Visit https://testbankdeal.

com to download the full version and

explore more testbank or solution manual

Starting Out With Java From Control Structures

Through Objects 6th Edition Gaddis Solutions
Manual

_____ Click the link below to download _____

https://testbankdeal.com/product/starting-out-with-
java-from-control-structures-through-objects-6th-
edition-gaddis-solutions-manual/

Explore and download more testbank at testbankdeal.com

Here are some suggested products you might be interested in.
Click the link to download

Starting Out with Java From Control Structures through

Objects 6th Edition Gaddis Test Bank

https://testbankdeal.com/product/starting-out-with-java-from-control-
structures-through-objects-6th-edition-gaddis-test-bank/

Starting Out with Java From Control Structures through

Objects 7th Edition Gaddis Solutions Manual

https://testbankdeal.com/product/starting-out-with-java-from-control-
structures-through-objects-7th-edition-gaddis-solutions-manual/

Starting Out with Java From Control Structures through

Objects 7th Edition Gaddis Test Bank

https://testbankdeal.com/product/starting-out-with-java-from-control-
structures-through-objects-7th-edition-gaddis-test-bank/

Fundamentals of Financial Management Concise 7th Edition

Brigham Test Bank

https://testbankdeal.com/product/fundamentals-of-financial-management-
concise-7th-edition-brigham-test-bank/
Medical Surgical Nursing An Integrated Approach 3rd
Edition White Test Bank

https://testbankdeal.com/product/medical-surgical-nursing-an-
integrated-approach-3rd-edition-white-test-bank/

Statistics The Art and Science of Learning from Data 3rd

Edition Agresti Test Bank

https://testbankdeal.com/product/statistics-the-art-and-science-of-
learning-from-data-3rd-edition-agresti-test-bank/

Health Assessment and Physical Examination Australian and

New Zealand Edition 2nd Edition Estes Solutions Manual

https://testbankdeal.com/product/health-assessment-and-physical-
examination-australian-and-new-zealand-edition-2nd-edition-estes-
solutions-manual/

Technology Now Your Companion to SAM Computer Concepts 1st

Edition Corinne Hoisington Test Bank

https://testbankdeal.com/product/technology-now-your-companion-to-sam-
computer-concepts-1st-edition-corinne-hoisington-test-bank/

Macroeconomics 3rd Edition Jones Test Bank

https://testbankdeal.com/product/macroeconomics-3rd-edition-jones-
test-bank/
Mastering Organizational Behavior 14th Edition Cooper Test
Bank

https://testbankdeal.com/product/mastering-organizational-
behavior-14th-edition-cooper-test-bank/
 Chapter 8 Lab
More Classes and Objects

Lab Objectives
 Be able to write a copy constructor
 Be able to write equals and toString methods
 Be able to use objects made up of other objects (aggregation)
 Be able to write methods that pass and return objects

Introduction
We discussed objects in Chapter 6, and we modeled a television in the Chapter 6 lab. We
want build on that lab, and work more with objects. This time, the object that we are
choosing is more complicated. It is made up of other objects. This is called aggregation.
A credit card is an object that is very common, but not as simple as a television.

Attributes of the credit card include information about the owner, as well as a balance and
credit limit. These things would be our instance fields. A credit card allows you to make
payments and charges. These would be methods. As we have seen before, there would
also be other methods associated with this object in order to construct the object and
access its fields.

Examine the UML diagram that follows. Notice that the instance fields in the
CreditCard class are other types of objects: a Person object and a Money object.
We can say that the CreditCard object “has a” Person object, which means
aggregation, and the Person object “has a” Address object as one of its instance
fields. This aggregation structure can create a very complicated object. We will try to
keep this lab reasonably simple.

To start with, we will be editing a partially written class, Money. The constructor that
you will be writing is a copy constructor. This means it should create a new object, but
with the same values in the instance variables as the object that is being copied.

Next, we will write the equals and toString methods. These are very common
methods that are needed when you write a class to model an object. You will also see a
compareTo method that is also a common method for objects.

After we have finished the Money class, we will write a CreditCard class. This class
contains Money objects, so you will use the methods that you have written to complete
the Money class. The CreditCard class will explore passing objects and the possible
security problems associated with it. We will use the copy constructor we wrote for the
Money class to create new objects with the same information to return to the user
through the accessor methods.

Copyright © 2016 Pearson Education, Inc., Hoboken NJ

Copyright © 2016 Pearson Education, Inc., Hoboken NJ
Task #1 Writing a Copy Constructor
1. Copy the files Address.java (Code Listing 8.1), Person.java (Code Listing 8.2),
Money.java (Code Listing 8.3), MoneyDemo.java (Code Listing 8.4), and
CreditCardDemo.java (Code Listing 8.5) from the Student CD or as directed by
your instructor. Address.java, Person.java, MoneyDemo.java, and
CreditCardDemo.java are complete and will not need to be modified. We
will start by modifying Money.java.
2. Overload the constructor. The constructor that you will write will be a copy
constructor. It should use the parameter Money object to make a duplicate
Money object, by copying the value of each instance variable from the parameter
object to the instance variable of the new object.

Task #2 Writing the equals and toString methods

1. Write and document an equals method. The method compares the instance
variables of the calling object with instance variables of the parameter object for
equality and returns true if the dollars and the cents of the calling object
are the same as the dollars and the cents of the parameter object. Otherwise,
it returns false.
2. Write and document a toString method. This method will return a String
that looks like currency, including the dollar sign. Remember that if you have less
than 10 cents, you will need to put a 0 before printing the cents so that it
appears correctly with 2 decimal places.
3. Compile, debug, and test by running the MoneyDemo program. You should get
the following output:
The current amount is $500.00
Adding $10.02 gives $510.02
Subtracting $10.88 gives $499.14
$10.02 equals $10.02
$10.88 does not equal $10.02

Task #3 Passing and Returning Objects

1. Create the CreditCard class according to the UML diagram. It should have
data fields that include an owner of type Person, a balance of type Money,
and a creditLimit of type Money.
2. It should have a constructor that has two parameters, a reference to a Person
object to initialize the owner and a reference to a Money object to initialize the
creditLimit. The balance can be initialized to a Money object with a value
of zero. Remember you are passing in objects (passed by reference), so you are
passing the memory address of an object. If you want your CreditCard to have
its own creditLimit and balance, you should create a new object of each
using the copy constructor in the Money class.

Copyright © 2016 Pearson Education, Inc., Hoboken NJ

3. It should have accessor methods to get the balance and the creditLimit.
Since these are Money objects (passed by reference), we don’t want to create a
security issue by passing out addresses to components in our CreditCard class,
so we must return a new object with the same values. Again, use the copy
constructor to create a new object of type Money that can be returned.
4. It should have an accessor method to get the information about the owner, but in
the form of a String that can be printed out. This can be done by calling the
toString method for the owner (an instance of the Person class).
5. It should have a method that will charge to the CreditCard by adding the
amount passed in the parameter to the balance, but only if it will not exceed
the creditLimit. If the creditLimit will be exceeded, the amount
should not be added, and an error message can be printed to the console.
6. It should have a method that will make a payment on the CreditCard by
subtracting the amount passed in the parameter from the balance.
7. Compile, debug, and test it out completely by running the CreditCardDemo
program.
8. You should get the output:
Diane Christie, 237J Harvey Hall, Menomonie, WI 54751
Balance: $0.00
Credit Limit: $1000.00

Attempting to charge $200.00

Charge: $200.00
Balance: $200.00

Attempting to charge $10.02

Charge: $10.02
Balance: $210.02

Attempting to pay $25.00

Payment: $25.00
Balance: $185.02

Attempting to charge $990.00

Exceeds credit limit
Balance: $185.02

Copyright © 2016 Pearson Education, Inc., Hoboken NJ

Code Listing 8.1 (Address.java)
/**
This class defines an address using a street,
city, state, and zipcode.
*/

public class Address

{
// The street number and name
private String street;

// The city in which the address is located

private String city;

// The state in which the address is located

private String state;

// The zip code associated with the city and street

private String zip;

/**
Constructor
@param road Describes the street number and name.
@param town Describes the city.
@param st Describes the state.
@param zipCode Describes the zip code.
*/

public Address(String road, String town, String st,

String zipCode)
{
street = road;
city = town;
state = st;
zip = zipCode;
}

Copyright © 2016 Pearson Education, Inc., Hoboken NJ

 /**
The toString method
@return Information about the address.
*/

public String toString()

{
return (street + ", " + city +
", " + state + " " + zip);
}
}

Code Listing 8.2 (Person.java)

/**
This class defines a person by name and address.
*/

public class Person

{
// The person's last name
private String lastName;

// The person's first name

private String firstName;

// The person's address

private Address home;

/**
Constructor
@param last The person's last name.
@param first The person's first name.
@param residence The person's address.
*/

public Person(String last, String first,

Address residence)
{
lastName = last;
firstName = first;
home = residence;
}

Copyright © 2016 Pearson Education, Inc., Hoboken NJ

 /**
The toString method
@return Information about the person.
*/

public String toString()

{
return(firstName + " " + lastName +
", " + home.toString());
}
}

Code Listing 8.3 (Money.java)

/**
This class represents nonnegative amounts of money.
*/

public class Money

{
// The number of dollars
private long dollars;

// The number of cents

private long cents;

/**
Constructor
@param amount The amount in decimal format.
*/

public Money(double amount)

{
if (amount < 0)
{
System.out.println("Error: Negative amounts " +
"of money are not allowed.");
System.exit(0);
}
else
{
long allCents = Math.round(amount * 100);
dollars = allCents / 100;
cents = allCents % 100;
}
}

Copyright © 2016 Pearson Education, Inc., Hoboken NJ

// ADD LINES FOR TASK #1 HERE
// Document and write a copy constructor

/**
The add method
@param otherAmount The amount of money to add.
@return The sum of the calling Money object
and the parameter Money object.
*/

public Money add(Money otherAmount)

{
Money sum = new Money(0);

sum.cents = this.cents + otherAmount.cents;

long carryDollars = sum.cents / 100;

sum.cents = sum.cents % 100;

sum.dollars = this.dollars +
otherAmount.dollars +
carryDollars;

return sum;
}

/**
The subtract method
@param amount The amount of money to subtract.
@return The difference between the calling Money
object and the parameter Money object.
*/

public Money subtract (Money amount)

{
Money difference = new Money(0);

if (this.cents < amount.cents)

{
this.dollars = this.dollars - 1;
this.cents = this.cents + 100;
}

Copyright © 2016 Pearson Education, Inc., Hoboken NJ

 difference.dollars = this.dollars - amount.dollars;
difference.cents = this.cents - amount.cents;

return difference;
}

/**
The compareTo method
@param amount The amount of money to compare against.
@return -1 if the dollars and the cents of the
calling object are less than the dollars and
the cents of the parameter object.
0 if the dollars and the cents of the calling
object are equal to the dollars and cents of
the parameter object.
1 if the dollars and the cents of the calling
object are more than the dollars and the
cents of the parameter object.
*/

public int compareTo(Money amount)

{
int value;

if(this.dollars < amount.dollars)

value = -1;
else if (this.dollars > amount.dollars)
value = 1;
else if (this.cents < amount.cents)
value = -1;
else if (this.cents > amount.cents)
value = 1;
else
value = 0;

return value;
}

// ADD LINES FOR TASK #2 HERE

// Document and write an equals method
// Document and write a toString method
}

Copyright © 2016 Pearson Education, Inc., Hoboken NJ

Code Listing 8.4 (MoneyDemo.java)
/**
This program demonstrates the Money class.
*/

public class MoneyDemo

{
public static void main(String[] args)
{
// Named constants
final int BEGINNING = 500; // Beginning balance
final Money FIRST_AMOUNT = new Money(10.02);
final Money SECOND_AMOUNT = new Money(10.02);
final Money THIRD_AMOUNT = new Money(10.88);

// Create an instance of the Money class with

// the beginning balance.
Money balance = new Money(BEGINNING);

// Display the current balance.

