Experience Seamless Full Ebook Downloads for Every Genre at ebookmeta.

com

Seven Languages in Seven Weeks A Pragmatic Guide

to Learning Programming Languages Bruce A. Tate

https://ebookmeta.com/product/seven-languages-in-seven-
weeks-a-pragmatic-guide-to-learning-programming-languages-
bruce-a-tate/

OR CLICK BUTTON

DOWNLOAD NOW

Explore and download more ebook at https://ebookmeta.com

 Recommended digital products (PDF, EPUB, MOBI) that
you can download immediately if you are interested.

Programming Phoenix LiveView Bruce A. Tate

https://ebookmeta.com/product/programming-phoenix-liveview-bruce-a-
tate/

ebookmeta.com

An Introduction to Programming Languages: Simultaneous

Learning in Multiple Coding Environments 1st Edition Paul
A. Gagniuc
https://ebookmeta.com/product/an-introduction-to-programming-
languages-simultaneous-learning-in-multiple-coding-environments-1st-
edition-paul-a-gagniuc/
ebookmeta.com

Programming Languages and Systems Ilya Sergey

https://ebookmeta.com/product/programming-languages-and-systems-ilya-
sergey/

ebookmeta.com

Her Fate His Mate Wolves of Windsor Woods 1 1st Edition

Krista Ames

https://ebookmeta.com/product/her-fate-his-mate-wolves-of-windsor-
woods-1-1st-edition-krista-ames/

ebookmeta.com
In the Roar 1st Edition Milly Taiden

https://ebookmeta.com/product/in-the-roar-1st-edition-milly-taiden/

ebookmeta.com

Model And Mathematics From The 19th To The 21st Century

1st Edition Michael Friedman

https://ebookmeta.com/product/model-and-mathematics-from-the-19th-to-
the-21st-century-1st-edition-michael-friedman/

ebookmeta.com

A Final Family Affair An Extreme Taboo Anthology 1st

Edition A A Davies Yolanda Olson Ally Vance Cole Denton K
Webster Jennifer Bene Winter Paige
https://ebookmeta.com/product/a-final-family-affair-an-extreme-taboo-
anthology-1st-edition-a-a-davies-yolanda-olson-ally-vance-cole-denton-
k-webster-jennifer-bene-winter-paige-3/
ebookmeta.com

Chosen by the Alien Dragon A Fated Mates Sci Fi Romance

1st Edition Ava Hunter Milly Taiden

https://ebookmeta.com/product/chosen-by-the-alien-dragon-a-fated-
mates-sci-fi-romance-1st-edition-ava-hunter-milly-taiden-3/

ebookmeta.com

Experimental Legal Education in a Globalized World The

Middle East and Beyond 1st Edition Mutaz Qafisheh

https://ebookmeta.com/product/experimental-legal-education-in-a-
globalized-world-the-middle-east-and-beyond-1st-edition-mutaz-
qafisheh/
ebookmeta.com
Stud Muffin Rugged Dad Bods On The Mountain The Husky
Hunks Of Bourbon Peak Book 2 1st Edition Kelsie Calloway

https://ebookmeta.com/product/stud-muffin-rugged-dad-bods-on-the-
mountain-the-husky-hunks-of-bourbon-peak-book-2-1st-edition-kelsie-
calloway/
ebookmeta.com
 What Readers Are Saying About
Seven Languages in Seven Weeks

Knowing multiple paradigms greatly influences our design abilities, so I’m always
on the lookout for good books that’ll help me learn them. This book nicely brings
prominent paradigms together. Bruce has experience learning and using multiple
languages. Now you can gain from his experience through this book. I highly
recommend it.

➤ Dr. Venkat Subramaniam

Award-winning author and founder, Agile Developer, Inc.

As a programmer, the importance of being exposed to new programming languages,

paradigms, and techniques cannot be overstated. This book does a marvelous job
of introducing seven important and diverse languages in a concise—but nontriv-
ial—manner, revealing their strengths and reasons for being. This book is akin
to a dim-sum buffet for any programmer who is interested in exploring new
horizons or evaluating emerging languages before committing to studying one in
particular.

➤ Antonio Cangiano
Software engineer and technical evangelist, IBM
Fasten your seat belts, because you are in for a fast-paced journey. This book is
packed with programming-language-learning action. Bruce puts it all on the line,
and the result is an engaging, rewarding book that passionate programmers will
thoroughly enjoy. If you love learning new languages, if you want to challenge
your mind, if you want to take your programming skills to the next level—this
book is for you. You will not be disappointed.

➤ Frederic Daoud
Author, Stripes ...and Java Web Development Is Fun Again and Getting Started
with Apache Click

Do you want seven kick starts into learning your “language of the year”? Do you
want your thinking challenged about programming in general? Look no further
than this book. I personally was taken back in time to my undergraduate computer
science days, coasting through my programming languages survey course. The
difference is that Bruce won’t let you coast through this course! This isn’t a
leisurely read—you’ll have to work this book. I believe you’ll find it both mind-
blowing and intensely practical at the same time.

➤ Matt Stine
Group leader, Research Application Development at St. Jude Children’s
Research Hospital

I spent most of my time as a computer sciences student saying I didn’t want to

be a software developer and then became one anyway. Seven Languages in Seven
Weeks expanded my way of thinking about problems and reminded me what I
love about programming.

➤ Travis Kaspar
Software engineer, Northrop Grumman
I have been programming for 25 years in a variety of hardware and software
languages. After reading Seven Languages in Seven Weeks, I am starting to under-
stand how to evaluate languages for their objective strengths and weaknesses.
More importantly, I feel as if I could pick one of them to actually get some work
done.

➤ Chris Kappler
Senior scientist, Raytheon BBN Technologies
 Seven Languages in Seven
Weeks
A Pragmatic Guide to Learning Programming Languages

Bruce A. Tate

The Pragmatic Bookshelf

Dallas, Texas • Raleigh, North Carolina
Many of the designations used by manufacturers and sellers to distinguish their products
are claimed as trademarks. Where those designations appear in this book, and The Pragmatic
Programmers, LLC was aware of a trademark claim, the designations have been printed in
initial capital letters or in all capitals. The Pragmatic Starter Kit, The Pragmatic Programmer,
Pragmatic Programming, Pragmatic Bookshelf, PragProg and the linking g device are trade-
marks of The Pragmatic Programmers, LLC.
Every precaution was taken in the preparation of this book. However, the publisher assumes
no responsibility for errors or omissions, or for damages that may result from the use of
information (including program listings) contained herein.
Our Pragmatic courses, workshops, and other products can help you and your team create
better software and have more fun. For more information, as well as the latest Pragmatic
titles, please visit us at http://pragprog.com.

The team that produced this book includes:

Jackie Carter (editor)
Potomac Indexing, LLC (indexer)
Kim Wimpsett (copyeditor)
Steve Peter (typesetter)
Janet Furlow (producer)
Juliet Benda (rights)
Ellie Callahan (support)

Copyright © 2010 Pragmatic Programmers, LLC.

All rights reserved.

No part of this publication may be reproduced, stored in a retrieval system, or

transmitted, in any form, or by any means, electronic, mechanical, photocopying,
recording, or otherwise, without the prior consent of the publisher.

Printed in the United States of America.

ISBN-13: 978-1-934356-59-3
Printed on acid-free paper.
Book version: P5.0—March 2012
 Contents
Dedication . . . . . . . . . . . . . ix

Acknowledgments . . . . . . . . . . . xi

Foreword . . . . . . . . . . . . . xv

1. Introduction . . . . . . . . . . . . 19
1.1 Method to the Madness 19
1.2 The Languages 21
1.3 Buy This Book 22
1.4 Don’t Buy This Book 24
1.5 A Final Charge 26

2. Ruby . . . . . . . . . . . . . . 27
2.1 Quick History 28
2.2 Day 1: Finding a Nanny 29
2.3 Day 2: Floating Down from the Sky 37
2.4 Day 3: Serious Change 49
2.5 Wrapping Up Ruby 57

3. Io . . . . . . . . . . . . . . . 61
3.1 Introducing Io 61
3.2 Day 1: Skipping School, Hanging Out 62
3.3 Day 2: The Sausage King 74
3.4 Day 3: The Parade and Other Strange Places 83
3.5 Wrapping Up Io 91

4. Prolog . . . . . . . . . . . . . . 95
4.1 About Prolog 96
4.2 Day 1: An Excellent Driver 96
4.3 Day 2: Fifteen Minutes to Wapner 108
viii • Contents

4.4 Day 3: Blowing Up Vegas 118

4.5 Wrapping Up Prolog 129

5. Scala . . . . . . . . . . . . . . 133
5.1 About Scala 133
5.2 Day 1: The Castle on the Hill 137
5.3 Day 2: Clipping Bushes and Other New Tricks 150
5.4 Day 3: Cutting Through the Fluff 164
5.5 Wrapping Up Scala 173

6. Erlang . . . . . . . . . . . . . 177
6.1 Introducing Erlang 177
6.2 Day 1: Appearing Human 181
6.3 Day 2: Changing Forms 191
6.4 Day 3: The Red Pill 202
6.5 Wrapping Up Erlang 214

7. Clojure . . . . . . . . . . . . . 217
7.1 Introducing Clojure 217
7.2 Day 1: Training Luke 219
7.3 Day 2: Yoda and the Force 236
7.4 Day 3: An Eye for Evil 249
7.5 Wrapping Up Clojure 257

8. Haskell . . . . . . . . . . . . . 261
8.1 Introducing Haskell 261
8.2 Day 1: Logical 262
8.3 Day 2: Spock’s Great Strength 277
8.4 Day 3: The Mind Meld 286
8.5 Wrapping Up Haskell 300

9. Wrap-Up . . . . . . . . . . . . . 305
9.1 Programming Models 305
9.2 Concurrency 308
9.3 Programming Constructs 310
9.4 Finding Your Voice 313

A1. Bibliography . . . . . . . . . . . . 315

Index . . . . . . . . . . . . . 317
 Dedication
The five months from December 2009 through April 2010 were among the
most difficult of my life. My brother, not yet 47 years old, had emergency
bypass surgery. No one had any clue that anything was wrong at all. (He
came through the surgery without further incident and is doing well.) In
late March, my sister was diagnosed with breast cancer. The biggest shock
of all came in early March. My mother was diagnosed with terminal cancer.
A few short weeks later, she was gone.

