Download the full version of the ebook at ebookname.

com

Inverse Eigenvalue problems theory algorithms and

applications Moody T. Chu

https://ebookname.com/product/inverse-eigenvalue-problems-
theory-algorithms-and-applications-moody-t-chu/

OR CLICK BUTTON

DOWNLOAD EBOOK

Download more ebook instantly today at https://ebookname.com

Instant digital products (PDF, ePub, MOBI) available
Download now and explore formats that suit you...

Inverse Theory and Applications in Geophysics Second

Edition Zhdanov

https://ebookname.com/product/inverse-theory-and-applications-in-
geophysics-second-edition-zhdanov/

ebookname.com

Finite Element Methods for Eigenvalue Problems 1st Edition

Sunl

https://ebookname.com/product/finite-element-methods-for-eigenvalue-
problems-1st-edition-sunl/

ebookname.com

Numerical Methods for Large Eigenvalue Problems 2nd.

Edition Yousef Saad

https://ebookname.com/product/numerical-methods-for-large-eigenvalue-
problems-2nd-edition-yousef-saad/

ebookname.com

Meteor Showers and their Parent Comets 1st Edition Peter

Jenniskens

https://ebookname.com/product/meteor-showers-and-their-parent-
comets-1st-edition-peter-jenniskens/

ebookname.com
Rituals Images and Words Francis William Kent

https://ebookname.com/product/rituals-images-and-words-francis-
william-kent/

ebookname.com

Epidemiology of Injury in Olympic Sports 1st Edition

Dennis J. Caine

https://ebookname.com/product/epidemiology-of-injury-in-olympic-
sports-1st-edition-dennis-j-caine/

ebookname.com

Performing Queer Latinidad Dance Sexuality Politics

Triangulations Lesbian Gay Queer Theater Drama Performance
1st Edition Ramon Rivera-Servera
https://ebookname.com/product/performing-queer-latinidad-dance-
sexuality-politics-triangulations-lesbian-gay-queer-theater-drama-
performance-1st-edition-ramon-rivera-servera/
ebookname.com

Pulitzer s Gold Behind the Prize for Public Service

Journalism 1st Edition Roy J. Harris Jr.

https://ebookname.com/product/pulitzer-s-gold-behind-the-prize-for-
public-service-journalism-1st-edition-roy-j-harris-jr/

ebookname.com

Giordano Bruno and Renaissance Science 1st Edition Hilary

Gatti

https://ebookname.com/product/giordano-bruno-and-renaissance-
science-1st-edition-hilary-gatti/

ebookname.com
A Grammar of Teiwa Mouton Grammar Library 1st Edition
Marian Klamer

https://ebookname.com/product/a-grammar-of-teiwa-mouton-grammar-
library-1st-edition-marian-klamer/

ebookname.com
NUMERICAL MATHEMATICS AND SCIENTIFIC COMPUTATION

Series Editors
G. H. GOLUB A. GREENBAUM
A. M. STUART E. SÜLI
 N U M E R IC AL M AT HE M AT I C S AN D S C I E N T I F I C
C O M P UTAT I O N

Books in the series

Monographs marked with an asterix (∗) appeared in the series ‘Monographs in Numerical
Analysis’ which has been folded into, and is continued by, the current series.
∗
P. Dierckx: Curve and surface fittings with splines
∗
J. H. Wilkinson: The algebraic eigenvalue problem
∗
I. Duff, A. Erisman, and J. Reid: Direct methods for sparse matrices
∗
M. J. Baines: Moving finite elements
∗
J. D. Pryce: Numerical solution of Sturm–Liouville problems

K. Burrage: Parallel and sequential methods for ordinary differential equations

Y. Censor and S. A. Zenios: Parallel optimization: theory, algorithms and applications
M. Ainsworth, J. Levesley, W. Light and M. Marletta: Wavelets, multilevel methods
and elliptic PDEs
W. Freeden, T. Gervens, and M. Schreiner: Constructive approximation on the sphere:
theory and applications to geomathematics
Ch. Schwab: p- and hp- finite element methods: theory and applications to solid and
fluid mechanics
J. W. Jerome: Modelling and computation for applications in mathematics, science,
and engineering
Alfio Quarteroni and Alberto Valli: Domain decomposition methods for partial differ-
ential equations
G. E. Karniadakis and S. J. Sherwin: Spectral/hp element methods for CFD
I. Babuška and T. Strouboulis: The finite element method and its reliability
B. Mohammadi and O. Pironneau: Applied shape optimization for fluids
S. Succi: The lattice Boltzmann equation for fluid dynamics and beyond
P. Monk: Finite element methods for Maxwell’s equations
A. Bellen and M. Zennaro: Numerical methods for delay differential equations
J. Modersitzki: Numerical methods for image registration
M. Feistauer, J. Felcman and I. Straškraba: Mathematical and computational methods
for compressible flow
W. Gautschi: Orthogonal polynomials: computation and approximation
M. K. Ng: Iterative methods for Toeplitz systems
Michael Metcalf, John Reid, and Malcolm Cohen: Fortran 95/2003 explained
George Em Karniadakis and Spencer Sherwin: Spectral/hp element methods for CFD,
second edition
Dario A. Bini, Guy Latouche, and Beatrice Meini: Numerical methods for
structured Markov chains
Howard Elman, David Silvester, and Andy Wathen: Finite Elements and Fast Iterative
Solvers: with applications in incompressible fluid dynamics
Moody Chu and Gene Golub: Inverse Eigenvalue Problems: Theory, Algorithms, and
Applications
 Inverse Eigenvalue Problems:
Theory, Algorithms, and Applications

Moody T. Chu
North Carolina State University

Gene H. Golub
Stanford University

1
 3
Great Clarendon Street, Oxford OX2 6DP
Oxford University Press is a department of the University of Oxford.
It furthers the University’s objective of excellence in research, scholarship,
and education by publishing worldwide in
Oxford New York
Auckland Cape Town Dar es Salaam Hong Kong Karachi
Kuala Lumpur Madrid Melbourne Mexico City Nairobi
New Delhi Shanghai Taipei Toronto
With offices in
Argentina Austria Brazil Chile Czech Republic France Greece
Guatemala Hungary Italy Japan Poland Portugal Singapore
South Korea Switzerland Thailand Turkey Ukraine Vietnam
Oxford is a registered trade mark of Oxford University Press
in the UK and in certain other countries
Published in the United States
by Oxford University Press Inc., New York

c Oxford University Press, 2005
The moral rights of the authors have been asserted
Database right Oxford University Press (maker)
First published 2005
All rights reserved. No part of this publication may be reproduced,
stored in a retrieval system, or transmitted, in any form or by any means,
without the prior permission in writing of Oxford University Press,
or as expressly permitted by law, or under terms agreed with the appropriate
reprographics rights organization. Enquiries concerning reproduction
outside the scope of the above should be sent to the Rights Department,
Oxford University Press, at the address above
You must not circulate this book in any other binding or cover
and you must impose the same condition on any acquirer
British Library Cataloguing in Publication Data
Data available
Library of Congress Cataloging in Publication Data
Data available
Typeset by Newgen Imaging Systems (P) Ltd., Chennai, India
Printed in Great Britain
on acid-free paper by
Biddles Ltd., King’s Lynn, Norfolk
ISBN 0-19-856664-6 978-0-19-856664-9
1 3 5 7 9 10 8 6 4 2
 To Joyce

for her love, patience, care, and prayer

For Neal

my beloved nephew, a gentle giant

 PREFACE

In one of the classic books for student of linear algebra, Finite Dimensional
Vector Spaces, Halmos (1974) wrote,

Almost every combination of the adjectives proper, latent, characteristic, eigen and
secular, with the nouns root, number and value, has been used in the literature for
what we call a proper value.

This interesting comment on the nomenclature of eigenvalue echoes the enigmatic

yet important role that eigenvalues play in nature. This entity of eigenvalues has
been recognized under so many different names because its existence has been
found in settings of widely varied disciplines. One instance, as Parlett (1998) put
it, is that,

Vibrations are everywhere, and so too are the eigenvalues associated with them.

In our fervent pursuit of the Knowledge of Nature, it often becomes necessary

to first understand the spectral properties of the underlying physical system. It
thus follows that considerable research effort has been expended on eigenvalue
computation. The applications of this research furnish critical insight into the
understanding of many vital physical systems.
An inverse eigenvalue problem, in contrast, concerns the reconstruction of
a physical system from prescribed spectral data. The spectral data involved
may consist of the complete or only partial information of eigenvalues or eigen-
vectors. It is obvious that the construction must be subject to some corporeal
constraints due to, for instance, the structure or feasibility of the system.
The objective of an inverse eigenvalue problem is to construct a physical sys-
tem that maintains a certain specific structure as well as that given spectral
property.
Inverse eigenvalue problems arise in a remarkable variety of applications,
including system and control theory, geophysics, molecular spectroscopy, particle
physics, structure analysis, and so on. Generally speaking, the basic goal of
an inverse eigenvalue problem is to reconstruct the physical parameters of a
certain system from the knowledge or desire of its dynamical behavior. Since
the dynamical behavior often is governed by the underlying natural frequencies
and/or normal modes, the spectral constraints are thus imposed. On the other
hand, in order that the resulting model is physically realizable, additional struc-
tural constraints must also be imposed upon the construction. Depending on the
application, inverse eigenvalue problems appear in many different forms. Our
basic assumption in this presentation is that the underlying physical system is
somehow represented in terms of matrices. The subsequent discussion therefore

vi
 PREFACE vii

centers around eigenvalue problems, and particularly the inverse eigenvalue

problems, for matrices.
Associated with any inverse eigenvalue problem are two fundamental ques-
tions – the theoretic issue on solvability and the practical issue on computability.
Solvability concerns obtaining a necessary or a sufficient condition under which
an inverse eigenvalue problem has a solution and whether a solution is unique.
Computability concerns developing a procedure by which, knowing a priori that
the given spectral data are feasible, a matrix can be constructed numerically.
Both questions are difficult and challenging, and we still do not have complete
answers. Additionally, except for a few cases most inverse eigenvalue prob-
lems have multiple solutions. The very hard yet important consideration of its
sensitivity analysis should not be overlooked.
In this note our emphasis is to provide an overview of the vast scope of
this fascinating problem. The fundamental questions, some known results, many
applications, mathematical properties, a variety of numerical techniques, as
well as several open problems will be discussed. We have to acknowledge that
merely getting the current materials organized has been a formidable task since
the beginning of this project. Each cross-section of this immense subject is in
fact a major research effort itself with many variations. Theories and meth-
ods vary accordingly but sometimes share surprising and subtle similarities.
We feel that it might be helpful to at least categorize the problems by some
kinds of characteristics. As such, we divide the inverse eigenvalue problems into
those that are attributed by parameters in Chapter 3, those that carry spe-
cific structures in Chapter 4, those that are characterized by partial information
of eigenvalues and eigenvectors in Chapter 5, those that are of least squares
nature in Chapter 6, those that are spectrally constrained in Chapter 7, those
that are of low ranks in Chapter 8, and those that are specified by orbits of
group actions in Chapter 9. No doubt such a classification will never be per-
fect. It does appear that, instead of setting forth a systematic theory and
practical algorithms, we are proffering a problem book to readers. Though
some of these chapters imbricate and refer to each other, readers might find
some relief in knowing that each chapter can be rendered independently of each
other.
We wish to have accomplished three goals in this treatise: First, we desire
to demonstrate the breadth of areas where inverse eigenvalue problems can
arise. The discipline ranges from practical engineering applications to abstract
algebraic theorization. Secondly, we want to corroborate the depth of intric-
acy of inverse eigenvalue problems. While the setup of an inverse eigenvalue
problem seems relatively easy, the solution is not straightforward. The instru-
ments employed to solve such a problem are quite sophisticated, including
techniques from orthogonal polynomials, degree theory, optimization, to dif-
ferential geometry, and so on. Finally and most importantly, we want to arouse
interest and encourage further research into this topic. Throughout the text, we
wish to convey the message that there is much room for further study of the
viii PREFACE

