 2. Capella: A System Modeling Solution . . . . . . . . . 25

2.1. Radius considered and stakes involved. . . . . . . . . . . . . . . . 25
2.2. Principles of the tool . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 28
2.2.1. Principles of the man–machine interface . . . . . . . . . . . . 28
2.2.2. Model element versus graphical object . . . . . . . . . . . . . 30
2.2.3. Integrated methodological guidance . . . . . . . . . . . . . . . 35
2.2.4. Different natures of diagrams . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 37
2.2.5. Additional information on the diagrams. . . . . . . . . . . . . 43
2.2.6. Embedded requirements management solution . . . . . . . . 47

Chapter 3. Complete Example of Modeling with Capella:

Operational Analysis . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 51
3.1. Presentation of the case study and project creation. . . . . . . . . 51
3.1.1. Presentation of the EOLE case study . . . . . . . . . . . . . . 51
3.1.2. Creation of the EOLE project . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 52
3.2. Operational Analysis . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 55
3.2.1. Main concepts and diagrams . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 55
3.2.2. Operational Capabilities and Entities . . . . . . . . . . . . . . 58
3.2.3. Operational Activities and Interactions . . . . . . . . . . . . . 60
3.2.4. Allocation of Activities to the Operational Entities . . . . . . 63
3.2.5. Additional diagrams and concepts . . . . . . . . . . . . . . . . 68

Chapter 4. Complete Example of Modeling with

Capella: System Analysis . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 75
4.1. Main concepts and diagrams . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 75
4.2. Going from the Operational level to the System level . . . . . . . 76
4.3. System Capabilities . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 80
4.4. Functional Analysis at the System level . . . . . . . . . . . . . . . 82
4.5. Functional Chains at the System level . . . . . . . . . . . . . . . . 89
4.6. Allocation of Functions to the System or to Actors . . . . . . . . 96
4.7. System-level Scenarios . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 118
4.8. Modes and States at the System level . . . . . . . . . . . . . . . . 137
4.9. Data modeling at the System level . . . . . . . . . . . . . . . . . . 151

Chapter 5. Complete Example of Modeling with

Capella: Logical Architecture . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 177
5.1. Main concepts and diagrams . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 177
5.2. Moving from the System level to the Logical level . . . . . . . . 178
5.3. Logical Components . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 182
5.4. Allocation of the Logical Functions . . . . . . . . . . . . . . . . . 187
 Contents vii

5.5. System to Subsystem Transition . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 191

5.6. Scenarios on the Logical level . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 198
5.7. Logical subcomponents . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 204

Chapter 6. Complete Example of Modeling with

Capella: Physical Architecture . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 209
6.1. Main concepts and diagrams . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 209
6.2. Moving from the Logical level to the Physical level . . . . . . . 210
6.3. Physical Components . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 215
6.4. Allocating the Functions to the Physical Components . . . . . . 220
6.5. Functional Chains on the Physical level . . . . . . . . . . . . . . 232
6.6. Return to the Physical Components and the structural links . . . 235
6.7. Integrating Specialty Viewpoints. . . . . . . . . . . . . . . . . . . 241
6.8. Replicable and Replica Elements . . . . . . . . . . . . . . . . . . 246

Chapter 7. Complete Example of Modeling

with Capella: EPBS. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 259
7.1. Main concepts and diagrams . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 259
7.2. Moving from the Physical level to the EPBS level . . . . . . . . 260
7.3. Configuration Item . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 261
7.4. Traceability between Configuration Items and
Physical Components . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 263

Conclusion . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 267

Bibliography . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 273

Index . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 275
This page intentionally left blank
 Foreword

The Arcadia method appeared during the year 2007 as part of the
Thales Airborne Systems: this structured engineering method, which
aimed to define and validate the architectural design of complex
systems, was immediately followed by the Melody Advance tool,
which aided its implementation.

The method has since demonstrated its benefits in all of Thales’

areas of excellence (Defense, Space, Aeronautics, Land transport,
Security, etc.) providing structure to the collaborative work of those
involved, who are often numerous during the definition phase of the
system. The Arcadia method and the Melody Advance tool have
progressively been deployed within the Group, and later externally.
After going public, Melody Advance entered the world of Open
Source software, under the name Capella.

Pascal has followed this deployment since the early stages of the
project, and his collaboration with Thales University, which started 10
years ago, continues to this day, namely in the form of training that he
provides on the Arcadia method and the Melody Advance/Capella
tool.

Capella provides specific solutions to the problems of System

Engineers and System Architects. It allows for the construction and
maintenance of global and coherent systemic visions that integrate
operational, system, logical and physical views, as well as the
associated viewpoints of all stakeholders.
x Systems Architecture Modeling with the Arcadia Method

This book will allow you to experience Capella, and there is

nothing better for this than a practical case… As Albert Einstein said:

“Knowledge is experience, everything else is just

information”.

The example that illustrates all of the aspects involved in the

implementation of Capella is EOLE, a balloon probe system whose
main goal is to provide meteorological data to different types of users.
It is representative through:
– its multiple stakeholders and user types;
– its various types of component (hardware, software, etc.);
– its types of functional and non-functional requirements.

It is this same case study that highlights the training provided by

Thales University, which puts trainees very quickly into concrete
situations.

Since 2008, Pascal has trained more than 1,200 Thales employees
in the different sites in France and Europe (more than 100 sessions). It
is this passion and his qualities as a teacher that will guide you
throughout this logical and structured application of Capella.

So jump right in and follow Pascal in the fascinating experience of

modeling.

Odile MORNAS
Thales Global Services
INCOSE ESEP Certified
 Preface

Aims of this book

The Arcadia modeling method was designed by Thales for its own
needs. Since 2011 it has been applied to a growing number of projects
over a variety of domains (avionic, rail systems, defense systems in all
environments, satellite systems and ground stations, communication
systems, etc.) and in many different countries.

This method is supported in its modeling aspect by a dedicated tool

that responds to the constraints present during full-scale deployment
in an operating context. This tool, called Capella (Melody Advance
internally in Thales), is currently available free of charge for the
system engineering community as an Open Source solution
(www.polarsys.org/capella/).

My goal in this work is the introduction of this new environment

for modeling in system engineering. Based on my experience as a
modeling consultant in a number of domains, my pedagogical
experience as an UML and SysML trainer for over 15 years, and as a
provider of training with Melody Advance within the Thales group
(more than 120 training sessions in France and in Europe, more than
1,500 trainees), I hope to show the advantages and assets of the
Capella tool based on the Arcadia method.

This book is first of all aimed at system engineering professionals,

those who are in charge of complex systems, both material and
xii Systems Architecture Modeling with the Arcadia Method

software, whether in the domains of aeronautics, space, energy,

transport, defense, automotive, etc.

Structure of the book

Chapter 1 constitutes a reminder of the Arcadia method, described

in detail in another book from the same series: “Model-based System
and Architecture Engineering with the Arcadia Method” [VOI 18].

Chapter 2 presents the stakes and principles involved with the

Capella tool, which implements the Arcadia method. First, we shall
establish the perimeter that is targeted by the tool, as well as its origin.
Next we shall describe the principles behind the human–machine
interface, as well as the varying nature of the diagrams involved.

Chapters 3–7 demonstrate concrete use of the Capella tool (and

therefore also the Arcadia method) in a realistic case study from
Operational Analysis to EPBS. The difficulty in system engineering is
often finding a case study that is representative enough, but not too
complex or too specific to a single technical domain. In the context of
this book, we have reused and adapted an example that we used over a
hundred times during Capella training sessions carried out first at
Thales, and later outside of Thales.