As you would expect, I am left to struggle with the grief of a jarring and
unexpected loss because of a brutally efficient disease. I would not be human
otherwise. But strangely, this experience has not been an entirely negative
one. You see, my mother was at peace with the remarkable life she lived,
her relationships with her family were strong and fulfilling, and she was
exactly where she wanted to be with her faith.

Lynda Lyle Tate put her creative energy into painting with watercolors. She
shared her art primarily through her Madison Avenue Art Gallery and her
classes. Before I left home, I had the opportunity to take a few lessons from
her. For someone from a technical profession, the experience was always a
little disorienting. I would visualize the masterpiece on my blank canvas.
As the actual image took shape, it drifted further and further from my
original vision. When I despaired that things were beyond my ability to fix,
Mom looked over my shoulder and told me what she saw. After a few flicks
of her talented wrist added darks to accentuate depth and highlights to add
clarity and detail, I would realize that I had not been too far astray at all. It
just took a gifted touch to bring back my creation from the brink of disaster.
Then, I would throw my excited arms up in victory and tell everyone in the
class about this thing I had created, not yet realizing that each member of
the class was going through their own private burst of joy.

After a little while, I learned that Mom was working on another canvas as
well. Through her church and through her profession, she’d find broken

report erratum • discuss

x • Dedication

people. Encountering a lost spouse here or a troubled marriage there, my

mother would bring them into class where she would use the paint and
paper to slightly open a door that had been slammed shut. As we spent our
last week together, person after person would come through her room dev-
astated at the thought of losing their teacher, but Mom would tell the perfect
joke or offer the right word of kindness, comforting those who came to
comfort her. I got to meet the human canvases who had been put right by
the master and gone on to do great things. It was a humbling experience.

When I told my mother that I would dedicate this book to her, she said that
she would like that, but she had nothing to do with computers. That is true
enough. The very thought of Windows would leave her helpless. But Mom,
you have had everything to do with me. Your well-timed words of encourage-
ment inspired me, your love of creativity shaped me, and your enthusiasm
and love of life guide me even now. As I think about these experiences, I
can’t help but feel a little better and a little stronger because I, too, am a
canvas shaped by the master.

This book is dedicated with love to Lynda Lyle Tate, 1936–2010.

report erratum • discuss

 Acknowledgments
This is the most demanding book I have ever written. It’s also the most
rewarding. The people who have offered to help in various ways have made
it so. Thanks first and foremost to my family. Kayla and Julia, your writing
amazes me. You can’t yet imagine what you can accomplish. Maggie, you
are my joy and inspiration.

In the Ruby community, thanks to Dave Thomas for turning me on to the

language that turned my career upside down and helped me have fun again.
Thanks also to Matz for your friendship and your offer to share your thoughts
with my readers. You invited me to Japan to visit the place where Ruby was
born, and that experience inspired me much more than you will ever know.
To Charles Nutter, Evan Phoenix, and Tim Bray, thanks for the conversations
about topics in this book that must have seemed tiresome but helped me
refine and shape the message.

In the Io community, thanks to Jeremy Tregunna for helping me get plugged

in and sharing some cool examples for the book. Your reviews were among
the best. They were timely and helped build a much stronger chapter. Steve
Dekorte, you’ve created something special, whether or not the marketplace
ever recognizes it as so. The concurrency features rock, and the language
has intrinsic beauty. I can definitely appreciate how much of this language
feels right. Thanks for helping this neophyte debug his installation. Thanks
also for your thoughtful reviews and your interview that helped me capture
the essence of Io. You captured the imagination of the beta readers and
created the favorite language of many of them.

In the Prolog community, thanks to Brian Tarbox for sharing your remark-
able experience with my readers. The dolphin projects, featured on Nova,
certainly add a dramatic flair to the Prolog chapter. Special thanks go to
Joe Armstrong. You can see how much your feedback shaped the chapter
and the overall book. Thanks also for contributing your map-coloring example

report erratum • discuss

xii • Acknowledgments

and your ideas for Append. They were the right examples delivered at the
right time.

In the Scala community, thanks to my good friend Venkat Subramaniam.

Your Scala book is both rich and understandable. I leaned on it heavily. I
greatly appreciate your review and the little bits of help that you offered
along the way. Those little bits of your time saved me tremendous anguish
and let me focus on the task of teaching. Thanks also to Martin Odersky
for helping this stranger by sharing your thoughts with my readers. Scala
takes a unique and brave approach to integrating functional programming
paradigms with object-oriented paradigms. Your efforts are greatly
appreciated.

In the Erlang community, I again thank Joe Armstrong. Your kindness and
energy have helped me form the ideas in this book. Your tireless promotion
of the way distributed, fault-tolerant systems should be built is working.
More than any other idea in any other language in this book, Erlang’s “Let
it crash” philosophy makes sense to me. I hope to see those ideas more
broadly adopted.

In the Clojure community, thanks to Stuart Halloway for your reviews and
ideas that forced me to work harder to bring a better book to my readers.
Your insights into Clojure and your instincts helped me understand what
was important. Your book was also hugely influential in the Clojure chapter
and actually changed the way I attacked some problems in other chapters
as well. Your approach in your consulting practice is greatly appreciated.
You’re bringing much-needed simplicity and productivity to this industry.
Thanks also to Rich Hickey for your thoughtful ideas on the creation of the
language and what it means to be a Lisp dialect. Some ideas in Clojure are
intensely radical and yet so practical. Congratulations. You’ve found a way
to make Lisp revolutionary. Again.

In the Haskell community, thanks to Phillip Wadler for the opportunity to

look inside the process that created Haskell. We share a passion for teaching,
and you’re very good at it. Thanks also to Simon Peyton-Jones. I enjoyed
working through your interview, the insights you added, and the unique
perspective you brought to these readers.

The reviewers did an outstanding job with this book. Thanks to Vladimir G.
Ivanovic, Craig Riecke, Paul Butcher, Fred Daoud, Aaron Bedra, David
Eisinger, Antonio Cangiano, and Brian Tarbox. You formed the most effective
review team I’ve ever worked with. The book is much stronger for it. I know
that reviewing a book at this level of detail is thankless, demanding work.

report erratum • discuss

 • xiii

Those of us who still like technical books thank you. The publishing business
could not exist without you.

I also want to thank those of you who shared your ideas about language
choice and programming philosophy. At various times, Neal Ford, John
Heintz, Mike Perham, and Ian Warshak made significant contributions.
These kinds of conversations made me look smarter than I really am.

Beta readers, thank you for reading the book and keeping me working. Your
comments have shown me that a good number of you are working through
the languages rather than casually skimming. I’ve changed the book based
on hundreds of comments so far and expect to do even more throughout
the life of the book.

Finally, to the team at the Pragmatic Bookshelf, I offer my sincerest gratitude.

Dave Thomas and Andy Hunt, you have had an incalculable impact on my
career as a programmer and again as an author. This publishing platform
has made writing viable again for me. We can take a book like this one that
might not be as attractive to the mass market and make it financially
worthwhile. Thanks to all the members of the publishing team. Jackie Carter,
your gentle hand and guidance were what this book needed, and I hope you
enjoyed our conversations as much as I did. Thanks to those who labored
in my shadow to make this book the best it could be. Specifically, I want to
thank the team that labored so hard to make this book look good and correct
all of my bad habits, including Kim Wimpsett, the copy editor; Seth Maislin,
the indexer; Steve Peter, the typesetter; and Janet Furlow, the producer.
This book would not be what it is without you.

As always, mistakes that slipped through this fine team are all mine. For
those of you I missed, I offer my sincerest apologies. Any oversight was not
intentional.

Finally, thanks to all of my readers. I think that real hard-copy books have
value, and I can follow my passion and write because you do, too.

Bruce Tate

report erratum • discuss

 Foreword
From the yet to be written “How Proust Can Make You a Better Programmer”
by: Joe Armstrong, Creator of Erlang

“The Gmail editor cannot get typographic quotes right.”