numerical development and theoretical understanding of this fascinating inverse

problem.
This book is an accumulation of many years’ research supported in part
by the National Science Foundation under the grants DMS-9803759 and DMS-
0073056. The book is based on a series of lectures first presented at the Istituto
per Ricerche di Matematica Applicata (IRMA), Bari, Italy, in the summer of
2001 under the encouragement of Fasma Diele. The success of presenting those
lectures was made possible by Roberto Peluso at the IRMA and Dario Bini at
the Universitá di Pisa with the support from Il Consiglio Nazionale delle Ricerche
(CNR) and the Gruppo Nazionale per il Calcolo Scientifico (GNCS) under the
project “Matrici con struttura, analisi, algoritmi e applicazioni”. Later in the fall
of 2001 the same series was presented at the National Center of Theoretical
Sciences (NCTS), Hsinchu, Taiwan, upon the invitation by Wen-Wei Lin at
the Tsinhua University. At about the same time, we received a summons from
Arieh Iserles to write a treatise for Acta Numerica. This sequence of events
inadvertently kindled the fire within us to further extend and complete this
project. Many other people have made various contributions to this project. We
are especially indebted to Hua Dai at the Nanjing University of Aeronautics and
Astronautics, Graham Gladwell at the University of Waterloo, Robert Plemmons
at the Wake Forest University, Yitshak Ram at the Louisiana State University,
and Shufang Xu at the Peking University, for their comments, suggestions and
generous assistance. The heartfelt kindness and encouragement received from
these many dear colleagues are greatly appreciated.

Moody T. Chu and Gene H. Golub

Raleigh, North Carolina and Stanford, California
October, 2004
 CONTENTS

List of Acronyms xiv

List of Figures xv
List of Tables xvii

1 Introduction 1
1.1 Direct problem 2
1.2 Inverse problem 4
1.2.1 Constraints 4
1.2.2 Fundamental issues 5
1.3 Nomenclature 6
1.4 Summary 9
2 Applications 10
2.1 Overview 10
2.2 Pole assignment problem 11
2.2.1 State feedback control 11
2.2.2 Output feedback control 12
2.3 Applied mechanics 13
2.3.1 A string with beads 13
2.3.2 Quadratic eigenvalue problem 15
2.3.3 Engineering applications 17
2.4 Inverse Sturm–Liouville problem 18
2.5 Applied physics 19
2.5.1 Quantum mechanics 19
2.5.2 Neuron transport theory 20
2.6 Numerical analysis 21
2.6.1 Preconditioning 21
2.6.2 Numerical ODEs 22
2.6.3 Quadrature rules 23
2.7 Signal and data processing 25
2.7.1 Signal processing 25
2.7.2 Computer algebra 25
2.7.3 Molecular structure modelling 27
2.7.4 Principal component analysis, data mining and others 27
2.8 Summary 28
3 Parameterized inverse eigenvalue problems 29
3.1 Overview 29
3.1.1 Generic form 30
3.1.2 Variations 31

ix
x CONTENTS

3.2 General results for linear PIEP 34

3.2.1 Existence theory 34
3.2.2 Sensitivity analysis 39
3.2.3 Ideas of computation 45
3.2.4 Newton’s method (for LiPIEP2) 47
3.2.5 Projected gradient method (for LiPIEP2) 52
3.3 Additive inverse eigenvalue problems 54
3.3.1 Solvability 56
3.3.2 Sensitivity and stability (for AIEP2) 59
3.3.3 Numerical methods 60
3.4 Multiplicative inverse eigenvalue problems 63
3.4.1 Solvability 65
3.4.2 Sensitivity (for MIEP2) 67
3.4.3 Numerical methods 68
3.5 Summary 70
4 Structured inverse eigenvalue problems 71
4.1 Overview 71
4.2 Jacobi inverse eigenvalue problems 72
4.2.1 Variations 73
4.2.2 Physical interpretations 77
4.2.3 Existence theory 79
4.2.4 Sensitivity issues 81
4.2.5 Numerical methods 82
4.3 Toeplitz inverse eigenvalue problems 85
4.3.1 Symmetry and parity 87
4.3.2 Existence 89
4.3.3 Numerical methods 89
4.4 Nonnegative inverse eigenvalue problems 93
4.4.1 Some existence results 94
4.4.2 Symmetric nonnegative inverse eigenvalue problem 95
4.4.3 Minimum realizable spectral radius 97
4.5 Stochastic inverse eigenvalue problems 103
4.5.1 Existence 104
4.5.2 Numerical method 106
4.6 Unitary Hessenberg inverse eigenvalue problems 110
4.7 Inverse eigenvalue problems with prescribed entries 112
4.7.1 Prescribed entries along the diagonal 112
4.7.2 Prescribed entries at arbitrary locations 116
4.7.3 Additive inverse eigenvalue problem revisit 117
4.7.4 Cardinality and locations 118
4.7.5 Numerical methods 119
4.8 Inverse singular value problems 128
4.8.1 Distinct singular values 129
 CONTENTS xi

4.8.2 Multiple singular values 132

4.8.3 Rank deficiency 134
4.9 Inverse singular/eigenvalue problems 134
4.9.1 The 2 × 2 building block 136
4.9.2 Divide and conquer 136
4.9.3 A symbolic example 141
4.9.4 A numerical example 142
4.10 Equality constrained inverse eigenvalue problems 144
4.10.1 Existence and equivalence to PAPs 144
4.11 Summary 145

5 Partially described inverse eigenvalue problems 146

5.1 Overview 146
5.2 PDIEP for Toeplitz matrices 147
5.2.1 An example 149
5.2.2 General consideration 150
5.3 PDIEP for quadratic pencils 160
5.3.1 Recipe of construction 164
5.3.2 Eigenstructure of Q(λ) 167
5.3.3 Numerical experiment 173
5.4 Monic quadratic inverse eigenvalue problem 178
5.4.1 Real linearly dependent eigenvectors 179
5.4.2 Complex linearly dependent eigenvectors 181
5.4.3 Numerical examples 185
5.5 Summary 189

6 Least squares inverse eigenvalue problems 192

6.1 Overview 192
6.2 An example of MIEP 193
6.3 Least Squares LiPIEP2 194
6.3.1 Formulation 195
6.3.2 Equivalence 197
6.3.3 Lift and projection 199
6.3.4 The Newton method 201
6.3.5 Numerical experiment 203
6.4 Least squares PDIEP 209
6.5 Summary 211

7 Spectrally constrained approximation 212

7.1 Overview 212
7.1.1 Spectral constraint 212
7.1.2 Singular value constraint 215
7.1.3 Constrained optimization 216
xii CONTENTS

7.2 Central framework 217

7.2.1 Projected gradient 219
7.2.2 Projected Hessian 220
7.3 Applications 220
7.3.1 Approximation with fixed spectrum 221
7.3.2 Toeplitz inverse eigenvalue problem revisit 223
7.3.3 Jacobi-type eigenvalue computation 225
7.4 Extensions 226
7.4.1 Approximation with fixed singular values 226
7.4.2 Jacobi-type singular value computation 229
7.5 Simultaneous reduction 229
7.5.1 Background review 230
7.5.2 Orthogonal similarity transformation 234
7.5.3 A nearest commuting pair problem 238
7.5.4 Orthogonal equivalence transformation 239
7.6 Closest normal matrix problem 241
7.6.1 First-order optimality condition 242
7.6.2 Second-order optimality condition 243
7.6.3 Numerical methods 244
7.7 Summary 245
8 Structured low rank approximation 246
8.1 Overview 246
8.2 Low rank Toeplitz approximation 248
8.2.1 Theoretical considerations 248
8.2.2 Tracking structured low rank matrices 254
8.2.3 Numerical methods 257
8.2.4 Summary 263
8.3 Low rank circulant approximation 264
8.3.1 Preliminaries 264
8.3.2 Basic spectral properties 266
8.3.3 Conjugate-even approximation 267
8.3.4 Algorithm 273
8.3.5 Numerical experiment 275
8.3.6 An application to image reconstruction 278
8.3.7 Summary 279
8.4 Low rank covariance approximation 279
8.4.1 Low dimensional random variable approximation 280
8.4.2 Truncated SVD 285
8.4.3 Summary 286
8.5 Euclidean distance matrix approximation 286
8.5.1 Preliminaries 287
8.5.2 Basic formulation 291
8.5.3 Analytic gradient and Hessian 291
 CONTENTS xiii

8.5.4 Modification 294

8.5.5 Numerical examples 295
8.5.6 Summary 300
8.6 Low rank approximation on unit sphere 300
8.6.1 Linear model 302
8.6.2 Fidelity of low rank approximation 306
8.6.3 Compact form and Stiefel manifold 313
8.6.4 Numerical examples 315
8.6.5 Summary 320
8.7 Low rank nonnegative factorization 320
8.7.1 First-order optimality condition 322
8.7.2 Numerical methods 324
8.7.3 An air pollution and emission example 332
8.7.4 Summary 337
9 Group orbitally constrained approximation 339
9.1 Overview 339
9.2 A case study 341
9.2.1 Discreteness versus continuousness 341
9.2.2 Generalization 343
9.3 General Framework 344
9.3.1 Matrix group and actions 344
9.3.2 Tangent space and projection 347
9.4 Canonical form 350
9.5 Objective functions 352
9.5.1 Least squares and projected gradient 352
9.5.2 Systems for other objectives 354
9.6 Generalization to non-group structures 356
9.7 Summary 358
References 359
Index 381
 LIST OF ACRONYMS

