Download the full version of the ebook at ebookname.

com

Constructing Melodic Jazz Improvisation Bass Clef

Edition Brian Kane

https://ebookname.com/product/constructing-melodic-jazz-
improvisation-bass-clef-edition-brian-kane/

OR CLICK BUTTON

DOWNLOAD EBOOK

Download more ebook instantly today at https://ebookname.com

Instant digital products (PDF, ePub, MOBI) available
Download now and explore formats that suit you...

Adhocism the case for improvisation Jencks

https://ebookname.com/product/adhocism-the-case-for-improvisation-
jencks/

ebookname.com

Organizational Improvisation 1st Edition Ken N. Kamoche

https://ebookname.com/product/organizational-improvisation-1st-
edition-ken-n-kamoche/

ebookname.com

Louis Armstrong s Hot Five and Hot Seven Recordings Oxford

Studies in Recorded Jazz 1st Edition Brian Harker

https://ebookname.com/product/louis-armstrong-s-hot-five-and-hot-
seven-recordings-oxford-studies-in-recorded-jazz-1st-edition-brian-
harker/
ebookname.com

Short term Spoken Chinese Elementary vol 2 English and

Chinese Edition ■■■

https://ebookname.com/product/short-term-spoken-chinese-elementary-
vol-2-english-and-chinese-edition-%e9%a9%ac%e7%ae%ad%e9%a3%9e/

ebookname.com
The Hunter Farmer Diet Solution 2nd Edition Mark Liponis

https://ebookname.com/product/the-hunter-farmer-diet-solution-2nd-
edition-mark-liponis/

ebookname.com

Video Coding for Wireless Communication Systems Signal

Processing Series 1st Edition King N. Ngan

https://ebookname.com/product/video-coding-for-wireless-communication-
systems-signal-processing-series-1st-edition-king-n-ngan/

ebookname.com

The Unofficial Harry Potter Cookbook 1st Edition Dinah

Bucholz

https://ebookname.com/product/the-unofficial-harry-potter-
cookbook-1st-edition-dinah-bucholz/

ebookname.com

Handbook of Stress Medicine and Health 2nd Edition Cary L.

Cooper

https://ebookname.com/product/handbook-of-stress-medicine-and-
health-2nd-edition-cary-l-cooper/

ebookname.com

THE LEGAL ENVIRONMENT TODAY 10th Edition Roger Leroy

Miller

https://ebookname.com/product/the-legal-environment-today-10th-
edition-roger-leroy-miller/

ebookname.com
Introduction to Differential Calculus Systematic Studies
with Engineering Applications for Beginners 1st Edition
Ulrich L. Rohde
https://ebookname.com/product/introduction-to-differential-calculus-
systematic-studies-with-engineering-applications-for-beginners-1st-
edition-ulrich-l-rohde/
ebookname.com
 Constructing
Melodic Jazz
Improvisation
A comprehensive new approach for beginning and
intermediate level musicians
Bass Clef Edition
By: Brian Kane

ISBN 978-0-9760977-7-8

Cover Design By:

Liz Knox

CD Recordings at:
http://www.jazzpath.com/eBook/ConstructingMelodicJazz/ 70 Bedford Road #371
Carlisle, MA 01741
www.jazzpath.com

Copyright ©2007 by Jazz Path Publishing, Cambridge, MA. 02238

International Copyright Secured Printed in U.S.A. All Rights Reserved
 Attention E-Book Users:
This electronic resource comes with a 52 track
downloadable CD including both demonstrations of
exercises and playalongs. All tracks are available to
download at:

http://www.jazzpath.com/eBook/ConstructingMelodicJazz/
Constructing Melodic Jazz Improvisation
Table of Contents
Introduction: Constructing Melodic Improvisation 1

Chapter One: Articulation, Swing Feel, and Stylistic Inflection 5

Articulation in Improvisation 5
Creating a Swing Feel in Improvisation 7
Style Inflection in Improvisation 9
Exercises for Continued Exploration 12

Chapter Two: Introducing the Blues 15

Why the Twelve-Bar Blues and Blues Scale? 15
Improvisational Solo Roadmaps, Composing Etudes, and Scales 17
Constructing a Blues Scale 19
The Twelve-Bar Blues Form 21
Exercises for Continued Exploration 22

Chapter Three: Beginning to Improvise 25

Beginning to Improvise Solos 26
Melodic Contour 31
Location in Form 34
Exercises for Continued Exploration 36

Chapter Four: The Basic Language of Improvisation 39

The Question 39
The Answer 41
The Statement 43
Playing Rests 45
Practicing Repetition 45
Rhythmic Repetition 47
Intervallic Repetition 48
Exact Repetition 49
Exercises for Continued Exploration 50

Chapter Five: Basic Improvisational Phrase Lengths 53

The One-Bar Phrase 53
The Two-Bar Phrase 59
The Three-Bar Phrase 63
Combining Phrase Lengths 67
Exercises for Continued Exploration 70
Chapter Six: Developing Melodic Solos 73
Shape and Intensity 73
Building Intensity 75
Decreasing Intensity 75
Practice Solo for Melodic Development 76
Creating Roadmaps that Build Intensity 79
Exercises for Continued Exploration 83

Chapter Seven: Using Pickups in Improvisational Phrasing 85

One-Bar Phrasing with Pick-ups 86
Two-Bar Phrasing with Pick-ups 90
Three-Bar Phrasing with Pick-ups 94
Combining Phrase Lengths 98
Exercises for Continued Exploration 101

Chapter Eight: Putting it Together 103

Slow Blues Roadmap 104
Medium Blues Roadmap 106
Fast Blues Roadmap 108
Exercises for Continued Exploration 112

Chapter Nine: Improvisational Motifs 115

The Exact Motif 117
The Rhythmic Motif 120
Intervallic Motifs 123
Transposed Motifs 126
Shape Motifs 130
Exercises for Continued Exploration 133

Chapter Ten: Transitioning to Harmony 135

Playing Bass Lines 136
Chord Scales 139
Beginning the Transition 141
Exercises for Continued Exploration 148

Appendix:
Blues Progressions 151
Major Scales 152
Blues Scales 153
Mixolydian Scale 154
Dorian Scales 155
Chord Types 156
Discography 158
About the Author/Personnel 159
CD TRACK LISTING LAST PAGE
 INTRODUCTION:
Constructing Melodic Jazz

IMPROVISATION
It doesn’t matter whether you prefer jazz, rock, country western, hip hop, or
classical music. In order to compose, arrange, or improvise beautiful music, musicians
must understand how to construct and create melodic phrases. Melodies communicate,
challenge, inspire, reveal, develop and convey the emotional intent of those playing and
composing them. Melody is the common denominator within all great music that allows
listeners to connect and understand the emotional messages of the performer or
composer.
What makes a quality melody? Philosophers have pondered this subjective
question for centuries. Perhaps there is no definitive answer, but in order to create
improvisational melodies, musicians must first understand three of the characteristics that
quality melodies share.
a. Melodies are stylistically appropriate for their idiom.
b. Melodies contain structure in lines and phrases.
c. Melodies communicate intent to listeners.
In the course of this book readers will examine and practice each of the above
elements in detail. By understanding the underlying commonalities that melodies share,
musicians will learn the skills needed to improvise melodically in any style or idiom.
All creative endeavors, including jazz improvisation, occur within structure. To
achieve a creative outcome, a person makes choices within a set of given boundaries that
lead to an unexpected result. Structure is always inherently present when creative choices
are made, though it’s not always obvious. The structures that limit creative choices can
vary widely. Rules of nature, skill level, and one’s ability to consciously choose one
course of action over another all inherently create boundaries and limitations for creative
activities.
Often people believe that they are the most creative when they perceive the fewest
structural limitations. They believe that countless possibilities lead to countless choices
which, in turn, lead to a creative outcome. Unfortunately, the act navigating these
countless choices can lead people to inaction or unfavorable creative outcomes. In
actuality, highly structured choices and limitations generally lead to the best creative
outcomes. For example, a musician with moderate technical skill may spend hours freely
improvising in the hopes of playing a fantastic solo, but much of that hope will be based
on the chance of stumbling across a great musical idea. By applying either harmonic or
melodic structure to improvisation, the musician greatly decreases the amount of choices
available but greatly increases the likelihood of playing an acceptable solo. Throughout
this book, musicians will practice and apply melodic phrasing concepts that add structure
to solos by limiting the location and intent of improvisational phrases. By controlling and

1
Introduction: Constructing Melodic Jazz Improvisation

structuring these basic aspects of improvisation, musicians gain the tools needed to create
melodically rich solos.
Improvising melodically rich solos presents a unique challenge and a benchmark
to inexperienced musicians. Improvisational pedagogy varies widely, but a large part of
it typically consists of educating a musician in the vast array of harmonic choices that
exist within music. Once aware of these harmonic choices, musicians engage in
experiential learning and accidental discovery on their instrument. Most musicians learn
the melodic concepts inherent within improvisation through experiential learning,
accidental discovery, and hours of listening and analyzing great solos. The process of
exploring and listening to jazz is an earned right of passage for musicians and its value
cannot be understated, but it can be enhanced and accelerated by understanding common
melodic phrasing concepts that exist within improvisation.
The application of melodic phrasing concepts helps to streamline the creative
process that beginning improvisational musicians use. Over the years, I have worked with
hundreds of intermediate level musicians who, despite having a competent understanding
of technique, jazz harmony, and their instrument, say “I don’t know what to play” when
faced with an unfamiliar improvisational setting. When faced with the dizzying array of
harmonic and melodic choices available, some people are unable to take the creative leap
necessary to just “jump in” to improvisation. Often these people develop the
misconception that they are uncreative or simply not cut out for jazz. On the contrary,
these students are certainly creative and their plight is not uncommon.
Many of these beginners are overwhelmed by the amount of choices and creative
decisions that occur while improvising. These beginners require even more structure in
their improvisation in order to streamline and facilitate creative decision making. These
musicians can benefit from the application of rigorous melodic phrasing concepts while
improvising. The application of melodic phrasing structures change the improviser’s
focus from “what” they are playing to “when” and “how” they are playing it. This
change in focus limits the choices that beginning improvisers face and allows them to
focus their creativity on simple, measurable goals:
Did they use the proper style elements?
Did they play in the correct place?
Did they play with melodic intent?
Learning melodic phrasing techniques before embarking on the technical and
harmonic side of improvisation can help musicians of all levels develop confidence, an
understanding of the language of improvisation, and the phrasing awareness necessary to
succeed at more technical jazz improvisation.