“Disgraceful,” said Margery, “the sign of an illiterate programmer and a decadent culture.”

“What should we do about it?”

“We must insist that the next programmer we hire has read all of ‘A la recherche du temps
perdu.’”

“All seven volumes?”

“All seven volumes.”

“Will it make them better at punctuation and make them get their quotes right?”

“Not necessarily, but it will make them a better programmer. It’s a Zen thing….”

Learning to program is like learning to swim. No amount of theory is a

substitute for diving into the pool and flailing around in the water gasping
for air. The first time you sink under the water, you panic, but when you
bob to the surface and gulp in some air, you feel elated. You think to yourself,
“I can swim.” At least that’s how I felt when I learned to swim.

It’s the same with programming. The first steps are the most difficult, and
you need a good teacher to encourage you to jump into the water.

Bruce Tate is such a teacher. This book gives you the opportunity to start
with what is the most difficult part of learning to program, namely, getting
started.

Let’s assume that you’ve actually managed the difficult task of downloading
and installing the interpreter or compiler for the language you are interested
in. What should you do next? What will be your first program?

Bruce neatly answers this question. Just type in the programs and program
fragments in this book to see whether you can reproduce his results. Don’t
think about writing your own programs yet—just try to reproduce the

report erratum • discuss

xvi • Foreword

examples in the book. As you grow in confidence, you will be able to tackle
your own programming projects.

The first step in acquiring any new skill is not being able to do your own
thing but being able to reproduce what other people have done before you.
This is the quickest way to mastering a skill.

Getting started with programming in a new language is not so much a deep

exercise in understanding the underlying principles that a language embod-
ies; it is rather a matter of getting the semicolons and commas in the right
places and understanding the weird error messages that the system spits
out when you make an error. It is not until you get beyond the messy busi-
ness of entering a program and getting it through the compiler that you can
even start to think about the meaning of the different language constructs.

Once you’ve gotten through the mechanics of entering and running programs,
you can sit back and relax. Your subconscious does the rest. While your
conscious brain is figuring out where to put the semicolons, your subcon-
scious is figuring out the deep meaning that lies underneath the surface
structures. Then you’ll wake up one day suddenly understanding the
deeper meaning of a logic program or why a particular language had a
particular construct.

Knowing a small amount about many languages is a useful skill. I often find
that I need to understand a bit of Python or Ruby to solve a particular
problem. The programs I download from the Internet are often written in a
variety of languages and need a little tweaking before I can use them.

Each language has its own set of idioms, its strengths, and its weaknesses.
By learning several different programming languages, you will be able to
see which language is best suited to the kinds of problems that interest you
most.

I’m pleased to see that Bruce’s taste in programming languages is eclectic.

He covers not only the well-established languages such as Ruby but also
less-well-appreciated languages like Io. Ultimately, programming is about
understanding, and understanding is about ideas. So, exposure to new ideas
is essential to a deeper understanding of what programming is all about.

A Zen master might tell you that to be better at mathematics you’d better
study Latin. Thus it is with programming. To better understand the essence
of OO programming, you should study logic or functional programming (FP).
To be better at FP, you should study Assembler.

report erratum • discuss

Other documents randomly have
different content
 A férfi munkát keresett. Azt hallotta, hogy odaát kapni bőven,
mert sok az építkezés.
Aztán elhallgattak.
A hőség rettenetes lett, szinte zuhogott a vasúti kocsik tetejére. A
vonat mögött porfelhő szállt fel, behatolt a kocsikba; és a narancs-
meg rózsaillat még erősebbre vált, szinte megsűrűsödött, lomhán
megdagadt.
A két utitárs újra elaludt.
Majdnem egyszerre nyitották föl ismét a szemüket. A nap a
tenger felé hanyatlott már, a nagy kék lepedőt fényzáporral világítva
ki. A levegő hűvösebb lett, könnyebbnek tetszett.
A dada lihegett, a pruszlikja nyitva, arca lágyra ernyedten,
tekintete bágyadt fényű. Elgyötört hangon mondta:
– Tegnap óta nem szoptattam; most aztán olyan kába vagyok
bele, hogy szinte az ájulás környékez.
A legény nem felelt, nem tudván mit mondani.
A menyecske újra kezdte:
– Ha valakinek ennyi teje van, naponta háromszor is szoptatni
kell, különben nehezére esik az embernek. Mintha csak valami súly
húzná lefele a szívemet; lélekzeni se tudok tőle rendesen, még a
csontjaimat is megtöri. Rossz egy dolog, ha valakinek ennyi a teje.
A férfi is megszólalt:
– Hát persze, rossz lehet. Megkínozhatja az embert.
Az asszony csakugyan nagyon betegnek látszott, megviseltnek és
ellankadónak. Suttogva mondta:
– Ha csak megnyomja is az ember, úgy jön belőle a tej, mint a
forrás vize. Érdekes még látni is. Nem is hinné az ember. Casale-ban
minden szomszéd átjött megnézni.
– Csakugyan? – mondta a férfi.
– De még mennyire. Szívesen megmutatnám magának is, de
nem érnék vele semmit. Evvel úgyse jönne ki annyi tej, amennyi
elég volna.
És az asszony elhallgatott.
A vonat megint megállóhoz érkezett. Az egyik korlát mögött síró
kisgyermeket tartott a karján egy álldogáló asszony. Sovány, rongyos
teremtés volt.
A dajka ránézett. Részvevő hangon mondta:
– Milyen könnyen segíthetnék a baján. És a kicsike is segíthetne
az én bajomon. Lássa, nem vagyok gazdag, hiszen otthagytam a
házunkat, a familiánkat, az én drága apróságomat is, hogy helybe
álljak; de szívesen adnék mégis öt frankot, ha ez a gyerek itt lehetne
és tíz percig szoptathatnám. Ő is elcsendesedne, én is rendbejönnék.
Egészen újjászületnék, azt hiszem.
Megint elhallgatott. Aztán a kezét többször végigsimította a
homlokán, amelyről folyt az izzadság. Felnyögött.
– Nem bírom tovább. Ebbe bele kell halni!
És egy öntudatlan mozdulattal teljesen kigombolta a ruháját.
Előtűnt a jobb keble, hatalmasan dagadva, rajta a barna bimbó.
És a szegény asszony nyöszörgött:
– Jaj, istenem, jaj, istenem, mi lesz velem?
A vonat ismét elindult, folytatva útját a virágok között, amelyek a
langyos alkonyatok átható illatát lélekzették ki. Olykor egy halászhajó
tűnt fel, mintegy álomba merülten a kék tengeren, mozdulatlan
fehér vitorlájával, amely úgy tükröződött a vízben, mintha ott egy
másik bárka volna, fejjel lefelé fordítva.
 A fiatalember zavartan dadogott:
– De… asszonyom… hátha én… könnyíthetnék a baján…
A nő töredezve felelte:
– Ó, ha olyan kedves volna. Nagyon nagy jót tenne vele. Nem
bírom tovább, nem bírom…
A férfi letérdelt az asszony előtt; és a nő, feléje hajolva, dajka-
mozdulattal vitte a legény szájához keble sötétszínű dudorát. A nő
érintésétől, mikor emlőjét két kézre fogva nyujtotta oda, egy csöpp
tej jelent meg a bimbón. A férfi mohón itta föl, úgy ragadva ajkai
közé a súlyos emlőt, mint valami gyümölcsöt. És szívni kezdte,
falánkan és ritmikusan.
Két karját átfonta a nő derekán, hogy ezzel a szorítással közelebb
hozza magához; s lassú kortyokban dőzsölt, a torok olyan
mozgásával, amely a kisdedekre emlékeztetett.
A menyecske hirtelen megszólalt:
– Ebből elég volt, most hadd jöjjön a másik.
És a férfi engedelmesen tért át a másik kebelre.
Az asszony két kezét rátette a fiatalember vállára és most
erőteljesen, boldogan szedte a levegőt, élvezve a virágpárák
zamatát, mely elkeveredett a mozgó vonatban szétcsapódó
légáramlattal.
– Milyen jó szag van errefelé, – mondta.
A férfi nem válaszolt, – még mindig ezt a húsból fakadó forrást
itta, lecsukva a szemeit, mintha úgy jobban érezné a jóízt.
A nő azonban szelíden eltolta magától:
– Most már elég lesz. Már jól érzem magam. Valósággal a lélek
tért vissza a testembe.
 A fiatalember felkelt, kezefejével törölve meg a száját.
Az asszony, miközben visszarejtette ruhájába a két élő kulacsot,
mely megduzzasztotta a mellkasát, – hálálkodott:
– Nagyon nagy szolgálatot tett nekem. Igen szépen köszönöm,
uram…
És a férfi nemkevésbé hálásan felelte:
– Én köszönöm magának, asszonyom… éppen két napja, hogy
egy falatot se ettem!…
 A zsineg.