IEP Inverse Eigenvalue Problem

ISVP Inverse Singular Value Problem

AIEP Additive IEP

ECIEP Equality Constrained IEP
ISEP Inverse Singular/Eigenvalue Problem
JIEP Jacobi IEP
LiPIEP Linear Parameterized IEP
LSIEP Least Square IEP
LSPDIEP Least Square Partially Described IEP
MIEP Multiplicative IEP
MQIEP Monic Quadratic IEP
MVIEP Multi-Variate IEP
NIEP Nonnegative IEP
NNMF Nonnegative Matrix Factorization Problem
NNMP Nearest Normal Matrix Problem
PAP Pole Assignment Problem
PDIEP Partially Described IEP
PEIEP IEP with Prescribed Entries
PEISVP ISVP with Prescribed Entries
PIEP Parameterized IEP
PISVP Parameterized ISVP
QIEP Quadratic IEP
RNIEP Real-valued Nonnegative IEP
SCAP Spectrally Constrained Approximation Problem
SHIEP Schur-Horn IEP
SIEP Structured IEP
SLRAP Structured Low Rank Approximation Problem
SNIEP Symmetric Nonnegative IEP
SQIEP Standard Quadratic IEP
StIEP Stochastic IEP
STISVP Sing-Thompson ISVP
SVCAP Singular Value Constrained Approximation Problem
ToIEP Toeplitz IEP
UHIEP Unitary Hessenberg IEP

xiv
Exploring the Variety of Random
Documents with Different Content
 Erzsi hallgatott, megrémitve nézett körül, „Kitől van!“ – faggatta
az asszony enyhébb hangon, de el nem eresztve hatalmából.
– Egy ápolótól… Aki itt volt előbb az iskolakórházban,… te is
láttad.
– Attól?… Hisz most is hazudsz nekem!… Az egész világ beszéli
itt, – azt hiszed, nem tudnak az emberek mindent, – hogy egy
önkéntesé voltál jó pénzért, te gaz! Hisz szememmel láttam, te
szemét, – majd kisült érted mind a két szemem; hogy viselted
magad akkor is, most esztendeje, a kórházban! – Beszélj, mert
kettéváglak! Miféle önkéntestől van?
Azzal… nem voltam én akkor.
– Nem a k k o r ?… Mit tudod te, már magad is összetéveszted!
Hol az ápoló? Engem most rögtön oda fogsz vinni hozzá! Beszélni
akarok azzal az ápolóval!
– Elment az a harctérre már!…
– Hazudsz, látod, – most megfogtalak! Te, ha egy csöpp szemed
volna, meg se állnál a Duna fenekéig. Olyan nőnek, amilyen te voltál
valaha, – ide kellett zülleni?… Ha legalább tettél volna idejébe
valamit! Anya lenni, – i l y e n természettel; vétek még meg is
engedni az ilyennek! – Elébb tanul meg lopni, mint beszélni az a
poronty! – De nekem semmi közöm hozzá, – nekem csak azt kell
tudni, de rögtön, mert innen addig ki nem mégy, hogy nincs-é benne
az uram? Hogy ha énbelőlem, az én tiszta testemből, – mert mióta
ismerem, még nem is néztem más férfira, – ha éntőlem, hallod-e, –
(és egyre jobban kiáltott) – tőlem nem tudott lenni neki; – hát hogy
egy ilyen rongy, világ-szekere elmondhatja-é a piszkos, hazug
szájával…
Elhallgatott, maga is megrémült a rikácsoló, eszelősen dühödt
hangjától. Már nem volt nyugodt, elvesztette a szuggesztiv hatalmát,
igy célt nem ér! – A leány két tenyerébe fektetett arccal, gyermekies
friss, hangos nyögésekkel sírt, – sirdogált előtte. Az utolsó
mondatokat tán nem is hallotta már, – meleg esőként hullt rá a
szidás, melyből veletörődést érzett ki, valami személyes, benső
érdeklődést. A legszűkebb c s a l á d tiszte a megesett nőt
négyszemközt szidni, gyalázni, néhányszor elverni, – minél nagyobb
vir-várral, minél tragikaibb, keserübb zokszókkal, annál erősebbek
még a szálak a jó-rendhez, annál biztosabb a későbbi védelem,
vállalás. De Erzsit senki nem szidta eddig; a klinikán magától-
értetődő, hűs emberiességgel bántak vele, idegenek kiváncsi
vigyorgással néztek arcába, – a rokonai óvakodva végkép
visszahuzódtak, jelezve, hogy nincs közük hozzá. – Most ez a régi
meleg szív, e régi, kedves hang mondta el nyomorultnak,
szerencsétlennek, tönkrement sorsúnak, kiért kár, hogy idejutott! –
Egyszerre fölengedt minden érzése, törődöttsége, testi aggodalma,
elhagyottsága, – e jóizű, szuszogó, mély és enyhe sírásban…
A pincelépcsőn Károly jött lefelé, döbbenten állt meg egy percre,
hallotta az asszony rémítőn izgult hangját, látta a leányt zokogni.
Elsápadt és csendes, fáradt léptekkel, rájuk se nézve, nem is
köszönve bement a fülkébe, ledőlt az ágyra. „Most eridj innét
rögtön!“ – sziszegte az asszony villámgyorsan a leány felé. – „Majd
egyszer tán felkereslek, folytatjuk, – most kifelé innét!“ – A polcról
előkotort egy csorba, cifra tányérkán valami maradék disznósajtot,
futtában tört hozzá a kukoricakenyérből, odanyomta neki, segített
felállni, szinte lódította. S az ment kifelé szó nélkül, még szipogva, a
kendő alatt már törve a kenyérből. – Veron halkan, bizonytalanul,
nagyon megszégyenült és bánatos arccal indult a férje felé; még
mindig ott feküdt az ágyon hanyatt.
– Kár izélni, Veronka, – mondta nagyon halkan, szelíden, – úgyis
megyek az utadból nemsokára; máma bevettek!… Nem akartam
mondani előre, hogy hiába ne aggódjál, – bizony, ma kilenckor
beváltam.
Eleinte csak úgy látta, mint valami nagy szerencsétlenséget. Itt
valakik, valamiért élete ellen törnek annak, akit ő szeret; neki meg
kell tenni mindent, hogy megmentse.
 – De hiszen szembajos vagy!
– Ugyan, kérlek, mikor zavart az engem valamiben? Meg se
látszik!
Egyszer mégis elment a helyőrségibe, az őrnek azt mondta
könyörgő, rémült szemmel, hogy operálják fenn az urát; –
felsompolygott, egy sötét folyosó-zúgban megvárta a főtörzsorvost.
Az öreg úr nyájasan nézett a szomorú kis nőre, de mikor kinyögte,
miről van szó, bosszusan legyintett a kezével. „Ach, was denn nicht!“
– s tovább sietett!
– De hiszen te katonaruhakészítőnél dolgozol!
– Kélek, Veronkám, ne nevettesd ki magad! A tisztisapka-üzlet
magánvállalkozás. Majd kisasszonyt fogadnak helyettem!
– De ha lőport, municiót csinálnál?…
– Ugyan – no!
Megint nekiindult; lehetetlen utakon-módokon kért, próbált; –
nem is remélve már, épen csak hogy a lelkét megnyugtassa.
Résztvevő mosollyal vagy haraggal utasították el. „Az én fiam is ott
van!“ – „Az én uram is!“ – mondták neki gazdag és hatalmas
emberek. S ez előtt el kellett némulnia.
Akkor egy nagy, végleges elszánással belenyugodott. „Itt vége, a
szép életünknek vége!“ Igyekezett elgondolni, hogy másnak még
annyi se jut, mást a részeges ura üt-ver, jó napja sincs. Hány
asszony még örül máma, hogy a rossz emberét elvitték, a segélyből
békén és rendesen élhet a gyerekekkel. Hiába, mindent az
olyanoknak kell megszenvedni, akik jobbak a többinél. Hát most
vége! Sokat sírt titkon, de már nem lázadva a sors, az emberek
ellen, akik megrabolják életét: hanem csendes, meghatott, mély
fájdalommal siratta el urát; mint egy drága, nagy beteget, ki oly erős
és jó, hogy vidám arccal, kedvesen jár-kel még övéi között. És
mindent elkövetett a végső erőfeszítésig, hogy ezt az időt, e szép,
nyári napokat kellemessé tegye számára.
 Kétség, aggodalom már nem hánykódott a lelkén; valahogy
leszámolt. Hogy visszakerülhet-é egyszer ura épségben vagy
nyomorékon, hogy ő még dolgozhasson érette, áldozhasson neki?
Megőrzi-e a sokféle véletlen közül valamelyik életét? Vége lesz-é
hamar a háborúnak? Ezek a kérdések, – már látta, – a k a r a t a
határán kivül estek, tehát számításai, tervei határán is. Ha úgy
történne, még ha darabokban kapná is vissza, csak élne; – ő, – ő azt
a Gellérthegyet ki tudná mozdítni a helyéből a jóvoltáért, a tíz
körmével is kaparna neki, b o l d o g lenne! De ez akkor már
újrakezdés lesz; m o s t , mostanigra: vége! Mert egy lépés nincs
hatalmában, egy szalmaszálat keresztbe nem tehet, hogy elősegítse.
S passzive várni, reménykedni, imádkozni, bizonytalankodni; erre
nem volt képes. Mit használ az?
Inkább tett, készült, tervezett, hogy mindent t ő l e t e l h e t ő n
megkönnyítsen. Legyen majd annyi pénze, hogy csomagot adhasson
vele, finom elemózsiákat, amit Károly szeret. És azontúl is, úgy
dolgozhasson, hogy elküldésre is jusson gyakran pár korona, kis
harmincötdekás postadobozokba egy-egy kis jó, néha füzetes
könyvek is, majd kunyorál a doktornétól, – zálogházi selyemből
fehérnemüt varr. Már olcsó tetűvíz receptet is felírt. S a fő, hogy
annyi kis tartalékpénze mindig legyen a föld alól is, hogy – ha étlen-
szomjan, ha tehervonaton, de elmehessen bármilyen messzi
városba; ha hirt kapna, hogy Károly ott van betegen, sebesülten. Ha
meg kell is halnia, – ő legyen mellette, hazahozassa, (még erről is
álmodott,) itt pihenjen a Farkasréten a közelében! Majd takarítani is
jár, mos, kifőz, amit tehet, – lyányokat fogad kvártélyba, de a
huszonegyes pincéből ki nem megy; itt volt a szép idejük, ide
találjon vissza, itt keresse őt, még ha ráontaná is a házat valami
bomba azalatt…
Károly fáradtan, kiizzadva rohant haza néha a kaszárnyából a
csúf, plötyögős bakaruhában. A szép, kinyalt fiú kopaszra-nyírt volt,
kaszárnyaszagú, mocskos körmű; Veron sebtiben vizet forralt, a
legnagyobb mosóteknőbe ültette, úgy szapulta. Aztán tömte belé a
félrerakott, innen-onnan összekerített jó falatokat.
 – Rosszul bánnak veled, mondd, a kiképzésnél? – kérdezte
halkan, aggódva.
– Azt ép nem lehet mondani! Tekintettel vannak, az látszik, a
korunkra is; már csak nem vagyunk taknyosok! De kiabálni mégis
muszáj, ha sok embert össze akarsz tanítni valamire. És ilyen
gyorsan, hetek alatt! – És ilyen kutya, kánikulai melegbe!…
Csakugyan úgy beszélték, hogy szeptemberben már indulnak
ezek a baonnal. Jobb szoktató inkább egy pár hét még a front
mögött.
Veron csakugyan selyemalsót varrt éjszakánkint; szárazat, erőset
s oly könnyűt, hogy három rend elfért a köpenyzsebben. A zsákot
inkább tartós ételnemüvel tömte meg, teával, sacherinnal,
kávékockákkal. Lopva néhány olcsókönyvtári füzetet rakott közé,
kissé büszkén, de inkább gondolomra; – s néhány finomabb, drága
édességet, – elálló mogyoróstésztát.
Károly nem akarta, hogy gyalog kisérje ki, a marsolók oldalán
tipegve a teherrel, mint a parasztasszonyok. Kalapot, sőt fátylat
kössön, öltözzék fel rendesen és villányossal előre ki. Akkor egy-
állomásig szóló jegygyel ügyesen kisurranhat a perronra, elbujhat
valahol és együtt lehetnek vonatindulásig.
Ám ez nem sikerült, az őr kétszer is visszakergette; feldcugok
indulásakor nincs helye civilnek, asszonynak a sinek táján. „Még tán
hogy elébe feküdjenek nekem!“ – mormogott az őszbajuszú. A
folyosón várta meg, ott sétáltak még pár percig karonfogva a
tömérdek loholó, síró, búcsuzó ember zűrzavarában.
– Álljunk ide egy percre a sarokba, – a rácsnak
megtámaszkodhatsz! – súgta a férfi.
Szeretett volna még sok szépet, biztatót mondani, de a nagy
virvár, kavarodás, a percek bizonytalansága lefoglalta és elszórta
figyelmét. Aztán mindent, mindent elmondtak már egymásnak az
utolsó napokban s ezen az éjszakán; mert lopva bár, hajnalig együtt
voltak otthon. Minden kavargott bennök és körültük; de szorosan,
görcsösen fogták egymás kezét.
– Ha egyszer ráérsz,… eridj, nézd meg azt a rongyosat meg a
porontyát! – mondta egyszer egész halkan a férfi. Veron bólintott
némán, értőn.
Egy percnyi csönd után másféléről kezdett mondani valamit
Károly. Hogy világosan címezze a kártyákat és mindennap írjon; a
postán megmondják a tábori számot, amig ő megirhatná. S ilyen
százszor megbeszélteket.
– Van-e hazafelé villamosjegyed?…
Csengetés, trombitaszó, recsegő-vezényszavak, gyors, szakadó
ölelések. Egy perc mulva nincs itt egyéb az elnémult folyosókon,
mint kábult kin, vánszorgó asszonybánat, tétova, ijedt léptek a nagy
ürességben: – egy-egy zokogás.
Veron is ment a többivel kifelé.
Az utcákon már kora délelőtt aranylott, villamosok csengtek,
kocsisok káromkodtak, kövező öregember baltája csattant, szikrát
hányt; cukorkás kofa énekelve kinálgatott. Veron utána bámult.
– Néni! No jőjjön hát! – Cukros mandula van? Hát török méz?
Meg húsz piskóta, de a skatulyásból!
Választott, fizetett; vakon tudta, hogy e z t kell most tennie. „Az
a rongyos“ szereti a mandulásat… Ma negyednapos a fia… Csak meg
kell most a rendőrt kérdezni, melyik villamos legközelebb a „Szülőnő-
Menhely“ kórházig.
S a dolgos, hangos reggel közönyében így indult munkára;
loholva vitte szent kis ösztöneit, elfojtott anyasága serény, feszülő
izgalmát e korcs méhike, e fürge kis dolgozó. Sietett a hely felé, hol
a lét fölös és meleg terheit, gőzölgő piciny testgomolyokat raknak le
jajban és vérlucsokban, de ép ily akaratlanul-akarva, ily tehetetlenül-
téve, – akik arra kirendeltek. Hogy húsz és száz és ezer év mulva is
még több élő hordozhassa életét, valamivel mindig több, – mint
ahányat a legszörnyűbb fegyverekkel, ezerszeres vérengzéssel
éveken át ki tudnak irtani maguk közül – egymás közül. Hogy legyen
újra, aki öl és legyen, kit pusztíthat szédületes tömegben, a számok,
a létek, a porszemnyi e g y -ek leirhatatlan sokaságában… Rendje
szerint a töméntelen, szörnyűséges köpünek, melyből ha izlel-e
valaha mézet, használ-e hasznot egy ösmeretlen gazda? Soha, senki
ezt nem sejtheti a kasban, melyet önmagából megérteni nem lehet,
sem fölsegíteni, – soha megváltani; s mely mindenestül tán még
csak nem is örök!
 LIRAI JEGYZETEK EGY ÉVRŐL

