Visit https://testbankbell.

com to download the full version and

explore more testbank or solution manual

Solution Manual for Investment Analysis and

Portfolio Management 10th Edition by Reilly

_____ Click the link below to download _____

http://testbankbell.com/product/solution-manual-for-
investment-analysis-and-portfolio-management-10th-
edition-by-reilly/

Explore and download more testbank at testbankbell

Here are some recommended products that might interest you.
You can download now and explore!

Investment Analysis and Portfolio Management Reilly 10th

Edition Solutions Manual

http://testbankbell.com/product/investment-analysis-and-portfolio-
management-reilly-10th-edition-solutions-manual/

testbankbell.com

Investment Analysis and Portfolio Management Reilly 10th

Edition Test Bank

http://testbankbell.com/product/investment-analysis-and-portfolio-
management-reilly-10th-edition-test-bank/

testbankbell.com

Test Bank for Investment Analysis and Portfolio Management

10th Edition by Reilly

http://testbankbell.com/product/test-bank-for-investment-analysis-and-
portfolio-management-10th-edition-by-reilly/

testbankbell.com

Test Bank for Global Marketing, 3rd Edition: Gillespie

http://testbankbell.com/product/test-bank-for-global-marketing-3rd-
edition-gillespie/

testbankbell.com
Test Bank For Security Program and Policies: Principles
and Practices (2nd Edition) (Certification/Training) 2nd
Edition
http://testbankbell.com/product/test-bank-for-security-program-and-
policies-principles-and-practices-2nd-edition-certification-
training-2nd-edition/
testbankbell.com

Financial and Managerial Accounting 7th Edition Wild Test

Bank

http://testbankbell.com/product/financial-and-managerial-
accounting-7th-edition-wild-test-bank/

testbankbell.com

Principles of Managerial Finance Brief Gitman 7th Edition

Test Bank

http://testbankbell.com/product/principles-of-managerial-finance-
brief-gitman-7th-edition-test-bank/

testbankbell.com

Test Bank for Integrated Advertising Promotion and

Marketing Communications, 5th Edition: Clow

http://testbankbell.com/product/test-bank-for-integrated-advertising-
promotion-and-marketing-communications-5th-edition-clow/

testbankbell.com

Solution Manual for Genetics: From Genes to Genomes, 7th

Edition, Michael Goldberg, Janice Fischer, Leroy Hood
Leland Hartwell
http://testbankbell.com/product/solution-manual-for-genetics-from-
genes-to-genomes-7th-edition-michael-goldberg-janice-fischer-leroy-
hood-leland-hartwell/
testbankbell.com
Test Bank for Human Physiology, 2nd Edition, Bryan H.
Derrickson

http://testbankbell.com/product/test-bank-for-human-physiology-2nd-
edition-bryan-h-derrickson/

testbankbell.com
 Solution Manual for Investment Analysis and Portfolio
Management 10th Edition by Reilly
Download full chapter at: https://testbankbell.com/product/solution-manual-
for-investment-analysis-and-portfolio-management-10th-edition-by-reilly/

CHAPTER 1

THE INVESTMENT SETTING

I. Rationale for Investment

A. Income streams and spending needs usually do not coincide

1. If income is greater than spending – people tend to invest the surplus
2. If spending is greater than income – people tend to borrow to cover the deficit

B. People would be willing to forgo current consumption only if they are confident of
achieving greater consumption in the future.

C. The rate of exchange between future consumption (future dollars) and present consumption
(current dollars) is the pure rate of interest. Market forces determine this rate.

D. Investment is the current commitment of dollars for a period of time to obtain future
payments that will compensate the investor for the time the funds are committed, for the
expected rate of inflation during this period, and for the uncertainty of the future payments.

E. In all cases, the investor is trading a known dollar amount today for some expected future
steam of payments that will be greater than the current dollar amount today.

II. Measures of Return and Risk

A. Measures of Historical Rates of Return

1. Holding Period Return (HPR) - the total return from an investment, including all sources
of income, for a given period of time. A value of 1.0 indicates no gain or loss. A value
greater than 1.0 indicates an increase in wealth, a value less than 1.0 indicates a decline
in wealth and a value of zero indicates that all of the money invested in that asset has
been lost.
Ending Value of Investment
HPR 
Beginning Value of Investment

1-1
© 2012 Cengage Learning. All Rights Reserved. May not be scanned, copied or duplicated, or posted to a
publicly accessible website, in whole or in part.
 2. Holding Period Yield (HPY) - the total return from an investment for a given period
of time stated as a percentage.
HPY = HPR - 1

Annual HPR = HPR1/n

where:
n is the number of years the investment is held

B. Computing Mean Historical Returns

1. Mean rate of return - the average of an investment's returns over time.

2. Single Investment
a. Arithmetic Mean (AM) - a measure of mean return equal to the sum of annual HPYs
divided by the number of years.

AM =  HPY/n

b. Geometric Mean (GM) - the nth root of the product of the annual holding period
returns for n years, minus one (1).

GM = [HPR]1/n - 1
where:
 = the product of the annual holding period returns, i.e., (HPR1) x (HPR2) ...
(HPRn)

3. A Portfolio of Investments – The mean historical rate of return for a portfolio of

investments is measured as the weighted average of the HPYs for the individual
investments in the portfolio, or the overall percent change in value of the original
portfolio. The weights used in computing the averages are the relative beginning
market values for each investment; this is referred to as dollar-weighted or value-
weighted mean rate of return.

C. Calculating Expected Rates of Return

1. Risk - the uncertainty that an investment will earn its expected rate of return.
2. Probability – the likelihood of an outcome
3. To compute the expected rate of return, the investor assigns probability values to all
possible returns. These probabilities range from zero (no chance) to one (complete
certainty).
4. Expected Return

1-2
© 2012 Cengage Learning. All Rights Reserved. May not be scanned, copied or duplicated, or posted to a
publicly accessible website, in whole or in part.
 n
Expected Return   (Prob. of Return) x (Possible Return)
i 1

n
E(R i )   (Pi )(R i )
i 1
5. Risk aversion - the assumption that most investors will choose the least risky
alternative, all else being equal and that they will not accept additional risk unless they
are compensated for that risk in the form of higher return.

D. Measuring the Risk of Expected Rates of Return

1. Variance - a measure of risk equal to the sum of the probability of return times the
squares of a return's deviation from the mean.

n
Variance   (Prob.)(Possible Return - Expected Return) 2
i 1

n
 2   (Pi )[R i - E(R i )]2
i 1

2. Standard Deviation () - a measure of risk equal to the square root of variance.
3. Coefficient of variation (CV) - a measure of relative variability that indicates risk per
unit of return. It is used to compare alternative investments whose rates of return and
standard deviation vary widely.

Standard Deviation of Returns

CV 
Expected Rate of Return

III. Determinants of Required Rates of Return

A. Rates of Return - vary over time and across investments (Exhibit 1.5).

B. The Real Risk-Free Rate (RRFR) - the basic interest rate assuming no inflation and
uncertainty about future flows.
1. Factors that influence this rate
A. Time preference of individuals for the consumption of income
B. Investment opportunities available in the economy.
2. This real risk-free rate is determined by the long-run real growth rate of the economy
that is impacted by growth rate of labor force, hours worked, and rate of productivity
3. A positive relationship exists between the real growth rate in the economy and the
RRFR

C. The Nominal Risk-Free Rate (NRFR) – incorporates inflation

1-3
© 2012 Cengage Learning. All Rights Reserved. May not be scanned, copied or duplicated, or posted to a
publicly accessible website, in whole or in part.
 1. Note the substantial variation in government T-bill rates over time (Exhibit 1.6)
2. Factors that influence NRFR
A. Conditions in the Capital Markets - Relative ease or tightness (this is a short-run
phenomenon)
B. Expected Rate of Inflation - this is a major influence (Exhibit 1.6)

NRFR = [(1 + RRFR) (1 + Expected Rate of Inflation)] -1

(1  NRFR of Return)
RRFR  -1
(1  Rate of Inflation)

3. The Common Effect – all factors discussed thus far affects all investments equally
irrespective of type or form.

D. Risk Premium – varies from asset to asset and is responsible for differences in rates of
return between assets at a certain point in time. The major determinants of the risk
premium are:
1. Business risk – uncertainty of income flows caused by the nature of a firm’s business.
Sales volatility and operating leverage determine the level of business risk
2. Financial risk – uncertainty caused by the use of debt financing
3. Liquidity risk - the inability to buy or sell an asset quickly with little price change.
4. Exchange rate risk - the uncertainty of returns on securities acquired in a foreign
currency.
5. Country risk – also called political risk. It is the uncertainty due to the possibility of
major political or economic change in the country where an investment has been
made.

