Find the Best Study Materials and Full Test Bank downloads at testbankbell.

com

Using R for Introductory Statistics 2nd Verzani

Solution Manual

http://testbankbell.com/product/using-r-for-introductory-
statistics-2nd-verzani-solution-manual/

OR CLICK HERE

DOWLOAD NOW

Explore extensive Test Banks for all subjects on testbankbell.com

 Instant digital products (PDF, ePub, MOBI) ready for you
Download now and discover formats that fit your needs...

Start reading on any device today!

Introductory Statistics Using SPSS 2nd Edition Knapp

Solutions Manual

https://testbankbell.com/product/introductory-statistics-using-
spss-2nd-edition-knapp-solutions-manual/

testbankbell.com

Solution Manual for Introductory Statistics 9th by Mann

https://testbankbell.com/product/solution-manual-for-introductory-
statistics-9th-by-mann/

testbankbell.com

Solution Manual for Statistics for Managers Using

Microsoft Excel 8th Edition

https://testbankbell.com/product/solution-manual-for-statistics-for-
managers-using-microsoft-excel-8th-edition/

testbankbell.com

Solution Manual for Introductory Statistics, 10th Edition

Neil A. Weiss

https://testbankbell.com/product/solution-manual-for-introductory-
statistics-10th-edition-neil-a-weiss/

testbankbell.com
Solution Manual for Business Math Using Excel, 2nd Edition

https://testbankbell.com/product/solution-manual-for-business-math-
using-excel-2nd-edition/

testbankbell.com

IBM SPSS for Introductory Statistics Use and

Interpretation 5th Morgan Solution Manual

https://testbankbell.com/product/ibm-spss-for-introductory-statistics-
use-and-interpretation-5th-morgan-solution-manual/

testbankbell.com

Database Design Using Entity Relationship Diagrams 2nd

Bagui Solution Manual

https://testbankbell.com/product/database-design-using-entity-
relationship-diagrams-2nd-bagui-solution-manual/

testbankbell.com

Solution Manual for Using Multivariate Statistics 7th

Edition Barbara G. Tabachnick, Linda S. Fidell

https://testbankbell.com/product/solution-manual-for-using-
multivariate-statistics-7th-edition-barbara-g-tabachnick-linda-s-
fidell/
testbankbell.com

Solutions manual for Introductory Statistics by Robert

Gould 0321891937

https://testbankbell.com/product/solutions-manual-for-introductory-
statistics-by-robert-gould-0321891937/

testbankbell.com
 Courtesy of CRC Press/Taylor & Francis Group

Using R for Introductory

Statistics 2nd Verzani Solution
Manual
Full download chapter at:
https://testbankbell.com/product/using-r-for-introductory-
statistics-2nd-verzani-solution-manual/

002x001.eps
FIGURE 2.1 A dot plot of the data on children’s weights. Such a graphic shows the data in sorted
order allowing quick visual senses of both the center and the spread. Values are just drawn on the
number line with repeated values being stacked.

002x001.eps
 Courtesy of CRC Press/Taylor & Francis Group

FIGURE 2.2 The mean is the value that balances the dot plot.

002x002.eps
 Courtesy of CRC Press/Taylor & Francis Group

FIGURE 2.3 Plot of absolute z-scores for the wts data set and a subset of the exec.pay data set. There
are no values larger than 2 in the wts data set, in agreement with the rule of thumb for bell-shaped
data. For the executive pay data, we see a z-score nearly as large as 5, virtually impossible for bell-
shaped data.

002x003.eps
 Courtesy of CRC Press/Taylor & Francis Group

FIGURE 2.4 Dot plots of two data sets with different shapes. The left data set, a sample of the execu-
tive pay data set, is skewed right, the right data set, on the heights of four-year-old children, is mostly
symmetric. For the symmetric data, the mean and median measure the center in a similar manner
(36.7 to 38). For the skewed data this is not so (42.5 to 24).

002x004.eps
 Courtesy of CRC Press/Taylor & Francis Group

FIGURE 2.5 The left graphic shows stacked dot plots of z-scores of two data sets. The lower one has
long tails, the top one “normal” tails. The right graphic shows the galaxies data set. The overlapping
dots in the data show the presence of at least 3 clusters, corresponding to modes.

002x005.eps
 Courtesy of CRC Press/Taylor & Francis Group

FIGURE 2.6 Two histograms of times between eruptions at the Old Faithful geyser in Yellowstone
National Park shows two modes. The left graphic rep- resents frequencies, the right graphic is scaled
to have total area equal to 1.

002x006.eps
 Courtesy of CRC Press/Taylor & Francis Group

FIGURE 2.7 A histogram of a random sample of n = 10, 000 data points and a corresponding density
plot of the data. The vertical lines of the histogram are de-emphasized. From either, we can see the
data is symmetric, unimodal with a mean of 0.

002x007.eps
 Courtesy of CRC Press/Taylor & Francis Group

FIGURE 2.8 Histogram of bumpers data with a density plot layered on top.

002x008.eps
 Courtesy of CRC Press/Taylor & Francis Group

FIGURE 2.9 Boxplots of various data sets. The left one shows the bumpers data set, a mostly sym-
metric data set with no outliers. The right one, of the weight variable in the kid.weights data, shows
a right skew and some outliers.

002x009.eps
 Courtesy of CRC Press/Taylor & Francis Group

FIGURE 2.10 Three quantile-normal plots produced by qnorm. The leftmost graphic shows data on
finger lengths of several prisoners from the finger variable in the Macdonell (HistData) data set. It
shows data more or less on a straight line, indicating a normal distribution. The grouping is due to
the data being discretized. The second graphic uses data on the height of children in Galton’s classic
study of heights. This data has slight bends on the edges, like an “S”. This being due to the tails being
slightly less long than the normal. The final data shows what a decidedly non-normal distribution
appears like in this graphic. The executive pay data is used which is skewed right and long tailed.
Such data shows a clear curve.

002x010.eps
 Courtesy of CRC Press/Taylor & Francis Group

FIGURE 2.11 A horizontal bar chart and dot chart of the smoking data.

002x011.eps
Exploring the Variety of Random
Documents with Different Content
nem tudnám okát adni, miért, igazán nem tudnám egyenkint
megmutatni, hol és miben. Még a nap is olyan nehéz forrósággal
tüzel itt, hogy az izzadság kevés, de kövér zsircseppekben ül ki az
emberek homlokára, mint a halálos verejték.
A Kolarác-kert apró szinpadja előtt a vedlett hegedűsök a
Schubert Ständchenjét játszszák, keservesen és hamisan. A függöny
felgördül, s valami szamár német gartenlaubés vigjátékot adnak
szórakozottan, szolgálóformájuan, s a sugót jobban hallani, mint a
szinészeket. Aztán kuplék következnek – ezek már ügyesebbek és
élénkebbek, végül pedig valami jelenetféle, melyben egy tatár- vagy
törökformáju biró tesz igazságot zsidó kalmárok között, még pedig
török vagy törökös zsidók lehetnek, mert turbánjuk és hosszu
köntösük van. Ezt kitünő mimikával adják, huncut vidámsággal –
hogy szláv beszédjökben mi a zsidózás, azt persze nem értem, de
kihallom az éneklést, a gutturális r-hangot, s végén felér a francia
vagy az olasz mimikával, ahogy a zsidó imádság kézzel, lábbal,
nyakkal és lábujjhegyre állással való kántálását kifigurázzák.
Látnivaló, hogy ez közelebb áll hozzájuk, mint a Ständchen s a
Gartenlaube, s a két hatás közül, mely körülöttük viaskodott: az
osztrák s a török hatás közül a gyülölt török több talajra talált. Az
osztrák hatás csak a kávéházakra rajzolódott le, a m i l i c h b r ó t r a
s a Thonetszékekre, de a török hatás még mélyen benne van a
lelkekben – alkalmasint a testekben is. Szó sincs róla: a keleti
nyomás csökkenőben van – igen lassan, de egészen bizonyosan ez a
világ is közeledik a nyugat felé. Vergődések és vonaglások közepett
megy ez is végbe, mint minden születés, de végbemegy. Nagyon jól
el tudom gondolni – s ahogy fennvirrasztottam az osztrák-magyar
hajó tiszta és európai fedélzetén, apróra el is gondoltam – hogy a mi
monarkiánknak, majd ha a saját problémáival elkészült (mert csak
elkészül majd velük) nagy hivatása lesz még e világnak, ugy a
magunk, mint a maguk hasznára való kiépitése körül. De sok munka
lesz még addig – méltó ugy a mi világunk, mint a szerbség
legnemesebb elméinek legdicsőbb hazafiságának fáradságára s
töprengésére. Mi, akik oly közel élünk e világhoz s a multaknak annyi
az övékkel rokon sebétől vérezünk: mi bizonyára ne nézzük e fejlődő
és küzködő világot azzal az ostoba dölyffel, melylyel a civilizációba
végképp beleszokott nemzetek fiai nézik. Végre se feledjük, hogy a
müveltség s a polgárosultság csak akkor nagy, természetes,
elhagyhatatlan jó, mikor már megvan és megszokták – de amig
hozzájutnak, sok kedves megszokásról kell lemondani, sok drága
kényelmet kell feláldozni, sok nehéz terhet kell vállalni. Én fanatikusa
vagyok a müveltségnek s a fejlődésnek, s beteg vagyok minden
nehézkességtől s elmaradtságtól, de azért, ahogy a belgrádi főutcán
a dolgos polgárság déli napsütésben hazafelé sietett, végtelenül meg
tudtam érteni egy pár okos és kimerült arcot, melyre mintha ez lett
volna irva: Mily szép a civilizáció! mennyire szükséges civilizálódni!
kell civilizálódni! siessünk civilizálódni! – de a fene ette volna meg
azt a gazembert, aki a civilizációt kitalálta!
 Amerikai vonások

(1904.)