How To Use This Book

Virtually all of the resources that are presently available for learning beginning
improvisation focus on learning technique and harmony, while offering only limited
guidance on style, phrasing, creative content, and improvisational intent. Alternatively,
this book has been designed to teach beginning and intermediate level musicians the
phrasing and creative techniques that are needed to create outstanding solos, without

2
 Introduction: Constructing Melodic Jazz Improvisation

immediately focusing on the harmonic and technical aspects of improvisation. The first
eight chapters of this book exclusively demonstrate melodic phrasing concepts using the
blues scale, not the harmonic alternatives available during improvisation. The later
chapters in this book introduce harmony and exercises for technique only once the
melodic skills from the earlier chapters have been mastered.
This book is designed to function equally well as both a classroom textbook
resource for beginning jazz improvisation and as a self-guided tutor for melodic
improvisation.

For Individuals

This book offers a step-by-step method for understanding and exploring jazz
improvisation that is appropriate for beginning and intermediate level musicians. Each
chapter is progressively difficult and builds upon skills mastered in previous chapters.
Beginners should work through chapters slowly and in order to successfully improve
skills.
The book focuses on using the blues scale to develop the essential phrasing and
stylistic skills needed to progress to more advanced improvisation. Beginners should
work sequentially through the improvisational exercises in the book using the blues scale,
master each example solo, and create and compose their own examples where instructed.
Those wishing to expand their harmonic awareness of the blues can do so in the
Exercises for Continued Exploration areas at the end of each chapter. Enclosed with the
book is a CD. The disc features play-a-long recordings for improvisational practice and
demonstration solos for virtually every example solo in this book.
Beginners need to be patient as they develop the skills and habits necessary for
melodic improvisation. The process cannot be rushed. With dedicated practice, beginners
can expect it to take six to twelve months to master and internalize all of the concepts in
this book.

For Groups and Classes

The book has been designed to meet all of the established national frameworks
for music education. Throughout the course of this book, readers are encouraged to sing,
perform, improvise, compose, sight read, notate, listen, analyze, critique, and connect
improvisation to language and the arts. The book consists of progressively difficult
chapters that build the skills that musicians need to improvise melodically. At the end of
each chapter, the exercises for continued exploration encourage readers to listen and
evaluate jazz recordings, expand their technique with challenging exercises, and critically
discuss and evaluate the topics of each chapter.
This book is designed to be a companion for both first and second year
improvisation classes or ensembles. Musicians using this book will gain a complete
understanding of how to construct melodic phrases within jazz improvisation, gain
technical fluency within a twelve bar blues, and internalize the melodic phrasing skills
and techniques necessary to successfully transition to more harmonically focused

3
Introduction: Constructing Melodic Jazz Improvisation

improvisation. With dedicated practice, a class or group can expect to achieve positive
results in one school year using this book.

For Advanced Musicians

Advanced musicians have already developed the technical and harmonic skills
needed to move beyond the blues scale and apply the appropriate chord scale alternatives
while improvising. Often, musicians who posses technical skills may not have not
sufficiently developed phrasing and melodic skills. As intermediate and advanced
musicians work through this book, they should first play each exercise using a blues scale
in order to internalize the phrasing structure and then apply chord scales and harmonic
alternatives. Often, advanced musicians find it challenging to eliminate the technical and
harmonic aspects of improvisation and focus solely on phrasing and structure. This book
creates opportunities for musicians to practice the essential phrasing, motivic, and
melodic skills needed to excel at improvisation. All of the skills developed can later be
applied to any genre, style, or form.

I hope you find this book challenging and helpful in your exploration of jazz
improvisation.
Brian Kane

4
 Chapter One:
Articulation, Swing Feel, and
Stylistic Inflection
O N
The articulations and stylistic inflections that musicians use while improvising
have an enormous impact on the audible quality of melody. Articulation and stylistic
inflections add character, emotion, and rhythmic feel to phrases. In many cases, the
quality of a melodic idea is determined more by the style and ornament used than by the
actual notes a musician chooses to play. The use of stylistic nuance and articulation help
to form the musical personality of an improviser. In order to integrate appropriate stylistic
inflections and articulations into improvisation, musicians must work hard to make their
use habitual. The following series of rules and descriptions regarding articulations and
stylistic inflections apply to most common jazz styles. Every rule, especially those in
jazz, has exceptions but beginning musicians who work to make the following rules a
permanent part of their interpretation will notice significant improvement in their stylistic
maturity.

Articulation in Improvisation

The following rules for articulations in jazz can be applied to every instrument.
Though variations to these rules exist, beginning and intermediate level musicians who
make these rules a habit will significantly improve their style. The easiest way for
musicians to practice and improve articulations is by vocalizing, or saying articulation
patterns in different contexts. Vocalization helps musicians understand how articulations
should sound in different settings and encourages their habitual use. Words to help
musicians vocalize the articulations are included with each example. Throughout the jazz
idiom there are many variations for articulation with a swing feel. The following
examples represent some of the most common and practical articulations and will help
musicians create a style that is appropriate for the rest of this book.

1. Eighth notes followed by rests are staccato or short. To vocalize the following
eighth note pattern, say “Do-Dut” or “Too-Tut.”

Example One

“Do-Dut”

5
Chapter One: Articulation, Swing Feel and Stylistic Inflection

2. When articulating triplets that are all on the same note, articulate the first two
legato and the last staccato. When articulating triplets that change notes,
articulate the first legato, slur to the second, and make the last staccato. To
vocalize the following triplet pattern, say “Do-do-dut” or “Too-too-tut” for
repeated triplets and “Do-ooh-dut” or “Too-ooh-tut” for triplets on different
pitches.

Example Two

“Do-Do-Dut” “Do-Ooh-Dut”

3. When articulating eighth notes that start on a down-beat, articulate the first down-
beat legato, the next up-beat legato, and every following up-beat legato. Do not
articulate any down-beat other than the first. When eighth notes are repeated on
the same note, articulate all eighth notes legato unless followed by a rest. To
vocalize the following eighth note pattern, say “Do-do-ooh-do-ooh-do” etc. or
“Too-too-ooh-too-ooh-too-ooh-too” etc.

Example Three

“Do-Do-Ooh-Do”

4. When articulating eighth notes that start on an up-beat, articulate the first eighth
note legato and then every following eighth note on an up-beat legato. When
eighth notes are repeated on the same note, articulate them all legato unless
followed by a rest. To vocalize the following eighth note pattern, say “Do-ooh-do-
ooh-do” etc. or “Too-ooh-too-ooh-too-ooh-too” etc.

Example Four

”Do-Ooh-Do”

6
 Chapter One: Articulation, Swing Feel and Stylistic Inflection

These rules for stylistic articulations are notated in every example solo throughout
this book. Practice them in every example solo, but also try to make their use habitual
during improvisation.

Creating a Swing Feel in Improvisation

The use of a swing feel is an essential component of melodic improvisation. In a

swing feel, musicians interpret eighth notes and syncopations differently than in other
styles of music. A swing feel is virtually never notated. This type of stylistic
interpretation is left to the discretion of the musician and must become a habitual part of a
musician’s repertoire. The correct use of a swing feel will make musicians sound more
authentic and mature during improvisation.

Swing Eighth Notes

Eighth notes are not rhythmically even in a swing style. Eighth notes on down-
beats receive a greater subdivision of the beat while eighth notes on up-beats receive a
slight accent and articulation. When playing eighth notes in a swing style, musicians
should subdivide each beat into triplets.

First play the following measure with triplets:

Example Five

In order to create a swing feel, add ties to the first two notes of each triplet.

Example Six

7
Chapter One: Articulation, Swing Feel and Stylistic Inflection

Eighth notes played with a swing feel sound like example seven. In swing jazz at
slow and medium tempos the rhythms in example seven should sound the same if
properly interpreted.

Example Seven

The tempo at which a composition or solo is played effects the degree to which
eighth notes are swung. At slower tempos, it is not uncommon to exaggerate the swing
feel by further emphasizing the first of two eighth notes. At faster tempos the swing feel
of eigthth notes dimishes greatly and the notes return to a relatively equal subdivision.

Syncopation in a Swing Style

Interpreting syncopation in a swing style presents a unique interpretative

challenge to musicians. In a swing style, syncopated or off-beat notes can have different
stylistic articulations depending on the tempo of a song or solo. There are numerous
exceptions for the following examples, particularly in ensemble playing, but in general
these rules create authentic swing articulations on syncopations during improvisation.
In an up-tempo composition (usually faster than MM=112), off-beat quarter notes
in syncopation are articulated staccato or short. The following examples show two
rhythms that have the correct articulations notated for a fast tempo. In example eight, the
eighth notes of shorter rhythmic value on the down-beat are articulated with a legato
articulation while the quarter notes, of longer rhythmic value, are articulated with a
staccato articulation.

Example Eight

At slower swing tempos (usually slower than MM=112), the stylistic inverse
often occurs. Those notes that were previously articulated as staccato revert to a legato
articulation. Notice the different articulation markings in the same examples at a slower
tempo.

Example Nine

8
 Chapter One: Articulation, Swing Feel and Stylistic Inflection

Style Inflections in Improvisation

Jazz musicians use numerous stylistic inflections to enhance solos. There are a variety
of different ways to play and notate every type of stylistic inflection. Some of the most
commonly used stylistic inflections and notations are listed below.

Scoops- Scoops are perhaps the most common jazz inflection. A scoop is a bend
approach before a note. On wind instruments, scoops are typically created through
individual embouchure, slide, or valve adjustments. Universally, scoops can be
viewed as chromatic approach grace notes. Learning scoops through the use of
chromatic approach notes has significant benefits. First, scooping using a chromatic
note eliminates some of the significant intonation problems that can occur when
beginner and intermediate level wind musicians make changes to their embouchures.
Second, beginning musicians are able to efficiently scoop any note on their
instrument regardless of register. Third, all musicians, regardless of experience or
instrument are able to integrate the inflection fairly easily into their playing. This is
how scoops will be notated in this book:

Example Ten

Turns- To execute a turn on quarter notes, play a note and then rapidly play the next
ascending diatonic note. This is how turns will be notated in this book and how they
might be played:

Example Eleven

9
Chapter One: Articulation, Swing Feel and Stylistic Inflection

Glissandos- Glissandos are the result of a rapid ascending or descending of a diatonic or

chromatic scale. Glissandos are used to connect notes during improvisation. Glissandos
can be of any length or speed. Glissandos can be difficult to execute because they require
proficiency with either major or chromatic scales. Despite this technical difficulty,
glissandos are an important stylistic inflection. This is how glissandos will be notated in
this book and how they might be played:

Example Twelve

Falls- The typical fall starts with a note (that will be fallen off of), followed by a drastic
decrease in volume while playing a descending diatonic or chromatic scale. On brass
instruments, falls are played using half-valve or slide movements rather than focusing on
individual chromatic or diatonic notes. The key to an effective fall is that the loudest note
is the first and the softest note is the last. Falls can go in any direction, be long or short,
slow or fast. Falls moving in an ascending manner are often referred to as “doits” to
mimic the sound they create. Typically, falls are used at the end of phrases. This is how
falls will be notated in this book and how they might be played:

Example Thirteen

Trills- Trills are a rapid alteration between notes that are either a half-step or a whole-
step apart. Trills are not as common as the other stylistic inflections mentioned, but can
be effective when used conservatively. This is how trills will be notated in this book and
how they might be played:

Example Fourteen

10
 Chapter One: Articulation, Swing Feel and Stylistic Inflection

Shakes- Shakes are a rapid alteration of notes that are greater than a whole step apart.
The most common shakes use a minor third interval but can consist of any intervallic
combination. On brass instruments like trumpet and trombone, shakes do not always use
the same interval. On these instruments, musicians should move up to the next available
partial using as few valve or slide movements as possible. This is how shakes will be
notated in this book and how they might be played:

Example Fifteen

These stylistic inflections and rules for articulations will aide musicians during
improvisation. If the goal of melodic improvisation is to communicate using an
instrument instead of a voice, then stylistic inflections and articulations create the accent
and personality of that voice. Make the use of stylistic inflections and articulations a
habitual part of playing. Musicians should strive to improvise with a musical accent that
demonstrates a mature understanding of the feel and nuance of jazz.