The conclusion provides a summary of the important points

regarding the Capella tool and presents its “under construction”
ecosystem mainly based on the collaborative project Clarity
(www.clarity-se.org/) and the future Capella IC (Industry
Consortium).

Acknowledgments

This work would doubtless not have seen the light of day without
the support of the Clarity project, as part of which I was asked to write
a book on the Capella tool, with the objective of spreading awareness
about it. A big thanks first of all to Daniel Exertier (Thales Corporate)
for involving me in this adventure, and to all the others from Thales
with whom I have worked over the course of these many years as a
 Preface xiii

trainer with the internal tool Melody Advance. While there are too
many to name all of them here, I would like to thank in particular
Jean-Luc Voirin (Thales Airborne Systems) and Stéphane Bonnet
(Thales Corporate); Philippe Lugagne, Stéphanie Cheutin and Laetitia
Saoud (Thales Alenia Space in Toulouse); as well as Patricia Pancher
and Odile Mornas (Thales University).

Thank you to my technical proofreaders for their astute comments:

– Olivier Casse (expert in embedded system modeling languages
and tools, veteran of I-Logix/Telelogic and Atego/Artisan);
– Jérôme Montigny (Capella evangelist with Continental
Automotive in Toulouse);
– Benoit Viaud (Clarity project member with Artal in Toulouse).

Pascal ROQUES
October 2017
This page intentionally left blank
Discovering Diverse Content Through
Random Scribd Documents
elűzni, hogy mégegyszer átgondolta a rajta megesett
méltánytalanságok történetét.
Nehéznek találta azonban, hogy ezt a tárgyat megrögzítse
elméjében, mert visszaemlékezései nagyon szabadon röpködtek. De
nem a vele történt méltánytalanságok voltak azok, a mire
visszaemlékezett. Az a képtelen gondolat nyugtalanította, hogy
megint igazságtalan volt Ethellel szemben és meggondolatlanul és
rosszakaratúan viselkedett. Valósággal erőlködött, hogy
féltékenységének első rohamát ujból felidézze, de hiába. Ethelnek az
a megjegyzése, hogy épen olyan őszinte volt, mint ő, makacsul
foglalkoztatta az elméjét. Felmerült valami benne, a mi
nyugtalanította Ethel jövendő sorsa miatt, ha elhagyja őt. Mit is
csinál tulajdonképen majd Ethel? Tudta nagyon jól, hogy Ethel
egyénisége mennyire az övére támaszkodott. Nagy Isten! Mi történik
majd vele?
Némi erőlködéssel Baynes képét idézte fel az agyában. Ez ismét
visszasegítette a keményebb álláspontra. Akármi történik is Ethellel,
megérdemelte. Mindenesetre megérdemelte!
Utána azonban megint kisiklott és visszasiklott a reggeli
sajnálkozásra és szemrehányásokra. Úgy kapaszkodott Baynesba,
mint a vízbefuló ember a kötélbe s így a felszínen tudta tartani
magát. Egy ideig Baynesra gondolt. Sohasem látta a poétát s így
képzelete szabadon működhetett. Becsülete tragikus
megbosszulásánál kétségbeejtő akadálynak tűnt fel, hogy Baynes
még valóságos gyerek, esetleg még nála is fiatalabb!
A kérdés, hogy mi történik Ethellel, megint az előtérbe nyomult.
Harczba keveredett az esetleges lehetőségekkel. De nem!… ez nem
az ő dolga… ez tisztán Ethelnek az ügye!
Az út, a melyre rálépett, kérlelhetetlenül ragadta őt magával,
haragjának teljes elpárolgása felé. Megkisérlette, hogy visszatartsa
önmagát.
 – Ha ezt megbocsájtom, – mondta magában, – akár mindent
megbocsájthatok. Vannak dolgok, melyeket nem szabad eltűrni.
Ehhez a szemponthoz igyekezett tartani magát és képzeletét
hivta segítségül, hogy mi az, a mit neki nem szabad eltűrni.
Homályosan érezni kezdte, hogy mennyi minden volt nála puszta
feltételezés… Mindenesetre azonban Ethel flirtelt!… Ellenállni
igyekezett önnön igazságérzete felébredésének, mintha az ki nem
mondható és szégyenletes meghunyászkodás volna. Helyette Ethelt
és Baynest próbálta együtt elképzelni.
Elhatározta, hogy elalszik.
A fáradtság azonban ébren tartotta. Számolni kezdett. Hogy a
gondolatait Ethelről elterelje, az elemek atomsulyát igyekezett
önmagában felidézni…
Borzongás futott végig rajta s kénytelen volt megállapítani, hogy
fázik és gubbaszkodva ül egy kényelmetlen lószőrös széken.
Pillanatra elszunnyadt. Azután megint az ajtó közötti sárga fénysávot
nézte. A sáv még ott volt, de rezegni látszott. Ebből arra
következtetett, hogy a gyertya lángja lobog. Nem tudta azonban a
teljes csendet megmagyarázni.
Mitől kezdett azonban félni egyszerre?
Hosszú ideig ült és valami neszt igyekezett hallani; fejét
valósággal előre nyújtotta a sötétségbe…
Az a groteszk érzése támadt, hogy mindez már hosszú idővel
ezelőtt történt. Ezt a képzetet elűzte magától. Azután azzal az
észszerűtlen meggyőződéssel küzködött, hogy valami meg nem
másítható dolog történt… De mire magyarázza ezt a tökéletes
csendet?
Valami el nem viselhető veszedelemnek az előérzete nehezedett
rája.
 Hirtelen felállt és nagyon lassan, végtelenül ügyelve, hogy zajt ne
üssön, az ajtóhoz lopódzott. Fülét a sárga csík mellé tartva
hallgatódzott.
Semmit sem hallott, még egy alvónak a szabályos lélekzését sem.
Észrevette, hogy az ajtó nincsen becsukva, hanem kissé nyitva
van. Nagyon óvatosan tolt egyet a belső ajtószárnyon és zajtalanul
kinyitotta. Ethel még mindig nem adott életjelt magáról. Még jobban
kinyitotta az ajtót és belépett a szobába. A gyertya tövig leégett és
már csak tartójában vetett lobbokat. Ethel félig felöltözve az ágyon
feküdt és kezében, arczához közel egy rózsát szorongatott.
Lewisham szemét rája szegezve megállt és félt, hogy
megmozduljon. Feszülten hallgatott és arcza egészen fehér volt. Még
most sem hallotta Ethel lélekzését.
Egyébként úgy látszott, hogy minden rendben van. Ethel alszik. Ő
majd kisurran, mielőtt Ethel felébred. Ha ugyanis megpillantaná…
Megint Ethelre nézett. Valami volt az asszony arczkifejezésében…
Közelebb ment hozzá, nem törődve a zajjal, a mit okoz. Föléje
hajolt. Még mindig úgy tűnt fel, mintha nem lélekzenék.
Látta, hogy Ethelnek a szemhéjjai nedvesek és arcza alatt a
párna is nedves. Az asszonynak fehér, könnytől áztatott arcza sebző
fájdalmat okozott…
A kép elviselhetetlen szánalmat ébresztett benne. Mindent
elfelejtett azonkívül, hogy Ethelt mivel és hogyan bántotta a nap
folyamán. E perczben az asszony megmozdult és ajka alig hallhatóan
valami beczéző nevet rebegett, melyet ő adott Lewishamnak.
Lewisham egyszerre elfelejtette, hogy el akart távozni örökre.
Mást nem érzett, csak végtelen örömet, hogy Ethel megmozdult és
megszólalt. Féltékenysége szertefoszlott. Térdére esett.
 – Drágám, – suttogta, – nincs semmi bajod?… Nem hallottam a
lélekzésedet… Nem hallottam a lélekzésedet.
Ethel megrezzent és felébredt.
– A másik szobában voltam, – mondta Lewisham megindulástól
remegő hangon. – Olyan csend volt nálad… Féltem… nem tudtam,
hogy mi történt veled. Ethel… drága Ethel. Nincs semmi bajod?
Ethel hirtelen felült és Lewisham arczát vizsgálta.
– Hát mondhatom? – nyögdécselt. – Mondhatom? Semmi. Nincs
semmi bajom… Nem akartál meghallgatni. Nem hallgattál meg. Nem
volt szép tőled, hogy mielőtt meghallgattál volna…
Lewisham kitárta a karját.
– Drágám, – mondta, – tudom, hogy semmi sem történt.
Tudom… tudom.
Az asszony zokogástól megszaggatott mondatokban beszélt.
– Olyan egyszerű volt… Baynes… volt valami a modorában…
Tudtam, hogy ostoba lehet… De én csak segíteni akartam neked.
Hirtelen megállt. Egy pillanatra valami szóval ki nem fejezhető
érzés villant meg benne, mintha czikázó fény lett volna. Röppenő
gondolat volt, „ostobaság“, vagy olyasféle, megijedés,
visszahúzódás. Meg akarta volna mondani, de nem tudta, hogy
miként. Nem tudta azonban megtenni. Habozott. Magába fojtotta, a
nélkül, hogy kimondta volna.
– Azután, azt hittem, – folytatta, – hogy ő küldte a rózsákat és
megijedtem… Féltem.
– Drágám, – mondta Lewisham, – kegyetlen voltam hozzád.
Igazságtalan voltam… Értem… Mindent értek. Bocsáss meg…
Egyetlenem, bocsáss meg nekem.
 – Ugy szerettem volna valamit tenni éretted. Az volt minden, a
mit tehettem… az a kevés pénz. Te pedig haragos voltál. Azt hittem,
hogy már nem szeretsz, mert nem értem a te munkádat… Azután
Heydinger kisasszony… hidd el, nagyon keserves volt nekem.
– Drágám, – mondta Lewisham, – hidd el, hogy még a
kisujjamnak sincs semmi köze Heydinger kisasszonyhoz.
– Tudom, hogy én akadályozlak a munkádban. De ha segítesz,
dolgozni, tanulni fogok én is. Mindent megteszek, a mit csak meg
tudok érteni.
– Drágám, – suttogta Lewisham, – drágám…
– Mindent megteszek éretted…
– Drágám, – fogadkozott Lewisham, – tudom, hogy durva
voltam. Többé nem történik meg. Többé nem ismétlődik.
Hirtelen átkarolta a feleségét és csókokkal halmozta el.
– Tudom, hogy ostoba vagyok, – mondotta Ethel.
– Nem vagy az. Én voltam ostoba. Én voltam szivtelen és
esztelen. Egész nap… Már beláttam. Senkit és semmit nem szeretek,
csak téged. Ha az enyém vagy, semmivel se törődöm… Csak
heveskedtem és igazságtalan voltam. A szegénység és a gyötrő
munka okozta… Drágám, nekünk össze kell tartanunk. Egész nap…
olyan borzasztó volt.
Megállt. Egymáshoz símultak.
– Szeretlek, – mondta hirtelen Ethel és átkarolta Lewishamot. –
Nagyon… nagyon szeretlek.
Lewisham még jobban hozzá simult.
Megcsókolta Ethel nyakát. Ethel egészen magához szorította őt.
Az ajkuk találkozott.
 A kialvó gyertya még egy nagyot lobbant, megvillant és hirtelen
elaludt. A levegő nehéz volt a rózsák illatától…
 XXX.