1.

Amerika az első két-három hét alatt sokkal jobban elképeszti az

idegent, hogysem joga volna irni róla. Nekem már régen feltünt,
hogy Amerikának köztudomás szerint meglévő nagyszerüségeihez s
különlegességeihez képest jórészt mily szegényesek, üresek, néhány
mindig visszatérő adomára korlátozottak az amerikai utleirások. Még
elmés, müvelt, jó szemü s jó tollu irók is többnyire ellaposodnak, sőt
izetlenek s unalmasak, ha Amerika kerül tollukra. Ez furcsa jelenség,
mit csak akkor ért meg az ember, ha maga is Amerikába kerül. Az
amerikai ember másképpen él, mint az európai, még az angol is.
Zárkozottabb, belsőbb életet él; indulatainak titokban hódol, kifelé
csak vallásos felét forditja; élete a klub, a család s az üzlet körében
telik el. Az idegen, kit – akár, mert kerüli az effélét, akár, mert nem
tudott ajánlást hozni – sem családba, sem klubba be nem vezettek, s
üzleti érintkezésben sincs az ottvalókkal, két-három hét mulva sem
ismer Amerikából többet, mint a legkülsőbb külsőségeket; a fogadót,
hol az ördög sem törődik vele; a villamos kocsit, mely elszalad előle,
a siető járó-kelőket, kik nem felelnek kérdéseire, a korcsmákat, ahol
nem értik a beszédjét s a termes vasuti kocsikat, amiken ugy él, mint
a bosnyák baka a magyar ezredben: éjjel-nappal, sülve-főlve együtt
van egy csomó emberrel, aki mind ismeri egymást, csak őt nem
akarja ismerni. Ha nem megátalkodott természet: csakhamar lemond
arról, hogy ismerkedni próbáljon. Az az angol beszéd, amit ő otthon
tanult: a szép, kicsiszolt londoni angolság idekünn nem ér semmit;
az amerikai, kivéve talán a legeslegmüveltebbeket, az ő saját
dialektusa szerint beszél, ami ugyan inkább kiejtésbeli, mint
nyelvtani különbség, de az idegen számára ugy aránylik az angol
beszédhez, mint a plattdeutsch a hochdeutschhoz vagy valamely
patois az Isle de France nyelvéhez. Mi marad még számára? Az
ujságok? Ezek, még a legkülönbek is, alig egyebek igen kitünően és
bőkezüen szerkesztett hirszolgáltató és hirdetésterjesztő
vállalkozásnál; frissen megtalálni bennük minden házasságtörést,
zsarolást, öngyilkosságot vagy grófi házasságot, ami az aznap
szenzációja – de végre is ezek a szenzációk alapjában egyformák,
csak a bennük szereplő nevek változnak; az élet nem oly változatos,
hogy eseményei és intézményei négy-öt szkémában ne volnának
összefoglalhatók – s igy esik meg, hogy a pedig valamennyien
kottériák és pártok kezében levő ujságok inkább nézvén a
hálószobák függönyei, mint a politikai élet kulisszái mögé, még a
legelmésebb, legfigyelmesebb és legjobb szemü idegen sem olvas ki
belőlük sokkal többet, mint azt a bizonyos három-négy adomát, ami
kérlelhetetlenül visszatér minden amerikai utleirásban. Amerika a
politikában él, s mindenén a politika uralkodik – s a kép, melyből a
politikai vonások hiányoznak, eo ipso hamis.
Erről az óriási világról, melynek nincs egyetlen intézménye sem,
beleértve a fogadókat is, ami csak egy kevéssé is számolna az
átutazó s csak mulatságból utazó idegennel: ez az idegen
természetszerint kevéssé illetékes arra, hogy itéletet mondjon. Nem
illetékes maga az amerikai sem, ki ugyancsak természet szerint
elfogult a maga világa javára – s nem illetékes, végre, a bevándorlott
európai sem, ki a keserves küzdelmek, szörnyü leckék után is, ha
végre zöld ágra jutott: megint csak természet szerint megbecsüli,
imádja, ezen a kerek világon legtökéletesebbnek, legutánozni-
valóbbnak hirdeti ezt a földet, ahol emberszámba vették őt, kit
otthon (mert hiszen többnyire ez az eset) már nem vettek
emberszámba. Mint ahogy az Egyesült-Államokat csak felszinesen is
átfutni meg se kottyan az a három-négy hét, ami alatt minálunk az
átlagutas nemzeteket és országokat kitanul: azonképpen hónapokig
kell odaát élnie az idegennek, hogy ne legyen szinte illetéktelen
tolakodás, ha beszélni akar Amerikáról.
 Egypár vonást azért mégis ki lehet ragadni e kábitó kuszaságból.
Nem nehéz észrevenni, hogy a férfiak egymás iránt tüntetően
udvariatlanok, a nők iránt tüntetően udvariasak; a hivatalokban
tüntetően szorgalmasak, az utcán tüntetően sietségesek; hogy a
muzeumok, a paloták, a fogadók s az ujságok tüntetően gazdagok,
az asszonyok tüntetően függetlenek, a cselédek s a kis emberek
tüntetően bizalmaskodók, a vasárnapok tüntetően unalmasak, s
hogy itt általában mindig mindennel és mindenben tüntetően
tüntetnek. A komédia, a póz, még a természetességnek s
egyszerüségnek is a pózolása épp ugy végig vonul e világon, mint a
vakmerőség s a kegyetlenség – nyilván mutatván, hogy ez az
emberfajta többé-kevésbbé olyan apáktól származik, kiknek
képmutatóknak kellett lenniök, mert volt mit titkolniok, mindent
kockára kellett vetniök, nem volt mit veszteniök, meg kellett
becsülniök az asszonyt, mert kevesük volt belőle, s maguknak kellett
egy ujfajta élet számára törvényeket kialakitaniok, mert a régi élet
törvényei alatt egy vagy más okon nem volt maradhatásuk.
Végigvonul továbbá mindenükön, még fényüzésükön, még
eleganciájukon is a paraszti vonás. Lehet palotájuk a Fifth-Avenuen,
napjában négyszer válthatnak inget, s mail-coachaikon
redingoteosan s szegfüsen hangos trombitaszóval felverhetik a fél
várost: a lelkük mélyén még mindig bagóznak és köpködnek, s
szigoru formatiszteletük, a nevetségig követelődző ceremóniás voltuk
szakasztott ugyanaz az ünnepiség s szertartásos keresettség, amivel
a paraszt vagy a vadember ugyancsak szigoruan meghatározott
formák és formulák szerint, apáról fiura szálló mondásokkal és
versekkel megy háztüznézni, s ül lakodalmat és tort. Gyönyörüen
kiszépültek – sehol annyi szép asszonyt és szép férfit nem látni, mint
New-Yorkban; bizonyos tekintetben, amilyen például a testi
tisztálkodás, a mi franciáinknál vagy éppen olaszainknál sokkal
messzebbre jutottak, – de igazában nincsenek sem testi, sem
lélekben igényeik az élet iránt; konyhájuk fényüző, de izetlen;
szinházaik s ujságjaik bőkezüek, de gyerekesek s alantasak;
beszélgetésük egyhangu és szegény; az üzlet, a pénz, s az üzletnek
s a pénznek az a legfőbb lutrija, amit ők politikának neveznek,
magához szíja minden érdeklődésüket, s nem hagy bennük
érdeklődést magasabbrendü dolgok s más természetü emberek
iránt. Embernek csak az az ember, aki keresni tud; érdekesnek csak
az az érdekes, ami jövedelmez. „Kérem, csak ne analizáljon, az
fölösleges“, szólt hozzám egy édes, okos, szép és előkelő asszony, ki
hozzánk, szegény idegenekhez, egyébként csupa sziv volt és csupa
figyelmesség. Nekik analizis, fölösleges analizis minden, ami a
dolognak nem fölszine, hanem lelke és mélye; ami az életnek nem
adata, hanem veleje és virágja, amiért a müvelt embernek egyedül
érdemes élni és türnie az élet szörnyüségeit. Ezek a hatalmas, erős,
világhóditó emberek félig parasztok, félig vademberek – s talán
éppen ez az erejük titka, a mi elfinomitottabb világunkhoz képpest.
Egyoldaluságuk, minden intellektualitástól való ideges irtózásuk
predesztinálja őket az üzletre, melyhez, régi dolog, nem értelmesnek
kell lenni, hanem ravasznak és makacsnak – d u m m , a b e r
p f i f f i g , mint a svábok mondják, ezek a született üzletemberek.
New-York tele van dusgazdag könyvtárakkal, miket mind csupa olyan
ember pénzel, ki maga könyvet nem olvas; fejedelmi palotákkal,
miknek lakói jobban szeretnének traktérházban lakni; muzeumokkal,
melyek kezdik lepipálni Európa leghiresebb gyüjteményeit, s amiket
mind csupa olyan emberek adogattak össze, kik csak a lepipáláshoz
értenek, de nem a képekhez s az archeologiához. Igaz, hogy ez
mindegy. Hacsak valami katasztrófa e fejlődést meg nem szakitja,
kétszáz esztendő mulva emberek: müvelt, előkelő és magasrendü
emberek élnek majd ez uj világban, melynek most anyagi feltételeit
teremti meg a természetével vetekedő nagytervü s kegyetlen erővel
a mai nemzedék. De egyelőre groteszk dolog elnézni e világot, hol az
állatkertben a tigris villamos világitásu márványpalotában lakik s a
falon pálmafrizek kárpótolják elvesztett keleti hazájáért – ugyanaz
nap, mikor valamely milliárdos cég, munka hiján, alkalmazottainak
hatvan százalékát kárpótlás nélkül löki az utcára, a megmaradtaknak
pedig huszonöt százalékkal leszállitja fizetését.