E. Risk Premium and Portfolio Theory

 The relevant risk measure for an individual asset is its comovement with the
market portfolio
 This comovement, which is measured by the asset’s covariance with the market
portfolio, is referred to as an asset’s systematic risk

F. Fundamental Risk versus Systematic Risk

 Fundamental risk comprises business risk, financial risk, liquidity risk, exchange
rate risk, and country risk
 Systematic risk refers to the portion of an individual asset’s total variance
attributable to the variability of the total market portfolio

G. Research studies have generally concluded that a significant relationship exists between
the market measure of risk and the fundamental measures of risk

H. Required Rate of Return – minimum acceptable rate of return from an investment.

Determined by the economy’s RRFR, the variables that influence the NRFR, and the risk

1-4
© 2012 Cengage Learning. All Rights Reserved. May not be scanned, copied or duplicated, or posted to a
publicly accessible website, in whole or in part.
 premium on the investment

IV. Relationship between Risks and Return

A. Security Market Line (Exhibit 1.7)

B. Movements along the SML - A movement along the line indicates a change in the level
of risk for a given company or asset. (Exhibit 1.8)

C. Changes in the Slope of the SML - A change in the slope of the SML indicates a change
in the attitudes of investors toward risk--i.e., a change in the required risk premium for a
given asset or asset class. (Exhibit 1.10)

D. Shift in the SML (Exhibit 1.11)

Can be caused by a change in any of the following:
1. expected real growth in the economy
2. capital market conditions
3. expected rate of inflation.

E. Summary of Changes in the Required Rate of Return

1. A movement along the SML demonstrates a change in the risk characteristics of a
specific investment, such as a change in its business risk, its financial risk, or its beta
2. A change in the slope of the SML occurs in response to a change in the attitude of
investors toward risk
3. A shift in the SML reflects a change in the expected real growth, a change in market
conditions, or a change in the expected rate of inflation