11
Exploring the Variety of Random
Documents with Different Content
 MÁSODIK FEJEZET.

Hogyan történt Ignácz és Konstanczia megismerkedése. Megmutátása

annak, hogy ők is csak olyanok voltak, mint Ádám és Éva s mint Romeo és
Julia. Ők is csak a szerencsés véletlennek köszönhetnek mindent. Ignácz
nem messze áll attól, hogy Náczivá, Konstanczia, hogy Stanczivá fajuljon.
Kik voltak ők? s miért voltak honszerelmesek?

Sodrony Ignácz azon jó hirben állott, hogy otthonról is lehetne

valamije, s hogy két keze és egyetlen feje munkája után is
tisztességesen elélhetne. Az elsőre nézve nagy ur volt, az utóbbit
illetőleg lényegesen különbözött a nagy uraktól. Igaz volt-e a közhir,
nem-e? azt Pesten, hol ezer meg ezer ember van, ki maga sem tudja
miből él, minden este maga is elbámul, hogy mégis él, s minden
reggel azon busul, hogy ismét élnie kell, ezt Pesten bajos eldönteni.
Annyi igaz, hogy Ignácz ur egy nagy hirben álló n a g y h a z a f i
„oldala mellett,“ hites ügyvéd létére titoknoki (=irnoki) szolgálatokat
végzett; miért is a napnak használatlanul fenmaradt óráit kapta
szabad rendelkezéseül s mértékletes havidiját jutalmul. Egyébiránt
napról napra rettenetesebb „hazafivá“ fejlődött. Illő szakált s bajuszt
eresztett, hirlapi ujdonságokat olvasott, s ezen studiuma folytán a
kávéházi asztalok körül őt körülvevő, de nálánál – hallgatásuknál
fogva – okosabb vendégek előtt ugy varrta a magyar politikát, mint
akármelyik politikus csizmadia. Elmélkedései hasonlitának
kétkrajczáros szivaraihoz, melyeket valóságos iparpártoló
szenvedelemmel pusztitott: égtek, hamvaztak, piszkoltak, bűzlöttek s
keserüséggel teljesek valának.
Sok országos férfiuval Ignácz néhányszor már csaknem kezet
szoritott; annyi bizonyos, és erre akár meg is esküszik, hogy igen
sokkal beszélt; minél fogva a vidéken, hol született s növelkedett, s
melynek fiaival folytonos hazafiui összeköttetésben él, meglehetősen
nagy férfiunak tartatik, kinek országos hire még csak azért nincs,
mert l e s z ! Minden fáklyás zenénél ő vitte az első szövétneket,
ámbár – mint maga is megvallja – ilyen alkalomnál még soha sem
szónokolt. Ha kérdik: miért? nem szól; csak fejét rázza és
szánakozólag összehuzza vállait, mondván: hja!
Megyei gyülésekből s országos ügyeket tárgyaló más
összejövetelekből a világért sem maradna el. A zöld asztal
elnökségéhez legközelebb álló helyet ő szemeli ki magának;
legnagyobbakat a szónoklati witzeknek ő nevet, leghosszabbakat a
hazafiui fájdalomnak ő sohajt, leghatalmasbakat a lefőzésnek ő
tapsol. És kimondhatatlan boldog, midőn egy elkésett hazafiunak ő
tolhat alája széket, vagy midőn az egész gyülekezet szeme láttára
egy, a szónoklat által kiszáradt torok tulajdonosának ő adhat által
egy hajdu-assistentia által nyert pohár vizet. Szintoly boldog végre,
midőn a gyülekezet elnökéhez vagy egyéb fontos tagjához, szintén a
közönség szeme láttára, hozzá simulhat, füléhez hajolhat s ezekbe
besughatja: „Tens (vagy méltóságos) uram! egész nap jártam utána,
de nem találtam sehol,“ mely igénytelen szavakat ő azonban oly
arczkifejezéssel kisér a fülekbe, mintha legalább is azt mondaná:
„Ejnye, Laczi, kössön fel a hóhér, be pompás oratiót csaptál!“
Az utczán még talán senki sem látta Ignácz urat a nélkül, hogy –
a mire ő is sokat ad – jótékony czélu aláirási iveket ne hordozott
volna hóna alatt. Aláirókat minél kevesebbet kapott; no de az
ivtartók mindenütt azon szalmaszárak, melyekhez kétségbeesésében
kap hozzá a jótékony czél.
Azon kivül Ignácz az irodalom körül is bujkál. Több szerkesztőt
személyesen ismer, azt mondja; s ismerősei mindig megtudják,
mikor melyikkel találkozott, s melyik fogadta el köszöntését
legszivesebben, melyik tehát e szerint legderekabb ember közöttük.
A fiatal költőkről és journalistákról pedig csak per Marczi, Berczi,
Miska, Jancsi beszél; s ha épen akarna és kivánnák, akármennyi
ujdonsági czikket ki tudna mutatni, melyekkel tulajdonképen, és
hogy az igazat megvallja, ő kedveskedett az ujdonságok iróinak.
Minden hirlapi czikk azonban nem tetszik neki, különösen azok nem,
melyeket nem szokott olvasni, mint p. o. a nehezebb emésztésü
vezérczikkek. Ezekről, ha szó van, csak azt szokta mondani: „Hagyd
el, nem ér az semmit, szamár az a sok tudós – nincs bennök
agitatori szellem – csak olyan „doktrinér“ dolgokat ne irnának azok
az emberek.“ Akkor meg épen a guta környékezi, midőn a lapok
idegen nyelvü mondatot idéznek czikkeikben. Könyveket olvasni nem
szokott.
Ilyen volt Sodrony Ignácz bensőleg, polgári szempontból
tekintve. Emberi szempontból véve fel, fiatal volt, szerelem dolgában
fogékony, és magyar érzelmü hölgy karján, de csakis itt, ugy volt
meggyőződve, hogy a mennyország bérlett ki magának örökös
szállást.
Külsejéről rágalmazás gyanuja nélkül sokat mondani nem lehet.
Termete magas s hizottság hiányában előre görbült, háta kidüledt,
mint sokat ülő principálisok embereinél szokás. Fejének sok hasznát
lehetne venni, ha a charivari-irodalom és művészet nálunk is
divatban volna. Arcza ugynevezett éjjeli arcz, melyet nappal jobb
meg nem nézni; környékezete, a hol kellett s lehetett, bajusz és
szakál, meghagyva, a mint a természet előtolta; olló soha sem
bántotta; a mi meg is látszott rajta. Fejének haja hosszu volt, s a
szakállal együtt azon két sajátsággal birt, hogy inkább fekete volt,
mint barna, s hogy soha életében egyetlen egy szál sem
göndörödött még karikába tüzes vas nélkül. Nyakravalója csokrának
kötését senki sem értette, oly sajátságos stylban volt componálva. A
fekete attiláról azt állitja, hogy azt talán csak szemfödelének reá
ruházása alkalmával fogja másnemü köntössel fölcserélni. S a mikor
ezt mondja, mindig megemlékszik a halálról: epedőleg szemei közé
néz kedveseinek, ha épen velök van találkozása, megemlékszik a
jelen nem levőkről, s kedélye elborul, mint sok más becsületes
érzékeny kebelé. Testének egyéb részéről nem szükség szólanom,
hogy bebizonyitsam, miképen Ignácz tetőtől talpig érdekes alak volt.
S az nem lehet, hogy ezen érdekes jelenségen, ha másnak nem
is, de legalább valakinek szemei meg ne akadtak volna. Részemről
az első fejezetben mondottakból is sejtettem már ilyesmit; nem
tudom, mint éreznek e tárgyban olvasóim. Egy levelet hozott a
házmesterné, mely nála tétetett le Ignácz ur számára, félig titkon,
ismeretlen nőszemély által. Ez nyomára vezethet a „turpisságnak.“
 Miképen jutott a levélhez? Nem lehetetlen ugyan a mai világban
sem, midőn már az „elisir d’amore“-féle italkák kimentek divatból,
hogy valami metaphysikus uton jutott a levél birtokába; azonban
igen valószinü, hogy ennek egyszerüen prózai és természetes
előzményeinek kelle lenni. Mióta a „sorsok, véletlenek, rejtett
ajtócskák és veres haju intrigánsok“ illendőképen kikaczagtatnak:
azóta igy történik ez nem csak az életben, hanem az irodalomban is.
Ignácz természetes uton kapta a levelet.
A szinházban operát adtak. Ignácz, a titoknok, maga sem tudta
miért, az operában iparkodott legtöbbet élvezni látszani. S ebben
annyira ment, hogy otthoni magányában több izben el is akart már
néhány áriát kezdeni, de hangja mindannyiszor a Zsobri nótájára
csapott át. Szerető fecsegők- és fecsegni szeretőkre nézve az opera
igen kényelmes mulatság. Feszült figyelem nem kell, s a történet
fonalának elvesztésétől nincs mit rettegni.
Ignácz jelen volt az operán. Nem sokat járogatott fel s alá, nem
sokat tapodta mások lábait, hanem rápillantott egy zártszékre,
melyre máskor is szokott pillantani, s nem látván rajta senkit,
átellenes irányban a földszinti nézőtér falának dülve, megállapodási
pontot vett. Pillanataival az üres zártszéket őrizte.
Alig telt belé néhány percz, s a zártszéknyitóné vezérlete alatt két
hölgy tolongott be, s csakhamar lecsattant a két zártszék, melynek
egyikére a terjedelmes nagynéne, másikára a szikár unokahug
telepedett le.
Ez volt ama Konstanczia, kivel már régóta ijesztgetem
olvasóimat. S ha látták volna személyesen ezen kisasszonyt, miként
én láttam: akkor megismerhették volna Ignácz izlését. Az izlés
különféle, azt mondják, s ezen izlést különösen lehete különfélének
mondani. Kimondhatlan gonddal fésült fej, gyermekded fodrozattal,
melynek szine ragyogott, mint a fénymáz; tul a rendén czifra és
tulipános öltözet, s átalában annyi mesterkéltség, hogy általa a
természetes bájak minden legkisebb maradványa is elüzetett. Ha
Konstanczia életkorát ötvenre szabták oda fen az egek
hatalmasságai: akkor ő a jelen perczben már megette kenyerének
javát. Fájdalom a harminczon tuli alkony felé látszott már élete napja
leereszkedni. Elég durvaság ezt tőlem ily nyilvánosan kimondani.
De durvaságomért teljesen kiment Ignácz nemes
gondolkozásmódja. Nem egyszer mondá ő, hogy az élet keserü
tapasztalásai (saját érdekében kivánom, nehogy valaki utána járjon
e tapasztalásoknak) már régen megtaniták, miszerint nem
szépségben, nem fiatalságban keresendő az élet kéje s az asszonyi
nem által eszközlendő boldogság kutforrása, hanem a hölgyek
szellemi felsőbbségében. S a mi Konstancziát illeti, ki a szinház 10 év
előtti fölépitése óta csüggedetlen buzgalommal frequentálja azt, róla