I.

Perugiába érkeztünk délnyugat felől, juliusban. A szakadékos

hegyvidéken át az esteli út; füstös tunnelekben ügető gyorsvonat
szédülete; egy-egy város lámpasürüjétől parázsló ormok, ahogy
elrobogtunk alattok, – és egy kellemetlen levél hazulról a
tárcámban… elfáradtam. A társam szemébe füstpernye csapódott az
ablakon, – rossz volt, nem tudtuk kiszedni. Végre ott voltunk, – fel,
fel, magosra kanyarodott velünk a kis fogaskerekü, – és soha én
enyhébbet, otthonabbat, kedvesebbet, mint a Hotel Belle Arti
kőpadlós, nagy, tiszta szobája friss, fűpárnás ágyaival s a balkonnal,
mely holdfényes, messze halmokra nézett; bugyborékos, aprós
dombvidékre meg rücskös cseréptetőkre a bástyák nagyon régi
házain. „Itt most megpihenünk pár hétre, – eleget jártunk és
néztünk, – itt szép, jó. Itt egyszerű!“
Napokig mondtuk és éltük ezt. Sokat aludtunk, nagyokat
reggeliztünk lenn az ócska ebédlőben. Egy szép, öreg pohárszék két
oldalán a falon két olajnyomat lógott: az egyik Margheritát ábrázolta
a házikoronával, a másik egy ádázul vicsorgó oroszlánfejet; s a
töméntelen múzeum, kultúrhistória meg nyaktörős plafonbámulások
után ezek kedves két barátunk lettek. A szomszéd asztalnál négy
anyányi angol leány szaporázta a szót versengve; de lám kevésbbé
köpték és szörpögték, mint idehaza az ötödik kerület anglofiljei,… ezt
figyelgettük meg egy öreg német dámát örökös képeslapjaival. Az
ügyeinket is lustán halogattuk; – végre körmünkre égett és
sürgönyözni kellett haza, cimet, hogy küldhessék a pénzt. –
Küzködtünk a telegráftiszttel, hadarva beszélt, bizonykodott,
magyarázott, – azt értettük csak, hogy nem veszi fel a sürgönyt.
Végre megütött egy szava; többször mondta, a közönségből is
hümmögték: la guerra… Mi ez? Mit mondanak?… Hivtuk a Belle Arti
német-tudó pincérét. Hát igaz? Hát lehetséges?…
Otthon a hallban elővettük a Corriera Della Serát. (Milyen
dallamos név, ha firenzei rikkancsok éneklik lágy, olvadó, mégis
pathetikus melódiára!) Szótárral böngésztük, még-még tréfába
fullasztott megrettenéssel. „Belgrádban minden kávéház csukva“…
sikerült kiértenünk. „Ej, hát okvetlen o d a kell menni nekünk
délutáni feketére?“… Ily hirtelen, ilyen közelről nem tudtuk l á t n i
még: mi történt, mi lesz? Mi részünk benne? Lassankint tette
torkunkra kezét az aggodalom… Ó, Istenem ki tudja ma elgondolni,
milyenek voltunk; mily érintetlenek és elfogulatlanok, mily ámulók és
megütközöttek, – két ember, kik évtizedeken át és soha napilapot
nem olvastunk.
Körültünk már összesugtak kiváncsian és tisztelettel. „Osztrák,…
háború!“ – A kis német néni bólintott a képeslap mögül, a missek
döngő léptekkel vágtattak libasorban a folyosón s az ajtóban
megfordultak, hogy minket jól megnézzenek. Jónak láttuk a főpincér
tudtára adni, hogy bár megakadt a pénzesforgalom hazulról; még
van nálunk elegendő. – Az arca mindjárt felderült. Istenem, de hátha
kifogytunk volna véletlenül!… Mi lett egyszerre a meghittségből, az
otthonosságból? Átvirrasztottam az éjszakát, néha sírtam már; – és
reggel sürgönyök mentek a római, firenzei konzulátusokhoz: mit
tegyünk? Délre hazulról is itt volt az express hivás. Vissza se néztünk
a házra, a balkonra, – el se búcsúztunk Margherita ártatlan arcától s
a boglyas oroszlányfejtől. A vasutnál, – nem is tudom, hogyan, –
bemutatkozott két úr, két tartalékos tiszt, akik voltak Lybiában.
Egyikük lovaglóostorral verdeste a gamásniját. Mások is odajöttek, –
már tudták, kik s honnét vagyunk. A kettő biztató, kárörvendő,
mosolygós arccal beszélt, tódított, kiváncsiskodott, – keverte
franciával a kedvünkért, ahol tudta. „Nálunk nem lehetne háború, –
nem engednék a szociálisták!“ – mondta valaki a többiek közül
komolyan, de a gamásnis irónikus mosollyal fordította le nekünk.
Az anconai vonat zsúfolva volt búcsúsokkal; nagyfülönfüggős,
piszkos banyák, feketeképű délolasz vénasszonyok káráltak
szakadatlan; nem is jutott helyünk egymásmellett a kupéban. Külön,
magunkra voltunk gondjainkkal egymásért. S a kései délutánban, – a
kocsi sűrű levegőjéből, a töméntelen szomorúságból, mely rajtunk
volt már, – ahogy kitekintettünk egyszer az ablakon: Falconara kacér
villáit láttuk, a rózsaszinfényű tengert, búbos strandkosarakat és
tarka, fürdőző asszonyokat, kik mozdulatlan ültek a homokban,
bámulták az estellő eget és vizet. Ó, nyugalom, béke, paradicsom!…
Város, te sohase látott, te friss idegen; – te független magány, üde
pihenés, nyügöktől megkönnyülés, sorsunktól eltávolodás, – te
álom!… Így robogtunk el mellette. Csaknem egyszerre intettünk át
egymásnak dacos biztatással: „Semmi! Szembenézünk: mit
tehetnénk? De mához egy évre, azért mégis itt nyaralunk!“
Hosszú ideig volt álmaink szimbolikus neve – ez ösmeretlen
városé… Egy évre rá, – lőtték Falconárát! Stratégiai pont lett a
haditérképen, sokat emlegetett hely; az újságokba került. Vége!
Buona notte!

II.