System.out.println("The current amount is " +
balance.toString());

// Add the second amount to the balance

// and display the results.
balance = balance.add(SECOND_AMOUNT);
System.out.println("Adding " + SECOND_AMOUNT +
" gives " + balance.toString());

// Subtract the third amount from the balance

// and display the results.
balance = balance.subtract(THIRD_AMOUNT);
System.out.println("Subtracting " + THIRD_AMOUNT +
" gives " + balance.toString());

// Determine if the second amount equals

// the first amount and store the result.
boolean equal = SECOND_AMOUNT.equals(FIRST_AMOUNT);

Copyright © 2016 Pearson Education, Inc., Hoboken NJ

Visit https://testbankdead.com
now to explore a rich
collection of testbank,
solution manual and enjoy
exciting offers!
 // Display the result.
if(equal)
{
// The first and second amounts are equal.
System.out.println(SECOND_AMOUNT + " equals " +
FIRST_AMOUNT);
}
else
{
// The first and second amounts are not equal.
System.out.println(SECOND_AMOUNT +
" does not equal " +
FIRST_AMOUNT);
}

// Determine if the third amount equals

// the first amount and store the result.
equal = THIRD_AMOUNT.equals(FIRST_AMOUNT);

// Display the result.

if(equal)
{
// The third and first amounts are equal.
System.out.println(THIRD_AMOUNT + " equals " +
FIRST_AMOUNT);
}
else
{
// The third and first amounts are not equal.
System.out.println(THIRD_AMOUNT +
" does not equal " +
FIRST_AMOUNT);
}
}
}

Code Listing 8.5 (CreditCardDemo.java)

/**
This program demonstrates the CreditCard class.
*/

Copyright © 2016 Pearson Education, Inc., Hoboken NJ

public class CreditCardDemo
{
public static void main(String[] args)
{
// Named constants
final Money CREDIT_LIMIT = new Money(1000);
final Money FIRST_AMOUNT = new Money(200);
final Money SECOND_AMOUNT = new Money(10.02);
final Money THIRD_AMOUNT = new Money(25);
final Money FOURTH_AMOUNT = new Money(990);

// Create an instance of the Person class.

Person owner = new Person("Christie", "Diane",
new Address("237J Harvey Hall",
"Menomonie", "WI", "54751"));

// Create an instance of the CreditCard class.

CreditCard visa = new CreditCard(owner,
CREDIT_LIMIT);

// Display the credit card information.

System.out.println(visa.getPersonals());
System.out.println("Balance: " + visa.getBalance());
System.out.println("Credit Limit: " +
visa.getCreditLimit());

System.out.println(); // To print a new line

// Attempt to charge the first amount and

// display the results.
System.out.println("Attempting to charge " +
FIRST_AMOUNT);
visa.charge(FIRST_AMOUNT);
System.out.println("Balance: " + visa.getBalance());

System.out.println(); // To print a new line

// Attempt to charge the second amount and

// display the results.
System.out.println("Attempting to charge " +
SECOND_AMOUNT);
visa.charge(SECOND_AMOUNT);
System.out.println("Balance: " + visa.getBalance());

System.out.println(); // To print a new line

Copyright © 2016 Pearson Education, Inc., Hoboken NJ

 // Attempt to pay using the third amount and
// display the results.
System.out.println("Attempting to pay " +
THIRD_AMOUNT);
visa.payment(THIRD_AMOUNT);
System.out.println("Balance: " + visa.getBalance());

System.out.println(); // To print a new line

// Attempt to charge using the fourth amount and

// display the results.
System.out.println("Attempting to charge " +
FOURTH_AMOUNT);
visa.charge(FOURTH_AMOUNT);
System.out.println("Balance: " + visa.getBalance());
}
}

Copyright © 2016 Pearson Education, Inc., Hoboken NJ

Exploring the Variety of Random
Documents with Different Content
 Ezeket előrebocsátva, tekintsük Balfour könyvét, mely négy
részre oszlik. Az eleje bíráló, czáfoló, a hátulsó része pedig építő,
szervező. Mindkét rész nagyon érdekes, de könnyen megérthetni,
hogy az eleje tetszik legjobban, mert az uralkodó realismus
elégtelenségét és tehetetlenségét mutatja be. Balfour a mai
realismus minden faját, az empirismust, sensualismust,
determinismust, positivismust, agnosticismust stb. a naturalismus
közös neve alá fogja és szellemesen ostorozza. Könyve nem
apologia, nem vallásos védirat a szó szoros értelmében, nem is
theologia; meg van győződve, hogy nem a tisztán vallásos viták
nyerték vagy vesztették el a religio ügyét. Itéleteit pedig
világnézetéből by our general mode of looking at the Universe
alakítja, nincs is az igazi bölcsészek számára írva az ő munkája,
hanem a művelt olvasók nagy tömegének.
Az első fejezet a naturalismus és az erkölcs viszonyával
foglalkozik. Balfour természetesen nagy tisztelője a moralnak s látja,
hogy minden rendszer tisztelettel emlegeti az erkölcsöket. Különösen
két legkevésbbé kétes tételt állít fel, először, hogy minden erkölcsi
codexnek tiszteletet kell ébresztenie; másodszor a codex e
tiszteletkeltése nem lehet független az ő származásától. Már pedig a
naturalismus nem becsüli többre az erkölcsi érzést, mint a többi
érzelmet, nincs is oka miért helyezni a moralitást az étvágy, az észt a
gyönyör fölé. Igaz ugyan, hogy a naturalismus számos híve őszintén
hódol az erkölcsi törvény felségének, de lelkökben ellenmond a
nemes érzelem a naturalista credónak. Balfour szépen bizonyítgatja
a naturalismus erkölcstani gyarlóságát, mit sokan igaznak, helyesnek
fognak elismerni az idealismus hajnalán; az emberi ész még sem
fogja megérthetni az erkölcsi tüneményeket; hacsak magáévá nem
teszi azt a nézetet, hogy mindnyájan az eszme befolyása alatt állunk,
melynek kettős faja van, az idealis és realis, éppen úgy, mint a
villanyosságnak: az igenleges és nemleges. Az eszme e két iránya
hat szervezetünkre és vagy engedelmeskedünk neki, s akkor
boldogok, elégedettek vagyunk, jól érezzük magunkat, vagy pedig
nem tudunk símulni hozzá, és szerencsétlenek, meghasonlottak
leszünk. Az eszményi áram hatása alatt szeretjük az egyetemest, az
általánost, a fenségest, a nemest; lelkesedünk, rajongunk a
magasztosért, dicsőért, imádjuk az istenit, szivvel-lélekkel csüggünk
az emberiség, a haza, a nemzet sorsán; az idealrealismus alatt, a két
áram harcza idején összébb szorul lelkesedésünk tárgya, kisebb kört
ölelünk fel, míg a realismus napjaiban csak a törzs, a faj, a felekezet,
a község és bennök saját egyéniségünk vonzalmunk, szeretetünk
tárgya.
Balfour okoskodása, a naturalismus elleni harcza tehát az eszme
hatása alatt történik. Összefoglaló érzése, gondolkodása találkozik,
megegyez az ébredező idealismussal, s mivel az emberiség is e
hatás alatt áll, az angol szónok és államférfiú ügyes vitatását
kitűnőnek, szépnek találják.
Az idealista követeli, hogy az erkölcsi törvény forrása fensőbb,
lehetőleg isteni legyen, hogy az erkölcsi codex iránt tisztelettel
viseltessünk; már pedig a naturalismus, mely fejlődésből, öröklésből
származtatja az erkölcsi törvényt, nem szerezheti meg neki az isteni
sanctiót, az égi eredetet. Magyarázatunk szerint azonban nem
hiányzik ez a mennyei származás, mert az eszme az erkölcsi törvény
egyik forrása. Továbbá világos fogalmunk lesz a moralról, mit idáig
egyetlen bölcselő elme sem nyújtott. Mert akár az idealis, akár a
realis irányú bölcselők magyarázatát vallottuk magunkénak,
éreznünk kellett, hogy számtalan kérdésre nem tudnak megfelelni.
A szabad akarat és a determinismus kérdése is meg van oldva
fölfedezésem után. Az ember önálló, egységes, öntudatos szervezet,
mindegyikünknek meg van a maga énje, saját szelleme, a ki
szabadnak érzi magát, csakhogy tevékenységében az elégséges ok
törvényének van alávetve. Az ember mindig okszerűen cselekszik s
ez okok az uralkodó eszme befolyása alatt állanak. Csak úgy lehetek
boldog és elégedett, ha szervezetem tud símulni az irányadó
eszméhez és tönkre kell mennem, meghasonlanom, embergyűlölővé
lennem, ha idealista szervezetem van a realismus idején vagy
ellenkezőleg. Természetesen minden idealista hajlandó a szabad
akarat bizonyítására, hisz az idealismus napjaiban a bölcsészeti
világnézet az uralkodó, melylyel azt hiszszük, hogy a világot és
magunkat megnemesíthetjük, átalakíthatjuk. Az idealista elmondja
Balfourral, hogy minden egyén azon kikerülhetlen benyomás alatt áll,
hogy két dolog közül szabadon követheti az egyiket vagy a másikat,
hogy az egészen tőle magától függ, hogy ez a maga független az ő
jellemétől, vágyaitól, környezetétől és előzőitől… Az öntudat nélküli
állatnak nincs szüksége a szabadság érzetére. De mihelyt ki van
fejlődve az öntudat, mihelyt eszmélni, bármilyen kezdetlegesen és
nyersen magáról és a világról elmélkedni kezd az ember, kitör az ő
akarása, elhatározása és a felelősség érzete“. Bizonyos mértékben
meg van bennem ez a szabadság, a szabad akarat, mert
elhatározásom az én szervezetemnek, tehát egyéniségemnek az
eszme hatása alatti működése. Az eszme pedig oly finoman, annyira
észrevétlenül hat meg bennünket, hogy ha nem látnók világos
tüneteit az egész világ történetében, bátran és könnyen
tagadhatnók. E hatás azonban igazat ad a determinismusnak is,
melyet a realismus finom elemzése vesz észre.
Balfournak és sok más bölcselő elméknek nincs kellő fogalmuk az
erkölcsről, különben nem igen szólanának a naturalista credónak és
jobb gondolkodású híveinek, követőinek bensejében uralkodó
ellenmondásról. Ők persze logikai következetlenségnek szokták
betudni azt, hogy a naturalisták között is sok jó ember van. Ha teljes
összhang követeltetnék tőlünk, gyakorlatunk és gondolkodásunk
között, rég kiküszöbölték volna a bölcsészeket. Ősrégi keletű ennek
az ellenmondásnak emlegetése. Kivált a keresztyén egyházban
nagyon szerettek vele felhozakodni az eretnekek ellen. A XVI. század
vége felé, mikor mindenütt erősödött a nemzeti visszahatás, ha a
protestansok védői azzal állottak elő, hogy még sem lehet annyira
erkölcstelen az újítók tana, hisz a nép és papjai elég erkölcsösek, a
támadók az emberi természet szerencsés következetlenségét hozták
fel magyarázatul. Nagyon lehet, hogy némely naturalista oly önző
elméletet vallott, mely nem felelt meg az emberi természetnek; de
kevesen voltak ilyenek. Az erkölcstan mesterei mindig az uralkodó
eszme szerint módosítják tanaikat. Az idealisták rendesen fensőbb,
isteni forrásra viszik vissza, az idealrealista Kant szintén magasabb
forrást keres és úgy állítja fel categoricus imperativusát, a realisták
pedig az emberi boldogságból vezetik le. Az idealisták az emberin
kívüli okban, a realisták magában az emberben találják meg az
erkölcsi élet magyarázatát.
De nem csupán az erkölcsiségnek alapul szolgált érzelmek és az
eredetöket magyarázó naturalista tan között forog fenn az
ellenmondás; az erkölcsi czélnak sem felel meg a naturalista
felfogás. Mert bármilyen iskolához tartoznak is az efajta moralisták,
nekik az ember csak egy jelentéktelen lény, nyomorult teremtés
egész földjével együtt, melynek szintén nincs más sorsa mint a
pusztulás, az enyészet.
Nagyon természetes, hogy most, az idealismus hajnalán igen
sokan szükségét kezdik érezni az erkölcsiség fensőbb, magasztosabb
alapjának. Az evolutio, a naturalismus moralja nem léphet föl ilyen
magasabb, tiszteletreméltóbb alappal. Ha például a keresztyénséget
tekintjük, mily egészen más erkölcsi tannal léphet föl, mikor az isteni
szeretet boldogító doctrinájával áll elő, mikor természetfölötti
hivatást tulajdonít az embernek.
De hát miért jelentkezik most az egész világon ez a lenézése a
naturalismus erkölcsi felfogásának, miért fordulnak el tőle oly világi
férfiak is mint Balfour, a ki mint államférfiú a nagy világban él? Mert
megérkezett az idealismus, mely mindent eszmei, az egyetemes
szemponjából ítél meg, s ha lelkében van egy kis mysticus elem, a
művelt világon a keresztyénség eszményképe bontakozik ki előtte az
elenyésző realismus ködéből s egész lelkével gyűlöli a realismus
bölcsészeti iskoláinak egyoldalú szegényes erkölcsi tanait.