2.
 – Örülök, valahányszor egy alkalmazottam megbetegszik, – szólt
hozzám Mr. Oppenheimer, egy gazdag newyorki ingatlan-ügynökség
feje, kinek nevét kiirhatom három okon is; először nem tud magyarul
s e sorok aligha kerülnek eléje, másodszor sokkal büszkébb az ő
amerikai voltára, hogysem röstellené az ő amerikai nézeteit,
harmadszor, mert ez a név példán mutatja, mint alakitja magához
Amerika már második nemzedékében azokat, kiknek apja még
egészen más nézetek közepett nevelkedett.
– S mért méltóztatik örülni, valahányszor egy alkalmazottja
megbetegszik? – kérdeztem Mr. Oppenheimert, ki ezt a skalpnyuzó
szentenciát oly vidám mosolylyal berregte felénk, mintha arról
beszélne: menta-mártással szereti-e a bárányt vagy morzsában
rántva.
– Megmondom – tanitott bennünket Mr. Oppenheimer. Ha
valamelyik alkalmazottam csak egy napra is megbetegszik, rögtön
helyébe ültetem az utána következőt. Ezzel kettőt érek el. Először is
a beteg alkalmazott láthatja, hogy nem pótolhatatlan; az utána
következő kisebb és kisebb fizetésü ember épp ugy el tudja látni az
ő dolgát, mint ő maga. Ez megment attól, hogy embereim
elbizakodottak legyenek. Másodszor nem igaz, hogy épp ugy el tudja
látni; rendesen szamár ezekhez az előtte uj dolgokhoz s nem
igazodik el bennünk; ha fennakad valamin, kénytelen hozzám
fordulni, s ez a valami többnyire vagy ostobaság vagy gazság, amire
én igy rábukkanok, mig ha bevárnám, mig a beteg ember felépül, az
nyugodtan s ellenőrizetlen ott folytathatná az ostobaságot vagy a
gazságot, ahol elhagyta. Ez megment attól, hogy az embereim
megcsaljanak vagy tönkretegyenek.
– Ez igen elmés dolog, Mr. Oppenheimer. De mit csinál ön aztán
az olyan beteg alkalmazottal, aki se nem szamár, se nem gazember,
de talán megrokkan erejében, s nem ér annyit ötven éves korában,
mint ért harminc év előtt, mikor mint husz éves kölyök állott az önök
szolgálatába?

É
 – Hogy én mit csinálok? Én semmit sem csinálok; én csak pénzt
csinálok, s ő is, ha okos, ugyanezt teszi, jobban mondva, már meg is
tette. Minden ember annyit ér, amennyit ér, s ha már nem ér nekem
semmit, mi közöm ahhoz, hogy tegnap mennyit ért? Nálunk a fizetés
magas, a hus és a kenyér olcsó; minden életrevaló embernek módja
és alkalma van, hogy, mire eléri az ötvenet, szerzett legyen annyit,
amennyivel azontul uri módon megélhet. Aki nem szerzett, az
élhetetlen volt s nem érdemel egyebet.
– Ön azt akarja mondani, M. Oppenheimer, hogy akaszsza föl
magát?
– Azt nem mondanám; éljen, éljen, ahogy tud.
– Önnek igaza van, Mr. Oppenheimer, de egye meg önt a fene az
igazával együtt…
Ezt már nem mondtam, csak magamban gondoltam; az amerikai
ember, amily kiméletlen más iránt, oly érzékeny a maga nevében.
Aztán meg ezek nem is a Mr. Oppenheimer külön nézetei; ezek az
amerikai világnak uralkodó eszméi, a kikötőbeli munkáson kezdve föl
az elnökig. Ilyen nézetek s ezekhez alakult intézmények közepett,
ezeknek megfelelő világban el lehet érni a technika legmagasabb
magasságait, az anyagi lehetőség legszédületesebb szélsőségeit –
csak éppen emberi s emberhez méltó életet nem lehet élni. Mentől
közelebbről látja az ember, annál vakmerőbbnek, tolakodóbbnak s
orcátlanabbnak tetszik a pretenzió, hogy ez a civilizáció magához
akarja amerikanizálni az egész többi világot. Ha ez lehetséges volna:
ehhez képest a tatárjárás renaissance-számba mehetne. Mert a
civilizáció nem civilizáció, s az amerikaiak igen nagystilü emberek, de
még nem egészen emberek. A civilizációnak az a rendeltetése,
értelme, életre való joga, hogy enyhitse s kiegyenlitse a természet
törvényeinek irtózatos igazságtalanságait s kegyetlenségeit, nem
pedig, hogy, mint az amerikai teszi, a modern technika kieszelésével
fokozza és fejleszsze és tegye azokat még gyötrőbbé, kinzóbbá és
kárörvendőbbé – s mig az isten tudja hány ezer esztendős
tizparancsolat a természet törvényeivel helyezi szembe a „ne ölj“-t s
a ne „kivánd a másét“, az amerikai civilizáció szentirássá emeli a
köveknek és majmoknak való irtózatos darwini tételt, hogy csak a
legalkalmasabbnak van joga az életre. Ezeknek a kőszivü
vadembereknek még igen nagy iskolán kell átmenniök, mig egy
napon szabad emlitetniök a lenézett öreg Európával.

3.