Reggel. – Fiuméban szuronyos altiszt állt a hajóhidon, – igazolást

kért. A vámhivatalnál szuronyos baka, a bank előtt, a rakodón, a
vasuti állomáson; csupa szurony, uniformis, tilalom. „Ezt mind joguk
van a testembe ütni, magyarázat nélkül!“ – ez volt az érzésem,
ahányat láttam. „Most ilyen világ lesz!…“
Csak este indult vonat; a pénzünk alig egy ebédrevaló, szállóról,
lepihenésről szó se lehetett. Éjtszakai hajóingástól törődötten,
könnyes és kormos arccal, gyűrött ruhában, – két szegény száműzött
mi, – ődöngtünk bizonytalan és fáradt lélekkel, nem is sejtve a
legközelebbi jövőt; mostantól minden vak véletlenek kezébe tétetett.
Az úton, melyre friss vággyal indultunk, – sokszor játszottunk
hercegesdit, hercegnésdit. „Mikor indulunk ferrarai kastélyunkba,
fenség?“ – „Ma megtekintjük hű alattvalóink, a kapucinus barátok
klastromát!“ „E lejtőkön dúsabban teremnek szőlőbirtokaink!“
„Szólítsam az udvarmestert, úrnőm?“ Minden hotel saját palotánk
volt, minden pincér kamarásunk, minden piccolo apródfiunk; s az
olcsó carozzák udvari batárok. – De most, itt, – hogyan szólitsuk
egymást negédes, udvari nyelven az aszottbokru liget kis fapadján,
ahol megpihentünk, elcsigázott hajléktalanok, bús ideiglenesek már;
– rossz kiskorcsmai ebéd után, nehéz út előtt. „Igen, most
hadrakelünk irigy szomszédaink ellen! Igen, most közruhában
népünk közé vegyülünk, hogy kilessük indulatát. Nem, most
önkéntes száműzetésbe megyünk, míg a hálátlan nép észretér!…“
Így kinlódott a mesével még, mosolyogtunk bús erővel egymásnak;
aztán összehajolt fejjel el is szúnnyadtunk ott, mint két elgyötört
csavargó a tengerparton. Mit gondolhatott, aki arrajárt?… A ferrarai
hercegi pár!… Sós szél borzolta fésületlen hajunkat; alkonyult, mire
felébresztett. „Hercegnőm, – v a n még háború?“… kérdezte álmos
szemét dörzsölve. V a n , ó Istenem, – nem lehet átaludni!
Csak megérteni lehetne ébren!
A vasuti állomás tájékán szörnyü csődület. Szegény emberek,
rongyos munkások; a vézna asszony sírva és alázattal viszi ura után
a kis butyrot; bambán lépked nyomukba néhány gyerek. Majd
harminc-negyven férfi egy csapatban, összefogózva, együtt dülöngve
szinte, – akár üres nádfejek a szél iránt, – horvátul ordítottak,
éljeneztek is, nehéz alkoholfelhő szállt előttük. „Eli-jen a haberú-ú!“
Nagycsípőjű, citromsárga és egyébszínű blúzos cselédek tipegtek
riszálva kétoldalt mellettük s ők is visítottak: „El-i-jen!“ Egy percig
néztem őket, – aztán nekidőltem egy távíróoszlopnak és sírtam… A
t ö m e g volt!…
 Ezt az utazást is nehezen felejthetném. Egy harmadosztályú
kocsiba zsufolódva fiumei katonatisztnékkel; – a férjük után
szaladtak valahová, még egy búcsúszóra. Sokan voltak, szépen
kiöltözöttek s még nagyon benne a tegnapban: a garnizon
asszonyainak apró klikk-pletykáit folytatták, – szúró, eleven szókkal
szidtak egy ezredesnét. De egy koszorúba-fésült fiatal szőkére
emlékszem, minden pillanatban várandósra, – mereven ült a
sarokban és hosszú pillái alól folyton szivárgott a könny. Egyre
többen szálltak be, gyerekek, öreg nők, – emberségből át kellett
adni a helyet, kiszorultunk a folyosókra, szinte még kijebbre; kis
gyerekeknek ott ágyaztak plédekből, kofferekből. Éjfél után kinéztem
egyszer: ismeretlen építésű, csinos, falusias hely, zokogó asszonyok,
búcsúzó katonák. „Laibach.“ Merre nem kalandozott el a „fiumei
gyors“ velünk?… Másnap délutánra voltunk Pesten.
A vonatnál, – vagy odább valamivel egy ember szaladt felém,
kivel mindig szivesen pajtáskodtam s türelemmel voltunk egymás
hóbortjai iránt. Jól fűtött szalonban, esti teánál sok mindenről lehet
beszélni felelőtlenül!… Most felémrohant, megragadta a két kezem
és kiáltott: „Üdvözöllek e csodálatos napon! Örvendjünk!
K o r t á r s a k vagyunk!“… A torkomba, fejembe szaladt a vér, el
kellett fordulnom, hogy rá ne kiáltsak: „Pojáca!“… Soha az életben
többet jó szemmel nem nézhetek rá!
Mások is jöttek és mondták fejcsóválva: „Mi volt itt tegnapelőtt!
Ezen a cinikus, fád Pesten, – ha látták volna!“… De mi nem láttuk,
nem tudtunk semmit; sohasem éltünk ujságpapirossal.
… Már egyedül bolyongtam itt, – megzilált utcákon, elváltozott
kirakatok közt. Mennyi háborus iparcikk, tiszti felszerelés egyszerre!
Az üzlettulajdonosok fiai is elmentek?… Kinek gyüjti pénzét, kinek
spekulál, ha a fia el talál esni?… Termoszüveg, öngyujtó,
konzervnyitó, ágyzsák, hátizsák, ivópohár, töményspiritusz, masina,
plaid, sebtapasz, vatta, selyemalsók, revolverek. Milyen friss, eleven
dolog is szokott lenni a csomagolás, az indulás valahová! S most
milyen szivetszorító, kegyetlen mindez!
 A könyvkereskedőmhöz bemenekülök! – Ott ül a kis vézna
házaspár a kassza mellett, az üres boltban, az arcuk ragyog rám
lelkesen, boldogan. „Most megtanítjuk a kutya szerbeket!“ Kérdem,
árulnak-e valamit? „Bizony, csak haditérkép megy, husz fillér darabja,
– egy nap háromszázat is elvisznek!“ Az hat korona egy nap alatt!
„Bizony nem több, – mosolyognak, – de nem baj, ha tönkremegyünk
is; a kutya szerbnek megmutatjuk!“… Egy nagy angoramacska ült az
elszánt menyecske ölén, – jól ismertem, kissé különc, de érdekes
egyéniség. „Hát Bolyhos nem megy a háboruba, – rác torkot
harapni?“ – kérdem. „Isten őrizz, – még sebet kapna!“ – nevet és
magához szorítja ijedten. – Nem csoda, – gyermektelenek, hát
ragaszkodnak a szép macskához.

III.

Mondtam a kávéházban Schöpflinnek: „Este indulok az uramhoz

Szegedre, egy hétig vagy tán tovább is még együtt lehetünk!“ –
„Isten legyen magával a hosszú úton. Lebeszélni úgyis hiába
próbálnám! Nem mondom, hogy írjon, úgyse kapnók meg!“ – „Ha
kémnek néznek az úton, elfognak, főbelőnek tévedésből… tartson jó
emlékezetben!“ „Hát bizony azt mi meg se tudnók itt, – tán soha!
Nem jó kimozdulni ilyen időben, mondom! Meg kell jól gondolni!“ Így
beszéltünk, de egészen komolyan!
Hazamentem csomagolni és tele voltam bizonytalansággal,
aggodalmakkal. Ott lelem-e még? (Melyik asszony nem utazott í g y
ez évben?) Ilyenkor úgy összehúzódnak az igények; abban az
órában úgy éreztem, beérném már egész életemre evvel az egy
héttel. Csak biztos lenne! Semmire nem számíthatunk! A polgári élet
szabad kontrolja egyszerre szünt meg; nem kérdenek, nem
magyaráznak, nem készítenek elő semmire; őt ez éjjel elvihetik; a
kupémat lekapcsolhatják s napokig vesztegelhet a nyilt pályán,
elállhatják az utam, visszahozhatnak: – ha már ott vagyok, közelébe
nem engednek – s nem fogják megmondani az okát, hogy miért.
Semmi nem bizonyos, minden megtörténhet. Ott lenn, a
délvidéken…
Furcsát gondolhattam, kinyítottam az ő levelesfiókját. Kinn
Hannoverben a negyvenéves orosz diák, a finom Da Wac volt
legjobb barátja – s a japán Ivasakival, kivel együtt dolgoztak,
komolyan és kölcsönösen tisztelték egymást. Összekerestem a két
ismeretlen ember leveleit, kikről annyiszor beszélt és elégettem
gondolkozás nélkül. (Az első persze Szibériát is ült; a másik
csendesen pancsolt, technikázott éveken át.) – De most háború van!
Ha uram combattans volna, tán lőnie kellene Da Wacra!… Egyszer
Zágrábban összeismerkedtem egy kellemes, horvát írónővel;
könyveket küldött nekem, mert kértem, – délszláv novellákat
németre fordítva. Most megnéztem őket, – sajnáltam, hisz el se
olvastam még, – aztán bedobtam a tűzbe a levelek után. Isten
irgalmazzon érte, mennyi szép lehetett bennük, – de akkor így volt.
Féltem; a hirtelenségben elvesztettük a valószinűség mértékét, hogy
mennyi lehetséges, mi történhet még, ha már ez megtörténhetett!…
Este volt, a vasuton mindenki a háboruról beszélt. Már akkor
szembetünt, milyen sokat lehet elérni a szavak symbolikus,
letompított használatával: „bevonult,“ „elesett,“ „megverjük,“
„kiporoljuk az ellenséget.“ Közkeletű, enyhe, sőt humoros képzeteket
keltenek, nem kiséri így őket az a borzadály, mely az erőszakos halál,
vérontás gondolatát. Egy katonai posztószállító cég alkalmazottja,
akit épen fölmentettek, nivón alul kezdett udvarolni egy varrónőnek,
ki a gyerekével szintén urától búcsuzni jött. Nagyon utálatos volt
mindenki, nagyon egymáshozillő; egyedül voltam. Jött a kalauz,
hogy megnézze az igazolványokat. Megadóan kiteregettem; de csak
a fényképemre vetett egy pillantást: „Már tudom!“ mormogta és
legyintett. Másokét tovább vizsgálta.
Mit tud?… Különös!… Zaklatott idegeim ernyedten ejtették el az
okság szálait, minden megzilálódott a fejemben. Éjjel volt, – az
utasok rémes kivégzési történetekkel mulattatták egymást… „Már
tudja, – csak az arcképemre nézett?… Figyelmeztetve volt a
beszálláskor?“… Hogy nem volna miért?… Elgyötört, megzavart
itéletem annál inkább fennakadt ezen. Már semmi valószinütlent
nem láttam benne. Hát úgy érzek, úgy gondolkodom én, mint
e z e k itt mind a kupéban?… Tudnék-e úgy írni, mint egy napilap
mostani vezércikke?… Nem! Tehát m á s vagyok, mint akik sokan
vannak – és ez bizonnyal elég! A maguk részéről igazuk is lesz.
Már úgy láttam, a többiek gyanakodva néznek rám. Egyedül
utazom, kicsit másféle tán a ruhám; s ők már mind elmesélték
egymásnak: kicsodák, mi járatban vannak? – Megpróbálom,
kimegyek a folyosóra!… Egy idő mulva arra jött a kalauz, hátam
mögött ment el a lámpával. Tán visszanéztem rá, tán kissé
bizonytalanul, várakozón, – tán túlhirtelen kaptam vissza a fejem;
egy pillanatra megállt, megnézett és azt mondta: „Tessék bemenni!“
Nem fenyegetőn vagy zsarnokosan, – inkább udvarias hangon. Talán
részvéttel?…
Beültem és már most b i z t o s a n t u d t a m ! – Kevés rohamra-
induló katona lehetett azóta is, ki biztosabban érezte közeli halálát,
mint én azon a hajnalon. Tisztán, világosan láttam a felém fordított
fegyverek csövét, hallottam a parancsszót. Hogy miért?… Semmi
nehézség nem volt e kérdésben. Hát a többit érthetem-e, ami most
történik?… Tehát ma reggel!
Szép, csendes tanyák bomoltak ki a nyári pirkadatból… Jó lett
volna mégis egyszer beleülni ketten ilyenbe, ha ez a vész elvonul; –
könyveket vinni és egy nagy pipát neki és ritkán látni embert; –
zöldséget termelni és baromfiat; kertünkből élni!… Rossz lesz, hogy
már nem is láthatom!… Aztán erről is lehullt agyonfáradt érzésem, –
elhagyta őt is s a fiamat, – m a g a m voltam; de nyugodt és
szeliden sajnálkozó. Végre, ha ép muszáj – hát elég is volt; sokfélét
éltem, – de most mégis kár! Most új és eddigieknél tetszőbb
formában ösmertem volna meg magam! Boldogság… teljes
méltányoltság,… végre, az is csak egy életforma; de most s csak
rövid ideje figyelhettem: hogyan is illik nekem?… De ha mégis így
kell történnie, legyen! Csak netaláni zaklatásokra volt rossz gondolni;
szerettem volna csak így lehajtani fejem a vasútpárnára: tessék!
 Kiszálltam, habozva és csudálkozva, hogy csak így engednek.
Kissé ődöngtem is a pályán még; semmi! Végre megindultam a
szabad kijáróhoz. Két altiszt ült kétoldalt, az egyik megnézte az
írásokat,… most az enyimet is. Visszaadta, mehetek;… tán tévedett?
Csakugyan kiáltanak valamit; készséggel visszafordulok, de mi ez,
nem nekem szóltak! Hát valóban szabad vagyok? – Csak a kocsiban
ülve kezdtem elhinni félig – még a hotelben szívdobogva írtam az
igazoló-lapot.
A kaszárnya előtt két sanitäts, – két „jó magyar embör“ – csupa
szíves készség. A kapú alatt egy fiatal hadnagy, már udvariaskodik,
elkísér, megkeressük. Az öreg törzsorvos mosolyog; persze hogy
mehet, most mindjárt, úgy sincs dolga! – Csak lenn a kávéházban,
amikor együtt ültünk megint, meséltem el nevetve az éjtszakai
képzelgésem. „Csacsi!“… De ez a kávéház vajon nem a Rossini-é,
vagy a Viviani, – s a Tisza nem az Arno? Mert épen úgy vagyunk
együtt. Nekünk már minden hely egyforma jó!