III. A naturalismus és az aesthetica.

Érdekes Balfour könyvének második fejezete: A naturalismus és

az aesthetica. Ebben kikerüli a nagy kérdések, minő a szép és a
hasznos, a real és az ideal fölötti viták megoldását, száraznak,
terméketlennek tartja velök foglalkozni. Előtte tisztán csak azon
kérdések lebegnek: melyek a történeti, lélektani és élettani okai az
aestheticai érzelmeknek, és van-e valami állandó és határozott elem,
változatlan realitas a szépségben? A szerző a zenét veszi elő és azt
kérdezi: mi az oka a zenében való gyönyörűségünknek? Amúgy
hevenyében a nemi selectiot említették, a mi azért sem lehet, mert
mint minden más kiválasztás, javíthatja a létező anyagot,
képességet; de nem teremthet újat. Szellemes példákkal világosítja
fel nézetét és habár megengedi, hogy a nemi kiválasztás sok állati
zajt megmagyaráz, de kevés világot vet a zenei érzés eredetére és
kifejlődésére. Balfour szerint a többi magyarázat sem szerencsésebb.
Spencer például módosítja Rousseau elméletét s azt mondja, hogy
az erős indulatokat természetesen az izmok erőfeszítései kísérik,
többi közt az arcz, a has, a hangszálak izmainak összehúzódása és
kiterjedése. Az innét eredő zajok kezdetleges összecsengése szülte a
cadentiás nyelvet és azután a zenét. Balfour nem érti, hogy
származhatott őseink bum-bum-jának szeretetéből a mi
gyönyörűségünk a IX. Symphoniában. Kellett bennünk lenni az
izlésnek, mely effélékben gyönyörködjék. „Az emberiség
kétségtelenűl minduntalan új zeneműveket alkot, épen úgy, mint új
ételeket talál fel. Valamint ekkor halad a szakács művészete, de nem
módosul az emberi száj íze; úgy az előbbi esetben halad a
zeneművészet, de nem változik a hallgatók jövendő nemzedékének
vele született képessége.“
Szemére veti Balfour a naturalismusnak, hogy felfogása szerint
nincs szilárd alapja a szépnek. A tudomány ugyanis különbséget tesz
az anyag kétféle sajátságai között, az elsők mint kiterjedés,
szilárdság stb. úgy léteznek, a hogy észreveszszük őket; az utóbbiak
pedig mint a hang, szín csak az első sajátságuknak az érző szervre
való hatásából származnak s az érző szerv nélkül nincs önálló létök.
Balfour hajlandó positiv alapot keresni minden szép jelenségben; de
oly sötét képét rajzolja az emberi ízlés változásának, állítólagos
szeszélyeinek, hogy alig talál valami biztosat, érzékelhetőt. A
kritikusok ítéletére nem igen lehet valamit adni, az jobbadán
módosított ismétlése régi nézeteknek, ha pedig újabb szépművekről
van szó, itt is különös figyelmet fordítanak a szerző életére, korára,
viszonyaira, a történeti és más szempontokra. Ismeretes, hogy ezek
daczára minő véleményt alkotott Shakespeareről egy Voltaire, vagy
mások ismét Voltaireről. A régi művek halhatatlansága jórészt a
könyvtárak és múzeumok halhatatlansága; ők szolgáltatják az
anyagot a bírálók- és történetíróknak inkább mint élvezetet az
emberiségnek és ha valaki azt állítaná, hogy egy zenecsarnok
egyetlen éjszakája több aestheticai gyönyört szerez, mint Palestrina
tíz év alatt írt összeválogatott művei, nem tudom, hogyan lehetne
megczáfolni. A régi norsemanok azt hitték, hogy a halottaknak a
túlvilágba távozó lelkén kívül volt még valami szellemök, mely egy
időre földi küzdelmeik tanyáján maradt. Ezek eleinte élnek, azután az
élőkhöz hasonlítanak, végre elenyésznek és semmi nyomot sem
hagynak maguk után az emberek között. Ilyennek látszik nekem az
elhunyt művészek hirdetett halhatatlansága. Bár tovább élnek, életök
csak árnyékélet és a lassú enyészet lépcsőjén távoznak a
kikerűlhetetlen halálba. Nem tudnak egyenesen hatni embertársaik
szívére, nem tudják kicsalni könnyeiket vagy nevetésöket és
mindazon bús vagy vídám gyönyöröket, melyeknek a képzelet őrzi a
titkát. Az élet piaczáról lekerűlve, először a tanulók pajtásai, azután a
specialisták áldozatai lesznek. A ki bizalmasabb érintkezésbe akar
velök jutni, meg kell tanulnia, hogyan hasson át sűrű fátyolukon,
mely a rendes világosságtól rejti el őket, érteni kell egy eltűnt
társaság tónusát, idegen világ körében kell mozognia és más
nyelven, nem a magáén kell gondolkoznia. Csodálkozzunk-e, ha ily
föltételek között a kritika szerepe épen annyira értelmi mint érzelmi s
ha azon érzelemvegyülékből, melylyel a multnak halhatatlan
hagyatékait tekintjük, mindazt kitörültük, a mit a történeti, az
életrajzi, a kritikai elemző, az iskolai és a technikai érdekeknek
köszönhetünk, egy kis modicum marad hátra, melyet mint szabályt
jogosan tulajdoníthatunk a tiszta aesthetikai érzésnek.“6)
Mindenesetre nagy nehézséget okozott idáig az izlés
hullámzásának megítélése. Voltak művek, melyek sok esztendeig
tetszettek, mint például Shakespeare, a ki azután a XVII. század
vége felé már nem kellett a közönségnek s csak a XVIII. század
közepén kezdettek feléje fordulni. Századunk negyvenes-ötvenes-
hatvanas éveiben ismét rajongtak érette, 1870 körül hanyatlani s
enyészni kezdett ez a rajongás. Ugyanezt tapasztaltuk Dante, Tasso
és mások műveivel. Rossiniért rajongtak századunk huszas éveitől
kezdve körülbelül 1850-ig, azután rohamosan veszített
népszerűségéből, helyét Wagner Richard foglalta el, most már őt is
le akarjuk szállítani piedestáljáról. Kisebb költők, művészek szerény
alkotásai, dalai vagy zeneművei egy pár évig vagy hónapig
tetszenek, úton-útfélen szavalják vagy éneklik azokat, hogy
nemsokára teljesen ismeretlenekké váljanak. Idáig nem értettük az
ízlés e változásának titkát. Fölfedezésem után tudjuk, hogy a haladás
hullámának eszményi áramában rajongunk egy Hugo Viktorért, egy
Vörösmartyért, mert idealisták; az idealrealismus alatt már
veszítenek fényök- és dicsőségökből, jobban tetszenek:
Shakespeare, Dante, Tasso, Arany, sőt ezeknek is közelebb
meghatározhatni delöket. A realismus alatt újra más realisabb irányú
költők, művészek nyerik ki tetszésünket.
A hajdani idők remekei természetesen veszítenek szépségükből,
mert folyton halad az emberiség, mindig több és több idealismus
olvad belé a népek érzésébe, gondolkodásába. Ma már tetemes
haladást tett az emberi nem, ha az egyptomiak vagy a görögök és
rómaiak érzületével hasonlítjuk össze magunkat. Ezekre nézve tehát
sok igaza van Balfournak és kétségtelen, hogy a szépnek meg
vannak a maga alaptörvényei, melyek örök metaphysicai formáknak
látszanak; a tartalom azonban változik bennök. Az idealismus
napjaiban minden időkben az eszmeit, az egyetemes képviselőjét
kellett magasztalással rajzolni a költőnek, míg a realismus idején az
egyénnek kellett igazat adni az egyetemes képviselője ellenében. Ez
legalább a mi szemünkben változatlan ősszabály.
Fölfedezésünk után természetesen világosabban áll előttünk a
szép fogalma is. Kant csak az erkölcsi fogalmakra fedezte föl a
categoricus imperativust, pedig az épen úgy áll az igaz mint a szép
eszméjére nézve is. Nekünk az idealismus napjaiban az eszményi
szépet, igazat és jót kell szeretnünk és követnünk, vagyis az
egyetemes szépet, jót és igazat. Nem tehetünk máskép. Egy idealis
kép elragad bennünket, még egy kizárólag realis alkotásról többé-
kevésbbé fitymálva szólunk. Rajonganunk kell az egyetemes, a nagy
igazságokért, minő a világ és emberiség, a haza és nemzet, épen
úgy mint az önfeláldozás, az erény, a becsület, a tisztesség stb.
eszméiért. Ezek reánk nézve mind categoricus imperativusok. A
realismus napjaiban ismét a realis igaz, szép és jó tetszik.
A szépnek az a meghatározása, melyet Kantnál találunk, szintén
nem elégíthet ki. Mi a szép? Szép, a mi önzetlenül tetszik. Aestheticai
tetszésünk érdek nélküli. A kellemes, a jó szerinte csak érdekkel
tetszik. Nemcsak a hasznos, az érzéki jó, hanem az általában, a
minden tekintetben jó, vagyis az erkölcsi jó is, mert a jó az akarat
tárgya vagyis az ész által vezetett vágyótehetségé. Valamit akarni és