A szökés.

Kedden délután Lewisham öt órakor jött haza Vigourstól, –

félhatkor a walham greeni iskolába kellett mennie, – s odahaza
Chafferynét és Ethelt könnyek között találta. Ki volt merülve és egy
kis tea nagyon jól esett volna neki, de az ujdonságok, melyeket
számára tartogattak, kiverték a teát a fejéből.
– Elment, – mondta Ethel.
– Kicsoda?… Hogyan! Csak nem Chaffery?
Chafferyné, aggódóan lesve Lewisham viselkedését, igenlően
bólintott könnyekkel áztatott zsebkendője fölött.
Apránként Lewisham megértette a történtek lényegét és
káromkodáshoz közel, remegett. Ethel egy levelet adott át neki.
Lewisham egy pillanatig kezében tartotta a levelet és az eset
részleteiről kérdezősködött. Chafferyné a levelet nyolcz napig járó
órájának a szekrényében találta, mikor az órát fel akarta húzni.
Chaffery, úgy látszik, nem volt otthon szombat éjszaka óta. A levél, –
okosnak látszani akaró, terjengős írás, stílusában sokkal gyengébb
Chaffery beszédjénél, – nyitva volt és Lewishamhoz volt czímezve.
Néhány órával Chafferynek utolsó látogatása előtt íródott, úgy hogy
akkori beszélgetése utólag pót-végrendelet félének látszott.
„Lagune páratlan ostobasága elüldöz engem ebből az országból,
– olvasta Lewisham. – Végezetül botrány lett volna belőle, olyan
botrány, melybe a törvény is beleavatkozhatik. Aggódom. Eltávozom.
Elpárolgok. Megszakítom az eddigi kapcsolatokat. Felfrissítő
eszmecseréink hiányozni fognak ugyan. Ön megismert engem és ön
előtt feltárhattam a lelkemet. Sajnálom azt is, hogy el kell hagynom
Ethelt, de hála Istennek, ő már önre támaszkodhatik. Sőt mindketten
önre támaszkodhatnak, noha a „mindketten“ újszerű dolognak
tünhetik fel ön előtt.“
Lewisham dörmögött, az első oldalról a harmadikra tért át, –
érezte, hogy mindketten várakozva rája függesztik a tekintetüket, –
és gyakorlati érzéket fedezett fel Chafferyban.
„A claphami házban csak nagyon kevés könnyű és hordozható
tárgy van, a mi megmenekült volna az én sajnálatos
könnyelműségem elől, de maradt még egy-két darab, a vasveretes
szekrény, a törött lábú iróasztal és a nagy légszivattyú, a mely
feltétlenül elzálogosítható, a mennyiben módját tudja ejteni, hogy
őket egy zálogházba eljuttassa. Önben több az akaraterő, mint
bennem, nekem ugyanis sohasem sikerült, hogy ezeket az átkozott
bútordarabokat lejuttassam a lépcsőn. A vasveretes szekrény az
enyém volt, mielőtt az ön anyósát elvettem volna s így nem
mondhatják, hogy egészen közönyös voltam a hozzátartozóim jövője
iránt s hogy nem éreztem bizonyos ellenérték nyujtásának a
szükségességét. Ne itéljen el nagyon szigorúan…“
Lewisham gyorsan fordított, a nélkül, hogy ezt az oldalt végig
olvasta volna.
„A claphami élettől – hangzott tovább a levél, – már undorodtam
egy idő óta és az igazat megvallva, az önök serkedező fiatal
boldogságának a látása, – szép volt a küzdelmük a világ ellen is, – az
elmúlt éveimre emlékeztetett. Hogy őszinte legyek az önbirálatban,
az új női tipus érdekel engem s úgy érzem, hogy még élhetem a
saját életemet. Milyen szép mondás: a saját életét élni! megvetést
tanusítva az erkölcsi plágiumok iránt. Nem Imitatio Christi, az igaz…
Vágyódom új emberek, új városok után… Tudom, hogy későn
kezdtem meg a saját életemet élni, nemsokára a szakállam már
megszürkül, de jobb későn, mint soha. Elvégre még azután is,
megfesthetem a szakállamat…“
„Közölnöm kell még egyes dolgokat, csak nagyjából érintve őket,
melyek mindenesetre meg fogják lepni Lagunet. – Lewisham
érdeklődése fokozódott. – Csodálkozom ezen az emberen, a ki
éhesen szaglászott csodák után, a leghihetetlenebb csodák
közepette. Mit mondjak ennek az embernek a természetéről, a kinek
ostoba lénye, – következetlen, esztelen, mérhetetlenül zavaros, –
kínzó szellemek után vágyódott, melyek közelebb állanak hozzá, mint
a lélekzete és jobban össze vannak nőve vele, mint a keze és lába.
Vajjon mi kellene ahhoz, hogy kétségei támadjanak a kínzó
szellemekben? Csodálkoznom kell, hogy az egyáltalán nem puszta
lelki tünemények nem keltették fel a kutatók figyelmét és hogy
valamelyik lelki jelenségeket vizsgáló társaság a nyilvánvaló
érzékcsalódások és agyrémek hirére nem vette üldözőbe Lagunet
kétkedő kérdéseivel. Gondoljon csak a házára Chelseaban és
képzelje bele a lakóját. Lehet, hogy azok a priori úgy okoskodhattak,
hogy ilyen üres, hóbortos, fecsegő fráter csak valami hiszterikus
képzelődésnek lehet a beteges szüleménye. Hiszi ön valóban egy
olyan lénynek a létezését, mint Lagune? Én magam részéről a lehető
legnagyobb mértékben kételkedem benne. Szerencsére a bankárja
nálam sokkal hiszékenyebb természetű… Minderről egyébként
Lagune valószinüleg nemsokára bővebben fogja önt tájékoztatni…“
Lewisham nem olvasott tovább.
– Azt hiszem, hogy nagyon okosnak képzelte magát, mikor ezt az
értelmetlenséget megírta, – mondta Lewisham kesernyésen és a
papirlapokat ferdén az asztalra hajította. – Az egyszerű tény az, hogy
vagy lopott, vagy okmányt hamisított, vagy más egyebet és utána
megugrott.
Szünet állt be.
– Mi lesz az anyámmal? – kérdezte azután Ethel.
 – Mindnyájan egy csónakban utazunk, – felelte képletesen