IV.

Fekete Péter, a „legény“, kit más néven emlegettem már, – a kis

vaskályha előtt ült és fújta a faparazsat; mert hűvösek voltak már az
októberi esték errefelé. De a nappalok tiszta verőfényben ragyogtak
a szép felvidéki város úri házacskáira s a Csermely völgye rózsaszin,
oliv, bibor, terrakotta, okker meg skárlát ezer, aprós, összemosódó
szinében ragyogott; a madárhagyta ligetek csendje elfolyt szinte,
mint az olvadt arany. Hogy i l y e n völgyekben „rajtá“-zni, rohanni,
ölni, szúrni tudnak!…
Hamar gyógyuló kis bajjal, rövid időre küldték vissza ide a Péter
gazdáját, ám az őszi szépség, a nap, a finom városka s az
együttlétünk halk optimizmust öntött a szivünkbe és könnyelműen
élveztük a napjainkat, a jelent. – Talán már nem is tart soká az
egész! – Hogy jobban lett, sétáltunk és tanakodtunk: hogy is kell
csinálnunk majd, ha vége lesz, hogy minél előbb dolgunkhoz
láthassunk mind a ketten, melyből kizavart és megakasztott az
emberiség nagy epidémiája. Már í g y kezdtük látni. Járvány, mely
néha jön titokzatos, de emberi okból terjed feltarthatatlanul, – de
nem „üdvös“ vagy „szükséges“ semmire, – ragad, mint szent Vitus
őrjöngő tánca, melynek árja csak a legkülönbeket nem sodorta el, –
és bár mindig volt, elképzelhető, hogy valamikor n e legyen majd,
mint némely leküzdött járványok vagy más, a brutalitásban és
esztelenségben rokon emberi szokások, a kerékbetörés, párbaj vagy
keresztrefeszítés, – melyek mind ember-ösztönösek és önkényesek is
voltak egyszerre. Ösztön és önkény; emberi kiváltság e kettő
e g y ü t t e s e ; ebben szörnyűbb a magafajtát nem bántó állatnál, –
de e z é r t szabad reménykedni is.
Ily tétova, abbamaradó és naiv theóriákkal mulattunk; de e g y
dolog bizonyos volt már. Hogy az é n -nek, a legbecsesebbnek nem
árt. Aki általában nem inklinált a lélek apróbb tömegbetegségeire,
szabad volt társashóborttól, előítélettől, – az ebben a tombolásban is
magános, szenvedő, de független marad. A gondolkodás embere, a
testi épség és élet tiszteletében nevelt orvos, a belső őszinteséghez
szokott lélek – igen, néha heteken át nem foglalkozik mással mint
küzdeni az őrülés ellen, – de ha ez sikerül, semmi komoly és igazi
vonásában meg nem támadhatja, ki nem forgatja ez. Hiszen csupa
külsőség mind: a fegyverzaj, tömeg, virtuskodás, versengés,
kitüntetés, vér, jajszó, halál.
„Ha legalább é l m é n y volna!“ A fiatal író, Józsi Jenő
panaszkodott így, mikor itthon járt. „Az ember agyonfáradt, kábult,
eltompult, összezsufolt és ami ott történik is, oly áttekinthetetlen, oly
gépies rendbe rejtőzö… Egy szép, hamvas este itthon, zsibbadt
alkonyat, mikor egy álmos madár utolsót csirren a bokron,
elbágyadnak a szinek, bujkál a homály, felkúszik lassan a hold…
mennyivel egyénibb szenzáció, mélyebb, felejthetetlenebb emlék!“
Igy éreztük mi is és ez vigasztalt. „Csak a magadé maradni! Nem
felejteni azt, akivé magadat küzdelmek közt nevelted! A jóságod!“
 Nagyon megerősödtünk egymásban; – de hát könnyű is így; kéz
kézben, a sok rettegést, könnyet felejtve! L a o T s e -t olvastam
neki a patak mellett egy padon; a harmadfélezeréves tanítót, ki
sárga császárok alázatos könyvtárhivatalnoka volt és tekercsei közé
gubózta életét; de nyolcvanéves korában könyvet írt az emberhez.
Nem voltak tanítványai, sem követői: de Con-Fu-Tse, a népszerű
apostol eljárt hozzá magánosan s azt mondta: „Az ő tanításai
magasabbak, az ő erkölcse tisztább annál, amelyet én hiszek, vallok
és hirdetek a sokaság használatára!“
„A férfiú, ki megőrizte magában a nőies tulajdonságokat is,
gazdag és dús, teljes és mély, mint a termékeny Birodalmi Csatorna.
– A bölcs ember elköltözik arról a helyről, ahol fegyvereket mutatnak
neki. – Ha kis népem volna, csak maroknyi; megtanítanám, hogy az
élet egyetlen; egyszerű étkeket enne és darócban járna, – és bár a
szomszéd birodalomból áthallatszanék a szekerek zörgése, mégsem
kivánkozna senki által. – Megösmerheted a világot anélkül, hogy
kilépnél házadból, kinéznél ablakodból. – Óvakodjatok, emberek,
lakástokat kibővíteni azért, mert elégedetlenek vagytok a meglévő
állapotokkal. – Ha két hatalom harcba keveredik, az győz, amelyik
megbánta harcias kedvét. – A bölcs elmerül Tao eredeti
egyszerűségébe, elhagyja a durvaságot, szerényen és megértően
néz mindent és jósága erőszakosság nélkül való, nem hirdeti azt
kérkedve, nem tudákos, nem kapkod és nem ravaszkodik. Mert ami
nem Tao, az mulandó!“… Milyen szép King ez, – s mennyivel régibb,
mint Attila, Timurlenk, Napoleon!
Ma délben is olvastuk a pataknál; de most hűvös az este és Péter
tüzet gerjeszt a szálláson, mert hazavárjuk a gazdáját. Két kis öreg
zipserkisasszony tisztaszobája ez; kedves szoba! A régi díván,
székek, ágyak letakarva, behúzva valami furcsa kézimunkával,
melyet maradék rongydarabokból, nyűtt ruhák tarka foszlányaiból
szabdaltak, csillagos, kockás, bogas mustrákat slingoltak össze. Az
asztal lapján pappendeckli, hogy ne kopjék; a szőnyeg is rongyból
varrott, – a festett fásláda oldalára régesrégi divatlapokból kivágott
dámák ragasztva dísznek, krinolinban, legyezővel. Legszebb egy
nagy kitömött bagoly; alatta félkerek falipolc, a polcon kézimunka-
drapéria, egy vásott barna szoknyából való szövetre hímezve; annak
pedig az ablakvilág felé eső oldala bevarrva papirosba, apróbetűs,
sárgult, régi levélbe, hogy a fény ki ne szívja a szinét. Vagy húsz év
óta nem látta senki e hárászpamut-rózsákat, nefelejcseket! –
Kedves, rendes szoba! „Gyujtson lámpát, Péter!“ – Az asztalon
kirakjuk az apró ajándékot, könyvet, kedves süteményeit, – holnap
születésnapja van! A széles ablakpárkányra teavíz készítve a tábori
forralóján. Péter egész délután tanulta a köszöntőverset a pitvarban.
Ó, még mindig beletelhet három negyedóra, míg szabadul a
kórházból, ahol segítget. Oly lassan mulik! – Beszéltetni fogom
Fekete Pétert!…

V.