annak létén örvendeni, azaz iránta érdeklődni, azonosak. A kellemes
élvezetet szerez, a szép csak tetszik, a jót becsüljük, helyeseljük. A
kellemesség minden állatra érvényes, a szépség csak az emberre, a
jó minden eszes lényre. A tetszés e három faja közül csak a
szépségé önzetlen, mert sem az érzékek, sem az ész érdeke nem
erőszakolja ki tetszésünket.
Sokáig folytathatnók Kant finom megkülömböztetéseit, melyeket
nemcsak azért nehéz megérteni, mert rendkívül mélyek, hanem
azért is, hogy itt-ott helytelenek. Mind a három eszme ugyanis a
szép, a jó, az igaz érdek nélkül, önzetlenül tetszik az idealismus
napjaiban, mert az egyetemesre, a közre, az eszmeire vonatkoznak.
Például egy nagy erkölcsi idea, minő a hazaszeretet mindnyájunknak
tetszik, önzetlenül, érdek nélkül tetszik. De mihelyt gyarapszik a
realismus, mind jobban veszti önzetlen idealis természetét, mert a
realismus érzése, gondolkodása összébb szorul s végre csak az
egyénre szorítkozik. Egy szép eszményi kép önzetlenül tetszik, de a
mint növekszik a realismus, a tiszta aestheticai hatáson kivül
megjelenik az érzékek csiklandozása, gyönyörködtetése. Vagyis
minden a mi eszményi, vele jár az önzetlenséggel és minden a mi
realis, önző is egyszersmind. Például a realismus idején végtelenül
irgalmas, jóságos, lágy, szives, könyörülő az ember; e jóság azonban
nem az egyetemes magasztos forrásából származik, hanem erkölcsi
lágyságunk és tehetetlenségünkből. Oly gyöngék vagyunk, hogy nem
nézhetjük mások bajait, szenvedéseit, jól esik mások köszönete,
hálája; boldogít édes mosolyuk, hű ragaszkodásuk, sőt egyenesen
számitunk reá.
Mivel az idealismus összefoglalás, egységre és egyetemesre
törekvés, a szép, jó és igaz eszme is annyira közel jut egymáshoz,
hogy az idealista elméletekben majdnem összeolvad. Még a műfajok
is veszítenek különállásukból, az eszményi kor tragédiáiban a
jellemek epicusok s az előadás hangja lyrai lesz. Mikor növekszik a
realismus, jelentkezik a műfajok szétválása, szétmállása is. A
jellemek megszünnek epicusok lenni, az előadás szintén drámaibb
lesz.
Ezek előrebocsátása után nem lesz nehéz Balfour más aestheticai
kérdéseinek is magyarázatát adni. Ilyen mindjárt, hogy van-e a
tömegnek izlése s vajjon kevésbbé sophista-e ez mint a művelteké?
És miért megy át annyi változaton? És honnét ered az egyformaság?
Legjobban hozzáférkőzünk az egyformaság kérdéséhez, ha nem a
tulajdonképi művészetet, hanem csak az öltözetet, a ruházatot
tekintjük. Mindnyájan ismerjük, mondja Balfour, a divat kényszerítő
erejét; de nem mindnyájan tudjuk e jelenségnek tanulságos és
érdekes voltát. Tekintsük a kalapot. Ugyanazon időszakban a
társaság tagjai mind hasonló kalappal fedik be fejöket. Honnan van
ez? Ha a gőzgépeknek bizonyos részeik egyenlők, könnyű rá a
felelet, mert azok a legjobbak. Mihelyt jobbat találnak ki, mással
cserélik ki. Ez azonban nem illik a kalapokra. A jobbnak, legjobbnak
nincs értelme a ruházatban. A változás, a csere okául nem szolgálhat
sem a gazdaság, sem az alkalmatosság. A művészet némely nagy
phasisánál történeti okok tünnek föl, melyek hatnak a művészre,
hatnak a közönségre. A divat mutatja, hogy az egyformaságot nem
egyedül történeti okok idézik elő; azt is nehezen vitatja valaki, hogy
a társadalmunkban valamely szélesen elterjedt ok követelné azt,
hogy az 1881-iki kalap nem tetszik 1895-ben, legfölebb a divat
kényszerítő ereje.
 Igaz lehet, hogy vannak a művészet fejlődésének elvei, melyek
benső szükséggel követelik, hogy változásnak és éppen annak a
változásnak kell beállani. Ezt azonban a divatra nézve nem
fogadhatja el Balfour. Mert ha a kalapviselők egyszerre messze
vetődnének egymástól, nehezen folytatnának egyenlő divatot.
Az angol szerző elég szellemesen variálja a kalap thémáját, de
mielőtt tovább mennénk, röviden meg kell magyaráznunk a divatot.
A divat nem egyéb mint aestheticai érzelmeink kifolyása, épen úgy,
mint a legnagyobb művészetek. Innét ered az az egységre és
egyenlőségre törekvés. Ezzel találkozunk a politika és erkölcs, a
nyelv és irodalom, a vallás és művészetek stb. terén. A mely alkotás
kifejezi a kor idealis vagy realis érzését, gondolkodását, azt rögtön
felkaroljuk, csodáljuk, magasztaljuk, mert érzésünket,
gondolkodásunkat fejezi ki. Száz meg száz tudós, kritikus, író,
művész, politikus stb. ugyanazt más és más környezetben variálja.
Balfour Angliában írja művét s Brunetière talán semmit sem tud
felőle, de kiadja tanulmányát a jelen év első napján s egy hét alatt
egész Europa visszhangzik tőle. Ugyanazon idő előtt korábban vagy
későbben írtak hasonló irányú dolgozatokat, de az angol Balfour és a
franczia Brunetière találták el legjobban a művelt világ egy részének
felfogását, ők a legkitünőbb tolmácsai érzésünknek a realismus
alkonyán és az idealismus hajnalán. Rousseau a mult század
közepén egy szép rhetorikai dolgozatban kimondja, hogy a
társadalom demoralisálja az embert, e nézettel haloványan
találkozunk minden idealismus alatt; de Rousseau fejezi ki
legtalálóbban s az egész művelt Európa számtalan változatban
ismétli e nézetet, míg nevetségessé nem teszi a gyarapodó
realismus.
Habár szétszóratnának a kalapviselő urak, bizonynyal eltérnének
ujabb kalapjaik, más formákat kapna fel a helyi divat, ezek azonban
nem ellenkezhetnének az idealismus vagy realismus akkori
színvonalával, a változások is ugyanazon színvonalnak lennének
kifejezései.
 Balfour az idő változásában, a közönség és művész viszonyában
is keresi az egyenlőség és változás okát. Helytelennek tartja azt az
állítást, hogy a művész korának teremtménye. Megengedi ugyan a
kor befolyását, de ez nem annyira épít, mint ront. A környezetnek
roppant befolyása van a kisebb művészekre, de nem a teremtő
lángelmékre, ezek nem a kor szülöttei. Ők a biologiai esély, az ősi
irány kiszámíthatlan productumai. Ha az ily lángelmék izlése
megegyezik korukéval, nagyot alkothatunk, míg ha ellenkezik, vagy
elcsenevészednek, vagy a kritikusok számára dolgoznak.
Balfour e magyarázata bármilyen hiányos, alapjában igaz. Az
ember szervezetében vagy az összefoglaló, vagy a részletező, aprózó
képességek vannak túlsúlyban, vagy elég harmonikusok. Az
összefoglaló képességű csodákat művelhet az idealismus napjaiban.
Egy Hugo, egy Klopstock, egy Vörösmarty hatalmas alkotásokkal
állanak elő, tehetségök megfelelt az idealismus akkori színvonalának.
Egy Petőfi, egy Burns gyönyörű dalokat teremtenek, mert
tehetségökben van realis melegség, bensőség, közvetlenség, de van
még idealis lendület is, ők tudniillik az idealrealismus első felében
írták költeményeiket. Igaza van Balfournak annyiban, hogy nem a
kor szülte Petőfit vagy Burnst, ők szüleiktől örökölték természetöket,
testi-lelki sajátságaikat; de nevelte a kor, fejlesztették az idők, fényes
tehetségök tudott simulni az idők árjához, el tudták fogadni az
uralkodó eszme hatását. Egy Schillernek el kellett pusztulni, egész
életében betegeskedni, mert fényes tehetsége habár nagy nehezen
simult is, örökös küzdelemben állott az eszmével.
Naiv dolgokat beszél Balfour a művésznek eredetiségre
törekvéséről. Ha kezdetleges lábon áll a művészet, nagy
valószínűséggel csak elődjein javít egy keveset anélkül, hogy letérne
ösvényükről. De ha már ki van fejlődve az illető művészeti ág és
hanyatlani kezd, akkor három eset adhatja elő magát, vagy
túlzásban keressük az eredetiséget, vagy új irályt találunk, vagy
abbanhagyjuk a művészi alkotást és másolóknak engedjük át
helyünket. Ezek mind jámbor föltevések, melyek épen úgy
beválhatnak a mint nem. Az eszme változásával átalakul az ízlés,
módosul a művészi alkotás. Ha a nemzet szerencséjére egy lángész
támad, teremt bizonynyal nagy alkotásokat; de ha csak középszerű
tehetségek folytatják a művészi munkásságot, nekik is simulniok kell