1-5
© 2012 Cengage Learning. All Rights Reserved. May not be scanned, copied or duplicated, or posted to a
publicly accessible website, in whole or in part.
Other documents randomly have
different content
 A mint a trapezunti magaslatokra értek, a tenger elkezdett
dagadni, a kedvező szél elfordult s nem sokára a legerőszakosabb
északnyugoti szél támadt ellenük, mely délutánra valódi viharrá
fajult, nehány nagyobb hajó elveszté közép árboczait, valamennyi
behúzta fölösleges vitorláit, az ágyú-csappantyúkat lezárták s
valamennyi tengerész örült, midőn a kapudán hajójáról azt
jelvényezték, hogy vegye minden hajó a szinopei kikötő felé az
irányt.
Csak Bejáz Hasszánnak nem tetszett e parancs, a ráietterik
(hajóvezetők) előtt kimondá, hogy jó katonának, jó tengerésznek, jó
muzulmánnak mindig az első gondolatnál kell maradni, mert az első
gondolat mindig Istentől jő, férfi szívből; a második ördögtől jön,
gyermekszívből.
Késő éjszakán pillanták meg a szinopei fénytorony csillámát s
reggel volt, mire bevergődtek a kikötőbe.
A következett nap a vihar okozta roncsolatok kitatarozásával telt
le, a szél este felé elcsendesült s éjszaka mély, sűrű köd szállt le a
tengerre.
– Minden dzsinei és rossz szellemei között a pokolnak legjobban
utálom a ködöt, monda Hasszán, pilotáihoz fordulva. A köd a gyávák
védszelleme és a bátrak megejtője; segít a vaknak és elvakítja a
látót.
Már korán hajnalban a födözeten volt; nem gyönyörködteték sem
a szép czirkász nő szerelmes hizelgései, sem gyermeke ártatlan
csevegése. Nyugtalanul járt, kelt a födözeten alá s fel, látcsővel
kezében, melylyel pedig épen semmit sem láthatott.
A lezárt ágyúcsappantyúkat felnyittatá, kormányost,
hajóslegényeket kergetett állomásaikra, a függő ágyakat kirakatta a
mellvédre, s nézte időközönként hosszasan a szürke alaktalan
homályt, melybe a köd burkolá az egész tájékot.
 – Barif! szólt a buvárhoz, nézz oda, te a víz alatt is látsz, tán jobb
szemeid vannak, mint nekem: mit látsz ott a ködben? Nem látod,
mintha nagy, kiváló alakok mozognának előre-hátra?
A buvár sokáig erőtette szemeit.
– Csak a köd maga az, uram, a mint nagy gombolyagokban tódul
a lomha szél előtt.
Hasszán türelmetlenül csóválta fejét, s csak nézett tovább maga
elé.
Egyszerre felordíta dühödt hangon:
– Talpra mindenki! Az ágyúkhoz tüzérek!
A felriadt tengerészek odatekintének, a hová Hasszán mutatott
kezével s íme a köd szürke fátyola alól három roppant sorhajó
kisértetes alakja kezd előmerülni, oldalaikkal a kikötőnek fordulva,
alig nehány száz lépésnyi távolban tőlük.
Nehány percz mulva még közelebb jönnek, az ágyúsorokat meg
lehet számlálni rajtok s mögöttük a nyilt közökben ismét három nagy
sorhajó árboczai bontakoznak elő a köd homályából.
Egyszerre megperdül a dob a török hajókon, eszeveszetten fut,
kiáltoz mindenki, a legtöbb hajó úgy állította magát a parti ütegek
elé, hogy azok nem lőhettek miattuk az ellenségre, a legfőbb tisztek
egy része künn van a városban, a többi nem tudja, hogy mihez
kezdjen? csak Bejáz Hasszán hajóján vannak rendben: az ágyúsok
égő kanóczczal lövegeiknél, a kormányosok a küllő kerék mellett, a
lövészek a függő ágyak mögött s maga a bash-ráj a főárbócz előtti
emelvényen, kezében a jelző tülök.
A hajók között egy sebesen hajtató csónak haladt keresztül, a
rajta ülő Topál aga kétségbeesett hangon kiálta fel Hasszánhoz: –
mindnyájan el vagyunk fogva!
 – Elfogva! mondá a fehér Hasszán s még fehérebb lett e szóra;
azzal parancsot adott pattantyúsainak, hogy üdvözöljék a
közeledőket.
Azt a dicsőséget legalább fentartá, hogy az első lövést török ágyú
tette, midőn tizen voltak egy ellen megtámadói.
Harmincz golyót küldött a Sárkány az ellene közeledő sorhajónak,
mind a harminczat megkapta az szépen s olyat hajlott az bele, hogy
minden árbocza bókolt ellensége előtt.
Erre egyszerre megnyilt a halállal terhes pokol méhe, az orosz
sorhajók háromszáz ágyúval adtak sortüzet a tömegbe szorított török
fregattokra, egész hajóoldalok egyszerre villantak fel a köd
homolyában, irtózatos halált okádva elleneikre, kik a kétségbeesés
dühével feleltek nekik vissza. Száz meg száz ágyú beszélt egyszerre;
a parti ütegek a török hajókon keresztül szórták az oroszokra
bombáikat, míg ezek tüzes golyókkal üdvözlék elleneiket.
Ah, ez rút, egyenetlen harcz volt! Óriások küzdelme hősök ellen.
Az oroszoknak hat sorhajójuk volt, a törököknek egy sem.
Egy óra alatt vége a harcznak; három török fregatt lángokban áll,
ég az admirálhajó is, maga Ozman basa, a kapudán, ellőtt lábbal
viteti magát más hajóra, a fedélzetről a hullámok közé ugrálnak a
rémült tengerészek, a láng a nyilt ablakokon süvölt elé s egyszer-
egyszer eldurrant egy töltve maradt ágyút; sülyedő járművek
hanyatlanak a víz alá, miknek árboczait menekvő csoportok tartják
elfoglalva, s egymás után merülnek el vele; az egész tenger, mint a
lávaözön, ragyog az égéstől, s a fényes hullámban egész tömkelege
úszkál az elkárhozottaknak.
Csak a Sárkány áll még pusztulatlan. Nem úgy ellenfele. Bejáz
Hasszán mindig jól ki tudta választani az időt, melyben ágyúival reá
lőjjön, s midőn arra került a lövés, hajóját hirtelen élével fordítá
ellene; a Sárkánynak még csak a második árbocza hiányzik, de az
orosz sorhajó már féloldalt merült s többé megfordulni sem bír,
kormányát elvesztve, esetlen oldalát védtelenül hagyja a Sárkány
tüzének, s árboczai jobbra-balra csüggnek, mint szárnyaszegzett
csüllőnek tollai.
Ah, ha még egy hajósvezér lett volna ily szerencsés, az orosz
tengerésznek volna mit panaszolni oda haza; de ím köröskörül
minden veszendőben van már; a többi fregattok égve uszkálnak a
vízen, vagy roncsoltan elmerülve a víz alatt, s a merész Sárkány felé
két újabb sorhajó közelít; vagy megadja magát, vagy úgy összelövik,
hogy gyermekjátékot sem farag senki dirib-darabjaiból többet.
Az ellenséges hajókról jelvényezik Hasszánnak, hogy adja meg
magát. Szép volna a derék fregattot elvinni diadaljelül
Szebasztopolba.
Hasszán e jeleket látva, hirtelen eltünt a fedélzetről, s
megragadta ismert jó buvárát, Barifot, levitte őt magával a
középfödélzet alá s ott midőn magukra voltak, azt mondá neki, hogy
siessen szobájába, a hol neje és gyermeke vannak s hozza el őket
magával.
Barif két percz mulva visszatért; csak a gyermeket hozta.
– Hát a nő? kérdé Hasszán.
– Az alélva fekszik.
– Úgy Allah legyen neki kegyelmes, sóhajta a fehér Hasszán.
Azzal kivevé erszényét és iratait kebléből s azt mondá neki:
– Ezeket kösd turbánodba. Azután e gyermeket szorítsd övednél
fogva kebledhez. Most eredj a hajó ablakához, oda, a hol a vizet
szokták kiszivattyúzni. Midőn odaérsz, kezd el magadban mondani az
esteli ramazát imáját, midőn odajutsz, hogy «nagy az Isten és
hatalmas», akkor fogd be kezeddel a gyermek száját, orrát s
ereszkedjél le vele a vízbe, le mélyen egész a tengerfenékig; folyvást
mondjad magadban az imát. A míg másodszor jő elő a szózat: «nagy
az Isten és hatalmas», addig folyvást maradj a víz alatt, azután
ismét jőjj fel a vízszinre, ne tekints sem jobbra, sem balra, engedj
lélekzetet venni a gyermeknek s ismét alámerülve, úszszál ki a
partra; a mit azután tégy, megtudod magadtól.
A búvár úgy tett, a mint ura parancsolá; Bejáz Hasszán pedig
sietett a lőpor teremébe.
Odaérve ő is elkezdé imádkozni a ramazát esti könyörgését,
midőn először ért oda, hogy Allah nagy és hatalmas! felsóhajta,
gondolván aléltan fekvő szép bűbájos nejére, midőn pedig
másodszor ért Allah nevéhez, akkor kihúzta pisztolyát övéből s a
lőporos hordóba lőtt vele.
A búvár a víz alatt azon perczben oly rendületes zúgó hangot
hallott, mintha az egész tenger egy csengő ércztömeg volna, melybe
a villám csapott le, s a másik perczben erőszakosan meglódítá a
hullám, forgatva magával, mint egy tehetetlen alakot, s akarata ellen
majd felhajítva a magasba, majd levágva a vízfenékre.
Barif e meglepő helyzetben sem veszté el a kezére bízott
gyermeket, s a ramazát imának fonalát; az ima végezete felé kezdett
a víz felszinére törekedni. Csak az ijeszté meg később, midőn
egyszerre a vízből felszállása közben mindennemű ismert tárgyat
látott maga mellett a vízbe alásuhanni, előbb a legsúlyosabbak
haladtak el mellette, a roppant rézágyúk, némelyik meghajolva
középen, később csonka emberi testek, mik lomhán, csendesen
szálltak alá a vízfenékre. A légberöpített Sárkány szétszórt
rommaradványai voltak azok.
Midőn a víz szinére följutott, már vége volt a harcznak, csak egy-
egy roncs égett még a tengerszinen rémvilágot vetve maga körül.
A levegőre érve, a gyermek sírni kezdett; a búvár
megcsókolgatva elcsitította s kiúszott vele a partra.
A tengeren az orosz volt az úr.
De a történet feljegyzé lapjaira az eseményt s azt irta utána,
hogy a harcz dicsősége nem a győzteseké, hanem a legyőzötteké
volt.
 Az oroszok kezébe egy hajó sem jutott a török armadából;
légberöpíték, vagy elsülyeszték azokat vezéreik, magukat és
seregeiket odatemetve.
És ez volt azon esemény, mely minden hüvelyében nyugvó kardot
kivont Oroszország ellen.
 A BASI-BOZUK.
Boldog Biledulgherid pálmaszilva fái alatt heverészett Khaleb
Rizlán, a híres heverő.
Azért nevezték híres heverőnek, mert hét számra el tudott
feküdni a jó puha homokban, feje alá téve vizes tömlőjét s addig fel
nem kelt onnan, a míg abban tartott.
Bevette magát egy csoport pálmaszilva árnyéka alá: a
szilvapálma áldott egy fa, rajta terem az egész lakosság esztendei
eledele, kenyere, gyümölcse, vaja és méze. Hanem azért Khaleb
Rizlán restelt felállni helyéből, vagy egy kicsinyt odább csúszni, hogy
ez áldott gyümölcsök közül, mik tőle távolabb heverésztek, egyet
felemeljen, hanemha oda esett épen a helyébe a fáról, s megüté őt,
jelentvén: «íme Khaleb Rizlán, fogj és egyél»; máskülönben ott
éhezett a derék férfiu a bőségnek közepette s még azt is megvárta,
hogy elmuljék egy egész nap, miután utolsó csepp vizét kiitta, s
egész éjszaka nem tudván aludni a szomjuság miatt, nem hogy
vízért ment volna a forrásra, hanem reggelig imádkozott, hogy
tegyen a próféta érte csudát s töltesse meg az ő angyalaival ezt az
üres tömlőt azzal a tejédességű nedvvel, a mi a Tubafa szent
gyökereiből folyik. Csak akkor kelt fel azután, mikor látta, hogy
valójában a próféta angyalai most más dolgokkal vannak elfoglalva.
Csupán azt a különbséget tartotta meg, hogy nappal hason
feküdt, állát két tenyerébe téve, s bámulá az Istenalkotta
porszemeket, mily csudálatosak azok és milyen egyformák; oh
boldog választott népei Allahnak, kik azon földön laknak, melyen
minden porszem nyolczszegletűre van faragva és szemenkint ragyog,
mint a kristály. Éjszaka pedig megfordult és hanyatt feküdt s
gyönyörködék a csillagokban, melyek nem oly restek, mint ő, mert
egy éjszaka beutazzák az egész világot, egyik végétől a másikig.
Hanem Allah nagy és hatalmas. Van neki szüksége olyan
lényekre, melyek sebesen repülnek, és viszont másokra, melyek
veszteg nyugszanak, és mindketten az ő nevét dicsérik. Khaleb
Rizlán számította magát ez utóbbiak közé.
Egy napon jöttek hozzá ismerői és mondák neki: «Khaleb Rizlán,
feleséged haldoklik, téged óhajtana még egyszer látni.»
Rizlán meg sem mozdítá állát tenyeréről.
– Mondjátok meg neki, hogy ha igaz, hűséges nő volt, meg fog
látni a paradicsomban, a hol mind a ketten olyan fiatalok leszünk
ismét, mint voltunk menyegzőnk napján; mi szükség neki engem
addig látni?
Másnap ismét eljöttek hozzá ismerői és mondák:
– Khaleb Rizlán, feleséged meghalt, el is temettük, ki itatja már
most meg a tevédet?
– Bocsássátok el köteléről, felelt Rizlán, majd feltalálja ő a forrást
magának s ha igaz állat, vissza talál ismét jászolához; ha pedig nem
igaz állat, akkor minek vesződjem én a háládatlannal?
Harmadnap megint új hírrel jöttek a szomszédok a heverőhöz.
– Meghalt az egyiptomi alkirály, nagy fényes temetése lesz, pénzt
fognak a szegény emberek közé szórni, nem jösz-e oda el velünk?
Khaleb Rizlán elébb kinyujtózta magát, azután megigérte, hogy
majd imádkozik az alkirály lelkéért, hogy könnyű legyen az, midőn az
alsiráth hídján átcsuszamlik, de helyéből meg nem mozdul érte.
Negyed nap azt mondák Khaleb Rizlánnak a szomszédok:
– Kelj gyorsan Khaleb, jön a Szamum, az irtózatos vihar. Minden
állat menekül a pusztáról, jaj annak, a kit kívül talál. Siess hajlék alá.
 Khaleb egy kissé gondolkozott, azután megnyugtatá őket.
– Majd a fejemre terítem szőnyegemet s arczom elrejtem a
homokba, nem esik bennem semmi kár.
Két napig azután nem beszéltek hozzá a szomszédok, de beszélt
az irtózatos vihar, mely égető homokkal besírolta egészen.
Khalebnek nagy ürügye volt rá, hogy meg ne mozduljon két napig.
Még tán hetednap is ott aludt volna abban a csendes sírban, ha
oda nem jönnek hozzá a szomszédok s a hol a domborulásról látták,
hogy ott fekszik, el nem kezdenek beszélni hozzá.
– Élsz-e még Khaleb Rizlán, te hétszer heverő, te föld rozsdája
te; mert ha még élsz és meg nem haltál, kelj föl és rázkódjál meg!
jönnek a hitetlenek Stambul ellen, le akarják verni a félholdat a
mecsetek tetejéről!…
… De hátha valóban halva lett volna Rizlán valóságos sírban, nem
ugrott volna-e fel ezekre a szókra? nem rántotta volna-e ki
handzsárját, s nem robbant volna-e neki minden élő lénynek, a kit
elől-utól talál, veszedelmesen szabdalva maga körül fegyverével?
A szomszédoknak munkába került megértetni vele, hogy a
hitetlen ellenség sem a levegőben nincsen, sem azokban a fákban,
miknek Khaleb Rizlán nekik rohant, hanem vagyon háromszáz
tevejárta mérföldre attól a szilvástól, melyben ők most beszélgetnek.
– Tehát menni kell ellene rögtön, menni kell éjjel és nappal, a
míg csak oda nem érünk, a kinek lova van: lóháton; a kinek nincs:
gyalog sorban. Én is megyek gyalog, viszem magam a zászlót.
Régi, kopott, szakadozott, kopjás zászlók voltak lerakva a
mecsetben, miket a muzulmánok még a mameluk lázadás óta
rejtegettek ottan, azokat előhozták a buzgó harczosok, jutott belőlük
egy Khaleb Rizlánnak is, azt ő azután le sem tette a kezéből három
napig, hanem nyargalt vele egyik falutól a másikig, fellármázott
minden lelket, kifogta a lovakat az ekéből, felültette rájuk a
fegyverfogható embereket, segített köszörülni kést, kardot minden
embernek, s a piacz közepén, a bazárok előtt beszélt, lármázott,
mint egy őrült, kinek az esze megtetszett a prófétának, hogy elvegye
tőle; belerekedt, de bele nem fáradt a lázításba, míg egy nagy