Fejlődni bizonyára fognak – s igen izgató kérdés, hogy e fejlődés

elviszi-e majd őket a királyságig? Most még az efféléről hallani sem
akarnak, de azért az értelmesebbjének, ha e perspektivát
fölvetettem előttük, szeget ütött a fejébe. Mentül műveltebb,
erősebb összefüggésü s egyformább fejlettségü ez a nagy, még igen
egyenetlenül lakott, haladott és fejlődött óriási világ; mentül többfelé
vannak érdekei s mentül többször s állandóbban kell egységesen s
kitartóan fellépnie, hatnia és viselkednie, annál keservesebben érzi
az állami, a kereskedelmi, bizonyos tekintetben még a magános élet
folyamatosságának is azt a megszakitását, mit az elnökválasztásnak
négyévenkint való megujulása okoz. Először is az ilyen rövid időre
megválasztott elnök, s ha nem ő, hát a kotteriája s a pártja egy évig
a választás után s két évig az uj választás előtt tisztára választási
politikát kénytelen űzni; elébb mindenkitől mindent elvenni s
mindenkit mindenhonnan kitenni, majd mindenkinek mindent
megadni s mindenkit mindenhova betenni. Most például, mialatt ott
jártam, mindenfelé hallottam a panaszt, hogy az amugy is sulyos
gazdasági depressziót még elviselhetetlenebbé teszi az őszszel
elkövetkezendő elnökválasztás előre vetett tétlensége; senki sem
mer uj vállalkozásba fogni, mert nem tudja, barátságos vagy
ellenséges hatalmak kerülnek-e majd ki az elnökválasztásból? Mert, s
ez a második bökkenő, az elnökkel együtt megváltozik vagy
megváltozhatik az egész tisztviselői kar, az ajtónállóktól a
nagykövetekig, beleértve tán még a birák egy részét is. Ennek talán
megvan az a jó oldala, hogy alig van tehetség s becsvágy, melyre
valamikor sor ne kerülne, de viszont az az igen rossz következése,
hogy például olyan főfontosságu vonatkozásokban, mint a
diplomáciai s a jogi élet, hiányzik a folytonosság s ezzel a
következetesség s a fejlődés, s hogy a holnaptól félő s a mára utalt
emberek első sorban többnyire csakis arra gondolnak, hogy szedjék
meg magukat négy év alatt annyira, hogy ne kelljen reszketniök a
bukás vagy a hivatalvesztés eshetőségétől. Ezek egy kicsit orosz
állapotok, s hogy mennyire megbénitják egy hatalmas birodalom
külső erejét: azt éppen Oroszország példája mutatja. Pedig az Unio
kifelé is erős akar lenni; mind erősebb beleavatkozhatnékot érez a
világ dolgaiba s elnökei, miniszterei, követei s minden
megszemélyesitői mind sulyosabban érzik a tekintély hiját, amit
állásuk ingadozó volta okoz. S nemcsak kifelé van ez igy, befelé sincs
másképp. Mentül önérzetesebb, mentül inkább nemzetnek s
államnak érzi és tudja magát Amerika, annál inkább hijját érzi valami
nagy, hatalmas, sárba le nem rántható, kortestaktikára nem szoruló,
mindenekfelett ragyogó, kimagasló s tiszteletben álló intézménynek,
amilyen a világ legszabadabb republikájában, Angliában, a királyság.
Azt hiszem, a beteges imádat, amivel az amerikai már
K i n d e r g a r t e n -járó korában a csíkos-csillagos zászlón csügg:
tulajdonképp a királyság utáni öntudatlan vágyakozásnak
szurrogátummal való kielégitése. És gyanus előttem, hogy öreg
köztársaságiak (e néven egyformán értek öreg demokratákat s
republikánusokat) mennyire kézzel-lábbal ellene dolgoznak magának
a gondolatának is, hogy az ő egyetlen nagyobb stilü emberük Grover
Cleveland, ujra elnöknek választassék. Egészen olyan hangulat ez,
mint amilyen Rómát Caesar és Franciaországot Bonaparte konzul
idejében eltöltötte – s ezekből a hangulatokból született az imperium
ugy Rómában, mint Franciaországban. A legelső győzedelmes
amerikai hadvezérnek vagy admirálisnak igen sok kilátása van arra,
hogy, ha egyébként arravaló ember, Amerika császára legyen.
Kivánatos volna-e ez alakulás? Fogas kérdés, főképp olyan jó,
becsületes demokratának és szocialistának, kinek demokráciája és
szocializmusa (s gondolom: minden gondolkozó és jóizlésü emberé)
arra tör, hogy minden ember egyformán ur legyen, művelt, gazdag
és előkelő. Ahol a demokrácia eddigelé hóditott, ott többnyire csak a
gazdagságra vetette a sulyt s ez az egyoldaluság, mely az
arisztokrácia legocsmányabb fajtájával: a plutokráciával, a gazdag
emberek imádásával hamisitja meg a demokráciát, igen utálatossá
teszi Svájcot, Norvégiát és Amerikát az ott utazgató magamfajtáju
demokrata számára. Az élet szépségei, finomságai, legnagyobb és
legvalóbb értékei ott virágzanak (sajnos!), ahol volt vagy még most
is van régi, gazdag, művelt és hagyományokon csüggő arisztokrácia.
Ugyanannak a szép és okos amerikai asszonynak, aki ugy fintorgatta
az orrát az én a n a l i z i s e i m e n , egy sétánkon igy szóltam:
– Kedves, szép asszony, maguk igen csudálatos és nagyszerü
emberek, de meglátszik, hogy sohasem voltak királyaik; nincs is
érzékük a királyok iránt, vagyis azok a fajta emberek iránt, kiknek
velükszületett joguk van arra, hogy pusztán amiért vannak és
születtek és olyanok amilyenek: tiszteljék, becsüljék, minden jóval
tartsák őket s minden jót aranytálcán vigyenek eléjük. Elismerem,
hogy ez igazságtalanság; igazságtalanság a többiek iránt, kiknek vad
marakodásban kell megküzdeniök minden falat kenyérért s minden
titkos kézszoritásért. De, mint ahogy vannak testek, amik csak akkor
fejtik ki elektromos erejüket, ha megmelegittetnek: ezek az emberek
is csak akkor érnek valamit, ha urak. Ám ekkor aztán sokat érnek és
mindenek hasznára érnek sokat. Marakodásban, tülekedésben
utolsók és szánalmasak. De ha megbecsülik őket: értékesebbek a
maguk kétlábu marakodó s pénzcsináló masináinál s ezek a maguk
masinái majd akkor kezdenek emberekké válni, ha észreveszik s
elismerik, hogy nem minden ember született masinának…
A szép asszony egy percre elgondolkozott ez analizisen, aztán
leplezetlen ásitásban csillogtatta meg szép, fehér, amerikai módon
aranynyal pettyegetett fogait. Sajnos, neki sem volt érzéke a királyok
iránt.

4.

Minduntalan alá kell huzni s jó vastagon, hogy egyre lássuk s

közben el ne felejtsük, hogy az átutazó idegen alig lát valamit az
igazi amerikai életből, az igazi amerikai életéből. Ezt ők maguk is
mondogatják, figyelmeztetik is rá az idegent – s egy finom, előkelő
washingtoni öreg ur, kiben egy amerikai intellektuel üditő példáját
ismertem meg, elmesélte, hogy mikor M. Paul Bourget ajánló-levéllel
járt nála: elsősorban erre figyelmeztette a hires irót. Félek, hogy M.
Paul Bourgetnak ez a figyelmeztetés tulságosan használt; legalább
az elragadtatásból, melylyel az amerikai nőket mind csupa Vittoria
Colonnáknak festi, kik egyében sem kapnak, mint az
intellektualitáson: azt kell hinnem, hogy ez a tökéletes s n o b
egyebütt sem fordult meg Amerikában, mint csakis egy pár
legeslegelőkelőbb szalónban, hol az asszonyok, a kacér amerikai
asszonyok az érdekes idegenre való tekintettel afféle intellektuális
decolletéba vágták magukat. Ám mindenesetre az egyszerü logika is
megmondja az idegennek, hogy vagy hetven millió ezer felől
összepatakzott ember nem vallaná magát büszkén és boldogan
amerikainak, nem vallaná, hogy csak Amerika földjén élet az élet, ha
mindnek oly sivár, fáradságos és unalmas volna az élete, mint
amilyen az átutazó idegené. Ezt a levonandót ujra meg ujra levonva,
az idegen e hatalmas világ mérlegét ugy vonhatná meg, hogy
üressége csak látszólagos; ez a világ nem üres, hanem nagyvonásu;
plakátstilusban rajzolt. Ilyen itt maga a természet is; a rettenetes
meleg s a rettenetes hideg közt átmenet nélkül váltakozó időjárás; a
roppant puszták, a roppant hegységek s az órajárásnyi széles folyók.
A mi budapesti szemünk számára is nevetséges nagyzásnak tetszik,
ha Drezdának vagy akár Prágának is vizmenti részét egy napon
emlegetik a mi szélesen hömpölygő Dunánkkal, a mi fenséges
Dunasorunkkal. De New-Yorkból Buffalón át St.-Louisba menet az
utas végigszáguld a tündérszép Hudson vidékén, átkel a Niagarán s
a Michigan vizén s St.-Louisnál a Mississippin – s másfél nap alatt
háromszor, négyszer megismétlődik előtte a Dunasortól a Vaskapuig
a mi vizmenti romantikánk minden nagyszerüsége, gyakran még
hatalmasabban, még fényesebben, még félelmetesebben, mint
otthon. Hol roppant pusztaságokon, hol roppant városok mellett
száguld el a vonat – s száguldanak el: érzéketlenül, közömbösen,
érdeklődésre rá nem érve vagy meg nem éretten az odavalók. A
munka, a vagyon, a szabadság s a rabság, a szerencse (itt
 c h a n c e -nek hijják) s a kilátástalanság, a méltányosság s a
kiméletlenség, bizonyos dolgokban a fejlettség, bizonyosokban az
elmaradottság, nagy dolgokban a bőkezüség, kicsinyességekben a
szűkmarkuság: mind, mind ilyen nagyvonásu ideát – s a mi
parcellázott világunk kisszerüségéhez szokott idegzetünk ugy
meggyötrődik bele, akárcsak a fülünk dobja a newyorki utca
rettenetes lármájában. Huszemeletes házakban vágtatva visz fel a
felhuzó a pincéből a padlásra s pincétől a padlásig az egész ház
csupa hivatal, hol kilenctől ötig szakadatlanul dolgoznak az emberek
s nyernek vagy veszitenek milliárdokat. Mértföldnyi messzeségen visz
át a villamos kocsi, földrésznyi területeken a vasut; a korcsmában
hat embernek való ételt löknek eléd s egy rizsma papirost kapsz egy
ujságszámban; a borbély nemcsak megberetvál, de megfürdet,
megnyir és megken; beretválás közben elkapják lábadat, hogy
kifényesitsék a cipődet; ha fölkelsz, végigporolnak és agyonkefélnek,
– csakhamar az az érzésed van, mintha kolbászvágó masinába
kerültél volna, aminek egyik felén bedobják az eleven embert, a
másik felén hurkába kötve kapják ki. S nemcsak az idegennek van ez
az érzése. Amerre jársz: hivatalokban, kocsin, sör-korcsmában: mind
csupa fáradt, kimerült, idegesen kapkodó embert látsz; türelmetlent
és szórakozottat, aki nem arra gondol, amiről szó van, nem arra néz,
akivel beszél s nem azzal foglalkozik, amit csinál. A jövőnek élő
jelen, a holnapnak élő ma, a folytonos ideiglenesség, az állandó
változás, a folyton forgó kocka, a megeresztett kantárok s a lovak
közé vágott gyeplők világa ez a világ, főképp ez a város, New-York,
az amerikaiak U r b s a , mely mire ráborul az est s hivatalai
becsukódnak s emberei hazaszélednek, olyan is, mint az
agyonhajszolt csikó, mely őrületes, árkon-bokron át való s ezerszer a
nyaktöréssel játszó vágtatás és száguldás után tajtékban fürödve,
vértől égő szemmel, pihegő szügygyel, gőzölgő orrcimpával s
megrogyó térddel vánszorog be a karámba.