az uralkodó eszméhez, csakhogy szerény tehetségök nem engedi
valami nagyot alkotniok. Az sohasem történhetik, hogy a realismus
korában eszményi dolgot teremtsen valamely művész, legfölebb a
közelkorú alkotásokon kérődzhetik, a távoliabbak se neki, se
közönségének nem ízlenek. 1880-ban lehetetlen, hogy egy költő oly
eszményi tartalmú és felfogású eposzt írjon minő Bernardo Tasso
Galliai Amadisa, sőt még annyira eszményit sem, minő Torquato
Tasso Megszabadított Jeruzsaleme. 1880-ban egyetlen költő sem
vállalkozhatik arra, hogy Voltaire Henriadjának, Klopstock
Messiásának, Vörösmarty Zalán futásának idealis előadásmódját
valamely eposzában felujítsa. – De bármily szembetünő legyen a
művészeti élet és mozgás, nem szabad azt hinnünk, mondja Balfour,
hogy e mozgás haladás, ha tudniillik az aestheticai megindulás
növekedését értjük a haladás alatt. Mi volt például a zene ötszáz
évvel Krisztus előtt a mai roppant kifejlődött zene gazdagságához
képest, hatása, fontossága azonban mindig az maradt. A szerző ez
állításában van egy kis igazság, minden kornak és műveltségi
színvonalnak megvan a maga zenéje, a hatás azonban nem függ a
zene fejlettségétől, hanem eszmei irányától: idealis zene például
kevésbbé tetszik a realismus idején, míg a mult századok realis
zenéjében szívesen gyönyörködik a mai realismus. Nálunk most
Káldy Gyula nagy hatással énekelteti a XVII. század szegény
bujdosóinak, a Thököly-Rákóczy-korszak szegény-legényeinek
fájdalmas dalait; míg századunk huszas-harminczas éveinek
eszményi zenejében kevés gyönyörűséget találunk.
Megemlítendő, hogy az idealismus napjaiban kevesebb időt és
fáradságot fordítunk a zenére mint a realismus idején, mikor az
emberiség nélkülözhetlen szükségévé válik az örökös zene. Mikor
hanyatlik a tetterős idealismus, az ember lelkét nyomja a realismus
erkölcsi tehetetlensége, rendkívül jól esik a zene édes mámora,
kábító, részegítő hatása. A XV. században, 1700, 1810, 1880 körül és
óta mily helyet foglal el a zene az emberiség életében, minden
szemlélő tudja és a zene története tanítja.
Balfour e fejezetét, mely a naturalismus és az aesthetica
viszonyáról szól, nagyon magasztalja egy kiváló folyóirat, pedig a
mint láttuk, sok benne a tévedés, úgy hogy alig győzzük
helyreigazítani. Talán nem élünk vissza olvasóink türelmével, ha még
pár lapot szentelünk neki. Ismerjük a nézetet, hogy a szép nem
maga a tárgy, a mint a tudomány tanítja, vagyis rezgő parány,
hullámzó aether, hanem szép a tárgy, a hogy nekünk jelentkezik,
ragyogó színével, elbájoló hangjával. A tárgy szépsége sem tarthat
tovább, mint a meddig a közte és érzékeink közt való hatás tart,
pedig e specialis érzékek épen nem fontos elemek a nagy világ
alkotmányában. De még e szűk határok között is, úgy látszik
Balfournak, nincs semmi alapunk föltenni, hogy a természetben
valami szabálya, mintája volna a szépségnek, melyekhez símulni
igyekszik az emberi ízlés, hogy vannak szép tárgyak, melyeket
csodálniok kell a normalis egyéniségeknek, hogy vannak aestheticai
ítéletek, melyeknek általánosaknak kell lenniök. A különböző ízlések
közötti eltérés nem csak szembetűnő, de úgy is kell lennie. Mivel
aestheticai érzelmeinket nem köszönhetjük a természeti
kiválasztásnak, ez nem is adhatja nekik az egyenlőségre és
állandóságra való törekvést. E tekintetben különböznek az erkölcsi és
vallásos érzelmektől. A józan erkölcsiségtől való eltérés nem csak
hátrányos az eltérő egyénre és a községre nézve, hanem a kik
megszegik, háttérbe szorulnak a létért való küzdelemben is: ezért
mutatkozik a különböző népek törvényeiben az azonosságra való
törekvés. Ellenkezőleg, a rossz ízlést semmiféle büntetés sem éri és
közmondásszerű az ízlés sokfélesége. Az idők és emberek sokféle
ízlése nem mutatja, nem árulja el, hogy a szépségben állandó elem
volna. A kritikusok egyezése inkább az elemzésben, a
megállapításban, mint az érzelemben mutatkozik. Az egyes emberek
aestheticai tetszését és nemtetszését sem szabad igen sokszor a
tárgynak valamely állandó aestheticai kötelékében keresnünk. Igazi
okát a rokonságnak a divatban, a a megegyezésre való irányban kell
keresnünk, mely akkora szerepet játszik a társadalmi oeconomiában.
A művészeti iskolák emelkedése és bukása, az aestheticai termékek
változatos jelleme sem mutatja, hogy valami állandó elem volna a
szépben. Nem világos, hogy e változások lépcsőül szolgálnának a
változatlan mintához, nem vezetnek bennünket mint a tudományok
fejlődése a központi és változatlan igazsághoz. Sőt ellenkezőleg, bár
születnek, virágzanak és elpusztulnak az iskolák, bár kivesznek a régi
formák és újak után kutatnak, e pihenés nélküli mozgalom esetleges
eredménye az újság utáni törekvésnek, melyet kiszámíthatlan erők,
fölmerülő lángelmék, a közönség szeszélye határoznak meg, mely
változás ugyan, de nem haladás, végsora pedig talán a művészi
képzelet igazi nirvanája lesz vágyak és gyötrelmek nélkül. Pedig ha
az aestheticai theoriák állandó és csaknem szenvedélyes törekvését
látjuk, hogy akarják bizonyítani az állandó és változatlan elemet a
szépben, legalább arról kell meggyőződnünk, hogy az emberiség
nem könnyen tud kiengesztelődni a naturalisticus elmélettel és
bármily kevéssé hajlandó Balfour elfogadni a metaphysicai aesthetica
különös schemáját, mégis hinnie kell, hogy valahol, és valamely Lény
számára a szépség változatlan fénye ragyog, mely szépségből mi
saját szempontunkon látunk a természetben és a művészetben múló
sugarakat, melyeknek eltéréseit nem tudjuk egymás mellé sorolni,
nem tudjuk felfogni; de mégis valami másnak látszanak, mint alanyi
érzéseink változatos játékának vagy ősrégi gyönyörök késő
visszhangjának. E mysticus credót nem derítheti fel semmiféle
észlelet vagy kísérlet, a tudomány nem adhatja nekünk és épen nem
fér meg a mindenség naturalisticus elméletével.7)
Újra kiírtuk e szép, de nagyon hibás helyet. Bizony a hány
nagyobb mondat van benne, annyi a hibája. Az idealista szemében a
szépnek örök mintái vannak; de a mint gyarapszik a realismus, mikor
a részletek kezdenek uralkodni, mikor alkotó részeire kezd bomlani
az eszményi igazság, jóság és szépség egésze, akkor nincs többé
egységes és örök minta, hanem a részletekben rejlik a szépség. E
részletezés mindig erősebb lesz, végre a realismus alkonyán akkora
a szétmállás, hogy bizarr lesz a művészet, különösen az irodalom.
Csupa melegség, bensőség, közvetlenség, csupa szív szólal meg a
költők dalaiban, de teljesen hiányzik a vezérlő ész.
 Tévedés az is, mintha az erkölcsi igaztól eltérőt sujtaná ugyan a
társadalom, de a jó ízléstől eltérőt nem; mert igaz ugyan, hogy nem
zárnak be kalodába, ha az eszményi képet tartjuk szépnek a
realismus idején és nem a realisat; hanem azt sem tagadhatni, hogy
az illetőt félbolondnak, ferde gondolkodásúnak, beteg embernek
mondják, megvetik, lenézik vagy szánják. De nemcsak
embertársaival gyűlik meg a baja, hanem az eszmével való
disharmóniája folytán meghasonlásba jut önmagával s könnyen az
őrültek házába kerül, vagy öngyilkos lesz, vagy jobb esetben
elbetegesedik és korán elpusztul. Kell ezeknél nagyobb baj,
súlyosabb szerencsétlenség? Épen úgy járunk, ha az idealismus nagy
igazságait nem bírjuk vallani, vagyis realisták vagyunk az idealismus
napjaiban. Például Isten, vallás, erkölcs, emberiség, nemzet, haza,
lélek, szabadság stb. nagy idealis igazságok, melyek elemi erővel
lépnek föl, követelik, hogy igazaknak ismerjük el s nemcsak
embertársainkkal gyűlik meg a bajunk, ha tagadjuk igazságukat,
hanem az uralkodó eszmével is. A realista csak felháborodva
szemlélheti embertársainak bolond rajongását, nagyhangú szólamait,
őrültnek tekinti magukviseletét, nem érti összefoglaló
gondolkodásukat s okvetlenül embergyűlölővé, meghasonlott lélekké
kell válnia.