Lewisham.
– Többé egy emberi lénynek sem akarok a terhére lenni, –
mondta Chafferyné.
– Akárhogyan van is azonban Ethel, – mondta Lewisham hirtelen
leülve, – egy emberi lény számára gondoskodhatnál teáról. – Ujjával
dobolni kezdett az asztalon. – Háromnegyed hétkor Walham Greenbe
kell mennem.
– Mindnyájan egy csónakban utazunk, – ismételte némi szünet
múlva, állandóan az asztalon dobolva. A különös körülmény, hogy
mindnyájan egy csónakban utaznak, nagyon elfoglalta. Micsoda
különleges tehetsége van neki a felelősség elvállalására! Hirtelen
feltekintett és meglátta, hogy Chafferyné szomorú kérdésekkel teli
könnyes szemét Ethelre szegezi. Zavara nyomban szánalomra
változott. – Minden rendben van, anyus, – mondotta. – Nem követek
el meggondolatlanságot. Nem hagyom el magát.
– Ah! – szólalt meg Chafferyné megkönnyebbülten. – Biztos
voltam benne. – Ethel Lewisham mellett termett és megcsókolta.
Lewisham úgy érezte, hogy általános ölelkezés veszedelmének
van kitéve.
– Szeretném, ha megkaphatnám a teámat, – mondotta. Miközben
a teáját itta, Chafferynét kérdezgette és az új helyzetet igyekezett
megvizsgálni.
De mikor tiz órakor kimelegedve és kifáradva hazatért Walham
Greenből, még mindig a helyzet vizsgálatánál tartott. Akárhogyan
nézte is az ügyet, csak bizonytalan eshetőségek és feleletre váró
fehér felületek voltak előtte s ez zavarba ejtette őt.
Tudta, hogy a vacsora csak véget nem érő „megbeszélésnek“ lesz
a bevezetése s tényleg csak két óra tájban került az ágyba. De
mindenesetre ennyi idő alatt bizonyos tennivalókban legalább meg
tudtak állapodni. Chafferyné hosszú szerződéssel volt a claphami
házhoz kötve s így nekik is oda kellett költözni.
A földszint és az első emelet bútorzatlanul ki volt adva s ezeknek
a bére nagyjából fedezte a házbért. Chafferyék a souterraint és a
második emeletet használták. A második emeleten volt még egy
hálószoba, a melyet az első emeleti lakók használtak, azt ő és Ethel
foglalhatják el s ebbe a szobába még egy régi asztalkát is
beállíthatnak olyan dolgai számára, melyeket otthon kell elvégezni.
Ethel irógépét a souterrain ebédlőben helyezheti el. Chafferynének
és Ethelnek kell végezni a konyhai és házi dolgokat, mihelyt pedig
lehet, minthogy az albérlet-rendszer nem fért össze Lewishamnak
hivatásával járó büszkeségével, igyekeznek megszabadulni a
bérlettől, mely őket leköti és valami kisebb és kevésbbé költséges
külvárosi lakást vesznek ki. Ha ezt úgy hajtják végre, hogy
semmiféle czímet nem hagynak vissza, nem kell tartaniok többé a
tékozló Chaffery visszatérésétől.
Chafferynének sürűn hangoztatott és fellengzős elismerése
Lewisham jósága fölött csak részben enyhítette Lewishamnak
filozofikus keserűségre irányuló hajlandóságát. A gyakorlati
kérdéseket pedig gyakori kitérések szakították félbe, Chafferyt
illetőleg, hogy mit követhetett el, hova mehetett és hogy esetleg
nem talál-e visszatérni.
Mikor végre Chafferyné hevesen és könnyek között összecsókolva
és megdicsérve mindkettőjüket, – „jó és drága gyermekek“,
mondotta nekik, – eltávozott, Lewishamék visszatértek a nappali
szobájukba. Lewishamné arczocskája boldogságtól ragyogott.
– Igazi kincs vagy, – mondotta és jutalom gyanánt a karját tárta
ki Lewisham felé. – Tudtam már, de ma este még jobban
megszerettelek. Drágám! drágám!
Másnap Lewisham sokkal jobban el volt foglalva, semhogy
Lagune-nal érintkezhetett volna, következő reggel azonban
felkereste a lelki jelenségek kutatóját, ki a Hesperus korrekturáinak
az átnézésével volt elfoglalva. Mindazonáltal barátságosan fogadta a
fiatal embert, abban a feltevésben, hogy a már régen kilátásba
helyezett kérdések birták az eljövetelre. Nyilvánvalóan semmit sem
tudott Lewisham házasságáról. Lewisham az ügyét némileg nyersen
adta elő.
– Chaffery az elmult szombaton járt itt, – mondta Lagune. – Ön
mindig bizonyos gyanút táplált irányában. Van valami alapja?
– Leghelyesebb, ha ezt elolvassa, – mondta Lewisham, gúnyos
mosolyát elnyomva s átadta Lagunenak Chaffery levelét.
Időről-időre a kis emberkét nézte, hogy a levélnek a személyére
vonatkozó részéhez ért-e már, többi idejét pedig azzal töltötte, hogy
az irigylésreméltó dolgozószobai berendezést vegye szemügyre.
Bizonyos, hogy annak a nagyfülű fiúnak is ilyenforma lehet a
berendezése.
Mikor Lagune a saját személyét jellemző részhez ért, a
legfurcsább módon fújt egyet, de más jelet nem adott.
– A bankárjaim! – mondta végre.
Csodálkozástól tágra nyilt szemében túlzott nyájassággal nézett
Lewishamra.
– Mit gondol az esetről? – kérdezte. – Megbolondult Chaffery
talán? Legutóbb nehány kisérletet hajtottunk végre, mely nagy
szellemi túlfeszültséggel járt. Ő, én és egy hölgy. Hipnotikus…
– Én a csekk-füzetemet nézném meg az ön helyében.
Lagune nehány kulcsot szedett elő és megkereste a csekk-
füzetét. Végigfutotta az ellenőrző lapokat.
– Úgy látom, itt nincs semmi baj és átadta a füzetet
Lewishamnak.
– Hm, – mondta Lewisham. Azt hiszem, itt… Rendben van ez?
 Visszaadta a füzetet Lagunenak, egy olyan helyen felnyitva, a hol
a csekk az ellenőrző lappal együtt ki volt vágva. Lagune kezével