„Bízon, az ezredünk folyvást ütközik azóta is, hogy mi

elgyöttünk!“
A tűznél guggol a bő, rogyós komisznadrágban, ormótlan
bakkancsa nyikorog; az egész ember tagbaszakadt, testes; kerek
arca most csupa ravaszdi megelégedés. Dorombol a melegen, mint a
macska.
„Ahogy rám tetszett bízni, vigyáztam is én a gazdámra, mintha
csak apja vónék. Nem hiába vagyok vénebb egypár esztendővel.
Amilyen szótalan, kedvetlen vót odakinn, mindig is avval viccelték:
amit ez a Péter eliberak, megeszi szó nélkül; ha Péter oda nem
tenné neki, el is felejtené a menázsit. Nem is ett, csak mint a madár,
– peíg ott falni kell, ha van mit… Ott is, abba a lengyel kastélyba,
ahunnat én a selyemridikült csaptam a nagyságos asszonynak, –
elették előle a tiszturak a nagy lakoma ebédet, míg ű a korelásokat
járt temetni velünk, azt a négy honvédot (mán csak a testeket),
amik tán egy hete is rohadtak ott egy színbe.“
 Jókodik, naivkodik nekem, tüsténkedve, – ahogy tapasztalta,
hogy tetszik az uraknak a paraszti beszéd. Elfordul, széles markában
tördesi a gerjesztőt fölösen már, hiszen ég; belenéz, húzgálja a
bajuszát.
„Hát aztat elolvastam, amit ide tetszett adni tennap, – ahogy
megírta a doktor úr a tapasztalatunkat ujságba. Jól ki van írva!
Csakugyan benne vagyok még én is, ahogy ezt-azt mondom. ’Isz ha
tudtam vóna én, hogy így szerkesztik a nagyságáék, hogy nem a
hadiművelet kell, csak amit humi bakák beszélnek ott egymással; ’isz
ahho’ én többet tudtam vóna mondani, mer’ én mindenhun
kószáltam, hússzal is beszéltem, míg a gazdám eggyel… Na, hanem,
egyér’ mán mégis szólok, ha meg nem sértem.“
Kinyitja, becsukja a kályhaajtót; úgy tesz, mintha igazi zavarban
volna.
„Azt a teafőző kis lábost, – úgy van írva, hogy a szolgája eltörte
neki. Hát az a lábos, – nem is törtem, hanem elmaradt tüllem
valahogy, – (megmondom, kérem, ahogy van; nincs abba semmi!)
az az enyém vót, tulajdonom. Mikor venni kelletett, (egy vaksi
cserepesnél, Orlón,) nem vót nálam elég a gazdám pénze, éppen a
lábosravalót magamébul pótoltam. Este kellett vón elszámolni, – hát
ebédután mán nincs az edénke sehol; perdű, lába kőtt. (Tudom is,
kire gyanakodok!) Egyszóval este én azt már fel nem irtam; mikor
elvesztődött, még nem volt a doktor uré. – ’Isz nem baj, nem azér,…
csak ha el tanálja olvasni az uraságom, Celestina grófnő őméltósága,
– maj’ nevet. Tizennégy esztendeje vagyok nála belső, asztali inas;
még egy poharát el nem törtem!“
Elszégyenkezve hallom. Biz ezt a másolásnál én stilizálhattam így;
az uram jegyzései pontosan hívek a valósághoz. Ő is majdnem
neheztelt az irodalmi csinyemért; most még szegény Pétert is
megbántottam, hiába, – élete, munkája ambiciójában. Ő nem tör
bögréket!… Ördög vigye az irodalmat!
 Megigérem neki, hogy kiírom ujra, igazságot szolgáltatok neki. –
Majd másra terelem a beszédet.
– Hanem nyalkán kiberetválkozott mára, Fekete Péter! Hány
órára várja a menyecskét?
„Tízórási vonathoz, ha kitetszenek engedni elejibe. – Öhöm, hát
meg kell tisztelni a hitvest; pocsék is az a sörtés pofa! Az uraságnál
világér’ nem szabadna, ott minden harmadnap tisztálkodok! Igen,
hát meg is áhítja ott a harctéren az ember a családot, hiába! Csupa
magaformájut lát az ember, követem, csupa nadrágosat; egye ki a
fene, – köpedelem mán az a sok férfi együtt! Azt áhítja mind: csak a
család! – meg hát az enyém derékszép asszony is, testes, nem
valami hitvány, nem lehet rá semmitse mondani! Meg tetszik látni
máma!… Nem én, tessék elhinni, nem néztem én a harctéren se’
senkire! Azok a tetves rutén banyák, – ha, követem, ü fizetne
nekem, akkor se! Hászen azelőtt se vótam én éppen parázna sose!
Azér’ is írtam meg haza a harctérről: az anyjának én soha, – az
anyósomnak meg nem bocsájtok! Mer’ meggyanusított, rámbiztatta
a feleségemet is. Vót ott valami kulcsárné minálunk a kastélyba! – –
– Nagyon megsértett éngem avval, – megírtam: a siron-tul, ott
megengedek; – de míg élek, soha! Rosszul eshetett neki, de nem
baj! Ugyse tud olvasni!“…
Oly lassan mult az idő; uristen, még mindig csak félhét!… Mi is
van avval a kulcsárnéval, Fekete Péter?
„Na, kérem, hát ahogy ott jár-kél az ember azokba a diszes, feszt
libériákba, oszt könnyű munkát végez, finomat eszik, kihízik! Nem
így nézek én ki otthol, ne tessék azt gondolni!… Hát a sok
nőcselédnek csak szembetünik, – akkor oszt egyik a másikra les
irigységbül. A kulcsárné, – isz vót a mán ötven éves is tán; (igaz,
hogy annál bolondabb az asszony), – de meg olyan fél-úri; hogy jön
az énhozzám, parasztemberhez, – hát nem igaz? – Derék, feszt nő
vót, nem mondom; meg hát olyan helyt, tetszik tudni, kéz kezet
mos. Hát nem vót minekünk együtt, igaz, semmi bajunk; kezire jár
olyan helyt egyik cseléd a másiknak. De mán abba a részbe nem vót
jó felgondolása a feleségemnek, hogy hászen csak neki vót abbul is
haszna; csak az ü konyhájára mentek a félzsák lisztek, bödön túrók,
finom lekvárok, szemes kávék! – Kérem, ha egy asszonynak megvan
a gyerekeivel együtt az élelme, ellátása, az ura kiszerzi neki, – nehéz
dógot nem teszen, tisztán jár; mi kell egyéb? Nem szabad, hogy
szava legyen, – semmi!… Hiszen csakis az anyja isztikélte akkor is!
Azóta se vót nekünk bajunk együtt!“
Észreveszi, hogy nagyon belement, szépítgetné is; de az öntelt
férfimosoly nem tud elsimulni a barna bajusza alól. Megkérdem, mi
lett hát a vége.
„A kulcsárné elment osztán: csúnyán ment el. A grófnénak
besugtak valamit, tudtam, hogy gyanakodik. Gondoltam; majd még
rám tanál hárulni! Nem igaz? Egy félvéka borsót jelentett a
szakácsné; a kertész behozta vót, letette a kamaraajtóba: eltünt kéz
alól, – perdű! Én tudtam, hol van eldugva a borsó, láttam a
padfeljáró garádján, odatámasztva a grádicshoz a zacskót. Azt is
tudtam, hogy a kocsisné most a jóasszonya neki, – nyalka prádés
kocsis jött két hete az udvarba. – Őméltósága maga kerülte meg az
udvart velem, nézett, vizslatott széjjel; én meg arrafelé irányítottam,
– a borsó felé. Hadd lássa meg! – Mán akkor én haragba vótam a
kulcsárnéval, két hét óta; a feleségem is mindig rítt. Menjen a
fenébe, gondoltam. Hát nem igaz? Nagy vizsgálat vót ellene, minden
kisült, – én nem vallottam rá a magam részit, – még végkielégítést is
kapott a rosszféle. Köszönje meg, hogy be nem csukták. Hát
nem?…“
– Ajhaj! Férfiak!… Ahá, jön már! – Gyujtson hamar a tea alá!

VI.

Nincs levél!… Tiz nap óta nincs levél!…

 Azok a sokak, kik ma „nacionális érdek“-nek, „diplomáciai
kérdés“-nek, „hadászati problémá“-nak hívják e szörnyen
szórakoztató életben játszódásukat; – elbirhatnák-é vajon ezt?… Az
ember a s s z o n y ; kisemmizett, kérdetlen, mellőzött, – az ember
ittmarad és jár-kél a dolgai után; néha tompán, néha tébolyultan,
máskor agyontépve a megszaporodott gondtól és vár… mindennap
monomániásabb reménységgel, sivárabb kétségbeeséssel; – és nincs
és megint nincs tábori levél.
Az ember hazatart, lihegve siet, (hisz csak azért ment el, hogy
időt engedjen a sorsnak,) elfulladva kanyarodik fel az utcába,
szívdobogást kap a lépcsőn, rámered a levélszekrényre, – s a pléh
kegyetlenül visszacsillog belülről, a szekrény hátát látni; – üres
megint!…
Talán délután lesz! (Az ember alig nyul ételhez!)… Hánykor jár a
postás?… Volt-e már?… Elébemegyek, megvárom a sarkon!… Most
jönnek, hol a mi öregünk?… Igen, ö az, – esdekelve és rémülten
nézek elébe, de int már messziről a kezével: „Nincs, – semmi sincs!“
Többször nem jön már; így kell végigélni a reménytelen napot,
fogvacogtató éjszakát. És elülről kezdeni holnap.
Él-e még? Mi történik vele e percben? Úgy temették-e deszka
hijján, arcára, ajkára szórták a fagyos, téli földet?… Szent Isten, – de
hisz holnap jöhet hír! Örökké nem tart a bizonytalanság! Igen, de
milyen hír jön? Nem lesz-e úgy, mint minap, – leugortam a szaladó
villamosról, mert láttam levéllel inteni a postást, – és csak késett
írásai voltak, régebbiek az utolszor kapottnál?… Igen, hisz ép
ilyenből látszik, hogy csak a posta az oka, – csapatszállítás, hófuvás;
– vagy lehetetlen feladnia!… De ha baj van, – mikor tudom meg?
elbirom-e nélküle az életet egyéb kötelességekért? Miért is
találkoztunk?… Nem, nem voltam hozzá mindig jó, elég türelmes,
gyengéd! Nem voltam-e? – Semmi sem biztos, hányszor hallani,
hogy tévedett a hivatalos halálhír! Tán nem is jó, hogy mindig oly
sokat írt, elkényeztetett, – most nem bírom el, ha egyszer
fennakadás van. Mások nem is aggódnának tíz napért! Hátha már
hazafelé tart, mint a minap? Igen, s ha amputált karral vagy láb
nélkül? Inkább a lábat! – Ha a kezével dolgozni tud, ha ép esze
megmarad, egészen boldog lehet. Csak meg kell szokni! A vakság,
az volna a legszörnyübb, de még úgy is,… csak éljen! – Istenem!
Nem befolyásolja-e a titokzatos végzetet az én suggestiv
rettegésem?…
Ilyen pillanatban hoztak egy girhes betűjű írást, keserűn akartam
már félredobni, hisz nem övé; de mindjárt mohón estem olvasásnak,
– egyre csillapodottabb szívvel, egyre boldogabb, mélyebb, szelídebb
elnyugovással: Fekete Péterné írt.
„Drága jó nagysága kérem Tudósítom, hogy most gyött az
embertől levél hetfün írta azaz most péntek vagyon és drága jó
doktorúr is Egésségbe megvagyon írja mindennap hosszú leveleket
sebesültek maródik tarsolyába egy Hadnagy bécsbe menendő egész
könyvet adott átal annak maga kezével irottat énmagam Nullás
liszttel vasárnap virradóra pesten leszek üzente kedves doktor ur
emberemmel hogy kügyek magam Felvisszem tessék mari
Szakácsnét vasuthol elejbem küldeni megyek mint teris szamár
lisztel téfelel pár csirkével ha meg nem sértem fekete Ternó ruhát
háládatosan köszönöm finom szövet pesti kérem a lisztér ne tessen
drágában fizetni csak rendes ár melyhez kívánok szíves jóegésséget
kezét csókolom maradok
Fekete Péter hitvese Rozál.
… Milyen oktalan az a megnyugvás is, mely ilyenkor elkővetkezik!
Mintha hétfő óta nem százszor lehetne baj!… De még írt, mindennap
írt, fogom olvasni megint a naplóját „maga kezével írottat“; –
mondhatom az embereknek: „Nincs baj, most kaptam hírt
hálistennek!…“ Vagy csak mert úgy elfárasztott a kétségbeesés,
hogy most pihenni kell, remélni a téboly ellen! Mintha minden
baljóslat, szerencsétlenség megszünt volna; a meghajszolt érzés
elsimul. Az ember hosszú levélíráshoz kezd, tábori csomagot küld,
olvasni próbál, este elmagyarázza a gyereknek a csörgőkígyót és
megmutatja a lexikonban a hottentottát.
 Mire Fekete Péterné beállított, – már itt volt egész csomó
megkésett levél a táborból…
Szép, piros-szőke aprószemű asszony; liheg és csudálkozik és
hálálkodik; nagy, erős hangja beteli a lakást, babos festőszoknyája
feltűzködve; a hátán kas, szatyor, butyor. „Ne tessék avval fáradni!“
„Köszönöm kérdését!“ „Nem vagyok én arra érdemes!“ Kissé
zavarban van, hát erősen tartja magát, kivált Marival szemben, ki
fiatalabb mint ő, csak cselédleány és itt mégis tájékozottabb,
„világibb“ nála. A moziból, hova elküldöm, hamar visszajön, unja,
vagy röstelli, hogy ilyet még sohse látott s itt az utolsó utcagyerek
mindennapos benne. Az országházra azt mondta: „Mit nézzek rajta?
Nem az enyém!“ De lopva azért jól megvizsgálta, hogy elmondhassa.
Egészben véve ámulja és megveti ezt a nagyvárost koldus
drágaságával, éhenkórász, finnyás, kitanult népével. „Jaj, hogy itt
mindenér’ pénzt kérnek!“ – Őnekik ott a kanaánban van most is
minden dulásig, kommenciót is kapnak, magukföldje is terem; ő
bizony gazdalány volt, nem jött üresen a házhoz… Alig tudom itt
tartani hálásra, meggyőzni, hogy nincsen féreg nálunk. Mert arra
nagyon büszke, hogy olyat még nem látott életében.
Estére beinvitálom teára; szép, enyhe csend van, a gyerek alszik
odaát. A férfiszobában telepszünk meg, az ő könyvei, műszerei
árnyékába, – kivel most egy bajban, egy számkivetésben, tán egy
almon, egy kenyéren ennek az asszonynak az ura. És minden
barátnémnál közelebb van tán hozzám e percben.