5.
 E vastagvonalu plakátstilusban az utas számára alighanem az a
legkellemetlenebb, hogy a pénzre is kiterjed; az amerikai tallér,
melyért nekünk körülbelül öt koronát kell fizetnünk, használatban
igen gyakran alig ér többet a mi koronánknál – jó, ha forintunknál.
Nem mindig s nem mindenben van ez igy, de általában igy van – s
valahányszor magas amerikai bérekről s fizetésekről hallunk, mindig
gondoljuk hozzá, hogy e fizetésnek, ahányszor nagyobb a nálunk
szokottnál, többnyire ugyanannyiszor drágább életre kell futnia – s
játék és üzérkedés nélkül pusztán a munkája után járó keresetből
takarékoskodni nagyobbára csak az olyan tud, aki amerikai módon
keres s európai módon szükösködik. Az igen gazdag ember számára
persze itt is jó az élet, és jó – talán jobb, mint egyebütt – az egészen
szegény ember számára, kinek, ha csak valamit is dolgozik, sőt félig-
meddig munkátalan is: éhen nem kell vesznie, mert Amerika
nyersterményekben, gyümölcsben, főzelékben, tejben, husban,
tojásban, buzában és kukoricában bővelkedik; az osztrigát s az
ananászt New-York utcáin garasával vesztegetik s az öt centes pohár
sör mellé (ami itt alig megy öt krajcár számba) ingyen-uzsonna járja.
Egyáltalában: nem drágák, már az idevaló pénz szerint, a hazai, a
d o m e s t i c termékek és áruk; a pamutvászon, a hitvány szövet, a
gyári cipők. De európai fogalmak szerint hallatlanul drága a lakás és
lélekzetmegakasztóan drága minden, ami külföldi dolog vagy külön
egyéni kényelmet szolgál, tehát (különös, de igy van a fejlett iparára
oly büszke Amerikában) majd minden, ami vászon, csipke, prém,
gyapju, bérkocsi, szinház, a vasuton csukott szakasz, a fogadóban
csendes szoba, a korcsmában tiszta teriték a középsorsu és
jövedelmü embernek Európában természetes jussa. Ám e
különbséget nem nézve, akármiféle osztályozással és osztály
számára a mi kontinentális fogalmaink szerint igen drága az élet ott,
ahol a munkás huszonötfilléres szivart szí s ugyanennyi a villamos
kocsi egységára is; ahol a st.-louisi kiállitásba a puszta bemenet két
korona ötven fillér s legalább is ugyanekkora a sarc az ezerféle
látnivalóért, óriás területen, melyet gyalog bejárni lehetetlen s
minduntalan az intramurán villamosra kell ülni, ami minduntalan
ötven fillér kiadást jelent. Ezek igen érdekes adatok, éppen a mi
számunkra, kik éppugy nem számoljuk a garast vagy a fillért, mint az
amerikai az ő centjét, s akik számára (legalább az én számomra) a
világ legelszomoritóbb s legszánalmasabb látványa és jelensége a
katonatiszt vagy az állami tisztviselő, kit az uri élet igényei s a
fizetése csekély volta egyre garasoskodásra kényszeritvén, végre is
fixa ideájává válik az s nem tud egyébről beszélni, mint arról: mit hol
kapni a legolcsóbban s min hol lehet ennyi meg annyi krajcárt
megtakaritani. Mily szomoru, mily megalázó ez: értelmes, művelt,
testi és lelki igényekre jogosult emberek számára – s hány ily
szomoru, ily nyomasztó, ily napokra kedvemet szegő példával
találkoztam Amerikába szakadt európaival, ki beleőszül az azon való
töprengésbe: hogy’ oszsza be az otthonról kapott hatvan dollárt ugy,
hogy New-Yorkban is megérjen háromszáz frankot?…
Kettőt azonban meg kell adni. Az amerikai drágán fizetteti meg,
amit ad, de jót és egyérőt ad a drága pénzért; a vendéglőben a
drága étel, ha izetlen is, de jó materiából való és bőséges; a drága
fogadó minden intézményével, kényelmével és figyelmességével
éjjel-nappal rendelkezésére áll a vendégnek; a drága ruha, kalap,
cipő vagy csipke jó, finom és tartós is – s ha jó havannáért aranynyal
kell is fizetni, viszont a világ legjobb havannáit itt kapni, zölden,
frissen, olajosan, szinte még földszaguan. Coney Islandon, egy New-
Yorkhoz közel félszigeten, afféle Paprika Jancsi vagy Ős-Budavára
rendezkedett be – de óriási méretekben; valóságos tündérpalotákkal
s vagyonokba kerülő tündéri világitással; az egyes mulatságokba a
bemenet drágább, mint akárhol Európában, de viszont a hullámvasut
majd félórát elviszi az embert, valóságos szakadékok fölött,
alagutakban, hidakon, hegyeken és völgyeken, az egész
csodavároson átgyürüdző vadregényes kilátásokkal; a tüzoltók
mutatványai ötemeletes vászonház előtt játszódnak le, valóságos
utcai sokadalom másával, bérkocsikkal, lovakkal, katonabandával,
gyümölcsös kofákkal, és főképp a newyorki tüzoltóság remek
eszközeinek s kábitó gyakorlottságának teljesen hű bemutatásával.
Alkudni csak nagy hajóvállalatokkal kell a hajókabin iránt, de
többnyire felesleges az üzletekben; a boltos nem is igen csalja meg a
vevőt, az amerikai, ha már csal, nagyban teszi; ebben is a nagy
vonások embere.
 Ez egyik megnyerő vonása e nagy drágaságnak. A másik az,
hogy mint már pedzettem, e drágaság egyrészt az óriási, a legtöbb
külföldi iparcikkre hatvanig vagy még magasabbra emelkedő
százalékkal kivetett vámoknak következése – s ez a védővám nem
pusztán a hazai üzérkedést szolgálja, mint szolgálná vagy szolgálja
legtöbb helyütt Európában. Nem mondom, hogy aki a tengeren
szabadkereskedőnek mentem át, most Amerikából
protekcionistaképpen tértem vissza, – de azt merném mondani, hogy
ugy, ahogy Amerika csinálja, a védővám mindenesetre jogosabb és
okosabb, mint az európai jelszavak szerint való. Éppen, mert a
külföldi árura vetett vám itt is, mint mindenütt, tulajdonképpen adó,
amit a belföldi vásárló fizet: az Egyesült-Államokban, ahol adót csak
ingatlan után fizetnek s fogyasztási adót alig alig ismernek: ezek a
roppant vámok voltaképp megvalósitása a világ leghelyesebb,
legbecsületesebb, legszociálisabb intézményének: a progressziv, kit-
kit tehetségéhez képest terhelő adónak. Mert, mondom: ami a
szegény embernek kell: étel, ital és egyszerü ruha, az megterem
vagy megcsinálódik otthon is, tehát olcsó s a kiskeresetü ember
számára valóságos adómentes létminimumot biztosit. Viszont, akinek
van miből élni ezen a fokon fölül is – pontosan annyiszor nagyobb
adót fizet a nagyobb vámok formájában, amekkora fényüzést kifejt
vagy amekkorára képes. A prémre, a drága szövetre és fehérnemüre
kivetett adó pedig mindenesetre igazságosabb, mert terhében
valóban és arányosan fokozottabb, mint a mi gonosz fogyasztási
adóinknál, melyek teszem a cukrot egyformán drágává teszik a
munkás és a milliomos számára, pedig a milliomosnak sem kell
sokkal több cukor, mint a munkásnak, a munkásnak sem sokkal
kevesebb, mint a milliomosnak.

6.