végigsimította a homlokát és zavartan nézett maga elé.
– Nem értem, – mondotta.
Lewisham még sohasem hallott hipnotikus utószuggeszcziókról és
hitetlenül állott.
– Nem érti? – kérdezte. – Micsoda értelmetlenség!
– Nem értem, – ismételte Lagune.
Néhány másodperczig Lewisham másra sem volt képes, minthogy
ostoba módon a kérdését ismételje. Azután rácsapott a másik oldal
ellenőrző szelvényére.
– Hát nézzen ide! Látja ezt az ellenőrző szelvényt?
– Természetesen, – felelte Lagune.
– El tudja olvasni ezt a számot?
– Ötezerkétszázhetvenkilencz.
– Helyes… És ezt a másikat?
– Ötezerkétszáznyolczvanegy.
– Ugy van… Hol van az ötezerkétszáznyolczvanas?,
Látszott, hogy Lagune kényelmetlenül kezdi érezni magát.
– Biztos, hogy ő nem… – mondotta. – Ön azt olvassa ki, hogy a
csekk, az ellenőrző szelvény, a melyet én nem tudok meglátni…?
– Hiányzik, – mondta Lewisham kitörő haraggal.
– Az bizonyos, – mondta Lagune és arczán a kényelmetlen
kifejezés erősödött. – Nincs kifogása, ha behivom a szobalányomat,
hogy meggyőződjem…?
 Lewishamnak nem volt kifogása és ugyanaz a leány, a ki
szellemidézés alkalmával bebocsájtotta őt, megjelent. Mikor
bizonyságát szolgáltatta a jelenlétének, megint távozott. Mikor a
Lagune háta mögötti ajtón elhagyta a szobát, tekintete a
Lewishaméval találkozott. Felhúzta a szemöldökét, lebiggyesztette az
ajkát és sokatmondó kifejezéssel mérte végig Lagunet.
– Félek, – mondta Lagune, – hogy gyalázatosan bántak velem.
Chafferynak kétségtelenül van érzékfeletti tehetsége… kétségtelenül,
de attól félek… nagyon félek, hogy a kisérlet által neki nyujtott
alkalommal visszaélt. Mindez… és a sértései… nagyon érzékenyen
érintenek.
Többet nem mondott. Lewisham felállt.
– Lesz megint szerencsém önhöz? – kérdezte Lagune teljes
udvariassággal.
Lewisham csodálkozással tapasztalta, hogy szánakozik rajta.
– Rendkivüli adományokkal felruházott ember volt, – mondta
Lagune. Teljesen megbiztam benne… Utóbbi időben meglehetősen
nagy egyenleg állt javamra a bankban. Hogy miként tudhatta meg,
képtelen vagyok megmagyarázni, ha csak fel nem tételezem, hogy
ez a rendkívüli tehetségének a segítségével történt.
Mikor Lewisham újból felkereste Lagunet, értesült Chaffery
gonosztettének a részleteiről és arról a kiegészítő körülményről, hogy
a „hölgy“ is eltűnt.
– Mindenesetre szerencsés körülmény, – jegyezte meg önző
módon. – Akkor valószinű, hogy Chaffery nem kerül vissza.
Egy pillanatig a „hölgyet“ igyekezett elképzelni. Sokkal
erősebben, mint bármikor azelőtt, érezte élettapasztalatának szűk
terjedelmét és képzeletének korlátoltságát… Tehát a szürke hajú és
csonka becsületű embereknek is vannak érzelmeik. Talán még
izzanak is!… Visszatért a tényekre. Chaffery hipnotizált állapotban
rábirta Lagunet, hogy egy üres csekkre irja rá az autogrammját.
 – A különös az, – magyarázta Lagune, – hogy esetleg még a
törvény előtt sem lehet felelősségre vonni. A törvény oly kevéssé
méltatja figyelemre a hipnózist és a csekket kétségtelenül én írtam
alá.
A kis emberke, károsodása daczára is, megint egészen jókedvű
volt, egy sajátságos mellékkörülmény következtében.
– Ön állíthatja, hogy a körülmények összetalálkozása, –
mondotta, – nevezheti véletlennek, de én inkább más magyarázatot
vagyok hajlandó keresni. Képzelje el. A folyószámlám egyenlege titok
köztem és bankárjaim között. Tőlem nem tudhatta meg, mert én
magam sem tudtam… hónapok óta bele se néztem a
számlakönyvembe. Ő pedig mindent felvett egy csekken, még az
utolsó tizenhét shillinget és hat pencet is, noha az egész összeg
meghaladta az ötszáz fontot.
Valósággal diadalmaskodni látszott, mikor ezt kivágta.
– Még a tizenhét shillinget és hat pencet is, – ismételte. – Nos,
mit szól ehhez? Adhat olyan materialisztikus magyarázatot, mely
mindent megmagyaráz? Bizonyára nem. Én sem tudok.
– Azt hiszem, hogy én tudok, – mondta Lewisham.
– Halljuk… és pedig?
Lewisham az íróasztalnak egyik kis fiókjára mutatott.
– Nem gondolja talán, – kis derültség czikázott át az agyán, –
hogy tolvajkulcsa is lehetett neki?
Lagune képe mulatságos formában jelent meg Lewisham előtt,
mikor visszatért Claphamba. De bizonyos idő mulva mulatságos
hangulata elpárolgott. Elcsüggedt arra a különös tényre, hogy
Chaffery az apósa, Chafferyné az anyósa s hogy ezek ketten Ethellel
együtt alkotják a családját, nemzetségét, a barátságtalan, csúf ház a
claphami domboldalon pedig az otthona. Otthona! Életpályájának
kiindulási pontja szempontjából mindezekkel a dolgokkal olyan
kérlelhetetlen volt a kapcsolata, mintha már beléjük született volna.
Pedig egy esztendeje, Ethelnek halványodó emlékezetét leszámitva,
ezek a személyek nem is éltek a számára. A végzet útjai! Az utolsó
hónapok eseményei, madártávlatból összezsugorodva,
némajátékszerű gyorsasággal jelentkeztek előtte. Hirtelen az egész
ügy nevetségesnek tetszett és nevetett.
A nevetés korszakot jelentett az életében. Soha azelőtt, ha valami
szorult helyzetben volt, Lewisham nem nevetett. Ifjúkorának
rettenetes komoly volta véget ért: fejlődésének napjai meg voltak
számlálva. A nevetés határtalan beismeréseknek a nevetése volt.
 XXXI.