már sokszor hallotta s régen sejtette, hogy társalgását élvezni annyi,
mint a teremtés remekét, az emberi szellem nagyságát bámulni, s
honleányi buzgalmu beszédeit végig hallgatni több, mint egy egész
évi divatlapi folyam vezérczikkeit egy huzomban végig olvasni, és
végre országgyülésre beillő lelkesedését nézni bizonyosan nem
kevesebb, mint édes magyar hazánk boldog jövendőjét elérve, két
tenyerünkön hordozni.
Szorosan véve a dolgot, ugy áll a mai világ s k i z á r ó l a g hir- és
divatlapjaink által mivelt és nevelt asszonyaink és férfiaink szellemi
vágyódása, hogy Ignácznak rosz néven venni nem is lehetett, ha
Konstanczia hirhedett tulajdonai által egészen elbájoltatott.
Lehetetlen volt vele minden áron meg nem ismerkednie, s már
régóta leste az alkalmat vele közelebb viszonyba jöhetni. Az üdvöt
vagy kárhozatot méhében hordó pillanat megérkezett. „Most vagy
soha!“ kiálta fel Ignácz, a mint Konstancziát megpillantá, s elővette a
vele szomszédos zártszék jegyét, melyet reggel óta hordozott
zsebében, s ment!
Egymás mellett ültek Ignácz és Konstanczia, először életökben!
Mély értelmét e szavaknak csak azon keblek fogják megérteni, kik
már egyszer epedtek „birhatatlan“-ért. Egyenesen, merően,
mozdulatlanul ült eleinte mind a kettő, mint két kő szent. Ignáczban
a dicsért szellemi fensőbbségnek megélvezési vágya furta a
kiváncsiságot. Mindenütt nehéz a kezdet. Ignáczot a boldogság
előérzetének fellobbadozó lángja ugyancsak fűtötte belülről. Első
szava nem is volt más, mint ez:
„Ah! nagyon, rendkivül nagyon meleg vagyon!“ s egyet törült
homlokán. A szavak ugy valának intézve, hogy a kisasszony
magához intézetteknek is vehette azokat, nem is, a mint jónak látta.
De a kisasszony sokkal inkább tudta az illedelmet, semmint ezen
reflexióra egy előttünk ismeretlen gondolatnál egyebet teremjen.
Mindazáltal fölemelé kissé két karját s egyet igazitott két
karpereczén. Nem tudom, volt-e Ignáczban annyi lovagias
becsületérzés, hogy illendően észrevette volna azokat.
Ignácz uj ostromnak indult.
„Oh, mi fölséges ária!“ szóla ismét remegő hangon. Ez már
inkább szakba vágó észrevételnek látszott a kisasszony előtt. Kissé
félre is pillantott, ekkor találkoztak szemei az ignáczi szemekkel.
Ignácz szinről szinre látta azokat. Világos zöldet sugárzottak ők; de
Ignácz azzal biztatta magát, hogy nappal bizonyosan sötét kéket
mutatnak. A kisasszony azonnal le is kapta azokat, s az áriát kereste
velök a szinpadon, mely meg lőn dicsérve.
Ignácz kétségbe kezdett esni e hallgatagságon. Csakhogy még
nem tudta, önmagát szidja-e vagy mást?
„Nagysád mindig ily szótalan?“ kérdé vég elszántsággal.
Konstanczia kissé körülnézett, mintha kételkednék, vajon igazán
hozzá s nem máshoz intéztetett-e a kérdés; azután meggyőződve,
hogy az nem lehet más, mint ő, le nem irható nyájassággal fordult
barna fejecskéjével (ő képzelte fejecskének) Ignácz felé, mondván:
„Különös szokása az az emberi nemnek, tisztelt kegyed! hogy
midőn hallgat s nincs kivel beszélnie, rendesen szótalan. (Ignácz
csodálkozik.) Igen, rendesen szótalan. Egyébiránt én azt tartom, s
ezt komolyan mondom, hogy a mily nehéz feladat valóban ez nőkre
nézve, teljesitése szintoly dicséretes. Ön is tudni fogja: minket
hölgyeket azzal vádol a férfiuság, hogy kissé csacskák vagyunk.
(Ignácz megrémül a vádon s dicséretes kivételekről akar szólani.) És,
és, megvallom, a gonosz férfiak ezen vádja nem is egészen
alaptalan. Részemről az igazságot még az ellenféltől, igen, az
ellenféltől is, szivesen elismerem s elfogadom. (Ignácz elismeri az
érdemet.) Mindazáltal én fölötte szeretném, ha hölgyeink, hazánk
hölgyeit értem, (Ignácz is érti) kissé bővebb beszédüek volnának.
Önnek bizonyosan volt alkalma, oh én nem kételkedem, nem
ismerem ugyan a férfiakat, de, no de, mondom, önnek bizonyosan
volt alkalma sok magyar hölgynél észrevennie, hogy társalgásuk oly
darabos, oly nehézkes, oly, ah, én nem is tudom, minek mondjam.
(Ignácz sem tudja.) Pedig tőlünk várja e tekintetben a haza jobb
jövendőjét. A nő a leendő családanya, a férj boldogitója, a család
éltető szelleme, s a többi. De a nőnevelés hazánkban! (Ignácz
hasonlót akar állitani a finevelésről.) Én is voltam n é h á n y é v
e l ő t t (ezt igen futva mondta ki a kisasszony) egy hazai nőnevelő
intézet növendéke. Istenem, minő rendszerek! Oh ha akkor ugy látok
a világba, mint most! (Szünet. Ignácz vigasztalni akarna.) Csak
későbbi folytonos elmeképzés és ernyedetlen szivnemesités által
sikerült pótolnom az elmulasztottat. Novellák, költemények,
szinbirálatok és különösen a komoly honleányi kötelességekre intő
czikkek nem, oh bizony nem voltak reám nézve haszontalanok.
(Ignácz nem tudja megfogni, miképen is lehetne ezen kételkedni.)
Most legalább ott vagyok már, hogy néha-néha egy szende kis
verset… (Itt megáll a kisasszony, és azután megijed.) De bocsánat,
minő bohóságokat fecsegek én itt egy teljesen ismeretlen ur előtt,
oh én könnyelmü és vigyázatlan!“ (A szemek lelapulnak, s a
kisasszony teljes szeméremmel a virágleveleket sepri le kezével,
melyeket beszéd közben ölébe tépegetett.)
Ignácz sokat várt, de annyit nem, mint a mennyit kapott.
Legalább hat hirlapi czikk kivonatát hallotta elpergetni a s z ó t l a n
hölgy által. Érezni kezdé a szellemi fensőbbséget.
„Ismeretlennek?“ vága közbe Ignácz rögtön, a mint lehetett. „Oh
ne mondja e szót nagysád! Ismeretlen, az vagyok igen, mert oh
hiszen engemet senki sem ismer. (Konstanczia ellenkezni akar s már
is bánja szavát.) De hiszem Istenemet, nem leszek az soká. Nagysád
észre fogja rajtam venni, hogy gyönyörü szavainak, a kebel mélyéből
fakadó érzelempatakja ezen jobb világba andalitó csörgésének
meghallgatására teljesen érdemes vagyok. Mi férfiak oly
boldogtalanok vagyunk Pesten, teljesen kizárva a nemesebb hölgyek
társaságából. Falun ez egészen más; ha haza megyek, ott minden
női szem rám néz. De ők vágyaimat ki nem elégitik. Oh pedig mi az
élet nők nélkül! Van szerencsém magamat előlegesen bemutatni: én
Sodrony Ignácz ügyvéd és házi sekretarius vagyok.“
Konstanczia még csintalanabbul mosolygott, azután az illető
vonalban felnézett Ignácz szemeibe, melyeket kékeknek látott, holott
azok éjjelnappal zöldek voltak.
„S azt hiszi ön – mondá a mosolygó – hogy én ezt igazán nem
tudtam? Régóta van szerencsém önt távolról ismerni, s ön élete
pályáját bálokban, szinházban, megyei gyüléseken, stb. figyelemmel
kisérni. Csak próbára akartam tenni: vajon… vajon… ah, nem merem
kimondani… vajon fölfedezi-e magát nekem?“
„Lehetséges-e? Vágyaim legszebbike teljesedésbe megy-e? Tehát
volnának előérzetek a világon? S mig én a rögös honfiui pályán
haladok, éjjeleket átvirrasztva, gondok között, jutalom reménye
nélkül, mellőzve, hátra téve, puszta önérzetre támaszkodva:
(Konstanczia örvend a tulipános phrasisoknak) addig engem a
honleányok legbájlóbbika figyelmére méltat, figyelmére! Oh, s én
mennyi szépet s jót hallottam itt-ott zengedezni nagysádról, s
mennyi kínteljes erőködésembe került a visszavonulás. Áldva legyen
a „szerencsés véletlen“, mely most összehoza bennünket!“
Mennyi volt igaz a kölcsönös bókokból, mennyi nem, azt ők
tudják legjobban. Mind a kettő hazafiui érzelmeit használta fel
hóditásának eszközeül, s ilyen ember van akárhány a lánglobbanásu
hazában.
 Kis szünet állott be, s ennek be kellett állnia, mely alatt Ignácz
Konstancziát nézte, ez pedig nézette magát amaz által. Ilyenkor
támadnak a vágyak, epedések és kivánatok.
Konstanczia megszólalt, nagynénjéhez fordulva: „Nénikém, van
szerencsém bemutatni Sodrony urat!“
„Ah!“ válaszolt a nénike s ezzel mindent kifejezett.
Ignácz ur Konstanczián keresztül a nénike elé nyujtá bókját.
Most már nem fogytak ki a beszédből. Ignácz kérdezte
Konstancziától: ismeri-e azt a kráglis bárót ott a veres páholyban?
azt az egyszerü tudóst ott az egyszerü páholyban? ezt a nagy férfiut
a földszinten? azt a hires mazurtánczos divatlapszerkesztőt a
zártszékben? (kinél jobban csak Ignácz járja a mazurt) stb. stb. De
Konstanczia mindent ismert, mindent tudott, minden egyénre egy-
egy szeretetre méltó kis rágalmazást ruházott, a mit Ignácz
véghetetlen szellemdusságnak talált.
Lefolyt az idő, isteni mulatság között. Vége az lett, hogy Ignácz
karon fogva kisérte haza Konstancziát. Haza érve, meghökkentek,
hogy már otthon vannak. Megállottak. Mind a kettő szólani akart; de
nem tudott.
„Náczi!“ kiálta fel végre a hölgy, karját kinyujtva.
„Stanczi!“ rebegé a férfi, a kar végének keztyűjét ajkához vonva.
A „nagysád“ örökre számüzöttnek látszék. Rendez-voust nem
határoztak; de más nap reggel Ignácz egy levelet kapott, melyről
már fen tevék emlitést, s mely betűről betűre igy szólott:
„Tiszteltt kegyed, reszkettnek kezeim midőnn, tolho nyulok.
Előszer történik életembe, hogy férfiuho irokk. De bátorságot vettem
magamnak. Magyar Leány létemre valódi gyávaság volna tőlem
bátorsággal nem birni. Vannak szomoru pillanataim, melyekbe az
egész világtul busan, elfordulok, nem hijába mondja az én kedves
Kövessy Kálmánom:
 „Nem öl hiuz hiuzt, sem róka rókát
Nem ejti meg:
Vagytok hiuznál, rókánál, vadabbak,
Ti emberek!“ (Oh ugy van!)