zagyva csoportot össze nem terelt maga körül, kik vetekedtek a
dühben és elkeseredésben s azokat vitte magával Stambul felé, vitte
arra a nagy útra, melyet lóháton és könnyű szerrel is egy hónapig
tart megjárni, hát még gyalog és nehéz fegyverzettel.
A dühöngő csoport faluról-falura növekedett; vén, elaggott
férfiak, kik fehér szakállukat öveikbe köték, ballagtak karcsú
gyermekek mellett, kiknek karja még alig birta emelni a kardot; egy-
egy merész apa puskája végére akasztotta a gyékényszatyrot,
melyben kis gyermeke aludt, hadd tanulja meg az is jó korán, minő
hangja van az ágyúnak; izmos meztelen karú földészek,
öszvérhajcsárok lógatták meztelen lábaikat kétfelé öszvéreikről,
szurtos dervisek lóstattak a felvert porban, hosszú kantusaik végét
karjaikra vetve, kik közt fényes, czafrangos lovagok ügettek nemes
arab paripákon jó egyetértésben. A mindenféle alakú ruházat-
keveréket segíté tarkítani a soknemű fegyverzet: itt szuronyos
puskák, kovás sárkányokkal: jó eszközök ütni; régi idők, keresztes
háborúk emlékei, hosszúnyelű dárdák csüngő czafrangokkal, sarló
alakú kardok, jó széles handzsárok az övön keresztülszúrva,
gerezdes buzogányok és kétélű balták; némelyik annyi fegyvert visz
magával, mintha ellenségeinek is akarna juttatni belőlük; más meg
egyszerűbbnek találta egy nagy szeget keresztülütni egy furkós
boton, vagy egy jó öreg kést dugni az övébe, úgy menni a harczba.
E vihargyűjtötte csoport között üget erősen Khaleb Rizlán,
termete alig öt láb magas, ruházatja azt is kevés elfedezni. Csak a
turbánja elég nagy: az hét singnyi patyolat; az a halotti lepedő,
melyet minden igaz muzulmán a feje körül tekerve visel.
Hanem azért a legkisebb férfiu vállai emelik a zászlót; ez a
sovány, vézna alak szinte összetörni látszik a nagy súlyos lobogó
terhe alatt, melyet nyilván nagyobb férfi markába szabtak. De nem
kell őt félteni. A vékony, sovány termet óriások erejével bír most s a
világ minden kincseért oda nem adná másnak csak egy órára is azt a
nehéz zászlót; ölébe veszi, mikor ebédel; – pedig nem sokból áll az,
egy zsák pálmaszilva egész úti készülete, – s maga mellé fekteti,
mikor aludni megy.
Húsz napig utazott a harczos tömkeleg; az első tíz napon folyvást
nőtt a száma, a második tíz napon pedig hasonló arányban apadt;
betegen, nyomorultul elmaradozott itt, amott, egyesével, párosával a
lelkesült népnek fele, ott az útfélen elvánszorgott, elhalt, a többiek
mentek odább.
Huszad napra megérkezének Stambulba. Khaleb Rizlán arcza
ragyogott az örömtől, midőn a padisáhok szent városát érinték lábai.
Levetette volna saruit e szent helyen, ha azok még az úton le nem
szakadtak volna lábairól; de megcsókolá azt százszor, arczczal
levetve magát a földre, melyet a gonosz gyaurok még akkor nem
macadamizáltak.
De hát mi ő neki Stambul és mi ő Stambulnak, hogy úgy örül
annak láthatásán? Talán ezek a paloták ő reá várnak? talán nagy
hivatalra idéztetett ide, vagy szerencséjét keresni jött bele?
Nincs ő neki semmije Stambulban, nincs ő neki joga egyébhez,
mint a próféta zöld zászlajához, annak a csókjához, annak a
láthatásához; ezt kivánja ő, és egyebet semmit.
És a többiek is, a kik vele jöttek, nem kivánnak egyebet.
Mikor a próféta zászlaját kitűzik a szerály kapuja fölé, bármely
részében legyen a világnak az igazi muzulmán, odasereglik hozzá s
megy utána, a hová az vezeti, és meghal és boldog.
A szent hit harczosai megismerék a világhírű szerályt aranyos
kúpfödeleiről s oda tartottak hozzá. Ott leültek a khor-khori szökőkút
előtt, megmosva arczaikat abban s várták a Mir Aálem megjelenését
pihent lélekkel.
Sokáig várhattak, míg valaki hozzájuk szólt, s nagy fejcsóválgatva
nézték, mint járnak a tisztátalan giaurok a szerály kapuin ki s be, a
honnan ők ki vannak zárva.
 Ekkor egy csomó softa elegyedett közéjük; fiatal alkorán tudósok,
kik egyenkint összeölelgették a derék harczosokat s tudatták velük,
hogy itt hiába várnak; senki sem fog velük beszélni, hanem ők majd
elvezetik valamennyit a harczok miniszteréhez, azzal beszéljenek
rendén.
A csoport felkerekedett s ment a harczok miniszteréhez.
Ez a hiteszegett férfiu épen akkor a boritalban gyönyörködött,
nem is szokott napjában négyszer mosdani, sem a mecsetekbe nem
jár; minél fogva nem lehet csodálkozni, ha Khaleb Rizlánnak és a
többi egybekavarodott hadfiaknak azt felelte, hogy a próféta
zászlaját ezúttal látni nem fogják, mert most nem arról van a szó,
hogy minden keresztyént, a kit elől-utól találnak, meg kell ölni;
hanem ha olyan nagy kedvük van verekedni, épen most indul egy
csapat fegyveres férfi a Duna mellékére Omér basához, az majd
megmondja, hogy kit üssenek?
A jámbor harczosokat azután körül sem hagyták többet nézni
Stambulban, hanem két zászlóalj rendes, sarkonforgó redif közé
zárva, elszállíták Viddinig, még csak el sem széledhettek tetszésök
szerint az úton.
Odaérkezve Viddinbe, bemutaták őket a musírnak, a ki épen
akkor rossz kedvében volt.
Enni valót kért hadserege számára s a helyett kenyérfogyasztókat
kapott.
Hidegen, haragosan kérdezé a mindenütt előretolakodó Khaleb
Rizlántól:
– Honnan jöttök?
– Kiki a maga tűzhelye mellől, felelt Rizlán büszke szóval. Onnan
jövünk mindnyájan, a hol jó dolgunk volt és boldogságban éltünk,
onnan jöttünk ide.
 – No hát kár volt ott nem maradnotok, mert itt semmi szükség
reátok.
– Köszöntünk musír, mi nem jöttünk ide rizskásádat fogyasztani,
ne is félj meztelen tagjainkra nézni, nem kérünk tőled ruházatot; mi
csak ellenségért jöttünk, s ha engeded, ha nem engeded, verekedni
fogunk a moszkókkal.
A musír vállat vont s azt mondá hangosan a mellette állóknak:
– Valóságos «basi-bozuk» (őrült fejű).
Rajtuk maradt a «basi-bozuk».
Még az nap átkergették őket Kalafátba, meg volt nekik hagyva,
hogy rabolni nem szabad, koldulni nem illik, zsoldot pedig nem
kapnak.
Khaleb Rizlán szomorúan gondolt a vendégszeretetlen kalafáti
fűzfák között a boldog Biledulgherid szilvatermő pálmáira, miknek
gyümölcseért olykor lehajolni is restelt, felmenne most érte még a fa
tetejébe is, de a gyaurok fáit megátkozta az Isten, azokon csak levél
terem.
Egy derék idegen bég azonban megszánta őket, s a mint ott látta
az egész kopott sereget egymás mellett szomorkodni, felszólítá őket,
hogy csatlakozzanak hozzá; portyázni mennek ellenség földére, majd
ott kapnak tán valamit.
Csak egy intés kellett a zavart fejüknek; hiszen ezért jöttek ők oly
messze földről, még a kengyelét is megcsókolták a jó derék bégnek,
hogy magával vitte őket.
Kinek puska, kinek dárda a vállán, ki lovon, ki gyalog ballagtak a
basi-bozukok, átmentek vizen és erdőn: egyszerre két oldalról
előtörnek az ellenség lovasai s körülfogják a bég csapatját.
A jó török huszárok, vezérükkel élükön nekivágtak az ellenség
gyöngébb oldalának s keresztül törték magukat rajta; a rendetlen
basi-bozuk had ott maradt csatába keveredve. Nem hajtottak semmi
szóra; a bég hiába kiáltozott nekik, hogy ezt tegyék, vagy azt; hogy
négyszöget, vagy hármas sort formáljanak, lépcsőzetben
hátráljanak; nem hallgatták, nem értették semmi szavát; dühödten
verekedtek ellenfeleikkel; a bég utoljára is kénytelen volt őket ott
hagyni s haza menekülni a kalafánti sánczok közé: tudatván a
vezérrel a kémjárat eredményét s hogy a jámbor basi-bozukok aligha
ott nem vesztek egy lábig.
Hát a mint késő este takarodót vernek, kik jönnek elő a kalarasi
halmok felől? a bohó basi-bozukok. Nem hogy ők vesztek volna ott,
de még ők fogtak el húsz kozákot, a többi örült annak, a mit nem
kapott s odább állt.
Az elfogott lovakon ülve, úgy hajták büszkén maguk előtt
foglyaikat a táborig s odaküldték őket ajándékba a musírnak, a ki
olyan lenézve bánt velök, a ki nem akart felőlük semmit tudni.
A musír rögtön főzetett számukra piláfot s megvendégelé őket, s
meghagyá, hogy a basi-bozukoknak ezentúl éhezni nem szabad.
E naptól fogva soha sem hagyta ki őket vállalataiból a bég.
Khaleb Rizlán és zavart fejűi minden vakmerő vállalatnál vele voltak;
a legmerészebb kalandokat ő róluk beszélte a hír s ismerte a
táborban minden jóravaló ember Khalebet; azt a rongyos lovagot, a
kinek minden tagjából hiányzik egy darab, egy-egy kezén csak
három-négy ujja, pofája összeszabdalva, összeharapdálva, már
szakálla is csak az egyik felén van. Ruhája is erre-arra lóg le róla, de
hiába is adnak rá jobbat, mert a legközelebbi alkalommal megint úgy
összetépeti magát, mintha sasokkal enyelgett volna, s világért fel
nem varratna egy szakadást is a csaták emlékéből; úgy szép ő is,
mint a sok ütközetben járt zászló – rongyosan.
A csetátyei ütközetben úszott igazán kedvtelései közt a
bakarasznyi basi-bozuk. Elébb ágyúval lövöldöztek egymásra az
emberek, azután puskával közelebbről: ez még mind nem tetszett
neki; később szuronyra jött a sor, ez már valamivel többet ér; de
csak akkor áll az igazi harcz, mikor már a szuronyt is elvetette az
ember, s egyik kezével megragadja ellenfele torkát, a másikkal
szívébe üti a kést, mikor nem néz sem előre, sem hátra, hanem döf,
vág maga körül s mindenütt elevent talál, mikor nem törődik azzal,
mijét ütik, hol fogták meg, hanem csak azon törekszik, hogy kettőt
üssön, kettőt szúrjon máson, addig míg más ő rajta egyet.
Hórihorgas muszka óriások teperték a földre Khalebet, de mégis ő
kelt fel s a muszka maradt halva, lovakkal elgázolták a földön, föl
sem vette, nem fájt neki semmi, s a mit megfogott, azt el nem
eresztette élve.
Ebben a kis ütközetben maguk a basi-bozukok száz orosznál
többet leöldöstek s ennek a bizonyságára csata után Khaleb Rizlán
leszeldelé a megölt ellenség füleit s egy hosszú zsinegre kötve, úgy
akasztá azt nyakába, mint valami drága lánczot; úgy lépett a musír
elé, ajándékba adván neki azt a drága ékességet, száz megölt
muszka füléből.
A musír pedig ugyanannyi botot veretett a basi-bozuk talpára,
tudtára adván eképen, hogy az nem illik katonához, ellensége
holttestét szabdalni; vágja addig, a míg él; a halottaknak hagyjon
békét.
A basi-bozuk átlátta, hogy a musírnak igaza van, s azután még
jobban ragaszkodott hozzá.
Hanem a táborban sok galibát okozott a derék férfiu; ő otthon is
basi-bozuk volt: minden új rendeletre duzzogott, nem lehetett vele
parancsolni, a mit fejébe vett, azt keresztülvitte, s nem egyszer
hozta parancsnokait azon helyzetbe, hogy nekik kellett engedniök.
Egy ízben diadalmas előhaladás közepett egyszerre megállítá
seregeit a musír; senki sem foghatta meg, miért nem üldözi a futó
ellenséget. Sok ember sok véleményt ád: végre azt találták ki a
török katonák, hogy a musír parancsot kapott a padisah
minisztereitől, hogy ne üldözze az ellenséget; azokat viszont a
frankok, a gyaurok, az idegenek vesztegették meg, kik nem akarják,
hogy a muzulmán nép saját erejétől megverje a moszkót, mert mind
egyetértenek vele.
Pár nap mulva ismét jött a rendelet, hogy a seregek vonuljanak
vissza.
Itt már nyilt zúgolódás kezdett támadni a táborban, árulást
emlegettek a katonák, s a mint a város piaczán keresztül lovagolt a
musír: egyszer csak útját állja Khaleb Rizlán s megragadva paripája
zabláját, kényszeríti, hogy hallgassa meg, a mit beszél.
– Nem arra, musír, hanem előre jőjj! A te kezedben van a próféta
országa; átok reád, hogy ha elejted azt. Előtted a dicsőség, hátad
mögött a gyalázat, és te hátra felé mégy-e? Hogy ha előretörsz,
nincs olyan muzulmán, a ki vérét ki ne ontsa érted; ha visszafelé
mégy, nincs olyan, a ki le ne köpjön. Ragadd ki kardodat, ne
tétovázz soká, reszket az ellenség már neved előtt is, s hogy ha
árulók ülnek hátad mögött a padisah trónjának zsámolyán,
szemeddel ints egyet és egy sem fog ottan ülni, hanem ülsz te
minden ozman nemzetek fölött, a hogy megérdemelted.
A musír megveregeté a jó vitéz homlokát s azt mondá neki, hogy
csak menjen a maga dolgára, a minek meg kell történni, az már
mind rég meg van írva a Thóra hét könyvében, nincs embernek
miért bele szólni.
A basi-bozuk azonban nem érte be e válaszszal, hanem kiment a
táborba, s elkezdé lázítani a harczosokat, úgy, hogy egyszer a vezér
azt hallja, miszerint a katonák komolyan csoportosodnak, s azt
kezdik hangoztatni, hogy le a miniszterekkel! éljen a musír.
Ez gonosz lázadássá fajulhatott volna el. A musír rögtön kiküldé
altiszteit s beparancsolá a basi-bozukokat maga elé.
Már ekkor nem voltak többen nyolczvannál. A többi elvégzé, a
miért jött: elhullott a harczban; ezek is tépett vitézek voltak már.
Előttük állt legelől Khaleb Rizlán, most is görnyedve a nehéz
zászló nyele alatt, melyről a lobogót úgy lelövöldözték már, hogy
csak egy foszlány fityegett még rajta.
– Álljatok rendbe, mondának nekik a musír altisztjei. Nem volt az
kivihető, még csak azt sem tették meg, hogy a lovasok külön váltak
volna a gyalogoktól. Ez természetes. Jóbarátok, ismerősök szeretnek
egymás mellett lenni, beszélgetni; arról pedig nem tehetnek, hogy az
egyiknek van lova, a másiknak meg nincs.
Ekkor megjelent a musír egyedül az udvar felőli erkélyen s
komoly, elhatározott hangon felszólítá őket:
– Akartok-e rendes csapattá alakulni s magatokat a tábori
fegyelemnek alávetni?
– Mi azért jöttünk, hogy harczoljunk, nem hogy leczkét tanuljunk,
musír, viszonza Khaleb Rizlán merészen s a többiek azt mondák,
hogy «úgy van»!
Ekkor mást kérdezett tőlük a musír.
– Akartok-e visszatérni hazátokba és elhagyni ezt a földet
békességgel?
– Ne mondd azt, musír! Mi azért jöttünk el, hogy harczoljunk, mig
Mohamed hite veszélyben van; és a míg háború van, vissza nem
térünk tűzhelyeinkhez.
A musír arcza egészen elsötétült, csaknem könyörgő hangon
kérdé tőlük harmadszor, – utolszor:
– Akartok-e másutt harczolni? Albaniában a lázadó görögök ellen;
avagy Anadoliban vitéz hadseregünk között? akartok-e helyőrségül
maradni Szilisztriában vagy Rustsukban, vagy akármely dunaparti
váradban?
– Mi egyedül veled és melletted akarunk harczolni és nem
távozunk innen sehova.
A musír kivonta kendőjét öve mellől s egyet intett vele; azon
pillanatban két belső kapuja megnyílt a kaszárnyának, s nyolcz ágyú
egyszerre odalőtt kartácscsal az udvar közepére.
Azután ismét becsukódtak a kapuk.
Az udvar közepén csak egy nagy véres halom látszott, mely még
vonaglott, mely még hörgött nehány perczig.
De valamennyi közül kilátszott még egy kéz, mely feltartá a
harczrongyolta zászlót s kihallatszott egy kiáltás: «éljen a musír!»
A musír pedig szemeit törlé azzal a fehér kendővel.
– Szegény jó fiúk! – Csak olyan őrültek ne lettek volna.
 A BAJADÉRE.