Goderville környékén a parasztok és parasztasszonyok

valamennyi úton a község felé igyekeztek; tudniillik hetivásár volt
Goderville-ben. A férfiak csöndesen mendegéltek, egész testük
előrehajlításával mozdítva arrább elgörbült lábaikat, melyeket a sok
kemény munka vett ki a formájukból: az eke szarvára való
ránehézkedés, amitől a bal váll is feljebb szokik, meg az ember
dereka is elferdül, – aztán az a sok kaszálás, aratáskor, amikor szét
kell vetni a térdeket, hogy biztosabb legyen a megállás, – meg
minden egyéb lassú és nehéz bajlódása a paraszti életnek. Kék
zubbonyuk, kikeményítve, szinte kisuvikszolva, a nyak táján meg a
csuklókon kis fehércérna-díszítésekkel, úgy buggyosodott szét a
csontos csípők táján, mint holmi elröpülésre kész léggömb, amelyből
egy emberi fej, két kar és két láb nyúlik ki.
Némelyek egy-egy tehenet vagy borjút rángattak maguk után,
kötélen. A feleségük hátulról ösztökélte az állatot, levelestül letört
faággal csapkodva a jószág farát. Az asszonyok nagy kosarakat
vittek a karjukra fűzve, a kosarakból itt egy csirke-fej, ott egy kacsa-
csőr kandikált ki. A nők rövidebb és szaporább lépésekkel jártak
férjeiknél, a derekuk száraz és egyenes volt, feszesen becsavarva
egy-egy kendőbe, amelyet lapos mellükön tű erősített össze, a hajuk
körül fehér vászondarab volt szoritva, fölül lenyomtatva a főkötővel.
Odább szekér zörgött, – ugráló kis ló húzta, – elül két férfi ült
egymás mellett, a szekér belsejében egy asszony. Furcsán
zötykölődtek s a nő a szekér oldalába kapaszkodott, hogy enyhítse a
vad rázódást.
 Goderville főterén nagy sereglés folyt, emberek és állatok össze-
vissza keveredése. Az ökrök szarva, a gazdag parasztok hosszúszőrű
magas kalapjai, meg az asszonyok fejdíszei kiemelkedtek a tömeg
színe fölé. A kiabáló, éles, rikácsoló hangok állandó, vad zajjá folytak
össze, amelyet olykor elnyomott egy-egy vidéki, hatalmas mellkas
jókedvű kirobbanása, vagy egy-egy házfalhoz kötött tehén elnyujtott
bőgése.
És ennek mind istálló-szaga volt, tej- és trágya-, széna- meg
izzadság-szaga, azzal a savanyú, kegyetlen, félemberi és félállati
zamattal, ami oly jellegzetes a szántóföld gyermekeire.
Hauchecorne uram, aki Bréauté-ből jött, éppen megérkezett
Goderville-be és a vásártér felé igyekezett, mikor a földön észrevett
egy kis madzagvéget. Hauchecorne uram igazi normand gazda volt,
tehát úgy gondolta, hogy mindent érdemes fölvenni, aminek hasznát
veheti az ember. Lehajolt tehát, noha kínnal, mert a köszvény
bántotta. Fölszedte a földről a kis zsineg-maradékot és szépen,
gondosan össze akarta tekergetni, mikor észrevette Malandain
uramat, a nyergest, aki portája küszöbén állt és őt nézte. Annak
idején volt egymással egy kis összeakaszkodásuk valami kötőfék
miatt, azóta nem is voltak jóban, mind a ketten haragtartó emberek
lévén. Hauchecorne uram szégyenfélét érzett, hogy az ellensége
most így rajtakapta, amint a sárban egy ilyen semmi madzag után
nyúlkál. Hirtelen elrejtette a zsákmányát a zubbonya alá, aztán a
nadrágzsebbe; majd úgy tett, mintha még keresgélne a földön
valamit, amit sehogyse talál meg; azzal elindult a piac felé, előre
hajtott fejjel, kétrét görnyedve a fájdalomtól.
Azonnal el is tűnt a kiabáló, lassú tömegben, amelyet a végtelen
alkudozások izgalma járt át. A parasztok tapogatták a teheneket,
elmentek, visszajöttek, ötölve-hatolva, örökös félelemben, hogy
rászedik őket, – nem mertek dönteni, egyre az eladó szemét
fürkészve: mikor leplezhetnék le az emberük ravaszságát vagy a
jószág hibáját.
 Az asszonyok, miután lerakták a lábaik elé nagy kosaraikat,
előhúzták belőlük a szárnyasokat, amelyek azután ott hevertek
előttük a földön, összekötött lábakkal, rémült szemmel, vörös
taréjjal. A vevők megmondták, mennyit fizetnek, – az asszonyok
meghallgatták, ragaszkodtak a saját áraikhoz, foghegyről beszélve,
szenvtelen arccal, majd hirtelen, elszánva magukat a kínált kisebb
összegre, utánakiáltottak a lassan odábbállónak:
– Jó’ van na, Anthime gazda. Odaadom annyiér!
Aztán, lassan-lassan, elnéptelenült a tér s mikorra megszólalt a
déli harangszó, azok, akik nagyon messzi laktak, szétszóródtak a
kocsmákban.
Jourdain-nél a nagy szoba tele volt falatozókkal, ahogy a tágas
udvar is megtelt mindenféle járművel, talyigákkal, kiskocsikkal,
oldalas szekerekkel, homokfutókkal, a leglehetetlenebb bricskákkal,
amik sárgák voltak az agyagos sártól, meg vedlettek, toldottak-
foldottak voltak, úgy emelve dupla rúdjaikat az égnek, mint két kart,
vagy orral előre bukva, farukkal a levegőben.
Mingyárt az asztalnál ülők közvetlen szomszédságában, a roppant
kemence, tele vígan lobogó lánggal, melegítette a jobboldalon
húzódó sor hátát. Három nyárs forgott, a ráhúzott csirkékkel,
galambokkal és ürücombokkal; s kellemes szagok szálltak, a sült
húsé, meg az aranyosra pirult bőrön végigcsorduló leveké, amitől
szerte jókedv gyúlt és megeredt a szájakban a nyál.
Az egész szántó-vető arisztokrácia itt ebédelt, Jourdain uramnál,
aki kocsmásgazda és lókupec volt egyszemélyben, ravasz paraszt,
aki sok tallért rakott már élire.
A tálak egymást érték, sorra ürültek, mint a sárga almabor kupái.
Mindenki a maga üzletét mesélte, mit adott, mit vett. A termést is
meghányták-vetették. Az idő jó vóna a zöldfélékre, de a gabonára
egy kicsit nedves.
 Hirtelen dobszó perdült meg, az udvaron, a ház előtt. Rögtön,
mindenki felugrott, egy-két közönyös alakot kivéve, – odafordultak
az ajtóba, az ablakokhoz, még le sem nyelve a falatot,
asztalkendővel a kezükben.
A kisbíró, mikor elkészült a dobolással, szaggatott, éneklésbe
felcsapó hangon kezdte rá:
– Adatik tudtára Goderville lakosainak és egyátaljába
mindenkinek, aki megjelent a vásáron, hogy ma reggel, a beuzeville-
i úton, kilenc és tíz óra közt, elveszett egy fekete bőrtárca, amibe
ötszáz frank vót, meg üzleti írások. A becsületes megtaláló vigye a
tárcát haladéktalanul az előljáróságra, vagy pedig Fortuné
Houlbrèque manneville-i lakoshoz, akitől húsz frank jutalmat kap.
A kisbíró azzal elment. A dob süket pergését és az ember
elhalkult szavát még egyszer hallani lehetett a távolból.
Megindult a beszélgetés az esetről, latolgatták az eshetőségeket,
megkapja-e vagy sem Houlbrèque gazda a tárcáját?
Az étkezés is bevégződött.
Éppen elkészültek a feketével, mikor a csendőrőrs vezetője jelent
meg a küszöbön.
– Hauchecorne gazda, bréauté-i lakos, itt tartózkodik? – kérdezte.
Hauchecorne, aki a túlsó asztalvégen ült, felelt:
– Itt vagyok!
Az örsvezető tovább beszélt:
– Hauchecorne gazda lesz olyan szíves és követni fog az
előljáróságra. A maire szeretne egy szót szólni magával!
A paraszt meglepődve, nyugtalanul hajtotta fel a pálinkáját,
felkelt s még görnyedtebben, mint reggel, – mert az első lépések
estek leginkább a nehezére minden pihenő után, – elindult, egyre
ismételgetve:
– Itt vagyok, itt vagyok!
És ment az örsvezető után.