De végre is: csak a mi világunknál jobb, de jónak nem jó

Amerikában sem szegénynek lenni. S hogy itt a szegénységből a
gazdagságba átmenetet alig ismernek; hogy Amerikában a
vagyontalan vagy kevés jövedelmü polgárembernek sorsa és állapota
elviselhetetlen pokol: az talán legfőbb sarkalója e vad energiáju
népsokaságnak abban az egeket verő pénzcsináló munkában, mely
viszont arra sarkalja őket, hogy a természet erőit, az emberi elme
kitalálásait a mi képzetünket elkábitó, lesujtó, lefőző és
megszégyenitő arányokban kutassák ki, s mihelyt kikutatták, menten
bele is iktassák és be is fogják munkájuknak dantei
nagyszerüségébe. S megforditva is igaz lehet: éppen, mert e
semmitől vissza nem riadó vállalkozó kedv és mindent munkájába
illesztő elfogulatlanság határt nem ismer: annyira nyitva áll minden
tehetség, erő, élelmesség és szomjuság előtt a meggazdagodás
lehetősége, hogy Amerikának szegény emberek számára is
berendezkednie egyszerüen nem érdemes – csakugy, mint ahogy,
valljuk meg, a mi intellectuális világunk is, mentül intellectuálisabb,
annál türelmetlenebb kezd lenni a lélekbeli alacsonyság iránt,
annyira, hogy például Berlinben vagy Párisban ostobának és
korlátoltnak lenni nem kisebb pokol, mint New-Yorkban szegénynek
lenni. Való igaz: ez a minden eddigi emberi erőlködést tulszárnyaló
munka eredményeiben egyelőre egyoldalu, s minden inkább, mint
vonzó. Ám e minden eddiginél teljesebb anyagi föltételek egy
minden eddiginél hatalmasabb értelmi fejlődés számára rakják le a
gazdasági alapokat, s amily rettenetes volna, ha a mai Amerika a
maga képére formálná át a világot, oly gyönyörüség lesz egy-kétszáz
év mulva élni, mikor majd a mai kalmárok unokái az egész
emberiség számára értelmi gyönyörüséggé fogják átszublimálni
apáik és nagyapáik minden eddigi mennyiséget eltörpitő anyagi
hagyatékát. S aztán – ezt se tagadjuk el: e mai egyoldaluságon, ez
egyelőre lélektelen materializmuson belül is már van is valami, ami
spirituális érték: a nagy stilus, melyet a mi eddigi civilizációnk eddig
a müvészeten kivül csak a politikában ismert, s ott is csak olykor,
egy-egy Napoleon idejében. Ezek a kalmárok, ha pusztán kalmárok
is, történelmi nagyságu nevelői az emberiségnek, mikor
kiméletlenségükkel, vakmerőségükkel és versenyükkel összezuzzák,
megfojtják és kisöprik a világból a kicsinyes szatócskodást.

7.
 A gólyamadarakról meg van irva, hogy mikor vándorutra kelnek:
beteg társaikat nemcsak hogy otthon hagyják, vagy ott hagyják,
könyörületlen, elpusztulni utközben – de még nekik is esnek, s
kemény, hegyes, gyilkos csőrükkel agyonvagdalják s elpusztitják a
nyavalyásokat. Ilyesvalami az amerikai erkölcs. Ebben az
élelmességre, kiméletlenségre, gyors szemre s biztos kézre alakitott
világban az élhetetlenség, a gyengeség s a restség nemcsak hiba,
hanem bün is; nemcsak végzet, melynél fogva balra görbül az ember
sorsa, de vétek is, melyért meg kell lakolni. Az élhetetlen embert
nemcsak hogy megveti s nem segiti az amerikai, de gyülöli és üldözi
is, s aki nem akar egyebet, mint egy helyben maradni és élni, annak
odaát nem lesz maradása s alig lesz életre valója. Akarni annyit tesz,
mint az emberektől akarni valamit – s mint ahogy az asszonyok, még
az ártatlan szüzek is, ösztönszerüen undorodnak az olyan férfitól, ki
a szerelemben, bármely oknál fogva, nem szorul őrájuk: az emerikai
is szinte testi utálattal nézi az olyan jövevényt, kiből az akarás
képessége hiányzik vagy kiveszett.
De azért munkára sem kényszeritik az embert. Egyáltalában:
kevés dologra kényszeritik, értvén kényszeritésen az álladalom
mindenfélébe való rendező, megszabó és parancsoló belenyulását. A
törvény ugyan nem ismer tréfát; nem ismernek a hatóságok sem,
amelyek, legfeljebb a sápot s a megvesztegetést ismerik – de a
szabadság, az ember emberi jogának átérzése annyira benneél az
amerikai ember idegzetében, hogy bár nem veszi tulságosan szivére,
ha teszem a rendőr végighuz rajta, de a rendőr sem tekinti a
világrend megbontásának, ha annak rendje és módja szerint meg
kell boxolnia azzal, akit le akar fülelni. Nem, a kimondott
kényszerités nincs inyére az amerikainak. Azonban: a természetben s
a világegyetemben sincs a jó istennek belügyminisztertől aláirt
kinevező pátense, s a tüzre-vizre sincs ráirva, hogy ezen elemekkel
tilos a játék, különbeni halálbüntetés terhe alatt. Mindazonáltal az
isten keze sulyosan nehezedik ránk, s a törvény nem tudása nem óv
meg a haláltól. E sorokban már kerülgettem egyszer, hogy az
amerikaiak életrevaló berendezkedése lépten-nyomon a természet
eredendő rendjét juttatja az ember eszébe – most pontos példát
mondhatok rá. Tehát: az amerikai életben, mint a természetben,
kimondott kényszerüség kevés van – de minden irott törvénynél,
minden kőbe vésett parancsnál, minden kötött marsrutával való
utnakeresztésnél nagyobb kényszerités és sulyosabb szolgaság az a
tompa nyomás, mely hetven millió egy törekvésü emberből
kilökődve, hetven millió felől nehezedik rá a jövevényre, hogy vagy
összelapitsa és összemorzsolja, vagy ugy váltassa meg vele
nyomorult életét, hagy a legkisebb ellentállás törvénye szerint arra
tart, amerre a többi. Sehol sincs megirva, hogy aki nem tud angolul,
annak nincs joga az Amerikai Egyesült-Államokban élni, sőt nincs
hely a világon, még Svájcot is beleértve, hol hivatalból a
soknyelvüséget annyira elismernék, mint az Egyesült-Államokban,
melyekben még a muszka zsidók y i d d i s h nyelvét is elismerik
külön nyelvnek, s a szülékhez intézett iskolai köriratokat kiadják ezen
a nyelven is. De viszont ki kényszeritheti rá az angolt, hogy olyan
hivatalba menjen, olyan üzletben vásároljon, hol nyelvét nem értik?
Ki parancsolhatja meg neki, hogy olyan emberekkel barátkozzék,
kikkel a beszéd fáradságos, kinek szokásai, nézetei s felfogásai
elütnek az övétől? A jövevénynek épp ugy minden szabad és
semmisem tilos, mint a bennszülöttnek – de nincs módjában
szabadságával másképp élnie, mint ahogy a közfelfogás megszabja.
Nincs világ, melyben annyira rövid ideig volna csak lehetséges
megmaradni idegennek, mint ebben a világban, mely jövevénységből
fejlett s jövevényekből gyarapszik. Semmiféle törvény intézménye
nem parancsolja itt a felszivódást s a naturálizálódást – de testi és
lelki, erkölcsi, gazdasági és társadalmi lehetetlenség: megmaradni itt
idegennek. Nem muszáj: de legjobb, legalkalmasabb, legcélszerübb,
legmegfelelőbb, legkecsegtetőbb, legkellemetesebb,
legegészségesebb, legkényelmesebb, leggyakorlatibb, legkevesebb
összeütközéssel járó, legtöbb sikert biztositó, legkevésbbé árvaságos
és leginkább társaságos dolog: ugy élni, ugy öltözködni, ugy
beszélni, ugy cselekedni – végezetre pedig: ugy érezni és
gondolkozni, mint a többiek teszik. Mint ahogy az éghajlat, a föld, a
táplálék s az élettel való küzdelem hatása tiz esztendő alatt már
vonásaiban, tartásában, egész külső megjelenésében mindenütt,
még arcképről is megismerhetően amerikaivá alakitja a bárhonnan
származó, bármely fajtából sarjadt, szőke vagy barna, kövér vagy
sovány idegent: azonmód a siker csábitása s a sikertelenség átka itt
oly rettenetes, minden egyéb világénál hatalmasabb erővel
gyomrozza, vonzza vagy taszitja a lelket; az alkalmazkodónak oly
szédületesek a kilátásai, az elzárkózónak oly irtózatos az
elhagyatottsága, hogy e szörnyü nyomás összeroppantja a
legmerevebb nekiszegülést is, vagy megforditva: megkeményiti a
legpuhább bátortalanságot is. Igy kell érteni, s ezzel a kulcscsal
megérteni az amerikai szabadságot, egyenlőséget s türelmességet.
Ez éppen nem áll abban, hogy az amerikai, éppen ugy, mint akárki
más, ne vetné meg az idegent, ne kerülné az idegen vallását, ne
volna gőgös gazdagságára, müveltségére vagy hatalmára. De a
verseny: az csakugyan szabad; a meggyőződés: az csakugyan
korlátozatlan – s az egyenlőség, ha nincs is meg az emberek közt, de
megvan az emberek esélyeiben, megvan a lehetőségben s a
kilátásokban. Az idegen, ha naturálizálódott: valóban teljes értékü
amerikai polgár, kit sem törvény, sem politika, sem társadalmi
szokásjog nem különböztet el a többitől. A szegény ember, ha
meggazdagszik: valóban teljes értékü milliárdos, kitől senki sem
veszi rossz néven, ha palotája van a Fifth Avenuen, s kinek nem
vetik szemére származása rongyait, mikor esti ruhában ül le
pástétomot enni. Elmerülni könnyebb, partra jutni nehezebb itt, mint
bárhol egyebütt a világon – de a partrajutottat nem löki vissza senki
a fuldoklásba; a bukás nem foszt meg a becsülettől, a
szerencsétlenség csak kerités, amely elválaszt, de nem örvény,
amely elszakit. Van, nagyon is van különbség marsall meg közlegény
között, de minden közlegény bornyujában hordja a marsallbotot,
születésére, származására, multjára való tekintet nélkül. Szó sincs
róla: ez még mindig nem igazi szabadság és egyenlőség, mert a
s t a r t nál még mindig egy sorba állitja az erőseket s a gyengéket.
De Európához képest haladás, mert legalább startba hagyja állani a
gyengéket; a politika minden szabadságát megadja nekik, hogy
szövetkezéssel erősödjenek s ellennyomással ellensulyozzák a
gazdagok nyomását – s bár nem tud, nem is akar tenni az ellen,
hogy e m b e r az emberek közt különbséget ne tegyen, de
intézményeiben lehetőleg kevesiti az alkalmakat a
megkülönböztetésre. Hogy csak egy példát mondjak: sehol vallásos
okokból való üldözésre kinálkozóbb feltételek nem volnának, mint
Amerikában, hol a vallás szent dolog, az emberek hivőek s a
vallásosság kötelesség. De okiratokban nem emlitik az ember
felekezetét, iskolában nem tanitanak vallástant, hivatalból senkiről
sem tudják, mi a vallása, a nevelés nem választja el egymástól a
különböző hitüeket, nincs meg, mint nálunk, az a megkülönböztetés,
mely hivatalból mintegy bélyegül nyomja az emberre az ő felekezetét
s valóságos különbségül is beleneveli idegzetébe, élete módjába s a
társasági körébe. A felekezeti életnek s a nemzetiségi különválásnak
sehol sincs nagyobb szabadsága, mint Amerikában – de sehol sem
könnyebb észrevétlen maradni vallásunkkal vagy származásunkkal,
mint Amerikában.