Gyönyörü sorok! Vajon tudja-é, kicsoda ezen Kövesy Kálmán? Oh ez

nem uj, ez gyakorlott régi tol! Ne gyanicson azomba Kegyed czélzást
az utóbi két sorba. Vannak az emberek között is dicséretes kivételek.
Itt már czélzás van: vajon észre fogja-é kegyed venni? kiváncsi
vagyok. Tulajdonképen nincs semmi irni valóm, hanem azért ne
gondolja kegyed hogy csupán stylusomat akarom itt kegyednek
bemutatni. Oh nem.

„Megátkozott a sors engem

Kegyetlenül!
Érző szivet dobott belém
Átokjelül!“ (Hanem ezt csak Kövessy mongya.)

Máskor majd az én kedves Hiadoromból idézek egy pár sort,

verseinek nagy részét leirtam magamnak, hanem ezt csak 4 szem
közt mondom. Nem szeretném ha ő megtudná falusi magányában,
hogy „főrangu hölgyével“ ketten vagyunk, a kik szeretytyük. Most
olvasom a derék Schultz testvérpárnak (melyet személyesen is
ismerek) derék munkáját: „A Szűz legszebb czélja.“ Van jövendője a
magyar hölgyvilágnak is. Vajon emlékszik-e még kegyed a mult tél
egyik báli alkalmával rajtam volt veres bársony mellénykéjü ruhára, a
kit a „F. Divatlap“ képe után csináltam. Ma ujra megnéztem, abba
voltam mikor kegyedet először megláttam. Boldog idők. Ha kivánja,
megmutatom kegyednek egyszer. Álgyon meg minket a három Isten!
K r a n c z K o n s t a n c z i a m. k.
1) U t ó i r a t . Ne haragugyon, hogy oly rosszul irtam, nagyon
siettem és rosz a tollam. K o n s t a n c z i a m. k.
2) U t ó i r a t . Ma este 7 órakor Kasper tánczmesternél leszek a
szélutczában Donerházba 2-dik emelet, tánczpróbán. De kegyedet
hivatalos foglalkozásai fogják meggátolandani. Ugy-e? S t a n c z i m.
k.“
Igy hangzott a levél, mely Ignáczot oly boldoggá tevé.

HARMADIK FEJEZET.

Náczi és Stanczi teljesen értik egymást. Nyilatkozatokra kerül a dolog. A

történet folyama rohanásnak indul, mindaddig, mig ismeretlen tájakon
egészen el nem vesz. Tapasztalni fogják e fejezetből az olvasók, hogy
egyik legmegbecsülhetlenebb tulajdona sok elbeszélőnek az utolsó
fejezetek irása, a befejezés és elnémulás.

Midőn Ignácz az egész terjedelmében közlött fentebbi levéllel

szállásáról hivatalos óráiba rohant, már akkor el volt határozva
lelkében, hogy azt nem mutatja senkinek, egész nap lementéig
hallgatag, néma, komor és sötét lesz, és csak midőn az est közeleg s
az ünnepies öltözködés órája megjelent, fogja enyelgően nyájasra
szoktatni érzelme képviselőit, arczvonásait. Már akkor elhatározta,
hogy szebb, kedvesebb, játszibb kedélyü levelet annál, mely az ő
kezében van, soha senki sem olvasott. S ha igaz ama német
közmondás, miszerint az ur Isten a szivre néz, nem pedig az
orthographiára, lehet, hogy Ignácz nem ámitotta véleményével a
világot. „Mennyi finom fordulattal teljes az – gondolá magában – és
mennyire szeszélyes elmésséggel csattan a végén a meghivás! Oh,
ilyenre csak hölgy, csak ő képes!“
Azt is elhitette magával, hogy ebéd után azonnal Kövessy
Kálmánra adja magát, s kedvnyerésül, elmederitésül és meglepetésűl
betanul belőle néhány strophát. Továbbá lelke minden erejével
iparkodott a levélben emlitett veres bársony mellényü báli ruhára
visszaemlékezni, melyben Konstanczia először látta Ignáczot; s az
emlékezés annyiban csakugyan sikerült, hogy a ruháról ő is azt hitte,
mikép az gyönyörü lehetett. Végre feltette magában, hogy
esküdjenek bár össze ellene a világ minden principálisai és
titoknokot tartó emberei: neki ez este hivatalos foglalkozása nem
lesz. Igenis, nem lesz! sőt mi több, ilyenkor különben sem volt soha
semmi dolga.
Hogy a várva várt est bekövetkezett, szükségtelen elmondanom.
Mind a mellett, hogy Ignácz a délutáni időnek rá nézve rendkivül
lassu haladásából már azt hitte, hogy az est csak másnap reggel fog
Pestre érni, az est mégis megjelent szokott időben. Oh, de mit nem
hisz el mindent a szerelmes ember!
A szélutczának egy második emeletében egy tánczmesteri,
bocsánat! tánczmüvészi szállás várta vendégeit. Szállás alatt egy
ajtót, két ablakot s ezeknek közötte egy sovány butorzatu szobát
kérek értetni. A tánczmüvész ur is szobaur volt.
A szoba tetejéről lecsüggő vilárnak négy szál gyertyája közül még
csak az egyik volt meggyujtva. Jele, hogy a vendégek még nem
érkeztek meg.
Egy széken, mely a kályha és ágy közötti sutba volt beplántálva,
egy bozontos szemöldökü, sörszinü öreg hegedűs ült. Jele, hogy a
vendégek már itt lehetnének. A vén hegedűs ismeretes pontosságu
ember. Fiatalabb korában, mikor még a pesti német szinházin
floribus egymaga volt szinház a magyar fővárosban, az itteni
zenekarnak volt tagja, hol trombitása, hol fagottistája. Most, öreg
napjaira, midőn számos családja is van, a sörben is telhetetlen, a
szeme is mindinkább gyengül, a német szinházból kimaradt s a
fővárosi tánczmüvészek leczkéin rontja hegedűjét. Egy taktust tizszer
is el kell kezdenie s ismét abban hagynia, mig a növendékek utána
járni képesek. De már nagyon birja a szükséges phlegmát.
Pontosságáról hires. Mikor a szobába lép, mindig akkor veri a hét
órát.
Legelső, a ki belépett, Ignácz volt. Tetőtől talpig feszes ünnepi
ornatusban. Ha lefestetné magát a műkiállitás számára: bizonyosan
igy öltözködnék fel. Ignácz ugyan talán még soha sem volt e helyen;
de lehetett-e Konstanczia szeszélyesen elmés meghivásának nem
engednie? annyival is inkább, mert tudta, hogy az ily tánczpróbákon
különben is minden tisztességes frakku „fiatal“ szivesen láttatik. S ő
némileg ismerős is volt a tánczművészszel. Ez egyszer Ignáczot is
felszólitotta sok mással együtt, csinálna neki egy ujonan feltalált
magyar tánczának nevet. De nem minden ember dr. Bugát, hogy
nem egy, hanem 40,000 uj szót csináljon. Ignácz sem csinálta meg a
szót; hanem azért emlékezhettek egymásra, igy gondolkodék Ignácz.
A tánczművész leczkéi mint legmagyarabb szelleműek valának
hirnévben gazdagok. Csupa magyar fiu, leginkább jurátusok és
kereskedő segédek, tanultak tőle az otthoni esti előadáson; csupa
attila s aranyrojtos nyakkendőből állott a tánczbeli viselet. Ezen
finövendékei kedveért a derék és lelkes tánczművész néha napján
hölgyeket is hivott meg, összeszokás végett: nagyrészt csupa német
varró leányokat, ezen pesti grisette-fajt, melynek csacskasága
azonban a magyar nyelv szépségeivel is igen hamar megbarátkozik.
Ilyen estélyek ünnepek voltak. Ilyenkor ki volt hirdetve, hogy a
szoba ki lesz világitva, azaz: négy szál gyertya égend a luszterben, s
hogy zene is lesz, azaz: a vén hegedűs elfoglalandja sutját a
kemencze mellett.
Ignácz a félhomályu szobába érve, nehéz szivvel várta a
történendőket. Az öreg művész azonnal szóba állott vele, a drága
időn és inségen kezdvén a dolgot, mikhez hasonlókat – pedig már
láthatja a tens urfi, hogy vén ember szól – de még soha-soha nem
látott. A kenyeret 25 garason adják; a disznózsirnak fontja fölment
egy forintra. Hallatlan uzsoráskodás! No hiszen lenne csak ő törvény
és igazság – ugymond – majd megmutatná ő, hogyan kell a sok
gazemberrel bánni. De a törvény és igazság más kezekben van, a
mit fájdalommal vesz ugyan észre, de róla egyátalában nem tehet,
stb.
A művész lelkesedése s komoly haragja mindinkább pirossá tevé
arczát, mindaddig, mig egy hatalmas köhögés nem jött közbe, mely
arcza szinét a lehető legnagyobb pirossággá fejleszté s
veszedelmesen izgató szavait egészen elnémitá.
 Egy álmos szolgáló vetődött a szobába, ki meggyujtá minden
gyertyaszálát a vilárnak. És lőn világosság!
Ez alatt néhány uj vendég érkezett meg, köztök két ismeretes
alak, két novella- és versiró, szóval költők, kiknek studiuma: élet- és
emberismeret, az irodalmak és nyelvek használatba vétele nélkül.
Studiumaiknak tánczpróbán, minden Palotára való kiránduláson,
minden városligeti „népünnepen,“ különösen pedig a kávéházakban
szoktak hosszu képekkel neki állani, s az összes hazát s boldogságát
mindenütt vállaikon hordozzák. B u s k o r á n y i Márton volt az egyik,
K é j f o h á s z i Mihály volt a másik. (A vezetékneveket, ugy látszik,
magok csinálták, a keresztneveket a pap adta nekik.) Büszkén
tekinte széjjel a két költő. Velök jött Z w i e b a c k Jenő, egy pesti
német lapnak magyar ügyekben referense; tollának a tánczművész
hire s kelete sokat köszönhet, a toll tulajdonosa a hir és kelet
birtokosának nem kevesebbet. Értik egymást.
Nyilik ismét az ajtó. Jöttek a hölgyek, csoportosan tódult be a
szépnem, mintha csupa szemérmeskedésből a házmesternénél
várták volna be egymást. Mi azonban nem bizonyos. Velök jött
néhány elegans boltsegéd, kik páholyba is beillettek volna. Ezek az
őranyák szerepét viselék, minthogy ezen genreből a hölgyek között
alig lehetett volna egynél többet kiszemelni.
A szépnem soraiban ragyogott Konstanczia is, kit Ignáczunk,
képzelhetni, hogy sokkal előbb vett észre, mint mi. Elébe szaladt.
Konstanczia el akart pirulni s ruhájára nézett le. Azon veres bársony
mellényű ruhában volt, melyben – mint a levélben megirta –
legelőször látta Ignáczot. Ez azonnal észre is vette a dolgot, s neki
bátorodva szabadságot vőn magának a legszebb reményekre érezni
magát feljogositva. Ezt ő ilyeténképen fejezte ki: a felső öltönyeket,
a kalapot lekapkodta imádottjáról, miközben Kövessy Kálmánból e
sorokat sugá fülébe:

„Mért busuljak én napestig

Hasztalan?
Tán azért, ha a nap elment,
 Este van?

Konstanczia észrevette, megismerte a sorokat, és boldog volt,

mint Ignácz, mikor a bársony mellényt megpillantotta. Mikor két sziv
eltalálja egymás titkos óhajtását, az nem is lehet másképen. Ezután
a szerető pár összesugdozott holmit a beállandó tánczot illetőleg.
Konstanczia e helyen nem volt uj jelenség, minélfogva bizalmassága
az ismeretlen Ignáczczal aligha föl nem tünt a rendes tánczosok
között.
Minden készen volt, s nyughatatlan, mint harczba menő bátor
sereg. Az öreg hegedűs pengetni kezdé műszerét.
Csak a társaság lelke és locomotivja hiányzott, a derék és jeles
tánczművész.
„Vajon hol maradhat oly soká?“ kérdezték itt-ott a szobában.
„Ne aggódjanak; bizonyosan valamelyik tánczleczkéjén késett el
véletlenül“, igy világositá fel a dolgot az okos és szellemdus
Konstanczia.
Már hinni kezdék átalánosan, midőn az ajtó rögtön nagy zajjal
benyilik. S egy sovány kis ember, bokáig sárosan, homlokig izzadtan,
tetőtől talpig átázva rohan be a szoba kellő közepére.
„Ah! eső esik! nincs esernyőnk!“ sikoltozának mindenfelé a
megszeppent hölgyek.
„Megbocsásson nagyságtok! Jó estét, uraim és hölgyeim!
Buskorányi ur, Kéjfohászi ur, és Herr von Zwieback, üdvözlöm
önöket! (Kölcsönös kézszoritások.) Fogadják bókomat mindnyájan.
Vigasztalhatlan vagyok, kétségbe vagyok esve, soha ily skandalum
nem ért! Képzeljék önök, haza felé indulok, jókor indulok, hogy
valahogy az itteni kedves, mondhatom, legkedvesebb
tánczleczkémről el ne késsem, s alig érek ki a kapun, szakadni kezd
az eső. Az eső, uraim! de ugy, hogy ilyen szakadást még soha senki
nem látott. Becsületemre mondom! Iszonyu embarrasban vagyok az
utczán. Mit csináljak? Visszatértem a házba, honnan kiindultam, s
esernyőt kértem kölcsön. A hatvani-utczától egész idáig vert az eső,
fiakkernek se hire se hamva sehol, s ime önök látják, mily
deplorabilis állapotba jutottam! Oh hallatlan! Bocsánatot kérek.
Tüstént készen leszek.“
S a derék tánczművész egy zugba szökött Minthogy más szobája
nem volt, itt vala kénytelen sáros topánjait tisztákkal fölcserélni. A
hölgyek közül egy sem nézett oda.
„Tehát, ha ugy tetszik, kezdjük. Musik!“ kiáltá a derék
tánczművész, a mint felkészült.
Intés, taps, hegedűhangolás egymást követék
figyelemébresztésül. Körbe állanak, a kik már összeszövetkeztek.
Buskorányi Márton, mint máskor is tevé, Konstancziát
különbözteté meg, s feléje hajolván mondá:
„Kisasszony, szabad kérnem?“
„Köszönöm, már avandsirozva vagyok,“ felelt röviden a
kisasszony.
„Már… avan… zsirozva van!“ csodálkozék Márton, kinek még soha
senki kosarat nem adott. „Vajon kivel lehet?“ gyötrődék magában.
Ignácz előállott. Ki az? kicsoda ő? kérdezték mindnyájan. Nem
ismerte senki.
A körtáncz befejeztetett. Utána társalgó jött. Most Kéjfohászi
Mihály próbált szerencsét a kapós kisasszony körül. Szóról szóra ugy
járt, mint barátja. Ismét Ignácz volt a nyertes.
„De hát ki ezen ember?“ igy fakadtak ki már kissé hangosabban,
a mint találkoztak, a kosaras tánczosok. Zajongtak, tomboltak és
mérges pillanatokat lövelltek szerteszét, különösen Ignáczra. A derék
tánczművész félni kezd, hogy jó hirnevü tánczpróbáit véletlen
összekocczanások rosz hirbe hozandják, s az illetők felé fordulván,
összetett kezekkel igy rimánkodik: „Buskorányi ur, Kéjfohászi ur,
kérem, az Istenre kérem! kiméljék meg intézetemet. Nálam minden
tisztességes embernek szabad bejövetele van!“
De az emberismeret után sovárgó költők már nem hallgatnak
szóra, már boszu forr keblökben, már a legvégsőre vannak elszánva.
Buskorányi ur Ignácz felé tart.
„Uram! egy szóra.“
„Tessék.“
„Uram, ön itt ismeretlen.“
„Itt? Talán nem egészen az,“ jegyzé meg a boldog Ignácz némi
titkos czélzással a hölgyek közé pillantva.
„Értem; ön Konstanczia kisasszonyt érti.“
„Nem, oh nem, a világért sem – szerénykedék a fölfedezett
gondolatu Ignácz – ő még nem ismer engemet e g é s z e n .“ (Épen
akkor pillantott ide Konstanczia, és szemei elragadtatást
sugárzának.)
„Uram! száz szónak is egy a vége – folytatá a bősz Buskorányi –
egyenesen ki kell mondanom: ön vakmerően sérti a társaság
illedelmi szabályait, ön minden tánczra előlegezi, vagy, mint ő
mondja, avandsirozza a kisasszonyt; ez sehol a világon nem járja;
uram, ki kell mondanom, ez vakmerőség, nem, több, ez… ez…
szemtelenség!“
Az utolsó szóra, mely mint a villám csapott le, átalános zürzavar
támadt a szobában. A derék tánczmüvész kétségbeesése tökéletes.
Soha, de soha az ő tánczpróbáin ily botrányos valami nem történt;
ha ennek hire terjed: egész életére tönkre van silányitva. A német
lap magyar referensét, Zwieback urat kérve kéri, felejtse a mit itt
látott és hallott, s addig nem tágit kérésével, mig ez meg nem igéri a
felejtést. Hasonlóul rimánkodik azután az összes vendég sereg előtt.
A hölgyek szétszaladnak s ijedezve suttognak a mellékpamlagokon.
Néhányan irigylik Konstanczia szerencséjét, ki ennyi zavart volt képes
okozni. A magyar érzelmü boltsegédek a feleselők körül publikumot
képeznek s az erősebbnek látszó megtámadó javára mimikáznak,
egyhangulag mondván: „Ugy van, szemtelenség!“
Ignácz jéghidegen állott meg, napoleonilag keresztbe font
karokkal, s csak ezt mondta a megtámadásra:
„Legyen ön bárki: megvetem önt!“
„Hah! ismétlem – itt az egész tisztelt társaság előtt ismétlem – ön
szemtelen!“
„Ön ismétli? Ismételheti miattam akár hetvenhétszer.
Mindannyiszor higgadt természetemnek fogja ön köszönhetni, hogy
közbe nem sujtok!“
„Mit? sujtani? ön sujtani akar? Ah ez brutalitás, ez több, ez sok!
Tánczmester ur! vagy ő megy el, vagy mi maradunk!“
Konstanczia ekkor már fölszedé felöltönyeit, haza készülvén.
Ignácz meglátta.
„Megelőz ön, uram, kérésével. Van szerencsém jó éjszakát
kivánni. Isten önnel, tánczművész ur!“
Mentek. A szoba lecsendesült. A kalandszomjas Buskorányi hősi
viselete megcsodáltatott, mit ő azonban igen természetesnek talált
maga részéről. Az eltávozottakat kinevették s a mulatság folyama
előbbi rendes medrébe tért vissza.
Ignácz csupa gondoskodás volt. A pitvaron a tánczművész
kifeszitett esernyőjét kapta egyik hóna alá, a másik alá Konstancziát
vevé fel.
Ut közben kevés szóváltás történt, de fontos. Az eső szép
csendesen zuhogott a sötét utczákra, melyeknek csendébe e halk
suttogások szabadulának ki:
„Stanczi!“
 „Náczi!“
„Ön velem jött?“
„E kérdés!“
„Ön engemet igazán szeretne?“
„E kérdés! Hanem ugy látom, ön csak fölém tartja az esernyőt,
mig önmaga egészen megázik!“
„Oh, mi e csekély viz ahhoz képest, mit önért gyönyörmosoly
között akármikor szivesen eltürnék! Önért, ha kell, akár a dusvizü
Dunába is ugrom!“
„Ah, Náczi! Nem, én nem kivánok ily áldozatokat senkitől,
különösen öntől nem! Istenem, mi boldog vagyok!“
S itt azután egymást érték a vallomások. Mire haza értek, már el
voltak egymásnak gyürűzve.
S mióta ismerem őket – pedig régi dolog már – azóta mindig el
vannak jegyezve. Szerelmök mindig ugyanaz; de a fő dolog, az
összekelhetési lehetetlenség, Ignácz szobaur részéről szintén
ugyanaz. Nagy kiváncsisággal lesem az összekelési napot. A derék
honfi és honleány szorgalmasan olvasgatják Kövessyt s a
divatlapokat, s élnek a verseknek, hazának és emberiségnek (ez az ő
phrasisuk), mert másnak nem élhetnek (ez az én észrevételem).
Honszerelmesek, mert más nemü szerelmesek csak távolról
lehetnek.
 „MAGYAR DOLGOK KÜLFÖLDÖN.“

(Humoreszk.)