A maire már várta, karosszékében ülve. Egyébként a helység
jegyzője volt, nagy darab, nehézkes ember, aki szerette a cikornyás
beszédet.
– Hauchecorne gazda, – kezdte a maire, – magát ma reggel
látták, mikor a beuzeville-i országúton felszedte azon pénztárcát,
amit Houlbrèque gazda, manneville-i lakos, elveszített volt.
A paraszt zavartan meredt rá a maire-re, – megfélemlítette már a
puszta gyanú is, amelyről sejtelme sem volt, miért nehezedik rá.
– Má’ hogy én felszedtem vóna aztat a pénztárcát?
– Úgy ám, személyesen!
– Becsületistenemre azt se tudom, vót-e a világon olyan tárca.
– De ha látták magát!
– Láttak? Má’ ki láthatott vóna?
– Hát Malandain uram, a nyerges!
Az öregnek most minden eszébe jutott, megértette a helyzetet és
elvörösödött dühében:
– Az a büdös dög látott? Há’ mit látott? Azt látta, hogy felszedtem
ezt a koszos madzagot, la, – tessék, maire uram!
Azzal mélyen belekotort a zsebébe és előhalászta a kis
zsinegvéget.
A maire azonban hitetlenkedve csóválta a fejét.
 – Csak nem akarja elhitetni velem, Hauchecorne gazda, hogy
Malandain uram, aki pedig szavahihető személyiség, ezt a zsineget
pénztárcának nézte?
A paraszt dühösen emelte fel a kezét, félre köpött egyet, hogy
nagyobb nyomatékot adjon a becsületének, úgy ismételgette:
– De ha eccer ez az isteni szent igazság, maire uram! Testi-lelki
üdvösségemre mondom, hogy így vót.
A maire újra kezdte:
– Miután pedig felvette az illető tárgyat, azután még sokáig
keresgélt a sárban, – hogy vajjon nem gurult-e ki a tárcából
egynémely pénzdarab?…
Szegény gazduram, fulladozott a méltatlankodástól és a
félelemtől.
– Hogy lehet ilyesmit csak ki is tanálni!… ilyen hazudságokkal
sárba silányítani a becsületes embert… De még ilyet!
Hiába protestált, nem hittek neki.
Szembesítették Malandain urammal, aki megismételte és
fentartotta állítását. Vagy egy órahosszat gyalázkodott egymásra a
két ember. Akkor, saját kérelmére, megmotozták Hauchecorne-t.
Nem találtak nála semmit.
Végül is a maire, maga is nagy zavarban, hazaengedte, tudtára
adván, hogy értesíteni fogja az ügyészséget és majd az fog
intézkedni.
A dolognak híre ment. Mikor az előljáróságról előkerült, egész
tömeg vette körül az öreget, kikérdezték, komoly meg gúnyolódó
kíváncsisággal, amelybe azonban nem vegyült semmi
méltatlankodás. Ő pedig újra előadta a zsineg történetét. Egy szót se
hitt el belőle senki. Nevettek.
 Az öreget aztán lépten-nyomon megállították vagy ő állította meg
az ismerőseit s vég nélkül újra kezdődött a történet és a vén paraszt
tiltakozása: kiforgatta a zsebeit, úgy mutatta, hogy nincs nála
semmi.
Erre azt mondták:
– Vén kujon, beszélhetsz!
Ő pedig mérgelődött, vad és lázas dühbe jött, kétségbeesve,
hogy nem hisznek neki. De nem tudott mit csinálni, csak újra
rákezdte a históriáját.
Leszállt az alkony, indulni kellett. Hauchecorne három
szomszédjával ment, akiknek megmutatta a helyet, ahol fölszedte a
zsinegdarabot. És az egész úton csak az esetéről beszélt.
Az este még körbejárta Bréauté falvát, hogy mindenki tudja meg
a dolgot. Mindenütt csak hitetlenkedőket talált.
Egész éjszaka ennek a betege volt.
Másnap, déli egy óra tájban, Marius Paumelle béres, aki Breton
uramnál szolgált az ymauville-i tanyán, hazavitte a pénztárcát és
tartalmát Houlbrèque manneville-i gazdának.
A béres azt beszélte, hogy a holmit csakugyan az országúton
találta meg, de mivel olvasni nem tud, a talált tárgyat hazavitte és a
gazdájának adta oda.
A környéken ennek is hamar híre ment. Hauchecorne gazdával
közölték a dolgot. Rögtön fölkerekedett és újra elkezdte története
elmondását, persze kiegészítve a megoldással. Úszott a diadalban.
– Ami a legjobban zokul esett, – mondta, – az nem maga ez az
izé vót, elhihetitek. De a hazudság! Nem rágja az ember szívit
semmise úgy, mint ha hazug szó mián esik csúfságba.
Egész nap az esetét beszélte, úton-útfélen azzal tartotta a
járókelőket, a korcsmában az iddogálókat, a templom kapujában a
kijövőket a legközelebbi vasárnapon. Ismeretleneket is megállított,
hogy előadjon nekik. Most már nyugodt volt, de valami mégis
motoszkált az érzéseiben, anélkül, hogy pontosan tudta volna, mi
az? Az emberek mintha tréfás képpel hallgatták volna. Mintha azok
nem volnának meggyőződve az igazáról. Néha mintha összesúgtak
volna a háta megett.
A következő hét keddjén megint elment a goderville-i vásárra,
csupán azért, mert a vágy hajtotta, újra elbeszélni a történetét.
Malandain, aki ott állt a kapujában, röhögött, mikor elment
előtte. Miért?
Megszólított egy criquetot-i majorost, aki be sem várta, hogy
befejezze a mondókáját, hanem hason legyintette és az arcába
kiáltott:
– Nagy huncut vagy öreg, beszélhetsz!
Azzal a majoros hátat fordított.
Hauchecorne gazdának elállt a szava. Egyre nyughatatlanabb lett.
Miért mondják rá, hogy »nagy huncut«?
Mikor a Jourdain korcsmájában az asztalhoz ült, újra belefogott a
históriájába.
Egy montivilliers-i lókupec rákiáltott:
– Eriggy má’, vén csutora, tudjuk, tudjuk, most gyün a madzag!
Hauchecorne dadogott:
– De ha eccer megtanálták azt az izét, azt a pénztárcát!
A másik azonban visszavágott:
– Csak hallgassunk, apókám, – úgy van a’: az egyik megtanálja,
a másik meg visszaviszi. Kéz kezet mos, igaz-e?
 A parasztnak torkán akadt a lélekzet. Végre megértette, miről van
szó. Azzal gyanusítják, hogy cinkosa van és az vitte vissza a
pénztárcát.
Tiltakozni akart. Az egész asztal az arcába röhögött.
Nem tudta befejezni az ebédjét, elment, gúnyos szavak szóltak
utána.
Hazatért, teli szégyennel és méltatlankodással, elfúlva a dühtől, a
megaláztatástól, – és annál is inkább lesujtva, mert a maga srófos,
normand eszével csakugyan képes is lett volna olyasmire, mint
amivel most vádolták, sőt el is tudott volna hencegni vele, mint
valami jó csínnyel. Ártatlansága most valahogy bebizonyíthatatlannak
ködlött saját maga előtt is, hiszen mindig nagy kópé-híre volt! És a
gyanú igazságtalansága csak jobban rágta a szívét.
Újra elkezdte a kalandja elbeszélését, minden nap megtoldva a
történetet új érvekkel, erélyesebb tiltakozásokkal, ünnepélyesebb
esküdözésekkel, amiket előre kifundált és előkészített, magánya
óráiban, mert agyát már nem foglalkoztatta más, csak a zsineg
históriája. Persze, annál kevésbé hittek neki, minél szövevényesebb
lett a védekezése és agyafurtabb az érvelése.
– Hazug ember cifrán beszél, – mondták a háta mögött.
És ő érezte ezt, de csak folytatta a vad harcot, a reménytelen
erőlködést.
Szemlátomást pusztult.
Az ugrató természetűek most csak azért is elmondatták vele »a
madzagot«, hogy mulassanak rajta, mint ahogy a háryjánosokkal
mondatják el a hőstetteket. Hauchecorne, elméjében rendülve meg,
eszelőssé vált.
December vége felé ágynak dőlt.
 Január első napjaiban halt meg, – és, az agónia révületében is
ártatlanságát erősítgette, újra meg újra rákezdve:
– Csak egy kis madzag… egy pici kis madzag… itt van ni, maire
uram…
 Pincér, egy pohár sört!…