I.
Hová lesznek időjártával a hajdani szép költői képei a harczi
világnak? Minden az egyformaság után törekszik, egész Európa
fekete frakkban jár már és emeletes kalapot visel.
Hajdan lehetett miből alakokat festeni: ha megindult fényes török
zultán spahijai, janicsárjai seregével; minden öltözet ragyogott a
fényességtől, kiki viselte a pompás övet, melyet szép kedvese
himzett számára otthon, turbánjába annyi gyöngyöt tekert, a
mennyit akart, kócsagját, vagy paradicsommadarát lebegtette a
kardcsapás szele; a délczeg paripák csojtárja a földet verte, s a hány
kopja, annyiféle szalag lengett rajta. Szembejött reájok magyarok
tábora, arany, ezüst czafrangos vitézek, kettős dolmányokban,
skofiummal varrott, pillangókkal himzett bársony mentéik, farkasbőr,
párduczbőr kaczagányaik csak úgy lobogtak a szélben, ha futtattak,
mintha szárnyaik volnának, ezüst csillagokkal, aczélpikkelyekkel ékes
pánczéljaik ragyogtak a napban, ezerféle nemes czimereiket a fényes
pajzsokon ki győzte volna végig nézni?
Mostan más világ van. Megvarrják a százezer kurta dolmányt
Stambulban mind egy formára, semmi paszománt sincs rajta, sem
boglárok, drága kövek, fel kell azt ölteni a jámbor redifnek: illik-e rá
vagy nem? senki sem kérdi azt tőle. Két ellentábor, két nagy kietlen
erdő; az egyik pálmaerdő, a másik fenyőerdő, egyik fa nem
különböző a másiktól. Tudomány lépett a költészet helyébe;
mérnökök intézik a csaták sorsát, nem a hősök.
 Mulatságos lehetett az idegen szemnek elnézni a mult években,
hogy a midőn a fojtogatott Izlám egy kissé feljajdult, e rövid jajszóra
minő minden alaku csoportok jöttek elé a próféta védelmére.
Csodálatos ódon fegyverzetü, soha nem sejtett alakok, más világi
öltözetekkel, kik mintha a keresztes háborúk óta el lettek volna téve,
megbabonázva valami ezeregyéjszakai tündér által s valami
kimondott bűvös szóra egyszerre felszabadulva az igézet alól, ismét
előjönnének valahonnan a Vák-Vák sziget rejtélyes berkeiből,
ugyanazon bárdokat és buzogányokat hozva magukkal, mik olyan jók
voltak a frank lovagok nehéz vértezetét, sisakját összetörni.
Sok idő elmult azóta derék Paladinok!
A frankok nem viselnek többé pánczélt, a lőpor óriást és törpét
egyenlővé tett.
Nem is azért vannak a frankok Sztambulban, hogy a szent sirt
elvegyék tőletek, sőt inkább Sztambult jöttek megvédeni uj hatalmas
ellenség ellen, kit még oroszlán szivű Richard idejében népnek sem
tartottak.
A derült kedvü auvergnat nem állhatta meg, hogy szemökbe ne
nevessen e furcsa hadaknak, melyek ha összetalálkoztak vele
Sztambul temetőin, oly sötét arczokkal tekintének reá, mintha
féltenék jövendő sirjaikat tőle.
Hát még mikor a hires amazon Kara-Gűz vezénylé lovas
csapatját, a félig rongyos, félig aranyos kurdokat végig a Tsiragán
palota előtt; ez a tisztes ránczos agg szűz, a milyenek otthon
Frankhonban legfeljebb harisnyát kötnek, vagy fiatal unokahúgákat
kisérgetnek dalidókba, hangversenyekbe; ez pedig űl a lovon és
vezeti a szakállas férfiakat a csatába, az a hosszú dárda az oldala
mellett csakugyan úgy néz ki, mintha egy szokatlanul nagy
horgácsoló tűt hozott volna el magával. Olyan sokat lehetett nevetni
rajta…
 II.
– Ki vagy te? mi vagy te lengő, ingó liliomszál? Hol termesz te itt
ezen a véres mezőn? Fehér virág – piros magból?
– Én vagyok a bajadére, felelt a lány a lovagnak s szemérmesen
lesüté szemeit és bátran megcsörrenté oldalára kötött kardját. – Én
vagyok a pusztai virág, a ki termett esőből és napsugárból s nem
ismer atyát és anyát. Én vagyok az, ki ablakod alatt énekel, midőn
első álmodból felébredsz; éneklek arról, a mi neked kedves:
szerelemről és csatákról. Én vagyok az, a ki előtted tánczol a
csengős nakarával, midőn mulatni vágyol, s parancsodra virágot köt
homloka körül. Én vagyok az, a ki kávédat megfőzi, lovadat
felkantározza, kardodat kifényesiti, golyót önt pisztolyaidba s fehér
ruhádat kimossa. Én vagyok az, ki este ott alszik sátorod nyilatánál,
lábaid előtt fekve, ki kezedet csókolja, és forró könyet ejt rá, ha felé
nyújtod kegyesen. Én vagyok az, ki melletted űl gyors paripán, a
midőn a csatába mégy, ki kardot forgat oldalad mellett, kettőzteti
csapásaid, mintha négy kezed volna, s ki utjába áll a csapásnak, a
mely teneked volt szánva, s ha meghal is, feléd sóhajt… Én vagyok a
bajadére… Fogadj engemet magadhoz. Hű rabod leszek a sírig:
mulattatlak, ha szomorkodol; én éhezem, hogy te elégült légy; én
fáradok, hogy te pihenj; én virasztok, hogy te alhass. Ha van nőd,
azt szolgálni fogom, ha van kedvesed, annak izenetet hordok tőled;
ha nincs sem nőd, sem kedvesed, rabszolgálód leszek. Ha csókot
adsz, mosolyt találsz arczomon utána; ha ütést adsz, akkor sem
találsz mást, mint mosolyt. Fogadd el a bajadérét…
Az ifju bajnok megfogá a lányka kezét, bevezeté őt sátorába,
leültette kerevetére maga mellé és igen örült, hogy ilyen szép fehér
virág is terem ezen a véres mezőn.