Szegény tatár!
Vörösmarty.

Népes társaság volt együtt a teremben.

Én épen azon napon érkeztem meg Magyarországból s még nem
volt időm a nyárilakban egybegyűlt vendégseregnek külön mutattatni
be magamat. Midőn beléptem, a házi ur, ki már napok óta birá
Pestről ajánló levelemet s kivel mindjárt megérkezésemkor volt
találkozásom, felém irányzá jobb karját, mondván: „Herr von Kaján,
igen hires magyar iró!“
E néhány szó volt oka minden szerencsétlenségemnek.
Rettenetes bemutatás! Ötven akadémiai rendes és levelező
megirigyelhetett volna érte, de nem volt érkezésem kifogásokat tenni
ellene. Nem is tehettem róla. A házi ur alkalmasint a pajtáskodó
ajánló levélből meritette rólam való merész tudományát, s most
figyelmet kivánt ébreszteni nem annyira irántam, mint vendégének
minősége által önmaga iránt. Polgár volt.
A bemutatásra néma bókok s kurta bókocskák hajlongtak felém
itt is, ott is, amott is, s mialatt én mindezeket közbejáró, hosszas,
kitartó bókommal iparkodám megelőzni vagy felfogni, ut közben egy
alakon akadtak meg szemeim, melyről hamarjában nem értem sem
többet sem kevesebbet megjegyezni, mint azt, hogy: gyönyörü! Az
arczból pedig két oly mágnes tapadt rám, hogy megakadt bókomat
alig birtam további körütjára inditni, tán épen azért, mert vas
akaratom volt azt tenni. S a körutat alig végeztem be pillanatommal,
már ismét ott voltam, honnan az előbbi perczben oly nehezen
tudtam kigázolni. S ez még nem lett volna nagy baj, többször
megesik ez gyarló emberen minden veszedelem nélkül; aggasztóbb
volt rám nézve, hogy ama két szem is oly valami örvendetes
meglepetéssel veté reám pillanatát, mintha e gondolat lakott volna
benne: „Végre rá találtam!“
Mi szörnyü könnyelmü ember az az öreg ur! gondolám
magamban szép csendesen.
Asztalnál ültünk. Inkább szenvelgései, mint szükségei közé
tartozott e körnek, mint sok másnak, hogy irodalmi s politikai
tárgyak felett folyt nagy részben a beszéd. Már csak velem együtt
megérkezett hirem iránti tekintetből is bő részt kelle abban vennem,
a mi különben ily dilettáns társaságban nem volt volna nehéz
feladat, még egy igazán hires magyar iróra sem, különösen a mai
világból.
A fenczimzett gyönyörü arczczal, ámbár nem átellenében, hanem
vele egy sorban ültem, gyakran találkoztam a fejek, nyakak és vállak
hézagai között. Lelkes figyelemmel hallgatott, midőn szólék, s
szemeinek minden villanása egy-egy biztató felszólitás volt. Ismeri-e
a nyájas olvasó a veszélyt, mely támadhat, midőn egy… egy… szóval
egy épen olyan hölgy, minő Lina volt, azt kezdi értésünkre adni, hogy
nem tart épen – fabakternek?
Ebéd után a társaság kénye-kedve szerinti tömbökké alakulva,
majd ismét egyesekre bontakozva járt fel s alá a nagy kert
árnyaiban. Engem egy tudvágyó férfikör karolt fel; de itt csakhamar
elfáradtam a Magyarországról képzelt csodabogarak irtásában,
elváltam a politizálóktól s szivarom kék füstjével ballagtam a fasorok
között egyedül. Elgondolkodtam, mi kedves tanyám lesz nehány
napig, mig megkezdett utamat tovább folytathatnám.
 Egy kanyarulatnál két hölgyre bukkantam. Közöttök azon
különbség volt, hogy ámbár mindkettővel alig két órája, hogy
találkoztam legelőször életemben, az egyiket még csak
egyetlenegyszer, a másikat már számtalanszor láttam. Nem tehettem
róla, de ugy volt. Lassan haladtam nyomukban, mint a büntetés, de
épen oly bizonyosan.
Hozzájok érve, sokat adtam volna egy nagy kezdő betüért,
melynek kényelmesen utána bigyeszthessek egy hathatós mondókát.
Rendes körülmények közt ez nem nagy mesterség; de nincs
szegényebb lélekállapot, mint az, midőn hires embernek hirében áll
az ember. Most érzém, mi könnyü volt ott szólani, hol igy
indulhattunk neki: „Tekintetes karok és rendek!“
Szerencsémre nem volt szükségem hosszu fejtörésre. Épen oda
érkeztemkor az egyik hölgy (azon egyik, ki a másikat egészen
elfogyatkoztatta szemem elől) rögtön a sétaösvény melletti gyepre
pillant. Valami ártatlan camomillát (melyből, ugy hiszem, a herbateát
készitik) vesz észre, s elhiteti magával, hogy az gyönyörü egy virág,
s hogy neki azt birnia kell.
És az a karcsu derék már meg is hajlott, s az a keztyűs kis kacsó
már ki is nyult, hogy leszakaszsza. Lehetett-e, kérdem, e
készületeket tétlen nyugalomban néznem?
Ott termek, mint a gondolat. Leszakasztom s átadom azt a sárga
virágszált. Legalább egy pár szó nélkül ez természetesen véghez
nem mehet. Ő édes meglepetést nyilvánit, én meg szerencsésnek
érzem magamat, mindketten pillanatokkal inkább, mint phrasisokkal.
S az én boldogtalanságomnak komolyabb initiativája megtörtént.
A mint estve magamra maradtam s szokás szerint megfordultak
elmémben a nap eseményei, ugy vélekedém, hogy egy árva
herbatévirágot nem ok nélkül tépet le száráról s tűz fel kebelére az
ember; továbbá: hogy apróságok gyakorta igen nagy dolgokat
maszkiroznak; s elvégre: hogy csakugyan rettenetesen könnyelmü
ember az az én gazdám. Természetes, hogy csak későre alhattam el.
 Nem szükség bővebben mutogatnom, mely időben történt, a mit
regélek. Öröm és zajongás éve volt, gyermeki boldogság ütött sátort
innen is, tul is a Lajtán.
Reggel volt. A tegnapi nap férfiai ott állottunk a kertben a hűs
forrás körül, külön külön poharainkkal. Harmattól nedves lábaink s a
kezünkben lévő hegymászó botok bizonyiták, hogy bár a nap még
nagyon alant jár, ma már kiki hosszabb kirándulásból tér haza. S a
hegy-völgyek mászásában felébredt szomjunkat ugyancsak altattuk a
szikla kristály nedvével.
Csekély távolságra tőlünk, egy félre eső ösvényen a tegnapi két
hölgy bukkant elő, kiáltóbb szinű reggeli öltönyökben, nagy
szalmakalapokkal, mint látszott, szintén messzebb sétáról haza
térőleg.
„Bon giorno, signora Lina!“ kiálta fel otthonias bizalommal egy
piros pozsgás, jókedvü öreg ur, kiről annyit már tudtam, hogy a
természetet imádta, nagyon szeretett volna olaszul beszélni, s most
első volt, ki körünkben a nőket észrevevé. „Örvendek, hogy annyira
elfáradtak!“ toldá meg gonosz malitiával, de már nem olaszul.
Lina barátságosan inte szép fejével a részünkről felé intézett
egyetemes „jó reggelt“-re s az öreg ur gyanujának mintegy
czáfolatául fürge léptekkel szökelt odább a ház felé vivő ösvényen.
Az öreg ur hosszan nézett utánok, s mig szemei elől el nem
tüntek, folyvást billegeté utánok kezét, kendőjét, botját, kalapját s a
mit kapott. Egészen benne volt természetimádói ihlettségében.
Azután egyet meritett a forrásból, s miután meghütötte indulatját,
felém fordult, és ha bajusza lett volna, bizonyosan megpödöriti vala,
midőn azt kérdezé tőlem: „Vannak-e Magyarországon ily hajadonok?“
S itt a pont, melynél töredelmes szivvel kell bocsánatot kérnem
Éva anyánknak a hármas bércz és négy folyam partján termő
utódaitól. Mert én a fentebbi kérdésre azt válaszoltam, hogy:
„Nincsenek! soha nem is lesznek!“ Némileg kiment az a körülmény,
hogy ezt akkor nem csak mondtam, hanem hittem is.
„De látták-e önök – szólalt fel egy nagy szakálu fiatal, kiről elég
annyit mondani, hogy akárhova beillett volna kérőnek – észrevették-
e önök, minő szineket viselt ma Lina?“
„Igen bizony – kiáltának fel többen – öve körül roppantul széles
csikokban a három szin…“
S mindnyájan megegyeztek abban, hogy meg nem foghatják a
különczséget s hogy majd kérdőre vonják érte. A szakálas különösen
gyanus pillanatokat lövelt felém, mintha jelenlétem terhére kezdene
lenni.
Én nyugodt diadalérzettel állottam közöttök, mint egy vitéz, ki
még nem is gondolt a vár megrohanására s már hozzák eléje a
kulcsokat. De uj gondolatok kergették bennem egymást. Föl kelle
magamban tennem, hogy megelőzöm a többieket a kérdőre
vonásban s okvetlen nekem kell elsőnek lennem, ki tisztába jöjjön a
dolog iránt.
Nem kelle soká várakoznom. Kevéssel a reggeli bevégezte után
ott ült Lina és barátnéja az árnyas mogyorófalugasban. Előttök
nyitott könyv és női munka. A mint hozzájok közeledtem, a könyvet
betevék s a himző tűt vették kezökbe.
Rövid szóváltás után hamar találtam egy kedvező fordulatot, s ki
kezdém ugrasztani bokrából a nyulat, a kit legalább én képzeltem
nyulnak.
„Nagysád szeretni látszik a váratlan meglepetéseket,“ mondám.
„Ah! tudom. Tapasztalhatja ön, hogy itt semmi sem maradhat
soká titokban. Ön reggeli szineimről szól. Mondják, hogy azt
határozott nehezteléssel fogadta az egész társaság.“
„Az egész…?“ kérdém kivétel öntudatával.
 „Önt természetesen kivéve,“ igazitá meg magát nemes
kimélettel.
„S szabad-e kérdenem – folytatám ellenállhatlan kiváncsisággal –
vajon ez édes megfoghatlanságot csupán jelentőség nélküli
szeszélynek, a véletlennek köszönhetem-e, vagy…“ Itt megakadtam;
maig sem tudom, mit akartam kérdezni. (Vagyok néha ilyetén
állapotban.)
A leány hosszan nézett rám, nem mintha felelet szükében
látszanék szenvedni, hanem mintha vizsgálna, vajon rám bizza e
feleletét. Azután tisztába nem jöve velem s magával, jónak látta ily
kitéréssel válaszolni:
„S szabad-e viszont nekem kérdenem, vajon ön kérdése nem
megy-e tul a kiváncsiság határain? nem valóságos vallatás-e ez?“
„Ha ugy akarja kegyed – válaszolék zavart helyzetemben,
melybe, sajnálni kezdém, hogy bele sodrottam magamat – ha ugy
akarja kegyed, lélektani vizsgálódás az, vagy hazafiui remegés, vagy,
vagy, vagy bármi egyéb; de az bizonyosan nem, a mivel kegyed
gyanusit.“
Ez utóbbi hangnyomatra szünet állott be, melyet leginkább arra
használtam, hogy ismét a házi gazdát szidjam össze a rettenetes
bemutatásért, gondolatomban.
„Sokat mondhatnék e dologra vonatkozót, fogá fel ujra a szót
Lina. Mondhatnám önnek, hogy a közel mult években hosszabb ideig
tartózkodtam atyámmal Pozsonyban, a ki mindig nyilt rokonszenvet
érzett ezen, miként ő nevezé, „national“ nemzet iránt, s lelke is örült,
ha végig tekinthete a zajos termeken, deli termeteken, s a magán
életben még inkább szereté őket az ő férfias, önzéstelen, egyenes s
oh mit én tudom még miféle más tulajdonaikért. Ön megbocsát, ha
nem emlékszem hiven atyám jellemrajzára. Mondhatnám, hogy háza
itt is mindig nyitva áll különösen e nemzet fiai számára…“
 „Mely dicső szabálynak köszönhetem én is jelen szerencsémet,“ e
szavakkal takartam el néma lelkesedésemet. S nem hogy
visszavonulást parancsoltam volna magamnak, midőn még lehetett,
megelégedvén a tett vallomásokkal: nem, nekem egészen el kelle
merülnöm.
„S nem volnának-e – faggatám mindig nagyobb lángra gyulva az
állomását hősileg védő kis tüzért – nem volnának-e kegyednek e
tekintetben saját, független nézetei? Nem támadt volna-e lelkében
néha napján egy titkos ohajtás: szeretnék e nép között lakni, vele
örülni, szenvedni, élni s meghalni…?“ Tökéletesen ben voltam a
diktióban.
„Oh oh oh! – mondá zavart mosolylyal Lina, s mintha egy igazi
gondolatán kapott volna rajta – ujra figyelmeztetem önt, hogy
kérdései valóságos vallatások: én sem életre, sem halálra még nem
gondoltam soha!“
Hallgatása tökéletesen kielégitett.
Megvan, megvan! Szentséges szent Isten! töprenkedém
magamban, az a házi gazda borzasztóságos ember! S más fordulatot
keresve, önkéntelenül az előttünk heverő könyv után nyulék, s
szórakozottságomban elég vakmerő voltam azt felnyitni.
„Hogyan? mi az!“ kiálték fel ugyanazon perczben nagyra nyilt
sugárzó szemekkel.
„Igen – válaszola Lina lehető legnagyobb lelki nyugalommal, s oly
ártatlansággal, mintha teljes életében magyar grammatikánál
egyebet nem olvasott volna – igen, magyar könyv. Nem szeretném
elfelejteni, a mit egyszer már tudni kezdék. Fájdalom, hogy mióta itt
vagyunk, tanitó hiányában, a helyett hogy haladnék, mindinkább
hátra megyek.“
Mondhattam-e erre egyebet, mint:
„Végtelen boldognak érezném magamat, ha itt mulatásom rövid
ideje alatt is…“ s a többi.
À
 „À la bonne heure! válaszolá Lina, kinek a gondolat megtetszett.
Ön igen szives, s én örömmel fogadom az ajánlatot. Áll az egyezség!
Ha tehát ugy tetszik, minden reggel 10 órakor itt e lugasban
várandja mesterét az ő szófogadó tanitványa. De, kérem, pontosan!“
„A tizedik óra lesz napom legnehezebben várt órája!“
Midőn távozám, a másik hölgy, ki jelen volt, de csak kevés részt
vett a fentebbi társalgásban (legalább én nem sokat tudnék belőle
elmondani), ugy, hogy még én is hallhatám, e szókkal fordult
Linához: „Nem veszed észre, hogy uj mestered sok tekintetben
hasonlit Rudolfhoz?“
Még ez is! Már most Rudolfhoz is hasonlitok, még pedig sok
tekintetben hasonlitok! Nem tudtam ugyan, ki az a Rudolf; de ha
ama kisasszony ugy vélekedik, hogy hasonlitok valami Konrádhoz
vagy Venczelhez, boldog vagyok; azonban Rudolf! borzasztó.
Végem van! kiálték, midőn kifáradtan szobámba értem. Ha az a
leány nincs szinig megtelve csupa tiszta tizenhárom próbás
gerjedelemmel, ha az a házi ur nem a legmeggondolatlanabb gyerek
a kerek ég alatt, s ha nem én vagyok a legártatlanabb áldozatja
hirnek, dicsőségnek: akkor nem volt soha bizonyos dolog a világon!
Magyarország, miért vagy te oly igéző! Magyar emberek, magyar
irók, miért van nektek idegen földön oly átkozottul szép hiretek! Ki
akarhatja, hogy én essem áldozatul szép hireteknek!
Ily s ehhez hasonló felkiáltások támadtak bennem, mindig
növekvőleg, s már-már siratni kezdém lelkemnek megszokott
kényelmes nyugalmát, mely ime szomoru pusztulásnak indult.
A nyelvleczkék javában folytak reggeli 10 órakor az andalitó
lugasban. Vagy kétszer párját ritkitó szorgalommal olvastuk
Samarjay nyelvtani gyakorlatait.
S ah, ezek még arkádiai perczek valának. Oh mi csendes
háborgásban ringott ekkor az én lelkem Balatonja! Igy szerettem
volna, hogy örökké maradjanak az idők. Mert oh, mi ártatlan
kedvtöltés, mi veszélytelen csónakázás az az indulatok
tengerszemein, midőn az ember óra hosszat nem érez egyebet, majd
magyarul, majd németül, mint azt, hogy p. o. „az asztal kerek, a viz
meleg, a kapu széles!“ De fájdalom, ily gyermeteg állapotban mi
nem maradhatánk sokáig.
Megfeledkezénk czéljainkról, napok mentek, napok jöttek, s nem
egy, hanem három-négy órát is ültünk a lugasban, a betett könyvet
magunk előtt simogatva. Az idő telt, bizalom bizalmat üzött, egész
életem pályája ott hevert előtte, mint egy országut, rögeivel,
árkaival, kátyuival.
Lelkem kormánya megbukott s valóságos forradalom volt
kitörőben: visszaijedtem!
S ott voltam, hogy komolyan véget vessek a dolognak. Elmentem
hozzá búcsuzni.
Azt hivé, mint rendesen, leczkére jövök, s magyar szavakkal
fogadott. Rá lehete ismerni a betanult hangra, de hiszen Csongrád
vármegye hangjai voltak; Samarjaytól tanulta, de hiszen értem tevé.
Ily sonettet zengett gondolatom, s még el sem kezdém, már is
kiestem szerepemből.
Szótlan valék; befelé beszéltek bennem a gondolatok. Lina ha
látta is, de észre nem vette. Én szerettem volna, hogy észrevegye,
hogy lett volna okom elmondani kinomat, tán lábaihoz omlani, tán
átkozódni, tán szidni a világot, álladalmat és társadalmat, s vagy élni
vagy halni, de minden esetre kibontakozni e zür- zavarból.
„Tudja-e, hogy egy igen nagy tartozását még mindig nem rótta le
ön?“ kérdé kiszólitva szótlanságomból.
„Én?“
„Igen, ön még egyetlen költeményét sem közlé velem.“
„Igen de, mondám, hogy nem irok verseket.“