8.

Téved azonban, aki azt hinné, hogy Amerika ezt a szabadságos

és egyenlőséges amalgamizálást is rózsavizzel csinálná. Ahogy szinte
szemünk előtt folyik e folyamat; ahogy szemünk előtt okádják a
hajók kétezrenkint és százezerszám a gyámoltalan és tanácstalan
kivándorlókat s két lépésnyire a kikötőtől már ott idegeskednek,
kiméletlenkednek, dolgoznak, tervelnek, komolykodnak,
gazdagszanak s általában, hogy ugy mondjam: a m e r i k á l l a n a k
véreik s testvéreik, kik tizenkét vagy huszonnégy hónap előtt még
szakasztott oly zöldek s ágrólszakadtak voltak, mint a mai
jövevények: az embernek eszébe jut a középkori szokás, mely
nyaklevessel avatta polgárrá a jobbágyot. Csak az a titka az amerikai
nyaklevesnek, hogy nem hivatalból adják, ami elkeserit s ellenállásra
készt, hanem az élet adja, ami serkent és alakit. Egyfelől semmi
kényszerités vagy üldözés, mely az embert emberi méltóságában
érné származása miatt, másfelől azonban a különbség irtózatos
kilátástalansága s az elzárkózás kétségbeejtő reménytelensége –
kettő felett pedig, magasabb egységül, az uralkodó fajnak,
szokásnak, nyelvnek, miveltségnek, intézményeknek, sőt
embereknek is néma, ki nem mondott, nem is tudatos, de hatalmas
csábitása: mindez együttvéve azt öklözi a jövevény koponyájába, azt
sugja fülébe, azt vési idegeibe, azt vegyiti, lassankint, vérébe is:
l é g y o l y a n , m i n t a t ö b b i e k ! S ha az öregje még állja a
csábitást: a gyereke nem. A kis magyar gyerek lepisszegi apját, ha
magyarul szól hozzá az utcán; a clevelandi kis tót fiu azt irja iskolai
dolgozatul, hogy: én amerikai polgár vagyok s az osztrák-magyarok
nemzeti virágja a napraforgó: a kis zsidógyerek el-eljár a vasárnapi
iskolába s elvegyül a presbiteri ájtatosságba; nem tilos, sőt
megvédett dolog magyarnak, tótnak vagy zsidónak lenni, de nem
szép, nem előkelő, nem uri, s a gyerek kap az előkelőségen, az
uriságon, ha az nem löki őt vissza, mint ahogy Európában sokszor és
sok helyütt igenis visszalöki. Az amerikai, aki nem üldözi, csak szánja
az idegent, s az amerikai élet, mely nem bántalmazza, de
szánalmassá teszi az idegenséget; az amerikai ember, ki magával
egyérőnek tekint mindenkit, aki vele egy nyelven beszél s vele egy
istent hisz, s az amerikai társadalom, melynek minden egyes szokása
és intézménye mint legcélszerübb megoldás, leggazdaságosabb mód
s legalkalmasabb rend csillan fel a jövevény tanácstalansága előtt:
ezek azok az erők, amik Amerikában ugy oldják meg a nemzetiségi
kérdést, hogy noha az eredendő angolság mindig kisebbségben volt
s mindig abban marad: az Egyesült-Államok ezerféle származásu,
ezerfelől megujuló, egymástól államonkint s földterületenkint a
fejlettségnek s a müveltségnek olykor századaival különböző
népességét a gulyástól az elnökig egységes, együttérző, egyfelé
törő, egy nyelven beszélő, egy földben gyökeredző, egyforma testi s
lélekbeli, valamennyiükből megismerhetően kiütköző faji vonásokat
mutató angol-amerikai nemzetté alakitják.
Ha mindezekre azt mondja a kegyes és figyelmes olvasó, hogy
hiszen ez rózsaviz, sőt selyemkeztyü: én megint csak azt mondom,
hogy téved. Ugyanez a rózsaviz tud választóviz is lenni, s ugyanez a
selyemkeztyü kérlelhetetlen öklöt fed. Amerika minden intézménye,
szokása s erkölcse a körül fejlett, hogy itt a természet s az élet nem
tréfaság, – s ha szemügyre veszed a látszólagos lágyságot s
irgalmat, s a látszólagos kegyetlenséget: mindkettő alján egy
egységes és gyakorlatból fejlett megkülönböztetést találsz: szeretek
és befogadok mindenkit, aki segitségemre van, gyülölök és
elpusztitok mindenkit, aki utamban áll.
Azzal a finom, intellectuális öreg urral, kit az elébb M. Paul
Bourgetval együtt emlitettem, egy este együtt ültünk a hajó karfája
mellett, s beszélgettünk gobelinekről s prerafaelita képekről,
beszélgettünk versekről, asszonyokról, védővámokról s izületi csúzról
(szegény öreg ur mankón jár a csúz mián), s hogy hogy nem, szó
kerül a vadászatról is. Az öreg urnak nagy birtokai, nagy erdőségei
vannak valahol a Michigan vidékén; nádasban lesett rucára, sürüben
lesett vadra – „de mi mindez ahhoz képest, tette hozzá szeliden
elmerengve – mi ez ahhoz képest, mikor indiánusokra vadásztunk!…“
– Mire tetszettek vadászni? – kérdeztem fölriadva.
– Indiánusra – szólt ő szeliden, – indiánusra; valóságos
hajtóvadászatok voltak ezek, néha szakasztott olyanok, mint India
dsungeljaiban a tigrisvadászat, mikor, ha nem boldogultunk máskép,
gyürübe fogtuk a gyilkos veres ember buvóhelyét, rágyujtottuk a
bozótot, s ott lőttük le, ahol végre a füst, a tüz, a megfuladás és
megpörkölődés elől ki k e l l e t t bujnia… Én, hiszen láthatja, rokkant
vagyok már az ilyesmihez, de öcséim még meg-megcselekszik…
Szájtátva hallgattam, s az öreg ur elértette hallgatásomat.
Elmosolyodott.
– Kegyed most azt gondolja: vakard meg az amerikait, még ha
gobelinekről beszél is, és megtalálod a rézbőrüt. Nem mondom,
hogy egészen téved; lehet, hogy vademberek vagyunk s az vagyok,
talán, magam is. De éppen rézbőrüek nem vagyunk; a rézbörüből
sohasem válik ember; az megmarad mindig vadnak, kegyetlennek,
mérgezett nyillal lesből lövöldözőnek, – talán szépnek és költőinek,
de lustának, rosszindulatunak s ostobának, mint a tigris vagy az
oroszlán, amely szintén igen szép állat, de mégis el kell pusztitani
ott, ahol az ember élni és dolgozni akar. Kegyed délelőtt, láttam,
Prescottot olvasgatta, együtt könnyezett e derék és jó emberrel a
mexikói asztek müveltség pusztulásán s a Cortezék képromboló
kegyetlenségén. Nem vette észre, éppen a Prescott leirásában, hogy
gonoszabb embereket a föld még nem hordott hátán, mint ezek a
nemes asztekek voltak? Ezzel a fajtával nem lehet együtt élni,
legfeljebb hozzá lehet romlani, – s ezt, ugyebár, mégsem kivánja
tőlünk?
Szakasztott ilyen gondolatmenetet hallottam egy német apától
származó, de maga már egészen amerikai, még pedig délvidéki,
fiatal kereskedőtől, kivel sörszó mellett elpolitizálgattunk, s aki elébb
agyondicsérte Roosevelt elnököt, amért a szegény meggyötrött
muszka zsidóknak pártját fogta, majd pedig, szinte átmenet nélkül,
leszamarazta, amért a négerekkel kacérkodik.
– Nem gondolja, kedves Mr. Stein, nem gondolja – kérdeztem, –
hogy némi ellentmondás van a kegyed felfogásában?
– Nem gondolom. Én jó embernek tudom magamat és
emberszeretőnek, akit bánt az igazságtalanság itthon, bánt az
idegenben is, és nem bántam volna, ha Dreyfus kapitányért vagy a
kisenevi zsidókért hadat üzentünk volna Európának. Mert
igazságtalanság a zsidóval azért bánni rosszul, amiért zsidó,
mivelhogy a zsidó szakasztott olyan ember, mint én vagyok, aki ha
megtanulta nyelvemet s beleszokott felfogásomba, szakasztott ugy
él, ugy dolgozik, ugy érez s ugy gondolkozik, mint én. Ha
összeházasodom az asszonyával: a gyerekem bőre, képe, a lelke is
szakasztott olyan lesz, mint akármelyikünké. Ezt kipróbáltuk, ez igy
van. És kipróbáltuk, hogy a négernél nincs igy; hogy azon
hetediziglen megérzik, hogy nem olyan ember, mint mi; hogy nem
való közénk, ha szabad; hogy nem való arra, amit mi nevezünk
életnek, s nem lehet vele másképp együtt élni, mintha alul tartják s
rosszul bánnak vele. Ti idegenek és ti északiak ne beszéljetek bele a
mi dolgunkba; nálatok nincsenek négerek, s ti nem tudjátok, milyen
a néger. Mi tudjuk és tudjuk, hogy kell vele bánni.