III.
 A kürtök riadása szól, a harcz ördögei beleszabadultak az élő
népbe; ember és állat meg van részegülve, a paripa jobban óhajtja a
harczot még, mint a rajta ülő lovag, s a kik legdühödtebbek a
harczban, azok a lobogó szövétnekes golyók, a mik úgy süvöltenek
az emberek közé; pedig az ő életük csak egy rövid karéj útja, a hol
leesnek, ott szétszakadnak.
Hogyne zajongna hát az élő ember, kiben forró vér pezsg, midőn
a kürtök kiáltását, a kardok csattogását hallja?
Amott a síkon, a kék folyam mellett folyik az ütközet; szép a
dombtetőről nézni, egy-egy négyszögü tömeg hogy válik
apródonként háromszöggé, felét az ellenfél golyói kaszálták le.
Amott torló porfelleg közelít, csak a zászlóhegyek látszanak ki belőle,
s a kardok élei. Egy lovas csapat rohan a megfelezett négyszög
ellen.
Megy a vad roham előre, a paripák sörénye leng, szikrázik a
patkó, szikráznak a szemek, a kard úgy süvölt a légben.
A támadó lovas csapattal szemben fényes sisakok hegyei
ragyognak; a hármas szuronysor villogva mered a rohanók elé.
A jobb szárnyon ketten futnak versenyt a viharral, de nem sziveik
gerjedelmével: a hős Szaif s a bűbájos szép Nahalim, a kardviselő
bajadére. Egymásra néznek szüntelen és azt gondolják magukban:
ugy-e együtt maradjunk mindig?
– Ha te harczolsz, én is harczolok; ha te győzesz, én is győzök;
ha te meghalsz, én is meghalok.
A dob megpördül, a félig elvágott négyszög vitézei hármas tüzet
adnak, hármas öldöklő roppanást.
Három halálos kiáltás viszhangzik rá a rohanók között. Sok derék
hős elmarad társaitól utána, sok jó paripa fut el gazdátlanul a
csatatérről.
 Mind a ketten egymás mellé rogytak: Szaif és Nahalim, a hősök
és paripáik.
Az első lövésnél azt kiáltá Szaif:
– Allah veled, te szép dicsőség!
A másiknál:
– Allah veled, te szép bajadére!
A harmadiknál:
– Allah veled, te szép élet!
Élet és dicsőség egy percz alatt elhagyták őt, csak a bajadére
maradt ott mellette. Fölvette őt karjai közé, vérző sebét lefogta
kezével, hült ajkait kebléhez szorítá és gyönge testével védte, hogy
az utána rohanó paripák el ne gázolják az elesett hőst.
A harcz robaja tova megy s ujra visszahuzódik; ádáz, felbőszült
tömegek vívnak őrületes csatát; most az egyik, majd a másik foglalja
vissza a tért. Nyomorú sebesültek csonka kézzel, tátongó sebekkel
hiába rimánkodnak egy ital vízért, vagy egy megmentő
szuronydöfésért, nyomorú haldoklók hiába sóhajtoznak Isten után,
hiába néznek az égre, hiába csókolják a földet: nincs rájok gondja
sem égnek sem földnek.
Csak egy sebesült kínlódó nyögését fogja fel nyugasztaló kebel.
Csak a bajadére emlékezik meg elesett hőséről. Felveszi őt karjaiba;
csodálatos erőt kért szivétől, hogy ne érezze a halott terhét
nehezebbnek, mint az alvó gyermekét a dajka, és ereje nem hagyta
el, míg a golyózápor közül, a csatatombolás közül ki nem szabadítá
őt.
Haza vitte sátorába, ott puha ágyat vetett neki, vérét lemosta hűs
vízzel, sebeit bekötözgeté, s költögeté édes szóval, édes hű
vigasztalással.
 Az édes szó, az ápolás életre hozta a sebesült hőst. A holt
merevség elhagyta tagjait s olyan jól esett neki, midőn felnyitá
szemeit s egy szelid, mosolygó tündért látott maga mellett, ki langy
kezével orczáját simogatta.
Sokáig feküdt a lovag nehéz sebeiben. Az egész tábor odább
vonult régen, őt elhagyták ismeretlen városban; el is felejtették
bizonyosan.
A bajadére gyógyítgatá őt erdőkben keresett füvekkel, miknek
hatására bűvész asszony tanítá meg; a bajadére táplálta őt gyönge
ételekkel; volt a nyakán a szép leánynak három sor arany pénz
felfűzve fonálra: az egyenkint eltünt onnan; messzünnen és drágán
kellett hozatni a beteg számára ételt és erősítő italokat. Az utolsó
pénz is elfogyott: akkor eljárt a bajadére az udvarokba, a kávéházak
pajtáiba, ott tánczolt, énekelt, koldult – egy sebesült hős számára,
kiről elfelejtkezett mindenki, kinek nincs senkije, csak ő.
Mert ilyen a bajadére: anyád, ha beteg vagy; kedvesed, ha
örömöd órája van; szolgálód, ha éhezel; éber őröd, ha alszol;
siratód, ha meghalsz.