É
 „Én meg szintén mondám, hogy az lehetetlen.“
„Ismétlem.“
„Kérem.“
„De ha komolyan mondom.“
„Ön makacs.“
Ezen utolsó szót, talán mert sokszor hallottam, soha sem
szenvedhettem. Lehettem-e, maradhattam-e makacs? Bár nem tudja
senki, életemben sok verset irtam én is; de akkor már tán csak egy
volt emlékezetemben, melyet örök ijesztő példaként iparkodni fogok
soha el nem felejteni. Kellett annyi kimélettel lennem magam és
velem járó hirem iránt, hogy titkaim közt megőrizzem. Nem fogja
senki kivánni, hogy itt elmondjam. Készség és kötelesség közt
ingadoztam. A percz kétségbeejtő volt. Bármi áron szabadulni
óhajték. S mint sok más ügyefogyottat, Petőfi kisegitett, s egy kicsi
kis plágium, melyért utólag bocsánatot tőle többé nem kérhettem!
„Ön gondolkodik, bizonyosan a választás esik nehezére,“ jegyzé
meg Lina, ki ezalatt uszni- törekvésemen legelteté szemeit.
„Oh nem! épen nem! Ha soha egy szót nem irok vala is, e
pillanatban versben teremnének gondolataim.“ Effélét rebegék, rá
kezdtem, s hirtelen e vers jött ajkaimra:

Ez a világ a milyen nagy,

Te galambom, oly kicsiny vagy;
De ha téged birhatnálak,
A világért nem adnálak.

Te vagy a nap, én az éjjel

Teljes teli sötétséggel:
Ha szivünk összeolvadna,
Rám be szép hajnal hasadna.

Minden betűt megértett!!!