Akkor este miért is mentem be abba a sörházba? Nem tudnám

megmondani. Hideg volt. Finom eső csapkodott, szerteporzó víz, –
átlátszó köddel fátylazta körül a gázlámpákat, fényeket ejtett a
gyalogjáróra, melyen keresztbenyujtóztak a kirakatok sugárkévéi,
megvilágítva a híg sarat és a járó-kelők csatakos lábait.
Nem készültem sehová. Jártam egyet estebéd után.
Végigmentem a Crédit Lyonnais előtt, a Rue Vivienne-en, meg
egypár más uccán. Hirtelen egy nagy, félig megtelt sörház tűnt a
szemembe. Beléptem, minden különösebb ok nélkül. Még csak
szomjas se voltam.
Körülnéztem, hol találnék helyet, ahol nem kellene szorosan
ülnöm; azzal letelepedtem egy férfi mellé, aki öregnek látszott és
garasos cseréppipát szítt, feketét, mint a szén. Öt vagy hat pohár-alj
volt előtte egymás tetejébe rakva, – annak a számontartására, hogy
már hány pohár sört fogyasztott eddig. Nem néztem meg
alaposabban a szomszédomat. Egyetlen szempillantás elég volt;
láttam: régi sörivó, a megrögzöttek közül, akik reggel – nyitáskor –
jönnek, és este – záráskor – mennek el. Tisztátalan jelenség volt, a
fejebúbja kopasz, míg a kabátja gallérjára hosszú, zsíros, deresedő
hajszálak csüngtek le. Bő ruházatán látszott, hogy akkor készült,
mikor viselőjének még hasa volt. Azt is ki lehetett találni, hogy a
nadrágja nem áll meg a csípőjén, s hogy ez az ember tíz lépést se
tehet anélkül, hogy föl ne húzgálja ezt a rosszul megerősített
ruhadarabot. Mellénye volt-e egyáltalán? A puszta gondolat
szomszédom cipőire és e cipők rejtelmeire borzadályt keltett
bennem. A kirojtosodott kézelők széle teljesen fekete volt, akárcsak
az idegen körmeinek a szegélye.
És alighogy leültem mellé, ez az alak nyugodt hangon
megszólított:
– Hogy vagy? Jól?
Megrezzenve fordultam felé és az arcába néztem. Újra
megszólalt:
– Nem ismersz rám?
– Nem!
– Des Barrets vagyok.
Elképedtem. Csakugyan ő volt, Jean des Barrets gróf, egykori
gimnázista-társam.
Megszorítottam a kezét, de olyan zavartan, hogy meg sem
tudtam szólalni.
Végre kinyögtem:
– No, és te, te hogy vagy?
Nyugodtan válaszolt:
– Hát megvagyok, ahogy lehet.
Elhallgatott. Szeretetreméltó akartam lenni, erőlködtem: mit
mondhatnék valami rendeset?
– És… és mit csinálsz?…
Rezignáltan felelte:
– Láthatod.
Éreztem, hogy elpirulok. Arrább feszegettem a kérdést:
 – De amúgy,… állandóan… mit szoktál csinálni?
Barátom nagy füstfelhőket fújt maga elé:
– Mindig csak ezt.
Azzal az asztalon heverő rézpénzzel megkocogtatta a
márványlapot és elkiáltotta magát:
– Pincér, két pohár sört!
Távol egy hang ismételte: Két pohár a négyeshez! Még távolabbi
hang felelt rá szinte sivítva: Itt van! Aztán egy fehérkötényes ember
tűnt föl, amint hozta a két poharat, amelyből futtában kilötyögtette a
sárga italt a homokozott padlóra.
Des Barrets egy hajtásra kiitta a poharát s már vissza is tette az
asztalra, miközben beszürcsölte a bajuszára tapadt habot.
– Na, és egyébként, mi ujság? – kérdezte azután.
Igazán nem tudtam mondani neki semmi különöset. Dadogtam:
– Semmi, öregem, semmi a világon. Én kereskedő lettem.
Des Barrets ugyanazzal az egyforma hanggal kérdezte:
– Na… és az olyan mulatságos?
– Dehogy! Mért volna az? De elvégre csak kell valamit csinálni!
– Mi a csudának?
– Hát… az embernek kell valami foglalkozás.
– Ugyan! mire jó az? Lásd, én nem csinálok semmit; soha,
semmit. Azt még értem, ha valaki azért dolgozik, mert nincs pénze.
De ha az embernek van miből élnie, haszontalanság a munka. Mert
mit is érsz vele? Magadért csinálod, vagy másokért? Ha magadért, és
jól esik, még hagyján, jól van; de ha másokért, marha vagy.
 Des Barrets letette a pipáját a márványlapra és újra elkiáltotta
magát:
– Pincér, még egy pohárral!
Azzal folytatta:
– Szomjas leszek a beszédtől. Nem vagyok hozzászokva. Hát,
mondom, én nem csinálok semmit, csak élek a világba, öregszem.
Ha meghalok, nem sajnálok majd semmit. Nem lesz semmi
emlékem, csak ez a sörház. Se asszony, se gyerek, se bú, se baj,
semmi. Sokkal jobb így.
Felhajtotta a poharat, amelyet közben odahoztak, nyelvével
végigszántotta a szájaszélét és újra fölvette a pipáját.
Bambán néztem rá. Megkérdeztem:
– Nem voltál te mindig ilyen, úgy-e?
– Pardon, mindig ilyen voltam, már gimnázista-korom óta.
– Pedig ez így mégse élet, pajtás. Borzasztó ez! Nézzük csak,
biztosan foglalkozol mégis csak valamivel; van, amit szeress, vannak
barátaid…
– Dehogyis. Délben kelek fel. Akkor idejövök, eszem, megiszom a
söreimet. Itt ülök estig, akkor vacsorázom, – további sörök. Aztán,
hajnali félkettő tájban hazamegyek lefeküdni, mert itt zárnak. Ez a
legbutább a dologban. Tíz év óta legalább hat esztendőre valót
töltöttem el ezen a széken, ebben a sarokban; a többit az
ágyamban, – és soha egyebütt. Néha diskurálok a vendégekkel.
– De annak idején, mikor felkerültél Párizsba, eleinte mégis csak
csináltál valamit?
– Jogászkodtam… a Médicis-kávéházban.
– De azután?
 – Azután?… átkeltem a Szajnán és idejöttem.
– És erre miért szántad el magad?
– Na hallod, az ember nem maradhat egész életére a Quartier
Latin-ben. A diákok nagyon zajosak. Innen azonban már nem
mozdulok. Pincér, egy pohárral!
Azt hittem, hogy csúfolódik velem. Tovább faggattam:
– Nézd csak, beszélj őszintén. Valami nagy bánatod van?
Boldogtalan szerelem, mi? Persze hogy úgy lesz, utólért a balsors.
Hány éves vagy?
– Harmincöt. De legalább is negyvenötnek látszom.
Jól az arcába néztem. Ráncos, ápolatlan arca majdnem olyan
volt, mint egy aggastyáné. A fejebúbján néhány hosszú szál szőr
lengett a kétes tisztaságú bőr fölött. Hatalmas szemöldökei voltak,
nagy bajusza, sűrű szakálla. Hirtelen, magam sem tudom hogyan,
egy mosdótál víziója jelent meg előttem, – a tál teli volt feketés
vízzel, amivel ezt a sok szőrt mosná ki valaki tisztára.
Azt mondtam a barátomnak:
– Csakugyan, idősebbnek látszol, mint amennyi vagy. Egész
biztosan sok bánat ért.
Felelt:
– De ha mondom, hogy nem! Ilyen öreg azért vagyok, mert nem
járok ki a levegőre. Semmitől se romlik úgy le az ember, mint a
kávéházi élettől.