IV. A naturalismus és az ész.

A naturalista elmélet nem ismeri el a végok szerepét a

természetben. De ha non-rationalis a természet, az emberi ész
(ratio) mégis a naturának terméke, végső productuma. Ez azonban
nem teleologia, a mitől a realismus tanai irtózni szoktak. A haladás
hullámának első felében, eszményi részében a gondolkodók, még a
fejlődés tanának hivei is, hajlandók azt tanítani, hogy az eszme
vezeti a mindenséget, az eszme adja az irányt; a kik pedig az
absolut uralmát hirdetik, természetesen az ő vezetésének nyomait
látják a mindenségben. Balfour egymás mellé állitja az idealista és a
realista doctrinát.
A) A mindenség az Ész alkotása és mindenek észszerű vég felé
sietnek.
B) A mennyire behatunk a dolgokba, nincs nyoma az észnek, se a
tárgyak kezdetén, se végén; bár mínden determinálva van, még
sincs előre elrendelve.
A) Az alkotó ész végtelen szeretettel párosul.
B) Az ész épen úgy hiányzik, mint a szeretet. A dolgok
egyetemes folyását vak okszerüség vezeti.
A) Van örök, változatlan erkölcsi törvény; vezetése alatt minden
szellem megtalálja ígazi szabadságát és teljes valósulását.
B) A szervezeti és socialis fejlődés vakon determinált okai közt
szerepel a fájdalom, a gyönyör, az ösztön, a vágy, az undor, a vallás,
az erkölcs, a babona; a nemesnek és bensőleg becsesnek érzelme
épen úgy, mint a nemtelené és becsnélkülié. Tisztán tudományos
szempontból értékök teljesen azonos, mindannyian a fejlődés okai a
faj megörökítésére, fentartására.
A) Eszünk birtokában és a szépség élvezetében némileg részei
vagyunk annak a végtelen Személynek, a kiben élünk, mozgunk és
vagyunk.
B) Az ész csak lélektani kifejezése bizonyos élettani processusnak
az agy félgömbjében; ez is csak oly tényező mint a többi, az egyén
és faj fentartására; a szépség sem egyéb, mint az anyagi és erkölcsi
világ oly tarka és esetleges tüneményeinek neve, melyek egy
pillanatra aestheticai érzelmeket keltenek bennünk.
A) Minden emberi lélek végtelen becsű, örök és szabad, azért
végtelen czél felé törekszik.
 B) Az egyed elvész, a faj is elpusztul. Kevesen hizelkedhetnek
azzal maguknak, hogy viseletöknek valami értékesebb
következkezménye volna a késő nemzedékekre; még azok sem
mondhatják, hogy az elért czélra törekedtek. Még ha szabadok
volnánk is, tudatlanságuk gyámoltalanokká tesz bennünket; és csak
vigasztalásul szolgálhat a gondolat, hogy a messze távolban
ismeretlen erők determinálták magunkviseletét és ha nem látjuk
előre következményeit, okait sem szabályozhatjuk.
Természetesen e két doctrinát, csak mint két áramlat kifejezését
kell felfognunk. A realismus idején az emberiség vezér szellemei ez
utóbbira hajlandók, ez jobban megfelel inyöknek. Vannak igen
sokan, kik épen nem gondolkodnak, csak úgynevezett szerény
tudósok, buta specialisták, a kik óvakodnak az elméletektől; de ha
vallatjuk őket, ha kierőszakolunk tőlük valamelyes bölcsészeti
nézetet, szívesebben fogadják az utóbbit, mint az előbbit.
Most a realismus alkonyán, rendkivül sokan vannak e szerény
tudósok, a pesti egyetem rectora Fodor József épen úgy dicsekszik e
szerénységgel, mint mások a széles világon. E szerénység azonban
nem erény, csak a realismus korlátoltsága, mikor fáraszt minden
általánosítás; mikor az eszme idealis nyomása alatt mindnyájan
érezzük, hogy új lelki szükségek támadnak bensőnkben, melyek
kielégítést követelnek. Ilyenkor azután könnyű ostorozni e szerény és
jó specialistákat, kik fensőbb eszme nélkül tanítják a lelketlen
tudomány adatait. Bezzeg nem volt lelketlen e tudomány 30–40 év
előtt, mikor rajongva fordúlt feléje az emberiség s tőle vártuk a nagy
igazságok, az örök problemák megoldását.
Szemére vetik Balfournak, hogy midőn a naturalismus ellen
harczol, a természettudományokat is üldözi, s midőn a naturalismus
alaptanainak lehetetlenségeit, hazugságait, ellenmondásait deríti fel,
a természettudományok gyarlóságait is feltárja. E vád látszólag
alapos. Mikor azt kérdezik, mi közük a természettudományoknak a
naturalismushoz; Balfour ostorozza a tudományos agnosticismust,
holott csak metaphysicai agnosticismusról szólhatna. Mi joggal
vethetném egy Thán Károly, egy Eötvös Loránt, egy Fodor József
szemére az ő szegény agnosticismusukat; oly férfiaknak, a kik soha
sem látszottak eszmei, bölcsészeti dolgokkal törödni. Náluk a
tudomány csak gyakorlat, kisérlet minden eszmei törekvés nélkül. A
Balfour elleni vád azonban nem jogosult, ő maga tiltakozik ellene.
Különben a korlátoltabb természettudósok sem kerülhetik ki, hogy
ne érintsék az eszmeit s eljárásuk bármily szerény és óvatos, alig
lehet, hogy a naturalismus lehe ne mutatkozzék körükben. Csupán
akkor lehetséges ez, ha szervezetök erősen hajlandó a
mysticismusra, mint például Newton Izsáké. Különben léha
materialisták, zsebelő buvárok, és eszmétlen fraterek szoktak lenni.
Többnyire szeretik a külső rendet és csint, a tisztaságot és
pontosságot, a kényelmet és jólétet, egész odaadással fáradoznak
megszerzésükön; de szellemi légkörükben, alig van más, mint a
realismus miasmája, a naturalismus pézsmája.
Azután Balfournak ki kellett mutatni, hogy a természettudomány
se külömb a hitnél. Mikor a haladás hullámának második fele
beköszöntött, némi lenézéssel kezdettünk a hitről szólani és égig
emelni a tudomány igazságát. Balfour tehát előáll és szellemes
formában ismétli mindazon argumentumokat, melyekből megértjük,
hogy a tudomány is hit, hogy a tudomány bemutatta világot nem
tudjuk jobban felfogni vagy elképzelni, mint a theologia bemutatta
istenséget; hogy az istenség eszméje nem anthropomorphicusabb,
mint a külvilágról való ideánk; hogy az anyag ismerete nem
behatóbb és egyenesebb mint istenismeretünk; hogy
legközvetlenebb tapasztalataink nem járnak az igazság
biztositékaival; hogy megfigyeléseink, észrevevéseink, mint lélektani
eredmények, mint tudásunk forrásai nem csak alkalmilag
pontatlanok, hanem rendesen tévesek is.
Mindezek régi dolgok, de ki hitt igazságukban 25–30 év óta?
Emlékszem, hogy a hetvenes évek alatt, egy kis díszes társaságban,
hol Szigligeti Ede, Paulay Ede is jelen voltak, valamikép szóba került
érzéki tudásunk gyarlósága; de az egész társaságban nem akadt
senki, a ki meg akarta volna érteni magyarázatomat, pedig több
tanult fő volt közöttünk. Nem akartak megérteni, mert nem engedte
az erős realis áramlat. Azt mondhatná valaki, hogy kérem e
nézeteket lehetett még a nyolczvanas években is olvasni kitűnő
bőlcsészeknél, sőt jelesebb természettudósoknál is. Nagyon igaz; de
ki olvasta őket? Az eszme nagy árja nem ismerte az effajta
gondolatokat, nem olvasta az efféle dolgozatokat, nem tudott
bennök gyönyörködni. Annál jobban forgatta a materialista
bölcselőket és természettudósokat; ezeknek adott igazat. Még a
jelesebb tehetségek is, a kik minden komolyabb fejtegetést
elolvastak, bár nem tudták megczáfolni az idealista nézeteket, így
nem is tagadták igazukat; bensejökben nem látták szívesen az ily
magyarázatot. Az eszme tiltakozott ellene, hogy
gyönyörködhessenek benne. Nálunk különben még elhanyagoltabb
állapotban voltak a bölcsészeti tudományok mint külföldön. A
legelemibb ismeretekre sem igen akadni a jogászok, orvosok és más
müvelt emberek körében; a tanárjelöltek is csak kissé konyitanak a
philosophiához. Lélekkel alig egy-kettő tanulta, többnyire azok sem
vitték messzire.
Ha most 1895 derekán fejtegetném e dolgokat, engem is
bizonynyal jobban megértenének. Az ébredező idealismus fogékony
a hit, a vallás kérdései iránt és hajlandó igazat adni Balfournak, hogy
vallásos és erkölcsi eszméink párhuzamosak tudományos ideáinkkal,
hogy nem kell rettegniök ez utóbbiak igazságától. Épen úgy mint
1490, 1710, 1820 táján érezni kezdette az emberiség a metaphysicai
vizsgálódások szükségét, érezzük napjainkban a tudományok száraz
adatainak elégtelenségét; mindnyájunkat érintvén az idealismus
lehe, tudatunk nélkül vonzódunk a metaphysicai kérdésekhez. Ma
nem elégít ki bennünket a történelem üres fejü buvárainak jámbor
adathalmaza, melyből nem tűnik ki az események fensőbb
kapcsolata; némi megvetéssel kísérjük a természetbuvárok,
physicusok, vegyészek stb. fáradhatatlan kutatásait s hajlandók
vagyunk többet nem látni bennök ügyes mesterembereknél; már
arczukról le akarjuk olvasni korlátoltságukat, hisz ezek aprózó
fraterek, a kik sohasem mélyednek el a tudomány alapjainak
vizsgálatába. „És ha olykor fölmerül valamely kérdés, mely a
tudomány bölcsészetével van összekötve és hangosan követeli a
megoldást, Balfour szerint félig patheticusan, félig humorosan vágják
el a csomót, melyet nem képesek megoldani. Például lehet-e
nagyobb naivság mint Locke zavartalan derültsége, melylyel nagy
műve végén biztosítja olvasóit, hogy a természetphilosophia aligha
képes tudománynyá válni vagy a mi helyesebb, a
természettudomány nem válhatik bölcsészetté? Lehet-e jellemzőbb
valami, mint az a moral, melyet e meglepő szerénységből von le,
hogy mivel nem tudunk elméleteket alkotni a jelen világról, áldozzuk
erőnket a jövőhez való készületre. A mai empirismus atyjának e
nevezetes lemondását kisebb-nagyobb eltéréssel számos kiváló
követője vallotta.“
Rég ismeretes, hogy a materialismus, naturalismus stb. nem
képes bölcsészetet alkotni. Az ember azonban megelégszik vele a
realismus idején. Legalább a művelt emberek és tudósok nagy
tömege nem érzi szükségét a bölcsészetnek. Balfour hosszasan és
szellemesen mutogatja a realismus korlátoltságát, az empirismus
eszmétlenségét, mely nem tud a lét egyszerűbb kérdéseire se
kielégitő választ sem adni. Élvezettel olvassuk a naturalismus
bölcsészeti alapja czimű nagy fejezetét; de tíz év előtt ő sem tudta
volna megírni annyi lendülettel, mi sem találtuk volna benne
örömünket.