IV.
– Szép bajadére! szólt a lovag egy reggelen, midőn lábára
állhatott s ép erőben érzé magát, hol van kardom? hol paripám? hol
vannak harczoló seregeink?
– Kardod? felelt a bajadére, hajh! az kihullott kezedből a
csatatéren; – paripád? hajh! azt golyók ölték meg alattad; – harczoló
seregeink? hajh! azok elmentek messzire.
A lovag elbúsulta magát e szóra; három nap nem szólt a
bajadéréhez, három nap nem ízlett szájának sem étel, sem ital.
A harmadikon azt mondá a leánynak:
 – Gyere velem a bazárra.
A leány szót fogadott szépen. A lovag ment elől; ő kisérte,
megfogva karját, mert még gyönge volt az és ingadozott.
Künn a bazáron ültek sorban a vén kereskedők, pipáikat térdeik
közt tartva, s a mint Szaif végig ment közöttük a bajadérével,
mondogaták egymás között: – szép leány, ugyan szép leány.
Szaif visszafordult e szavakra.
– Szép ugy-e? ugy-e szép leány? – – Ki ád többet érte? – –
A kalmárok, a kupeczek, a csiszárok és szatócsok odasereglettek
e szóra s megnézegették a leányt közelebbről, megtapogatták haját:
nem hamis-e? megdörzsölték arcza színét: nincs-e festve?
megkérdezék tőle, mit tud?
A bajadére felelt szépen: tud tánczolni, énekelni, férfiakat
mulattatni, asszonyoknak rabszolgálója lenni.
A kalmárok, a kupeczek, a csiszárok és szatócsok igértek érte
ötszáz, – hatszáz – ezer dinárt; ekkor odajött egy nagy, izmos
szerecsen férfi, jobbra-balra taszigálta őket s azt mondta:
– Háromezer dinár érte!
A kalmárok, a kupeczek, a csiszárok és szatócsok szaladtak
szélylyel és ültek helyeikre vissza; a nagy fekete férfi pedig átvevé a
bajadére kezét a lovag kezéből, tett helyébe egy erszény pénzt és
elvitte őt magával.
És a bajadére olyan jó volt, hogy midőn utoljára ránézett Szaifra,
még csak nem is könyezett…
Szaif pedig ment – fegyvert és lovat venni a kezében maradt
pénzen, s ha utána nézett a leánynak, sírt ő helyette eleget.
– Mit siratod? vigasztalák a kalmárok, a kupeczek, a csiszárok és
szatócsok. Elég jó drágán eladtad, háromezer dinárért.
 – Lett volna csak kardom és paripám, sóhajta fel Szaif, nem
adtam volna őt nem háromezer dinárért, de háromezer csillagért
sem; sem háromezer húri szemeiért odafenn a hetedik
menyországban!