VII.

– Lássa, – mondom óvatosan, – nem jó őket azért ok nélkül

gyanuba fogni. Mondta az ura, hogy milyen zokon vette egyszer!…
– Mondta? – érdeklődik fülig pirosodva és előrántja a fejkendőjét.
– Mit mondott még? Ugyan, tessen mán beszélni!

Á
 Ám úgy fordul, hogy jobbadán én kérdezek. Kicsit tüsténkedik, –
(töltsünk még egy teát!) – de csakhamar szóra hozom, mint az urát
néhány hónappal ezelőtt.
– „Isz jó ember, nem mondhatok rá semmit azóta; egészen más
hozzám, mint az első két esztendőbe. Mer’ ha úgy visszaemlékszek,
mord vót e’, mint a téli idő, a szót is pénzér adták nála. Mer teccik
tudni, nem úgy vót a’ hogy ű éngem valami nagyon szeretett vón,
mikor elvett. Másat szeretett biz’ ű, egy Laskó Maris nevezetűt, két
esztendeig járt hozzá. Peig a szegény vót, tán nem vót egyebe a
rajtavalójánál; meg éngem szebbnek is tartott mindenki; – (régen
vót, elmondhatom) csak az úgy nyelvesebb, merimondóbb; én
mindég szégyellősebb vótam, azér’ aszondták rullam, hogy büszke
vagyok a vagyonomra. Na, úgy történt oszt, hogy az a Maris eccer
megbosszantotta; truccbul vagy mibül-i,… hozzáállott ahhó a Franci
Danihó, aki most prádéskocsis az udvarba. Csak két hétig járt vele;
de hiába kérte osztán az engedelmet Pétertül. E’ mégjobban truccolt,
felé se’ ment, ha üzengetett, peig nem is ett búvába hat hétig,
aszongya a testvérje, olyan lett, mint az árnyék. Na, akkor elkezdett
ű háromhó is járni, egyik én vótam; de olyan esze vót mán akkor,
úgy megfigyelte az embert, nem lehetett bolonddá tenni. – Akkor
mán jó fizetése vót, mint inasnak, de hazakeresett! az apja aszonta,
köteles a nevelésér’. Egy darab szőlőt vett az öreg hitelre; aszonta:
„Na, fiam, ha letörleszted, tied a szőlő!“ Hát mikor levót, akkor mást
gondolt a vénember, hümmögött, hogy oszt mit szólnának ahhó a
testvérek, meg hogy míg a férfigyerek nem házas, úgyis tartozik
hazaadni a keresetet. „Na, – aszongya az én uram mérgibe, – tudja
meg idesapám, mátul fogva vőlegény vagyok!“… Oszt még
mennyaszon sehun se vót! Akkor választott ki oszt engem a
háromból, mer’ felgondolta, hogy ennek legtöbbje van, meg
legszebbnek is hírelik. Én meg elmentem, mer szép legén vót, józan
is, meg uradalmi. – El is látott engem mindennel, ami kellett; de azér
én nem tudtam, tessék elhinni, – mi a szeretet. Két gyerekem má’
megvót, még se tudtam. Hogy e’ valaha úgy hizelkedett vón, mint
más fiatal!… Aszongya idesanyám: „Te Rozi, megcsókol-i téged ez a
te urad valaha?“ „Jaj, ne mongyon má’ olyat, idesanyám!“… Még
szégyeltem, hogy kérdi.
Ép akkor vótam viselős a kislánnyal, mikor az a kulcsárné odajött
a kastélyba, a rossz egye ki ott, ahol van! Teccik mondani, hogy idős
vót? Ajaj, hamis szeme vót azér még annak! Én nem is tudom, tán
boszorkány vót! Oszt, hogy tudott énnekem is hizelegni: „Rozika így
s úgy!“ – adta a jótanácsot, orvosolt, ha fájt valamim. Csak eccer
feltünt; bemegyek valami kommencióér, – hát a cselédház gangján ki
kávézik ott a vadszőllők közt, mint ü meg az uram. „Mi az Isten?“ –
mondok. De mingyár; hogy csak üjjek le közibek, nekem is készített
findzsát. – Telt múlt az idő; én mán szoptattam is, nem nagyon
jöttem-mentem, de azér olyan furcsa vót nekem, hogy az emberek
nem úgy beszélnek velem, mint azelőtt. Mintha mindnek valami
mondanivalója vóna, oszt mégse mondaná! „Mi lel éngem, –
gondoltam, – elcsunyúltam vagy rüh van énrajtam?“
Hát eccer is hajnalfelé gyön haza az én emberem; peig a
korcsmázást, azt sohasem cselekedte. Nem is mondhatom, hogy
ittas lett vón akkor is! Én se szóltam hozzá, csak ríttam magamba az
ágyon. – Másnap reggel aszongya nekem a bót előtt az igáskocsisné:
„Rozika, mérnem vót az estve? Csak maga hibádzott a fiatal
menyecskék közt.“ „Hol?“ mondok. „Hát a kastélyba, nem tudja,
fosztó vót, az uraság tolluját fosztottuk, a cigánt az ispán fogadta, a
maga ura meg tálcázott, hordta a rúmos teját, kőttes sütemént!…“
Csak álltam ott, mint a sóbálvány szégyelletembe. „Vagy igen, –
mondok, – aztat mongya Julis néném? Nem mehettem, mer
változása van a kicsinek!“ – „Na, aszongya, – de máma elgyöjjön,
mer ma is lesz, megrepetálják, hogy nem fosztódott fel mind a
tollyu. Ha az urának elébb van dóga; gyöjjön be hozzánk oszt
mennyünk együtt!“ – Ebbe maradtunk.

VIII.
 Megtörüli a száját illendőn, asztalkendőbe, – köszöni alássan, –
úgy mondja tovább a nehezét. „Lesem én az én uramat délebéd
után; szedi ki a komótbul az ünneplő liberiát, huzza a harmonikás
csizmát; de énnekem egy szó nem sok, annyit se szól; csak megyen
úgy öt óra tájt, bevágja maga után az ajtót. – Úgy elfakadtam ríva,
csak lerogytam a karosszékbe. Hogyne! Rosszul esett! Fiatal pár
cseléd vótunk, mér nem mehettünk mi együtt emberek közibe?
Mondok, mér nem vagyok én arra érdemes? Szégyelnivaló van
énrajtam?
Felőtözök osztán nagy könnyhullatás közt, megszoptatok. Nem
bánom, – mondok, – ha agyonvér is (peig nem ütött meg soha), de
most megtruccolom, elmék utána! Az igásék a Szilváskert alatt
laktak, arrakerülök, bezörgetek az ablakon, – mán setét este vót. De
ahogy nyilt az ajtó, a lámpavilág rám esett, aszonya Julis néném:
„Hát maga minek rítt, Rózika?“ „Nem ríttam én!“ mondok. De a
kocsis is, az ura: „De bizon, ne is tagadja, rítt maga!“ Akkor
elmondtam az egészet. „Na e mán csunyaság az urátul, abba igaza
van!“ – így biztattak. Ahogy kifordulunk az utra, aszongya a kocsis:
„Ejnye a rossz üsse ki azt a büdös embert; mi az Istent lél azon a
vén… (megmondta, hogy micsodán) – hogy úgy utánabagzik!“… Igy
pártolt a kocsis, mer ezek mindig jóembereim vótak. Nekem meg
ettől a szótul kezdett megnyilni a fejem. Hát ezér lett vón az a sok
szivesség; hogy az Isten fullassza bele abba a dög aszonyba. Szinte
megszédültem! – De tán nem is igaz? Hogy lehetne az igaz! Uriféle
nő egy ilyen vadparaszttal, mint az enyim. Hogy tudhat ez üvele
bánni, mikor még én is nehézellem a természetit. Így háborogtam
magamba!…
Odaérünk a kisudvarba, hallik a muzsikaszó; mán aznap csak az
öregasszonyok fosztottak, – a fiatalság ott járta a pitvarba meg az
udvaron. Ahogy belépek, elfog engem az ispán úr. „Na, Rozika
lelkem, csak magát vártam én, maga lesz az, akit én
megtáncoltatok, nem más!“ Vitt a cigány elejbe, szépen rakta,
urasan; – belemelegültem én is, szoptatós létemre, eszembejutott a
jánkorom. Alighogy elhagyta, elkap a kertész; avval is jártam
jódarabig. „Gyüjjön mán velem is eccer!“ – mondja a kocsis bácsi.
Mindenki úgy kedvelt ott éngem, dicsérgettek az asszonyok is,
mintha sajnáltak vóna. „Ejnye, – gondoltam, – hát hektikás vagyok
én, dögrováson vagyok én? Mit dicsérnek, mintha
búcsuztatnának?“… Eszembe jut, amér gyöttem, hol is hát az uram?
Keresem szemmel, nincs semerre! Akkor mondom a kocsisnak:
„Mingyár, mingyár, Ferus bácsi, csak ekkis vizet iszok!“ Avval megyek
ki, végig a gangon, a házhiján; – ott egy benyiló vót a kulcsárné
szobájába. Jaj kérem szépen, amit én akkor láttam, ahogy
rájoknyítottam az ajtót! Nem is jó arra gondolni! Ott vótak együtt a
diványon… S még milyen szemet vetett az énrám, az a gyalázatos,
hogy ott nem sijedt el szégyelletibe a föld alá. De énvelem egyet
fordult a világ, ki az udvarra, a kertek alatt haza, mint aki lopni jár;
úgy fogott fel az anyám mint a gyereket, úgy szedte ki belülem nagy
sírás közt, ami történt.
Nem telik egy félórába, benyit az én uram. Majd sóbálvány
lettem, ahogy meglátom; ott ültünk az ágyon oszt rittunk. De az én
anyám, ahogy belép: „Hát te gyalázatos, lator, zsivány,
világszégyene, falurossza! Te rimafattya, te himpellér, minek gyösz
ide?“ – A meg felragad az asztalrul valami tálat, vágná anyámho’,
énrajtam tört össze, mer’ elibeugrottam. Megvérzett, anyám
sikoltott, a nagyobb gyerek is ébren ritt az ágyon; akkor
megszégyelte magát, kiment a szinbe hálni.
Na, énvelem nem is azontul, – tán félesztendeig. Napközbe se
sokat szóltunk, mer jó neve nem vót előttem, csak: „Te lator, te
zsivány!“ – megbátorodtam, mer nem emelt rám kezet többet,
érezte, hogy lúdas. Eccer-eccer próbált okosítani: „Ládd-é, –
aszongya, – csak neked van ebbül hasznod, gyön ekkis humi a
házho’, amér befogod a szád!“ De én csak jajkeserüt ettem abbul,
soha jóízüet! Ű meg azt hajtotta egyre, hogy éngem csak anyám
biztat, minden azér’ van. Hász’ igaz, hogy éngem igásbarmának tett
vón, amilyen jámbor vótam, – ha anyám ki nem tanit.
De így se tudom, mi lett vón a vége, ha megint ugyanaz a
tulajdon Franci Dani ki nem segít a bajbul. Mer az gyütt oda