V. Az idealismus.

Balfourt természetesen nem elégíti ki Kant transcendentalis

idealismusa sem. Hogy ezt megérthessük, tudnunk kell, hogy a
königsbergi bölcsész épen nem idealista, hanem idealrealista. 1780-
ban lehetetlen, hogy valaki idealista lehessen; akkor már senki sem
tudott annyira összefoglalóan gondolkozni, hogy tisztán az eszmék
világában éljen. Különben maga is tiltakozott egy bírálójának ama
dícsérete ellen, hogy bölcsészete fensőbb idealismus. Szavai így
hangzanak: „Az eleati iskolától kezdve Berkeley püspökig minden
igazi idealistának tételét e formula fejezi ki: Az érzéki és tapasztalati
ismeret csupán látszat és csak a tiszta értelem és ész eszméiben van
igazság. Ellenben az én idealismusomnak uralkodó, határozott
alapelve: a dolgok minden ismerete, mely a tiszta értelemből vagy a
tiszta észből ered, csupa látszat és csak a tapasztalásban van
igazság.“ Ez elég világosan van mondva arra nézve, hogy Kant nem
idealista, sőt a ki nem ismerné közelebbről a híres bölcsészt, a mély
gondolkodót, e szavak után ráfoghatná, hogy igazi realista. Kant
nagysága épen abban rejlik, hogy az idealrealismus napjaiban a két
eszme harcza alatt mindkettőnek meg akarta magyarázni az igazát.
Kant az a bölcsészet terén, ami Shakespeare a költészetén, az
idealrealismusnak legnagyobb tehetségű kifejezője. Innen
magyarázhatni, hogy mikor 1850 után mindenfelé buktak,
elhanyatlottak vagy földönfutókká lettek az idealisták, általánosan
felhangzott auf Kant zurückgehen! Térjünk vissza Kanthoz! Hisz ez
időszak az idealrealismus dele körül járt.
De hát igazat adhatott-e Kant az idealismusnak? Nem. Miért
nem? kérdezi az olvasó. Akkora gondolkodó mint egy Kant, ki talán
egy Aristoteles, Aquinói sz. Tamás, Descartes, szintén idealrealista
bölcsészek fölött áll, nem tudott volna beléhelyezkedni az idealisták
gondolkodásába? Annyira mély gondolkodó nem tudta volna átérteni
egy Berkeley, egy Leibnitz, egy Socrates és Plátó gondolkodását?
Bizony nem. Ezek ugyanis saját szervezetük és az eszme erejénél
fogva annyira expansiv és összefoglaló gondolkodók valának, a minő
Kant az idealrealismus alatt már nem lehetett. Ezek rajongtak a
moral, a vallás, szóval minden nemes és magasztosért, a
legszélesebben vett isteni és emberiért, a mi Kantnak már lehetetlen
volt. Ök sokkal szélesebben, összefoglalóbban gondolkoztak mint
Kant. Szemeikben eltűnt a real, a matéria, az érzéki ismeret becse,
csak az eszmeiben éltek. Ennek bizonyítására Kant egész tanát
idézhetnők; de mivel a vallásról szólunk, említsük fel, hogy a
königsbergi nagy philosophus már lehetetlennek tartja az isten
létének, a léleknek, a szabadságnak bebizonyítását. Természetes,
mert nem láthatott annyira szélesen, annyira expansive, annyira
összefoglalóan, mint például egy szent Anselm (1033–1109), az
ontologicus érv szerzője. Ez az argumentum, mely realis
szempontból nagyon gyarló, körülbelül így hangzik: nekem van
fogalmam egy legtökéletesebb lényről, az istenről, a tökéletesség
egyik követelménye a lét is, tehát lennie kell az istennek, különben
nem lehetne fogalmam róla. Kant az idealreal szűkebb, intensivebb
világában már nem értheti a XI. század idealistájának okoskodását.
Szerinte a lét nem tartozik a fogalom sajátságai közé. Minden jegye
meglehet a fogalomnak, bár maga a lét hiányzik. Száz meglevő
tallérnak csak annyi jegye van, mint száz lehetséges tallérnak,
csupán a zsebem érzi meg a különbséget. Es war daher etwas
unnatürliches und eine blosse Neuerung des Schulwitzes, aus einer
ganz willkürlich entworfenen Idee das Dasein des ihr
entsprechenden Gegenstandes selbst ausklauben zu wollen… Es ist
also an diesem berühmten Beweise alle Mühe und Arbeit verloren
und ein Mensch würde wohl ebensowenig aus blossen Ideen an
Einsichten reicher werden als ein Kaufmann an Vermögen, wenn er,
um seinem Zustand zu verbessern seinem Kassenbestande einige
Nullen anhängen wollte. Kant tehát csak azt látja, hogy mint a
kereskedő pénzének összegét néhány nullával megtoldja, az ezerből
százezeret csinál, úgy tőn sz. Anzelm is: az emberi tökéletességeket
végtelen sok nullával szaporítva felkiáltott: Ime van isten, mert
fogalmam van róla. El tudom képzelni, tehát van. Össze tudom
szedni jegyeit, tehát lennie kell. Mikor az ötvenes években az isten
létének ezt az érvét tanultam, nekem sem tudott a fejembe menni.
És mentől jobban leszállottunk a realismusba, annál gyarlóbbnak
tűnt fel, annál inkább, mert a végtelenről is azt gondoltuk, hogy csak
a végesek halmozása, egymásmellé rakása által tudjuk egy kissé
elképzelni. Szívesen mosolyogtunk Kanttal az ontologicus bizonyítás
gyöngeségén. Most, mióta a haladás törvényét ismerem, nem
mosolygok többé az idealisták ezen és más bizonyítékain; értem,
hogy ők az Isten létét, az emberi lelket és más egyebet
okoskodásaikkal bebizonyítottnak vettek.
Így vagyunk a vallás és moral igazságaival is. A realismus idején
a mysticusokat kivéve, a vallás tulajdonkép a szokás dolga, melynek
igazságával senki sem törődik. Nem bántjuk, nem bolygatjuk. Élünk
a magunk módján, a hogy szervezetünk és az eszme sugallja.
Erkölcsünket, magunkviseletét nem szabályozza valamely magasabb
principium. Az anyagira, az érzékire vetjük magunkat, szerezzük a
pénzt, hogy élvezhessünk magunk és a mieink; nyájasak, jóságosak,
irgalmasak vagyunk, mert nem tudjuk mások baját nézni; szóval léha
jóság tölti el keblünket. Mivel a realismus szétmállás, aprózás, mint
minden, úgy a vallás, moral, jog, politika mind elválik egymástól,
semmi közük sincs egymáshoz, sőt a legtöbbször ellentétbe jönnek,
vagy csak látszatra harmonizálnak. Bezzeg az idealismus alatt, mikor
mindig az egyetemest tartjuk szemünk előtt, a vallás, az erkölcs, a
jog, a politika szemlátomást közelednek egymáshoz. Ez az
idealismus reactiónak nevezett időszaka, mely most veszi kezdetét,
mikor a társadalmat a vallás és moral egységes vezetése alá akarják
rendelni. Sajátkép a legmagasabb foka az idealismusnak, mert a
fellépő idealisták a legnagyobb egységet a legexpansivabb lélekkel
sürgetik. Ilyenkor az aestheticai műfajok is közelednek egymáshoz.
Az eposból eltűnik a tárgyias előadás, a meleg, közvetlen hang,
színes és keresetlen nyelv, helyettök fenkölt, magasztos jellemek,
ünnepélyes előadás mutatkozik; a drámában eposi jellemzés és lyrai
előadás jelentkezik, a lyra feszes, ünnepies, ódai, máskor borongó,
sentimentalis. Mindenütt egységre törekvés nyomai mutatkoznak. Az
ember kezd tetterős, férfias lenni, megveti az asszonyos léhaságot, a
családban a férfi jut uralomra, a becsület, a tisztesség kezd
visszhangzani a társadalomban.
Balfour, mint az efféle idealismus egységének képviselője,
természetesen nem lehet valami nagy tisztelője Kant
idealrealismusának. Szemére is veti Fairbairn a Contemporary Review
áprilisi számában, hogy nem méltányolja eléggé a transcendentalis
idealismust, pedig húsz-huszonöt év előtt, mikor a pamphysicismus
támadólag lépett föl, mikor az evolutio, az agnosticismus harczias lőn
és a Britt Társaság szószékéről ékesszólóan hirdették, hogy az
anyagban meg van az élet minden formájának és minőségének
potentiája, bezzeg nagy hasznát vették. Ha most szerényebbek az
empiricus tudósok, jórészt ennek köszönhetni. Téved Fairbairn, mert
az empiricus természettudósok mai szerénységét az idealismus
ébredezésének kell tulajdonítanunk. Nemcsak mi, hanem e szerény
tudósok is érezik, hogy megváltozik az idők árja, hogy új szellem
mutatkozik a széles világon, és ez a Balfour-féle idealismus, mely
megvetőleg nyilatkozik a tapasztalás szerzette ismeretekről, szívesen
esküszik az isteni tekintély és vallás igazságára.
Kant elismerte, hogy az isten eszméje lélektani szüksége az
embernek, hogy eszünk ellenállhatlanul törekszik a végtelen, a
feltétlen felé; ez azonban örökké elérhetetlen ideal marad reánk
nézve. Természetünk az egység felé űz bennünket, de a mit a tiszta,
a megismerő ész soha el nem érhet, eléri a gyakorlati ész, mert mint
erkölcsi törvény, mint categoricus imperativus feltétlenül uralkodik;
az emberi ész áttöri az érzéki, a véges világ korlátjait, részese lesz a
végtelennek, az érzékfölöttinek. Az erkölcsi tehát teljesen önálló,
független, a mit csak lealázna, erkölcstelenné, eudaimonisticussá
tenne, ha a mennyei jutalomra, az isteni törvényhozóra való
tekintetből követnők. Hogy mégis helyet adjon a vallásnak, Kant
szerint abban áll a religio, hogy erkölcsi kötelességeinket isteni
parancsoknak tekintjük; ezek azonban nem azért kötelességek, mert
isteni parancsoknak tekintjük, hanem azért tartjuk isteni
parancsoknak, mert föltétlen kötelességeknek ismerjük. Láthatni e
magyarázatból is, hogy Kant az idealrealismus delén mily világosan
törekszik ez időszak férfias, stoikus moraljára. Ez a moral akkor
uralkodó az önérzetes, büszke emberiség lelkében. A religio
természetesen háttérbe szorul és kevesebb helyet foglal el a
realismus felé hajló emberben. Kant nem tudott mysticus lenni, nem
tudott fölmelegedni az édes, hő, vallásos érzésben, mint Jakobi,
később Fichte, Schelling, Schleiermacher és mások számtalanon.
Távol állott a vallás idealis felfogásától is, mely magasztos
fölemelkedés az istenhez. Széles, egyetemes gondolkodása végtelen
messzeségben ugyan, de látja a világ urát, a mindenség korlátlan
istenét és szent imádattal borul le előtte. Kantnak ez csak rajongás,
a cultus erkölcsi érték nélküli cselekvény. Nála tehát az igaz religio
csak jámbor élet, vagyis moral. Balfour nem vallja se Kant stoicus
moralját, se a mysticusok édes, vallásos érzését. A mennyire műve
mutatja, tetterős idealista, a ki az egyetemesnek, az általánosnak
uralma alatt áll, így fogja fel a vallást, az erkölcsöt, a a politikát,
mindenütt egységet keresvén. Kantnál a vallás csak amolyan
toldaléka, függeléke az erkölcsnek; minél tovább haladunk be a
realismusba, annál jobban elválik a moral és vallás egymástól,
majdnem idegenek lesznek egymásra nézve; míg az idealista az
egyetemes szempontjából tekintvén a lelki világot, összeolvasztja a
szépet, a jót és az igazat az isteni magasztos fogalmában. Ha azt
kérdezzük az idealistától, hogy mi a szép, nem tudja elválasztani a jó
és igaz fogalmától, annál kevésbbé az istenitől. A jó eszméje
csaknem egygyé forr az erkölcs, a jog, a politika fogalmával. Szóval
egységes góczpontban, az isteni fogalmában centralisál minden
eszmeit; míg a realista lelkében mindezek csaknem közönyösek,
idegenek, olykor mint ellenségek szerepelnek egymással szemben,
például a tisztesség, az őszinteség teljesen elenyészik a politikai
életben, vezető államférfiak a legvakmerőbben hazudnak, csalnak,
sikkasztanak, mindezt bántatlanul tehetik, ha siker koronázza
működésöket.