V.
Ki vitte el, ki vette meg a szép pusztai virágot? Tán valami
gazdag kalmár, ki még nagyobb árért hiszi eladhatni basák
háremének? tán valami csunya, piszkos dervis, ki magával hordja
városról-városra s pénzt keres vele? vagy tán valami bélpoklos nagy
úr, kinek lehelletétől elszárad a virág? Ki fogja őt szeretni? ki fogja
tudni, minő kincset bir ő benne? Merre viszik őt el? Keletnek-e vagy
északnak?
Csak erről gondolkodott Szaif, pedig volt már kardja is, lova is; de
nem birta elűzni szivéből a szép bajadére képét.

A nagy, puszta sík mezőn, a tágas szabad ég alatt, ott tanyázik a

kurd amazon, Kara-Gűz, vitéz, próbált harczosaival.
Ott ül maga a vitézlő asszony a puszta pázsiton s csibukjából
fellegeket fú az égre.
Sátor sincs ütve feje fölött, szőnyeg sincs terítve alá: sütheti a
nap bátran orczáját, nincs a mit elrontson rajta, hatvan év rajzolt
már azokra mindenféle titkos betűt, s megfeketíté azt a puszták
nyara, azért hívják Kara-Gűznek: barna szűznek.
Az ő ülése egy emelkedettebb domb a síkon, körüle tanyáznak
bátor vitézei, leszúrt kopjáik nyeléhez kötözött paripáik mellett.
 A derék harczi szűz, mikor néha leteszi ölébe csibukját, s
tekintete végig fut a láthatáron, töredezett mondásokat intéz jó
vitézeihez, miket azok mélyen felirnak szivökbe; máshova úgy sem
tudnak irni.
– Látjátok ez erdőket itt köröskörül, a mik olyan sötétek a
láthatáron, a mik árnyékot vetnek a földre és az én szívembe? Ezek
a fák itt a mi ellenségeink, nem az emberek. Ezek a fák mutatják
azt, hogy idáig van az ozmán.
– Nem kellett volna az izlám fiainak soha eljönni onnan, a hol
pusztaság van, s a hol a puszták szegélyezetén hajladoznak a
pálmák a szélben. A hivők országa csak addig tart, a meddig a pálma
és az olajfa megterem. Ezek a száraz, levélhullató gyümölcstelen fák
a hitetlenség átkai; a hol ezek kezdődnek, ott az ő átkozott
birodalmuk határa van.
– Ha elesem a csatában, ne temessetek engem e gyűlölt fák alá,
minden rám hulló levelök nehezebb volna a mekkai sír kövénél; ah a
kurdisztáni fák nem hullatják el fényes leveleiket soha; nekik Allah
örök ifjuságot adott, mint örök életet az izlám népének; minden
esztendőben meghalást a hitlenek földének.
A puszták fiai híven jegyzék emlékükbe e bölcs mondásokat.
Messziről, a távol hagyott város felől, egy teve jő feléjük, egyenlő
ügetéssel; mellette paripán nagy, termetes férfi lovagol, a teve
nyergében ül Nahálim, a bajadére.
Odaérve a táborozó csoport elé, a férfi leugrik lováról, leemeli a
bajadérét s odavezeti a vezérnő elé.
Az odaliszk lehajol és kezet csókol a tiszteletreméltó úrnőnek s
elfogult hangon rebegi örömét, hogy ezentúl az ő rabszolgálója
lehet.
– Enyim leendesz, de nem rabszolgálóm, viszonzá neki az
amazon, enyim vagy, mert megvettelek és senki sem követelhet
vissza, hiába is jönne aranynyal tele erszénynyel, nem adnálak
többet vissza. Mert aranyat ér az a hölgy, a ki egészen férfi
ellenségével szemben, s egészen nő kedvese oldalánál és átkozott
az, a ki az ilyen nőt eladja.
– Oh ne átkozd, rebegé a bajadére, nem volt kardja és paripája.
– Mellettem fogsz harczolni mindig, szólt odavonva maga mellé
Nahálimot az amazon, kardot, paripát fogsz kapni, járhatsz szabadon
a harczban, de fogadd meg én nekem Allahra, hogy soha hűtelenül
engemet el nem hagysz, sem félelem, sem szerelem miatt, sem
semmi csábító szóra, ha én azt mondom «itt maradj!» Erre esküdjél
meg nekem.
A bajadére leborult arczczal a földre, s kezét az amazon köntöse
szegélyére téve, megesküvék, hogy nem hagyja el őt semmiért,
senkiért!
Kara-Gűz köntöse tele volt irva a szent Alkorán verseivel.
– És most jól nézd meg arczomat, szólt Kara-Gűz a leányhoz.
Negyven évvel ezelőtt az én orczáimat is liliomhoz és rózsához
hasonlíták, vagyok mostan szúrós tövisfának fanyar fekete
gyümölcse, mely megszúrja azt, a ki kezét nyujtja érte, megöli azt, a
ki szájával ér hozzá. Negyven év mulva majd te is ilyen leendesz.
A bajadére felsóhajtott.
– Bár jönne az idő hamarább.

VI.
– Szaleikum Unallah! derék amazon! áldjanak meg Allah minden
angyalai s tegyen a próféta miattad kivételt a természeti rendből s
holtod után vigye fel lelkedet a hetedik égbe.
Így köszöntött be Szaif egy napon a Kara-Gűzhöz, a fekete
amazonhoz, ülvén ugyanazon a lovon, melyet szeretője árából vett, s
viselvén azon köntöst, melyet a szép Nahálim varrt számára, most
már rongyokkal s harcztépte szakadásokkal ékesen.
– Üdvözlégy, felelt neki minden nyájasság nélkül a hadakozó
leány. Mit kivánsz? Ha bérért szolgálni jöttél, azt nálam kevesebbet
kapsz, mint másutt, ha bajra van szükséged, abból többet találsz,
mint egyébütt, ha pedig csak bámulni jöttél, rajtam ugyan nem sok
csodálni valót látsz.
– Nem jöttem én zsoldba állni hozzád; van nekem aranyam,
ezüstöm elég, felelt neki a török ifju, bajt sem kérek kölcsön, találok
azt a magam útján is, a mennyi kell; nem is téged nézni jöttelek,
derék hölgy; hanem jöttem egy szelid leányzót visszaváltani tőled, a
kit egykor megvettél tőlem háromezer dinárért, mert ha az egyik
kezemet kellett volna is eladnom, vagy a szivemet keblemből, mégis
árúba bocsátottam volna én azt, fegyverre levén szükségem. Jó
karom visszaszerze mindent, a mit elveszíték; lovam két oldalán függ
alá a tömött zsák, pénzzel megverve szörnyen, és én megesküvém,
hogy átkozott legyek, ha egy új dolmánt veszek magamnak, avagy
egy gyöngyös nyeregtakarót, a míg Nahálimot vissza nem váltottam,
s járok addig azon rongyosban, a mit ő himzett számomra, s melyen
goromba muszka kard, s kopja sok helyt felfejtette a varrást. Azért
határozd meg kegyelmed szerint, hogy mennyiért adjad őt nekem
vissza; én nem alkuszom, készen fizetek. Ha kell arany, fizetek érte
aranyat; ha kell ezüst, fizetek ezüstöt, s ha az egyik szemem világát
kéred, odaadom érte még azt is.
Felelt neki Kara-Gűz mogorván:
– Köszönöm azt az óhajtásodat, miszerint megengeded, hogy a
némberek is feljuthassanak haláluk után az égbe, a honnan őket ti
csúf férfiak kizárva óhajtjátok, valamint hogy kizártátok őket ezen a
földön is minden jóból, adjátok, veszitek, mint a lovat, vagy a czifra
köntöst, melynek nincsen lelke. A bajadérét azonban, a kit keressz,
vissza nem adom. Te tudod jól, hogy ő milyen szép, ez sokat ér,
tudod mily bátor, ez még többet ér, tudod mily hűséges, ez
mindennél többet ér, és én jobban meg tudom őt becsülni, hogysem
ma megvegyem, holnap eladjam, pedig én nem vagyok férfi, ki
benne gyönyörködöm; azért csak kösd be újra erszényed száját, a
bajadére nem eladó sem aranyért, sem ezüstért, sem a te két szép
szemeid világáért; őtet többé birni nem fogod soha.
A bajadére pedig ott ült Kara-Gűz lábai előtt és arczát annak
kezére nyugtatá és szemeit nem merte Szaifra felvetni.
Az ifju lovag elfordult a haragos amazontól s nagyokat sóhajtva
borult le lova nyakára.
Az amazon pedig érzé, hogy Nahálim szemeiből két forró
könycsepp hull kezére. Még most is szereti az ifjut.
Kara-Gűz szivében új gondolat támadt.
– Megállj; monda a lovagnak. Még van egy út, melyen czélhoz
juthatsz. A mit mondtam, az mondva van. Sem aranyért, sem
ezüstért vissza nem adom hölgyedet; de ha fizetsz nekem olyan árt,
a milyet én kivánok tőled, azért vissza válthatod őt. Én háromezer
dinárért vettem meg a bajadért tetőled, a mennyit bizonnyal meg is
ért. Nem teszek nagy tisztességet a moszkóval, ha azt mondom,
hogy minden moszkó feje megér ezüstben száz dinárt. Ha tehát
énnekem harmincz moszkó fejet sisakostól, szakállastól ide lábaim
elé raksz, akár egyszerre, akár egymásután: ezért a díjért vissza
adom neked a leányt.
Nahálim forrón szorítá kebléhez az amazon kérges kezét, Szaif
pedig délczegen veté magát nyergébe s ragyogó orczával kiálta
vissza, tova robogtában:
– Két nap alatt a váltságdíj lábaid előtt van!

VII.
Olcsóbb váltságdíj nem létezhet a világon, mint a moszkók fejei,
gondolá magában Szaif, midőn visszalovagolt Kara-Gűztől vezére
Welcome to our website – the ideal destination for book lovers and
knowledge seekers. With a mission to inspire endlessly, we offer a
vast collection of books, ranging from classic literary works to
specialized publications, self-development books, and children's
literature. Each book is a new journey of discovery, expanding
knowledge and enriching the soul of the reade

Our website is not just a platform for buying books, but a bridge
connecting readers to the timeless values of culture and wisdom. With
an elegant, user-friendly interface and an intelligent search system,
we are committed to providing a quick and convenient shopping
experience. Additionally, our special promotions and home delivery
services ensure that you save time and fully enjoy the joy of reading.

Let us accompany you on the journey of exploring knowledge and

personal growth!

testbankbell.com