A Battersea-parkban.

Noha Lewisham megigérte, hogy véget vet a Heydinger Alice

ügyének, öt hétig nem tett semmit, mindössze válasz nélkül hagyta
a válságot felidéző levelet. Ebben az időben az átköltözésük
Gadownétól a claphami szegényes házba már megtörtént – nem
minden kétnyelvű vitatkozás nélkül ugyan, – és a fiatal pár, úgy a
mint megállapodott, elhelyezkedett a második emeleti kis
szobácskában. És itt történt, hogy hirtelen az egész világ
megváltozott, csodálatos módon átalakult, egy suttogó közlés
következtében.
A közlés zokogások és könnyek között történt, Ethel átkarolta
Lewishamot és haja úgy hullott az arczára, hogy eltakarta azt előle.
Lewisham is suttogott, kissé megdöbbenve ugyan, de sajátságos
büszkeséggel, egészen különös, új érzéssel, egészen mást érezve,
mint a mit gondolt, hogy érezni fog, ha ez az ügy, a mit félve várt,
csakugyan bekövetkezik. Hirtelen úgy érezte, mintha véglegessé
válna valami, mintha megoldás következett volna be s mintha
teljesen elsímult volna az összeütközés, mely oly sokáig húzódott. A
tétovázások véget értek; megtalálta az élete vonalát.
Másnap egy rövid levelet írt és két nappal később teljes egy
órával előbb indult el számtani óraadására, mint feltétlenül
szükséges lett volna s a helyett, hogy egyenesen Vigourshoz ment
volna, a hídon a Battersea parkba ment át. Ott egy pad előtt, a hol
valamikor találkoztak, Heydinger Alice sétált, reá várakozva. Egymás
mellett sétáltak fel-alá egy darabig, közömbös dolgokról beszélgetve;
azután szünet állott be…
– Ön valamit mondani akart nekem, – mondta Heydinger Alice
hirtelen.
Lewishamnak az arczszine kissé elváltozott.
– Oh igen, – kezdte, – azt akartam mondani… – Könnyedséget
szinlelt. – Tudta, hogy én megnősültem?
– Megnősült?
– Igen.
– Megnősült!
– Igen, – mondta Lewisham némileg bizonyító hangon.
Egy ideig egyikük sem beszélt. Lewisham minden méltóság
nélkül, a londoni városi tanács dahliáira bámészkodva állt, Heydinger
kisasszony pedig őt nézte.
– Ezt akarta nekem mondani?
Lewisham megfordult és Heydinger Alice tekintetével találkozott.
– Igen. Ezt akartam mondani.
Megint hallgattak.
– Nem veszi rossz néven, ha leülök? – kérdezte Heydinger Alice
közönyös hangon.
– Ott van egy pad a fa alatt, – mutatta Lewisham.
Szótlanul mentek a padhoz.
– Most pedig, – mondta a leány nyugodtan, – mondja meg
nekem, hogy kit vett el.
 Lewisham vázlatosan beszélt. A leány egyik kérdést a másik után
intézte hozzá. Lewisham ostobának érezte magát és habozó
őszinteséggel felelgetett neki.
– Tudhattam volna, – mondta a leány. – Tudhattam volna… Csak
nem akartam tudni… Beszéljen még többet. Mondjon valamit róla.
Lewisham megtette. Az egész ügy végtelenül kellemetlen volt
neki, de meg kellett történni, mert Ethelnek megigérte, hogy
megteszi. Heydinger Alice főbb vonásaiban értesült a történetéről,
kivéve az érzéseket, melyek hihetővé tették az esetet.
– És ön még a második vizsga előtt nősült meg? – ismételte a
leány.
– Igen, – felelte Lewisham.
– De miért nem mondta meg nekem előbb?
– Nem tudom, – mondta Lewisham. – Szándékomban volt…
akkor a Kensington Gardensban. De nem tettem meg. Azt hiszem
pedig, meg kellett volna tennem.
– Én is azt hiszem, hogy meg kellett volna tennie.
– Igen… úgy érzem… De nem tettem meg. Valahogyan nagyon
nehezemre esett. Nem tudtam, hogy mit szól hozzá. Az eset és
minden egyéb olyan hirtelennek tűnt fel.
Mély hallgatásba merült.
– Azt hiszem, meg kellett volna tennie, – ismételte Heydinger
Alice, szemét Lewisham profiljára szegezve.
Lewisham magyarázatának második és sokkal nehezebb részébe
fogott.
– Van még egy nehézség, – kezdte el, – állandóan… úgy értem…
önt illetőleg. Kissé nehéz… Arról van szó, hogy a mint tudja, az én
életem… A feleségem más szemmel nézi a mi dolgainkat.
 – A mi dolgainkat?
– Igen… Nagyon furcsa, mindenesetre. Ő azonban meglátta az
ön leveleit…
– Hát ön nem mutatta meg őket neki?
– Nem. Ő azonban tudja, hogy ön ír nekem és tudja azt is, hogy
ön szoczializmusról, irodalomról… olyan dolgokról szokott írni nekem,
melyek nálunk közösek, de nála nem.
– Azt akarja ezzel mondani, hogy ő nem érti ezeket a dolgokat?
– Nem gondolkozott róluk. Azt hiszem, hogy eltérő nevelése…
– Kifogása van neki talán ellene?…
– Nem, – hazudta hirtelen Lewisham. – Nincs ellene kifogása.
– Nos, akkor? – kérdezte Heydinger Alice és az arcza
elfehéredett.
– De érzi azt… Érzi, bár nem mondja és én tudom, hogy érzi,
hogy van valami, a mit mással meg kell osztani. Én tudom, hogy ő
mennyire szeret engem. És ez megszégyeníti őt… azt juttatja az
eszébe… Érti, hogy mi bántja őt?
– Igen. Értem. Hát még ez a csekélység is… – Heydinger Alice
hirtelen magába fojtotta a szavát és elhallgatott. Azután erőlködve
újból megszólalt. – És a mi nekem fáj? – kérdezte szomorú
kifejezéssel és újból megállt.
– Nem, nem így gondoltam. – Lewisham habozott. – Tudtam,
hogy megbántom önt.
– Maga szereti őt. Maga hozhat áldozatot…
– Nem, nem erről van szó. Különbség van a dologban. Ha őt
bántom meg, nem tudja megérteni. Önnél azonban… valahogy
természetes dolognak tetszik, hogy önhöz forduljak. Magát kell
megkérnem… Vele szemben mindig engedtem…
– Maga szereti őt.
– Azt hiszem, hogy a különbség innen ered. A dolgok olyan
bonyolultak. A szerelem mindent jelent, vagy semmit. Önt én jobban
ismerem, mint őt és maga jobban ismer engem, mint a hogy ő
valaha megismerhet engem. Önnek megmondhatok olyan dolgokat,
melyeket neki nem mondhatok. Az egész valómat feltárhatom maga
előtt és tudom… megért engem… Csak…