Sehogyse tudtam hinni Des Barrets-nek:
– Biztosan a szoknyákat is kergetted. Az ember nem kopaszodik
így meg, – csak ha sokat szeretkezett.
 Nyugodtan rázta meg a fejét, telehullatva a vállát az apró, fehér
korpával, amely maradékhajából leporzott:
– Nincs igazad, mindig jól viseltem magam.
Tekintetét a lámpakar felé emelte, amely a fejünk felett lobogott:
– Ha megkopaszodtam, a gáz az oka. A gázláng árt a hajnak. –
Pincér, egy pohár sört! – Te nem iszol?
– Köszönöm, nem. Hanem a te dolgod igazán érdekel. Mióta
hagytad így el magad? Sehogyse normális eset ez, nem természetes.
Okvetlenül van mögötte valami.
– Hát jó, gyerekkorom óta vagyok így. Akkor mellbevágott valami,
– még egész apró kölyök voltam, – és azóta fuccs a számomra az
egész élet.
– És mi volt az?
– Tudni akarod? Hát ide figyelj! Jól emlékezhetsz a kastélyra, ahol
nevelkedtem, hiszen te is jártál ott ötször vagy hatszor vakációk
idején. Emlékszel, micsoda nagy szürke épület volt, nagy park
közepén, a hosszú tölgy-sétányok közt, amelyek a négy égtáj felé
nyíltak! Emlékszel atyámra és anyámra is, mind a ketten milyen
szertartásosak, ünnepélyesek és szigorúak voltak.
Én az anyámat imádtam, az apámtól rettegtem, – egyebekben
pedig mindkettőjüket nagyon tiszteltem, hiszen hozzá voltam szokva,
hogy mindenki fejet hajt előttük. Ott, a vidéken, csak »a gróf úr« és
»a méltóságos grófné« volt a nevük, és még szomszédaink is, a
Tannemare-ok, a Ravelet-k, a Brenneville-ek, megkülönböztetett
tiszteletet mutattak szüleim iránt.
Akkoriban tizenhárom éves voltam, víg kölyök, elégedett
mindennel, ahogy már ebben a korban szokás, teli azzal a
boldogsággal, hogy milyen jó élni.
 Egyszer aztán, szeptember vége felé, amikor már csak néhány
nap választott el attól, hogy visszatérjek a gimnáziumba, az történt,
hogy éppen farkast játszottam a park bokrai közt, mindenütt az ágak
és lombok közt loholva, mikor az egyik sétányon átvágtomban apát
és anyát pillantottam meg, amint arra sétáltak.
Úgy emlékszem, mintha tegnap történt volna. Nagy szél fútt
aznap. Az egész fasor meghajolt a szélrohamok alatt, nyögött, szinte
fel-feljajdulva, süket és mély üvöltéssel, ahogy a rengeteg szokott a
viharban.
A leszakadt levelek – sárgák voltak már – madarak módjára
röpdöstek, forogtak, hulltak alá, majd végignyargaltak a sétányon,
mint holmi gyors vadak.
Esteledett. A bozótban már sötét volt. A szélnek és a lombnak a
nyugtalansága engem is felizgatott, nyargaltam, mint egy őrült és
ordítoztam, – a farkasüvöltést akartam utánozni.
Amint szüleimet észrevettem, óvatos léptekkel indultam feléjük, a
lombok mögött, hogy meglepjem őket, mintha igazi kóbor vad
volnék.
De pár lépésnyire tőlük félelem dermesztett meg. Apám, valami
rettenetes düh kitörésében, ezt kiáltotta anyámnak:
– Anyádnak nincs esze, – és különben is, nem is az anyádról van
szó, hanem rólad. Mondom, hogy nekem kell az a pénz és te alá
fogod írni!
Anyám szilárd hangon válaszolta:
– Nem írok alá semmit. Az a pénz a Jean vagyona, meg fogom
őrízni az ő számára és nem akarom, hogy ezt is elverd a
hölgyikékkel, meg a cselédlányokkal, ahogy a te örökségeddel
tetted.
Ekkor az apám, remegve dühében, megfordult és torkonragadta
anyámat, – a másik keze teljes erővel belesujtott az anyám arcába.
 Anyám kalapja leesett, kibomló haja szétszóródott; –
megpróbálta kivédeni az ütéseket, de nem sikerült neki. És apám,
mint az őrült, újra és újra sujtott. Anyám már a földön vonaglott, két
karja mögé bújva az ütések elől. Akkor apám visszafordította a
hátára, hogy tovább üthesse, és lefeszítette anyám kezeit, amikkel
eltakarta az arcát.
Én pedig? Kedvesem, én akkor úgy éreztem, hogy vége van a
világnak és minden örök törvénynek. Azt a lelki fölfordulást éltem át,
amilyent természetfeletti dolgok keltenek, a szörnyű méretű
katasztrófák, a jóvátehetetlen szerencsétlenségek. Gyerekfejem
megzavarodott, az őrület csapott belé. Teljes erőmből ordítani
kezdtem, azt se tudva, miért teszem, – a rémülettől, a fájdalomtól,
az iszonyú megriadástól. Apám meghallotta, felém fordult, észrevett
és felkelve, arrafelé indult. Azt hittem, hogy most mingyárt megöl és
elfutottam, mint az űzött vad, egyenesen neki az erdőnek.
Mentem egy órát, mentem két órát, nem is tudom, mennyit?
Mikor éjszaka lett, eldőltem a füvön, kimerülve, – és ott maradtam,
feldultan, gyötrő félelemben, emésztő bánattal, amely örökre meg
tud törni egy szegény gyermeki szívet. Fáztam, talán éhes is voltam.
Kivirradt. De én nem mertem fölkelni, elindulni, se azért, hogy
visszatérjek, se azért, hogy tovább meneküljek, – rettegtem, hogy
találkozhatom az apámmal, akit pedig nem akartam látni többé.
Talán ott haltam volna meg nyomorultan és éhen az alatt a fa
alatt, ha az őr rám nem akad és erővel haza nem visz.
Szüleimet úgy találtam, amilyenek rendesen voltak. Anyám csak
annyit mondott, hogy: – »Csúnya fiú, hogy megrémítettél, egész
éjszaka nem aludtam.« Én nem feleltem, csak sírva fakadtam. Apám
nem szólt egy szót sem.
Egy héttel később visszamentem a gimnáziumba.
Hát, kedvesem, ezzel aztán végem is lett örökre. Megpillantottam
a dolgok másik oldalát, a rosszabbikat; – és azóta nem tudom
észrevenni a jót. Mi ment végbe a lelkemben? Micsoda különös
tünemény, ami megfordítja az elme járását? Nem tudom. De többé
nem kívántam és nem áhitottam semmit, nem szerettem senkit,
fuccs minden vágynak és ambíciónak és reménynek. Egyre csak
szegény anyámat látom, ott a fasorban, a földön, ahogy az apám üti
és veri. – Anyus már meghalt, jó egypár éve. Apám még él. De nem
láttam viszont többé. – Pincér, még egy pohárral!
Hozták a poharat és egy kortyra fölhajtotta. Amint azonban újra
felvette a pipáját, a keze reszketett és a pipa eltört. Kétségbeesett
mozdulattal mondta:
– Tessék! ez aztán igazi csapás, mondhatom. Most megint
szíhatok egyet vagy egy hónapig, amíg jó fekete lesz.
És végigsüvítette a termen, amely most már tele volt dohányzó
és söröző emberekkel, az örökös kiáltást:
– Pincér, egy pohár sört, – és egy új pipát!
 A keresztelő.