VI. A bölcsészet és a rationalismus.

Végre is, azt mondja Balfour, nincs bölcsészeti rendszer, mely

megnyugtatná az embert. Az egyes rendszerek mind lejárták
magukat. Plato, Aristoteles, az új platonikusok, a stoikusok már
elavultak; de talán az újabb bölcsészek tanai kötik le figyelmünket?
Ha a régiek nem tudtak nekünk helyes bölcsészetet, vagyis a
tudomány észszerű systemáját nyújtani, talán jobban állunk a
modernekkel? Életrevalóbb-e Descartes metaphysicája, mint
physicája? Az ő két substantiája vagy substantiafaja, vagy Spinoza
egyes substantiája, vagy Leibnitz számtalan substantiája jobban
kielégitik-e az igazság búvárát? Vajjon Schopenhauer
akaratbölcsészete, vagy Hartmann öntudatlan philosophiája
megszerzik-e nekünk azt a bölcsészeti metaphysicát, melyre
szükségünk van? Bizonyosan akadnak nálunk csodálóik, de aligha
őszinte híveik. Még azok közül is, akik hajlandók elfogadni
pessimismusukat, hányan teszik magukévá metaphysicai tanaikat?
Mindamellett három szempontból ajánlatosnak tartja Balfour a
nagy metaphysicai iskolák történetével, vagyis a bölcsészet
történelmével foglalkozni. Az első a történeti szempont. Hisz e
rendszerek koruk lelki állapotjának jelenségei valának, lelki
gyarapodásuknak tényezői. Másodszor a metaphysicai kérdések
örökös tárgyalása, noha nem jutott el a megoldáshoz, feltárta a
metaphysicusok tévedéseit, hibás útjait. Harmadszor aestheticai
szempontból is érdemes velök foglalkozni, mert fényes okoskodásaik
daczára a képzelet műveit alkotják; költők, a kik az elvonttal és
érzékfölöttivel, nem pedig az észszerűvel és érzékivel foglalkoznak.
Új világokat tárnak fel nekünk, noha irályuk nem mindig vonzó,
előadásuk sem világos és átlátszó; de jogosan igénylik
csodálatunkat, mert brillians intuitióik vannak, egyes érveik
bámulatosan finomak, rajonganak az egyetemes és az örökkévaló
után, rendületlenűl hisznek a világ észszerüségében és az elvont
speculatio magas rétegeiben élve megvetik a köznapi lét hitvány
érdekeit.
Balfour e megjegyzései idealista gondolkodásnak jelei; de nem
teszik érthetővé a bölcsészet történelmét, melyet a legtarkább és
összefüggés nélküli rendszerek zavaros egymásutánjának tekintenek
egyes gondolkodók. Míg nem ismertük a haladás törvényét, igen
sokan, mondjuk, a legtöbben, nem is tartották tudománynak a
bölcsészet történelmét, mely a legszélsőbb metaphysicai és
leglaposabb naturalista nézetek zagyva összehalmozása. Micsoda
összefüggés, okszerű egymásután van Socrates és Plató, másrészről
Aristoteles, Epicurus és Zeno nézetei között? Hát még a számtalan
sophista doctrinája milyen viszonyban áll Platóéhoz? És így tovább
napjainkig ezer meg ezer kérdésre nem tudott felelni a historikus,
pedig mi a történelem, ha nem az eszmék és tünemények
oknyomozó és összefüggő előadása? Most azonban tudjuk, hogy az
idealismus napjaiban rajongunk az eszményiért, szeretünk
összefoglalni, fensőbb moral lebeg előttünk, hatalmas egységre
törekszünk. De csakhamar megjelennek a realisabb gondolkodás
bölcselői, érvényre juttatják az érzéki, tapasztalati igazságot,
háttérbe szorúlnak a szélső idealisták, kisebb körre szorítkozik az
ember érzése, gondolkodása, míg végre a realismus gyakorlati,
tapasztalati, érzéki és mystikus világa jut uralomra. Ma tudjuk, hogy
ezt a hullámos változást kell keresnünk a metaphysica, a jog, az
erkölcs, az aesthetica, az irodalom, a művészetek, a
nemzetgazdaság stb. történelmében.
De ha nincs jelenleg egyetlen kielégitő metaphysicai rendszer,
sem pedig tudományelmélet, tehát mi van? kérdi Balfour. Az
embernek szüksége van az igazságra, a bizonyosságra, nem lehet el
nélküle. Gondolkodásának, érzésének megállapodott nézetekre kell
támaszkodnia a hít és tudomány világában.
Már pedig ilyen nincs; tehát mit tesz az ember? A nagy többség
megelégszik bizonyos higgadt és átlagos gondolkodásmóddal,
melynek vezetésénél a fölmerülő véleményeket majd elveti, majd
meg magáévá teszi s ez csaknem oly automataszerűen történik, mint
a physicai emésztés. Ez a gondolkodásmód a rationalismus, melyet
sokan az emberi értelem szabad alkalmazásának tekintenek az élet
és világ kérdéseire; azt mondják, hogy az emancipált ész derűlt
világában való elfogulatlan vizsgálata minden kérdésnek. Balfour
igazolt reactiónak tekinti a rationalismust a theologia tulzásai ellen és
azt sejti, hogy végelemzésében nem egyéb, mint az eddig uralkodó
naturalismus.
Én amennyire foglalkoztam a kérdéssel, következőkép látom a
rationalismus megjelenését és további szerepét.
Mikor a realismus elérte legmélyebb sülyedését; mikor
legáltalánosabb a léhaság, érzékiség, majdnem elenyészett az
erkölcsi érzés; mikor az irodalomban gúny tárgya lesz az egyetemes,
a tekintély, a rend, az erkölcs stb. képviselője s csak az egyed a
tisztességes és becsületes: akkor ébredezik az idealismus s
lassankint a társadalom számos tagja kezd rajongani a vallásért és
erkölcsért. A realisták egyrésze nem képes átalakulni, hanem élvez,
szórakozik, játszik, idegeskedik, szóval bomladozik, számosan
megőrülnek vagy öngyilkosok lesznek. Míg az idealisták rajongva
buzgólkodnak a vallás és moral érdekében és dühöngve ostorozzák a
hitvány emberiséget: a a realisták rosszul kezdik érezni magukat,
látniok kell a közbecsülés hiányát, a közvélemény megfordúltát, a
tisztább erkölcs, a nemesebb gondolkodás jelentkezését s rájok
nézve beáll az a lelki állapot, melyet a keresztyén egyház a
megismert igazság elleni tusakodásnak és megátalkodottságnak
nevez. Míg az idealisták a vallás, a tekintély, a moral szükségét
hangoztatják s a legáltalánosabbat sürgetik, ők bomladoznak vagy
léháskodnak.
Ilyenkor még nem lép fel az újítás, a reform eszméje, csak
támogatni akarják a vallást és erkölcsöket, néha törvényeket hoznak
a vallásos élet emelésére, nagy befolyást engednek a papságnak a
társadalmi élet terén, az iskolában és egyházban. Mikor már e szélső
idealismus itt-ott gyengül, lép föl a reform, az újító idealismus, mely
többé-kevesbbé rationalista. Egy Luther például 1517-ben jóval
rationalisabb mint Savonarola 1495-ben. Ez utóbbi nem meri a
dogmákat megtámadni, sőt vallásosabb akar lenni az egyház
vezérférfiainál, ami máglyára juttatja. Luther mindjárt szabadabb
magyarázatokkal áll elő. Socrates, a szigorú moralista szintén a
szélső idealismus apostola volt 420 körül Kr. e.; de utóbb egy kissé
rationalisticus lőn, a mi ellentétbe hozta a papsággal. Catót hasonló
idealismus lelkesítette, mikor 145-ben Rómából kiűzette a sophista
bölcsészeket. Tertullian a második század végén e szélső religiositás
hirdetője. Nagy Gergely pápa, a hatodik század alkonyán ennek az
iránynak feje. 975 körül újra találkozunk ez idealismussal épen ugy
mint 1490 körül. Lamennais pedig 1817-ben még a pápai tekintély
mellett kardoskodik; de néhány év múlva már a közérzet, a sensus
communistól várja a bizonyosságot, utóbb az idealis szabadelvűséget
akarja összegyeztetni az egyház tanaival. Leibnitz 1710 körül
szélsőbb idealista, mint tanítványa Wolff. Shaftesbury, Berkeley
ugyanakkor idealisabbak, mint később Hume és Voltaire vagy épen
Diderot, D’Alembert és Rousseau. A legszélsőbb idealismus rendesen
kényszerítő erővel, hatalommal szeret föllépni a romlottság
megfékezésére, utóbb a rationalis, az újító, a reformáló idealismus,
mely az emberi természetet jónak szereti hirdetni, melyet csupán a
társadalom rontott meg és gyűlöli a realismusból ránk maradt
szabályokat, külsőségeket, formaiságokat, rendesen elfordúl a
kényszertől, kisebb-nagyobb cselekvési vagy lelkiismereti
szabadságot hangoztat, emlegetni kezdi a nemzeti egységet stb.,
ekkor jelentkezik számos ember lelkében a rationalismus, melynek az
isten, az örökkévalóság, a lélek, a halhatatlanság, a lelkiismeret, az
erkölcs, a szabadság, a szépség stb. nem üres szavak, mint a
realismusnak és benne a naturalismusnak. Csakhogy egyoldalúnak,
túlzónak kezdik tartani a metaphysicai bölcselkedést, az eszmék
hajszolását, a tiszta erkölcs és vallás korlátlan uralmát. Sőt akadnak
realisabb gondolkodók is közöttük. 1750 körül Lamettrie, 1830 körül
Comte Ágost kezdenek materialista nézeteket hirdetni. Tanaikat
azonban részint idealis módon adják elő, részint annyira keverik
idealis elemekkel, hogy mindjárt meglátszik rajtok az idealrealismus
hajnala. Épen e sajátságaiknál fogva lesznek lassankint elfogadhatók
kortársaikra és leginkább közvetlen utódaikra nézve.

VII. A tekintély és az ész.

Az eszme világában fontos kérdés a tekintély kérdése. Rendkívüli

erővel szokott fellépni az idealismus hajnalán. De csakhamar erős
támadásban részesűl. Tudjuk már, hogy az idealrealismus alatt
uralkodó hatalom lesz az ész. Minden jelenség kedvez neki.
Meghallgatjuk ugyan a többi érvet is, de bizonyító, döntő erővel
csupán az ész okoskodása bír reánk nézve. Minél jobban gyarapszik
a realismus, annál szélesebb, általánosabb kezd lenni az ész uralma.
Az egyszerű, a természetes, a józan ész a legfőbb forum, ellene
senki sem szokott felebbezni. Megszólalnak ugyan a mysticusok, de
nem törődünk velök. Háttérbe szorul minden eszmei, a gyakorlati
világnak pedig elég a józan ész. Mert tudnunk kell, hogy ez az ész
nem a nagy és egyetemes ideákkal foglalkozik, hanem a realismus
kis körében, szűk világában mozog, a tapasztalás egyszerű
kérdéseivel foglalkozik. Mikor pedig kitör az idealismus, mikor az
egyetemes ragadja meg bensőnket, az isteni teszi magáévá egész
valónkat, a realismus szűk és gyakorlati eszével szemben a tekintély
elvét szoktuk hangoztatni, melynek a realismus alatt bizony csekély
befolyása volt. Ekkor írnak legszebben a tekintélyről. A nagy ősök, a
jeles férfiak, a dicső múlt, a letűnt nemzeti nagyság
magasztalásában találjuk örömünket. A realis idők léha
individualismusa ellenében jól esik a világ és hazánk nagyjaira
mutatni és példájokon épűlni, fölemelkedni. A költészet mind a
három faja dicsőíti őket. Hősimádók, heroworshipperek leszünk.
Ekkor írja Firduszi Sahnáméját, Voltaire Henriadeját, Vörösmarty
Zalán futását etc. Most is látjuk, hogy Francziaországban rohamosan
emelkedik a Napoleoncultus, a kirakatok telvék a hatalmas császár
arczképeivel, gyönyörű képek egy-egy jelenetet ábrázolnak
tüneményes multjából; számos irodalmi mű foglalkozik vele. Mindez
többé-kevésbbé a tekintély visszatértének jele. E bevezetés után
lássuk Balfour könyvének e kiváló fejezetét, mert ritkán olvashatni ily
kitűnő tárgyalást a tekintély elvéről. Most tagadhatlanul kedvez neki
az idő, azért melegséggel és igazsággal írhat róla. Ha az emberiség
haladásának egy-egy hullámán tekintünk végig, kissé merészen
szólva azt látni, hogy tulajdonkép nem egyéb, mint a tekintély
elvének folyton növekvő megtámadása és összetiprása. Az
idealismus idején ugyanis rögtön délpontjára emelkedik a tekintély.
De még erősen eszményi az emberiség, mikor e tekintélyt nyírbálni
kezdik. A reformáló idealisták megtámadják az erkölcs és politika, a
vallás és bölcsészet, a nyelv és irodalom, a költészet és más
művészetek terén. E támadás eleinte kisebb rést üt rajta, míg a
gyarapodó realismus végleg össze nem töri. Már az idealismus
utóbbi részében jelszavuk lesz: Le a tekintélyekkel! Voltaire pedig
ekkor hangoztatja Ecrasez l’infame, egy Ibsen, egy Tolstoi épen nem
ismer tekintélyeket.
Balfour látja, hogy a mai elmélet szerint mindenkinek joga van
azt a nézetet vallani, a melyik neki tetszik, csak előbb fontolja meg
az okokat, melyek nézete mellett szólanak. A tekintély persze nem
Welcome to our website – the ideal destination for book lovers and
knowledge seekers. With a mission to inspire endlessly, we offer a
vast collection of books, ranging from classic literary works to
specialized publications, self-development books, and children's
literature. Each book is a new journey of discovery, expanding
knowledge and enriching the soul of the reade

Our website is not just a platform for buying books, but a bridge
connecting readers to the timeless values of culture and wisdom. With
an elegant, user-friendly interface and an intelligent search system,
we are committed to providing a quick and convenient shopping
experience. Additionally, our special promotions and home delivery
services ensure that you save time and fully enjoy the joy of reading.

Let us accompany you on the journey of exploring knowledge and

personal growth!

testbankdeal.com