– Maga őt szereti…
– Igen, – mondta Lewisham halkan, a bajuszát huzogatva. – Azt
hiszem, hogy ennek meg kell lenni.
Egy ideig egyikük sem beszélt. Azután Heydinger Alice szokatlan
hevüléssel megszólalt:
– Oh!… Ha elképzelem, hogy ez a vége mindennek! Ez önnek
minden igérete… Mit adhat ő magának, a mit én nem adhattam?…
Épen most! Miért áldozzam fel önből azt a sokat, a mi az enyém? Ha
ő át tudná venni… De nem tudja átvenni. Ha én magát az útjára
engedem, nem csinál semmit… Minden becsvágy, minden magasabb
érdeklődés összezsugorodik és elpusztul s ő nem ébred a tudatára.
Nem érti meg, hanem csak arra gondol, hogy birja önt. Miért kíván
olyasmit, a mit nem tarthat a birtokában? Miért kell neki
ajándékozni, a mi az enyém… miért kell ezt eldobnom magamtól?
Nem Lewishamra nézett, hanem maga elé és fehér arcza
fájdalmat árult el.
– Félig-meddig úgy gondoltam magára, mint a ki bizonyos
mértékig hozzám tartozik… Még most is úgy vagyok vele.
– Van valami, – mondta Lewisham némi szünet után, – a mi az
utóbbi időben egy-kétszer az eszembe jutott… Nem gondolja, hogy
ön túlbecsüli azt, a mire én képes lehettem volna? Tudom, hogy
beszéltünk az elvégzendő nagy dolgokról. Most azonban
félesztendeig, sőt még tovább kellett küzködnöm olyan
megélhetésért, melyet, úgy hiszem, akárki meg tud magának
szerezni. Az egész időmet erre kellett áldoznom. Nem segíthetek, ha
azt kell hinnem ez után, hogy esetleg az élet nehezebb…
– Nem, – mondta a leány határozottan. – Ön nagy dolgokra lett
volna képes… Még most is nagy dolgokat lehetne várni öntől… Csak
néha láthatnám magát, néha írhatnék magának… Ön olyan
tehetséges és egyben olyan gyenge. Magának szüksége van
valakire… Támogatásra és hitre van szüksége, bőséges támogatásra
és hitre. Miért ne lehetnék ez a maga számára. Csak ez akarok lenni.
Legalább ez, a mit szeretnék. Miért kell neki tudni? Semmitől sem
fosztom meg őt. Semmit sem akarok, neki pedig megvan… De én
ismerem az erőmet és tudom, hogy egymagamban képtelen vagyok.
Tudom azonban, hogy önnel együtt… Ez az, a mi fáj nekem. Miért
kellene neki tudni róla?
Lewisham kétkedőleg nézett a leányra. Az ő nagyságának az
ábrándja volt, a mi Heydinger Alice ajkáról elhangzott. E pillanatban
ő sem kételkedett a fényes jövő lehetőségében. De tudta, hogy
nagyságának a titka és ez a bámulat valahogy együtt jártak
egymással. Azt hihette, hogy lényegük egy és oszthatatlan… És
elvégre, miért is kellene Ethelnek tudni róla? Képzeletében
végigszáguldott a nagy dolgokon, melyeket végrehajthat, a
dolgokon, melyek bekövetkezhetnek s közben és intésszerűen
megérezte a bonyodalmat, zavart és tettenérést…
– A helyzet az, hogy egyszerűsítenem kell az életemet. Addig
semmit sem tehetek, mig nem egyszerűsítettem az életemet. Csak
olyan emberek, a kik önmagukkal rendben vannak, vállalkozhatnak
kifelé bonyolult dolgokra. Vagy az egyik, vagy a másik…
Habozott és hirtelen Ethel siránkozó képe jelent meg előtte,
siránkozva, a mint egyszer látta, csillogó könnyekkel a szemében.
 – Nem, – mondta majdnem nyersen. – Nem. Úgy áll a dolog…
Alattomban semmit sem csinálhatok. Úgy értem… Nem mintha
valami túlzott becsületesség beszélne belőlem ezúttal… De a
természetem nem ilyen. A feleségem rájönne. Haszon nem
származnék belőle, ő pedig rájönne. Az életem nagyon bonyolódott.
Ezt nem tehetem, ha egyenesen akarok haladni. Én… ön túlbecsült
engem. A mellett… az eset már megtörtént. Valami… – Habozott egy
pillanatig, de azután hirtelen leszögezte az elhatározását. –
Egyszerűsítenem kell az életemet, ez az egyszerű tényállás.
Sajnálom, de így van.
Heydinger Alice nem felelt. Hallgatása meglepte Lewishamot.
Majdnem húsz másodperczig ült, a nélkül, hogy megszólalt volna.
Hirtelen mozdulattal felállt s utána egyszerre felállt Lewisham is. A
leány arczát pirosság futotta el, szeme le volt sütve.
– Isten önnel, – mondta gyorsan, halk hangon és odatartotta a
kezét.
– De… – mondta Lewisham, a nélkül, hogy folytatta volna.
Heydinger Alice arczáról eltünt a pirosság.
– Isten önnel, – mondta a leány újból és idegenszerűen
mosolyogva Lewisham szemébe nézett. – Azt hiszem, több
mondanivalónk már nincs, ugyebár? Isten önnel.
Lewisham megfogta a kezét.
– Remélem, hogy nem…
– Isten önnel, – ismételte a leány türelmetlenül és hirtelen
kiszabadítva a kezét, elfordult és menni kezdett. Lewisham egy
lépést tett utána.
– Heydinger kisasszony, – mondta, de a leány nem állt meg. –
Heydinger kisaszszony! – ismételte Lewisham és érezte, hogy a
leány nem akar már felelni neki…
 Mozdulatlanul állt és nézte a távolodó alakot. Valami
kifejezhetetlen veszteségnek az érzése czikázott végig az agyán s
tétova ösztönzést érzett, hogy utána rohanjon és határozatlan,
szenvedélyes kijelentésekkel árassza el…
Heydinger Alice egyszer sem tekintett vissza. Már messze volt,
mikor Lewisham utána kezdett rohanni. Mikor mozgásban volt,
meggyorsította a lépteit és majdnem utólérte őt. Harmincz yardra
lehetett tőle, mikor a leány a park rácsos kapujához ért.
Lewisham meglassította a menését. A leány kilépett a kapun és
többé nem láthatta. Megállt és odanézett, a hol eltűnt előle.
Sóhajtott és a baloldali útra fordult, mely a hídhoz és Vigourshoz
vezetett.
A híd feleútján a határozatlanságnak újabb rohama fogta el.
Habozva megállt. Egy ostoba gondolat tolakodott az elméjébe. Az
órájára nézett és látta, hogy sietnie kell, ha el akarja érni az earl’s-
courti vonatot, hogy Vigourshoz eljusson. Magában mormogta, hogy
Vigourst vigye el az ördög.
Végül mégis csak elérte a vonatot.
 XXXII.