A tanyaház ajtajában ünneplő ruhásan vártak a férfiak. A májusi

nap végigöntötte szőke fényét a kinyílt almafákon, amelyek
gömbölyűek voltak, mint valami roppant, fehér meg rózsaszínű,
illatos csokrok és az egész udvart virágtetővel borították be. A fákról
szüntelenül hulldogált az apró szirmok havazása, röpködött és
forogva szállt alá a magas fűbe, amely közt a pitypangok lángocskái
és a pipacsok vérfoltjai ragyogtak.
A trágyagödör szélén egy nagy koca szunyókált, roppant hasa és
dagadó emlői voltak, körülötte pedig apró malacnép sündörgött, a
farkincájuk úgy csavarodott körbe, mint valami spárgadarab.
Egyszerre, a távolból, a tanyaházak mögül, megcsendült a
templom harangja. Az érc hang nekiindította a vidám égnek gyönge
és messzi hivogatását. A kék térségen át, amelyet a nagy bükkfák
fogtak közre, fecskék csaptak keresztül, mint megannyi nyíl. Olykor
érezni lehetett az istállók szagát, elkeveredve az almafák lágy és
cukros lehelletével.
A kapuban álldogáló férfiak közül az egyik a ház felé fordult és
bekiáltott:
– Gyerünk má’, Mélina, ránk harangoztak!
Harmincéves lehetett ez a férfi. Nagy darab paraszt volt, akit a
hosszú mezei munka még nem görnyesztett meg és nem tett
csúnyává. Egy öreg ember, – az apja – afféle görcsös-szálas alak,
mint valami tölgyfa-derék, bütykös csuklókkal és szétferdült lábakkal,
– kijelentette:
 – Olyan még sose vót, hogy a fehérnép idejébe készen lett vóna!
Az öregnek a másik két fia nevetett s az egyik odafordult a
bátyjukhoz, aki az elébb bekiáltott:
– Eriggy értük, Polyte. Délig se kerülnek ezek elő!
És a fiatal férfi befordult a tanyájára.
Egy csapat kacsa, amelyik ott állt meg a parasztok körül,
hápogva kezdett csapkodni a szárnyával, aztán nekiindultak az
úsztatónak, lassú és himbáló tipegéssel.
Ekkor, a nyitvamaradt ajtóban vastag nő jelent meg, aki egy
kéthónapos kis gyereket hozott kifelé. Az asszonyság magas
főkötőjének fehér kantárjai lefityegtek a hátára, a vörös vállkendőre,
amely úgy lobogott, mint valami tűziveszedelem, – a kisded pedig,
fehér vásznakba bugyolálva, a derék bába dombos hasán nyugodott.
Aztán az anya lépett ki, tenyeres-talpas nő, alig tizennyolc éves, –
és üdén és mosolyogva kapaszkodott az ura karjába. A két nagyanya
folytatta a sort, fonnyadtalmaképpel és nyilvánvaló fáradtsággal,
mint akiknek a derekát már régen megtörte a sok hosszútűrésű,
kemény házidolog. Az egyik özvegy volt; ez fogadta el most a karját
a nagyapának, aki megvárta az ajtóban; és élére kerülve a
menetnek, elindultak, – mögöttük a csecsemő a tudós-asszonnyal. A
család többi tagja csatlakozott hozzájuk. A legfiatalabbak
papírzacskókat vittek, amik tele voltak cukros mandulával.
Messziről a kis harang szünetlenül csengett, teljes erejéből
hívogatva a gyenge apróságot, akit vártak a templomban. Az árkok
szélére parasztgyerekek másztak fel, a kerítések mögött emberek
jelentek meg; a tanyák lánynépe megállt, a két tejes csöbröt letették
maguk elé, úgy nézték a keresztelős menetet.
A bába pedig triumfálva vitte élő terhét, kikerülve a mélyutak
pocsolyáit, a fával beültetett lejtő-hajlások közt. Az öregek
szertartásosan lépegettek, bár egy kicsit tétován, amiben része
lehetett a kornak, meg a köszvénynek is. A fiatalok viszont a
legszívesebben táncra perdültek volna s a lányokat nézegették, akik
kicsődültek a csodájukra. Az apa és az anya súlyosan, komolyabban
rakták a lépést, úgy mentek, a gyerek után, aki egyszer majd a
helyükre fog állani az életben és fentartója lesz a vidéken a
nevüknek, a Dentu névnek, amelyet járásszerte jól ismer mindenki.
Kijutottak a síkságra és átvágtak a földeken, hogy megrövidítsék
az út nagy kanyarodóját.
Már látni lehetett a templomot is, a hegyes kis tornyot. Fönt,
pontosan a palatető alatt, mintha át lett volna lyukasztva a torony és
ebben a nyílásban valami mozgott, élénken lendülve erre meg arra,
eltűnve meg előtűnve a szűk ablak mögött. A harang volt, amely
egyre csengett, mintegy kiáltozva az újszülött elé, hogy jöjjön már,
leróni első látogatását a jó Isten házában.
Egy kutya csatlakozott a menethez. Cukros mandulát dobáltak elé
és az eb játékosan ugrált az emberek körül.
A templom ajtaja nyitva volt. A pap, vöröshajú, magas, sovány,
erős fiatalember, maga is a Dentu-nemzetségből, a kisgyerek
nagybátyja, az apának egy másik fivére, az oltár előtt várakozott. És
a rítus szent rendje szerint megkeresztelte unokaöccsét Prosper-
Césarnak, miközben a csecsemő sírva fakadt a jelképes só ízétől.
Mikor a szertartás bevégződött, a család a küszöbön megvárta,
amíg a lelkész leveti a karingét; aztán újra útnak indultak. Most már
gyorsan haladtak, mert a lakoma járt a fejükben. A környék minden
lurkója a nyomukba szegődött és valahányszor egy-egy marék
édességet vetettek közéjük, veszett kavarodás támadt, acsarkodó,
bírkózó, hajtépő hempergés. A kutya is közéjük ugrott, hogy elkapja
a mandulaszemeket, – hiába cibálták a farkát, a fülét, a lábait,
csökönyösebben harcolt a kis fickóknál is.
A bába, egy kissé ellankadva, odaszólt a papnak, aki mellette
lépkedett:
 – Jaj, kedves tisztelendő úr, nem fogná-e meg egy picurkát az
öcsikéjét, amíg kiáll belőlem a zsibbadás. Valósággal görcs esett a
gyomromba!
A pap átvette a gyermeket, akinek hosszú, fehér pólya-takarója
villogó folttal terült el a fekete reverendán. Megcsókolta a kisdedet,
nem is igen tudva, hogyan tartsa, hogyan fektesse karjára a könnyű,
furcsán feszélyező terhet. Mindenki kikacagta. Az egyik nagyanya
messziről odaszólt neki:
– Mondd csak, tisztelendő, nem fáj a szíved, hogy neked soha se
lesz ilyen kis izéd?
A pap nem felelt. Nagy léptekkel haladt, mereven nézve a kék
szemű apróságot, akinek még egyszer meg szerette volna csókolni a
gömbölyű pofikáját. Nem bírt a kívánságával és arcához emelte a
gyereket, hosszú-hosszú csókra.
Az apa rákiáltott:
– Hé, plébános úr, ha neked is kéne egy, csak egy szavadba
kerül!
És rákezdték a tréfákozást, a földmíves emberek módján…
Mihelyt asztalhoz kerültek, úgy tört ki belőlük a vaskos paraszti
jókedv, mint valami vihar. A másik két fiú is házasodófélben volt s
mindegyiknek ott volt a menyasszonya is, akik már csak a lakzira
jöttek el. És a vendégek fáradhatatlanul ontották a sok célzást az
eljövendő párosodásokra, amelyeket az új házasságok ígértek.
Zsíros szavak görögtek, borsos beszédek, amelyektől a lányok
pirulva vihogtak fel, a férfiak pedig az oldalukat fogták. Csapkodták
az öklükkel az asztalt, kiabáltak. Vége-hossza nem volt az apa és a
nagyapa malackodásainak. Az anya mosolygott; az öreg asszonyok
szintén kivették a részüket a vidámságból és ők is meg-
megeresztettek némely csintalan mondást.
 A plébános, aki hozzá volt szokva ezekhez a paraszti
kicsapongásokhoz, nyugodtan ült a bábaasszony mellett, ujjával
meg-megcsiklandozva az újszülött unokaöccs szájacskáját, hogy
nevetésre ingerelje. Olyan meglepődöttnek látszott, mintha még
sohase látott volna kisgyereket. Elgondolkozva figyelte, merengő
komolysággal, valami gyöngédségnek a felébredésével, amit nem
ismert eddig, ezt a különös, heves és egy kissé szomorkás érzést,
ami most elfogta ezzel a kis törékeny lénnyel szemben, aki a
fivérének a fia volt.
Nem hallott és nem látott, csak a gyereket nézte. Szerette volna
újra az ölébe emelni, mert a mellében és a szívében még ott
bizsergett annak a kedves érzése, ahogy a csecsemőt az előbb, a
templomból jövet, ő hozta. Megilletődve révedt erre a kis ember-
magocskára, mint valami kimondhatatlan misztériumra, amit még
sohase gondolt végig, ezt a fenséges és szent titkot, egy új lélek
testbe-szökkenését, az élet kezdetének, a szerelem kibimbózásának,
a faj folytatódásának, az emberiség örök továbbhaladásának a nagy
misztériumát.
A bábaasszony kivörösödött képpel, csillogó szemmel evett, – de
a kisded feszélyezte az asztal mellett a kényelmes ülésben.
A pap odaszólt:
– Adja nekem a kisbabát. Én úgyse vagyok éhes.
És átvette a gyereket magához. Minden eltűnt körülötte, minden
megszűnt; a szemével rátapadt a rózsás, pufók arcocskára és az
apró test melege, átjárva a pelenkákat és a reverenda szövetét,
lassanként a pap combjait érte, átáradt belé, mint valami nagyon
könnyű, nagyon jó, nagyon szűzies simogatás, édes gyönyörűség,
amitől könnybe lábbadt a szeme.
A lakomázók rettenetesen lármásak lettek. A kisgyereket felverte
a kiabálás, elkezdett sírni.
Egy hang ezt kiáltotta:
 – Hé, tisztelendő úr, megszoptathatnád a kicsikét!
Kirobbanó röhögés rázta végig a nagyszobát. Az anya azonban
felkelt, fogta a fiacskáját és átvitte a szomszéd szobába. Néhány
perc múlva visszatért azzal, hogy a csecsemő szépen elaludt a
bölcsőjében.
A vendégeskedés folyt tovább. Olykor a férfiak és a nők kimentek
az udvarba, aztán megint visszatértek az asztalhoz. A sok hús,
főzelék, almabor meg vinkó sorra lecsúszott a torkokban,
felpuffasztotta a hasakat, kigyujtotta a szemeket, mámorba borította
a fejeket.
Bealkonyodott, mire eljutottak a kávéig.
A pap már régóta eltűnt, anélkül hogy megütköztek volna a
távollétén.
A fiatal anya végre fölkelt, hogy megnézze, alszik-e még a
kisded? Már sötét volt, az asszony tapogatózva ment előre a
szobában, előrenyujtott karral, hogy neki ne ütődjön valami
bútornak. Hirtelen furcsa zaj dermesztette meg, azután rémülten
szaladt ki, annak a bizonyosságával, hogy odabent mozog valaki.
Visszatért a nagyszobába, halálos sápadtan, reszketve, és elbeszélte
a dolgot. A férfiak valamennyien felugráltak, részeg, fenyegető
kavarodás volt, és az apa, lámpával a kezében, előreszaladt.
A pap ott térdelt a bölcső mellett és zokogott, a homloka rá volt
hajtva a párnára, amelyen a gyermek feje pihent.
 Késő bánat.

Saval úr, akit Mantes-ben csak Saval apónak hívnak, most kelt fel.
Esik az eső. Szomorú őszi nap; a levelek hullanak. Lassan hullanak
az esőben, mint egy másik, sűrűbb és lassúbb eső. Saval úrnak nincs
jókedve. Elmegy a kandallótól az ablakig, aztán az ablaktól a
kandallóig. Az életnek vannak sötét napjai. És Saval úrnak ezentúl
már csak ilyen sötét napjai lesznek, mert már hatvankét éves!
Magányosan él, igazán agg agglegény, aki körül nincsen senki.
Milyen szomorú így meghalni, egészen egyedül, minden odaadó
érzés híjával!
Az életére gondol, a letarolt, üres életére. Visszaemlékszik a
régmúlt időkre, a gyerekkorára, a gyerekkorában egy házra, arra,
amelyikben a szüleivel élt; aztán a kollégiumra, a vakációkra, a
párizsi jogászévekre. Aztán az apja betegségére, halálára.
Akkor visszajött, haza, hogy együtt legyen az anyjával. Így éltek
kettesben, a fiatal legény és az öreg asszony, békességben, semmi
többet nem is kívánva. Aztán az anyja is meghalt. Hajh, milyen
szomorú is az élet!
Egyedül maradt. És most már nemsokára ő rá is rákerül a sor, ő
is meghal. Eltűnik a világból és azzal vége. Paul Saval nem lesz
többé. Micsoda borzalmas história! A többi ember élni fog,
szeretkezni fog, nevetni fog. Úgy bizony, élik majd a világukat és ő, ő
nem lesz sehol! Mily különös, hogy az emberek nevetnek, mulatnak,
jókedvűek tudnak lenni a halálnak e mellett az örök bizonyossága
mellett! Még ha csupán valószínű volna ez a halál, akkor még
lehetne remélni; de több annál, – kikerülhetetlen! – olyan
kikerülhetetlen, mint az éjszaka a nappal után.