A győzelem koszorúja.

Aznap este hét óra lehetett, mikor Ethel hatalmas papirkosárral,

melyet Lewisham számára vásárolt, belépett a szobájukba.
Lewisham a kis toilett-asztalkánál ült és „írni“ szándékozott. A
kilátás, a londoni kilátáshoz képest, tágas volt, – lefelé Clapham
Junction irányában háztetőknek hosszú lejtője, nagy darab kék
égboltozat, mely fent már sötétedett, lent pedig egészen eltűnt a
háztetők és kémények kusza és zűrzavaros rengetegében, a melyből
jelzőlámpák és füstfelhők, megvilágított ablaksorok fénylő sorai és
utczák bizonytalan vonalai váltak ki. Ethel megmutatta a kosarat és
letette Lewisham mellett. Tekintete egy elsárgult papirlapra esett,
melyet Lewisham a kezében tartott.
– Mi van nálad? – kérdezte.
Lewisham elébe tartotta az írást.
– A sárga ládámban találtam… Még Whortleyből való.
Ethel átvette és időrendi beosztást látott rajta. A czíme Vázlat
volt, margójára jegyzetek voltak írva és összes időpontjai hirtelen
kézzel ki voltak javítva.
– Nem kár érte, megsárgult? – kérdezte Ethel.
Lewisham úgy érezte, hogy igazságtalan volna, ha ezt mondaná
neki. Hirtelen felébredt rokonszenvvel nézte az írást. Egy ideig
hallgattak. Egyszerre Lewisham úgy érezte, hogy Ethel a vállára teszi
a kezét és föléje hajlik.
– Drágám, – suttogta Ethel, sajátságos elváltozással a
hangjában. Lewishamnak az volt az érzése, hogy Ethel mondani akar
valamit, a mit nehéz kimondani.
– Nos? – kérdezte Lewisham.
– Nem szomorkodol?
– Miért?
– Ezért!
– Nem!
– Nem… nem is sajnálod? – kérdezte Ethel.
– Nem… nem is sajnálom.
– Nem értem. Olyan sok minden…
– Boldog vagyok, – jelentette ki Lewisham. – Boldog.
– De a bajok… a kiadások… minden egyéb… és a te munkád?
– Igen, – mondta Lewisham. – Épen ez az.
Ethel kétkedve nézett rá. Lewisham felnézett rá, hogy
vizsgálódva tekinthetett a szemébe. Lewisham karjával átfonta őt s
az asszony erre majdnem önkénytelenül engedett ölelésének s
lehajolva hozzá, megcsókolta.
– A mi történt, most válik véglegessé, – mondta Lewisham. –
Van, a mi összeköt bennünket. Nem érzed? Azelőtt… most már
egészen más. Van még valami közöttünk. Valami, a mi… a kapocs, a
mi eddig hiányzott. Összeköt, összeforraszt bennünket. Ez lesz a mi
életünk. Ez lesz az én munkám. Az a másik…
Az igazsággal került szembe.
 – Az a másik… nem volt egyéb, csak hiúság.
Ethel arczán még mindig a kétkedésnek és a tűnődésnek egy
árnyalata honolt. Hirtelen megszólalt.
– Drágám, – mondotta csupán.
– Nos?
Ethel szemöldöke összehúzódott.
– Nem, – mondta. – Nem mondhatom.
Mikor elhallgatott, Lewisham térdén talált ülőhelyet magának.
Lewisham megcsókolta a kezét, de Ethel arcza komoly maradt és
tekintete beleveszett a külső félhomályba.
– Tudom, hogy ostoba vagyok, – mondotta. – Nem tudom
megmondani, a mit érezek.
Lewisham arra várt, hogy a felesége még többet is mondjon.
– Nem is szükséges talán, – mondta Ethel.
Lewisham úgy érezte, hogy az asszony tekintete reá nehezedik.
Ő is nehéznek találta, hogy szavakba öntse, a mit érez.
– Azt hiszem, hogy értem, – mondta Lewisham, küzködve a
kimondhatatlannal. A hallgatásuk hosszú volt, de mégsem volt üres.
Egyszerre Ethel a hétköznapiságba siklott át. Eltávolodott
Lewishamtól.
– Ha nem megyek le, anyusnak kell a vacsorát elkészíteni…
Az ajtóban megállt, úgy hogy Lewisham láthatta a félhomályban
elvesző arczát. Egy pillanatig egymást fürkészték. Ethel már nem
látott egyebet Lewishamból, csak sötétes körvonalat. Lewisham
kitárta a karját…
Lent a lépcsőn mozgás hallatszott; Ethel összerezzent és kisietett.
Lewisham a hangját hallotta:
 – Anyus! Ne fáradj a vacsorával. Pihenj.
Lépteinek zaja hallatszott még, míg a konyha el nem nyelte őket.
Lewisham újból a Vázlatra szegezte szemét, de e pillanatban
jelentéktelen kicsiségnek tetszett.
Két kézben tartva felvette és úgy nézte, mintha más embernek
volna az írása és csakugyan – más embernek volt az írása. „Általános
érdekű röpiratok, liberális szellemben“, – olvasta és elmosolyodott.
Hirtelen gondolatok áradata ragadta őt magával. Magatartása
kissé elernyedt, a Vázlat egy időre puszta jelkép, kiindulási pont lett,
ő pedig sokáig kibámult az ablakon a sötétedő éjszakába. Sokáig ült
gondolatait hajszolva, melyek félig érzések voltak, érzések, melyek
formában és tartalomban meggondolásokká sűrűsödtek. A mélyedő
áradat végül beszédnek az ősformáiban zajlott elő.
– Igen, – hiúság volt, – mormogta. – Gyermekes hiúság. És
mégis… nekem… Kettős egyéniségem van… Kettős egyéniségem?…
Közhely… Olyan álmok… olyan tehetségek, mint az enyém! Akárki
másnak lehet. És mégis… Mi mindent nem akartam!
Gondolatai a szoczializmusra kalandoztak és a világ
megjavításának forró vörös becsvágyára. Csodálkozott azokon a
szempontokon, melyekre azon napok óta jött rá.
– Nem nekünk való… nem nekünk való. El kell vesznünk a
vadonban… Egykoron… valamikor. De nem nekünk való… Azt
hiszem, hogy minden a gyermek. A gyermek a jövő. Ő a jövő.
Akármik vagyunk… bárki is közülünk… csak ennek vagyunk a szolgái
vagy árulói…
*
– A természetes kiválasztás… így következik… Ez a boldogság
útja… ennek kell lenni. Más nem lehet.
Sóhajtott.
 – Legalább egy emberéletben, nem… És mégis úgy tűnik fel,
mintha az élet becsapott volna… oly sokat igért és oly keveset
adott!… Nem! Nem szabad így tekintenem! Nem tehetem! Nem
teszem… Életczél! Önmagában is életczél… a legnagyobb életczél.
Apa! Miért kivánjak többet?… És… Ethel! Nem csoda, ha felületes
volt… Felületes is volt. Nem csoda, ha elégedetlen volt. Hiányos volt
az élete… Mi volt a sorsa?… Mindenes volt, játékszer volt… Igen. Ez
az élet. Csak ez az élet. Erre teremtettek bennünket és erre
születtünk. Minden egyéb… minden más csak játék… Játék az egész!
Tekintete megint a Vázlatra esett. Kezei a papir két ellenkező
szélére siklottak és – habozott. A szimbolumból ragyogóan
emelkedtek fel a jól előkészített életpálya, a munkának és sikereknek
elrendezett sorozata, a kitüntetések és újabb kitüntetések… Azután
összeszorította az ajakát és nagyon óvatosan szakítva, kettétépte a
sárga papirlapot. A féllapokat egymásra helyezte és megint
kettétépte, azután újból gondosan és finoman egymásra rakta, míg a
Vázlat megszámlálhatatlan kis darabra nem szakadt. Vele úgy érezte,
hogy széttépi a multját is.
– Játék, – suttogta hosszú csend után. – Vége az ifjúságnak,
vége az üres ábrándozás idejének…
Nagyon elcsendesedett, kezét az asztalon pihentette, tekintetét
kimeresztette az ablak kékes négyszögén. A tünedező világosság
homállyá tömörült és megjelent az első csillag.
Eszébe jutott, hogy még mindig kezében tartja az összetépett
papirdarabokat. Kinyitotta a kezét és belehullatta őket az új
papirkosárba, melyet Ethel vett neki.
Két kis szelet a kosár mellé esett. Lehajolt, felvette és gondosan
társaikhoz dobta őket.
 Lábjegyzetek.
1) Az angol iskolákban tanítók, tanárok és tanítványok egyaránt a
mostar board nevü fejhez simuló, fent négyszögletes és bojtos
sapkát viselik. Erre a sapkára több ízben van czélzás a regényben.
Ford.
2) Londonban a város keleti részén vannak az olcsó üzletek.
Fordító
3) Sandhurst város tiszti-iskolájára vonatkozik.
Fordító.
Welcome to our website – the ideal destination for book lovers and
knowledge seekers. With a mission to inspire endlessly, we offer a
vast collection of books, ranging from classic literary works to
specialized publications, self-development books, and children's
literature. Each book is a new journey of discovery, expanding
knowledge and enriching the soul of the reade

Our website is not just a platform for buying books, but a bridge
connecting readers to the timeless values of culture and wisdom. With
an elegant, user-friendly interface and an intelligent search system,
we are committed to providing a quick and convenient shopping
experience. Additionally, our special promotions and home delivery
services ensure that you save time and fully enjoy the joy of reading.

Let us accompany you on the journey of exploring knowledge and

personal growth!

ebookmass.com