9.
 Megint csak elhallgattam – az ember mindig elhallgat, ha szeret
vagy ha tanul. Mondom, már a hajón voltunk, visszajövet Európába;
nyugaton a nap, igazi amerikai módra, hirtelen eltökéléssel bukott le
a tengerbe, s hirtelenül, átmenet nélkül, burult fölénk az est. A
távolból már nem látszott, csak érzett a szárazföld, Amerikának
forróságtól szikkadó, verejtéktől nedvesedő földje. Szent földje –
igen, ismerjük el, hogy szent. Hány hazátlanság lelt rajta hazát, hány
hajótöröttség ért rajta partot! Nem uj világ, nem is szép világ
Amerika, de a jóvátétel világa. Ez a fele földet beboritó nagy sziget
óriási méretekben az, aminek, kicsinyben, a Robinson szigetét
álmodta meg a szárazságban lángoló elméjü De Foe Dániel. Minden
nemzetek Robinsonjai, s általában az európai müveltség
robinsonsága itt vetődik szárazra, minekutána könnyelmüség,
lustaság, bün vagy szerencsétlenség után a fuldoklásig közel volt a
halálhoz. Ó, a Robinson szigete nem paradicsom; Robinsonnak
dolgoznia, dolgoznia, irtózatosan dolgoznia kelett, olyan munkával,
erővel, türelemmel és állhatatossággal, melynek tizedrésze is elég
lett volna otthon a boldogulásra – de otthon a kényszerüség nem
tudott ugy bottal s halálveszedelemmel tanitani, a siker nem tudott
oly fejedelmi, oly tüdőt tágitó elégtételt adni, mint ideát. Persze:
titokban, a lelke legmélyén, szigete fölött való császári hatalma
közben Robinsont el-elfogja a vágy a régi világnak: nem
munkátlansága, de élete után… A társalgóból zongoraszó hallik,
majd egyszerre zugó ének; valaki megint rágyujtott, mint napjában
annyiszor, az America-himnuszra, s a miszterek s a missziszek, a
mászterkák, a misszek s a misszecskék lelkesen dalolják vele, a
G o d s a v e t h e K i n g nótájára: Á - á - m ö - r i - k á ! Be sem
megyek már; szembehunyva, kivülről is ismerem e képet, amint
körben állanak, egy szájjal, egy lélekzettel, egy nyelven s egy
érzéssel énekelnek: déliek és északiak, keletiek és nyugatiak,
németből, olaszból, spanyolból, franciából és hollandusból s javarészt
még a maguk testében, talán csak néhány esztendeje amerikaivá
lettek – mialatt felettük, a zongorára ugorva, egy fekete kis
zsidólyány lengeti a csikos csillagos zászlót. Amerikát éneklik s
Európába sietnek – fáradtan, szomjasan, epedve egy kis élet s
vidámság után. Daluk végigverődik a sötétségen, s mosolyogva
lehunyt szemhéjaim mögül egyszerre ott látom magam St.-Louisba
menet a vasuton, a hálókocsi dohányzó-szobájában, egy
szurtoskörmü vékony kis szabó mellett, aki régen, talán harminc
esztendeje, hogy Bajorországból ide vetődött, s most igen jól megy
dolga. Kinéztem az azon órában sik vidékre, melyet megült a por s
az elhagyatottság; imitt-amott rongyos deszka-vityillók, gazdátlan
taligák – furcsa, hogy mint Belgiumban, itt is: ahol legtöbbet
dolgoznak a világon, ott tetszik a vasut mente a legistentől
megvertebb leromlottnak. A szabócska sürün hörpentette kis ezüst
butykosából a whiskyt, s minden korty után kéjesen köszörülgette
torkát. Végignézett a vidéken, majd hirtelen lelkesedéssel fordult
hozzám:
– Istenem, micsoda áldás az emberiségre, hogy ez az Amerika:
van!
Értően bólintottam egyet, ő meg halkan tette hozzá:
– De azért nem mondom, hogy élni nem jobb otthon.
 Berlin

(1908.)
Mióta, nyolc esztendő előtt, utoljára jártam Berlinben, ez a szép
és nagy város nemcsak még szebb s alig nagyobb lett, de
meggyarapodott egypár olyan W a h r z e i c h e n -nal, amilyenről, aki
ma ismeri meg, szinte ezekről ismeri, s el sem birja gondolni, hogy
Berlin ezek nélkül is Berlin lehetett. Ilyen, mindenekelőtt, a berlini uj
épitészet s ennek legszebb virágja, a Messel Wertheim-áruháza,
melynek szolid és praktikus bájossága benne kisért, valóságos stilus
gyanánt, az uj szinházak és kocsmapaloták épületeiben. Ilyenek
nagyrészt e kocsmapaloták, melyek a gyalázatos főztjéről nevezetes
Berlint most hirtelen Páris, Stockholm és Bécs mellé állitják – nem
ugyan főzőmüvészet dolgában, de ez ugyis csak az igen gazdagok
mulatságát szolgálhatja, hanem abban a fontosabb tekintetben,
hogy elérhető áron egészséges és változatos matériából készült
ehető ételt kapni tisztességes felszolgálással. Ilyen a földalattival
váltakozó földfeletti vasut, mely viszont newyorki vonást elegyit a
nagy város képébe s a töltésre zárkózott Stadtbahnhoz képest
olyanfajta meghittséget vet a közlekedésre, aminővel az orvos vagy
az anatomus nézi embertársait. Ilyen a részint csak Párist és Bécset
ostromló lázas szinházi élet, amelyről még a portás és a pincér
társaságával megelégedő idegen is megérzi, szinte a levegőben,
hogy a közélet részévé lett, szivbeli és közügygyé. Ezekhez s a most
már gépkocsiktól is népesitett közlekedés növekvéséhez képest
hanyatlás számba legfeljebb az mehetne, hogy a becsületes és
emberséges Ladenschluss-törvénynél fogva ma már minden boltot
bezárnak kilenckor, s nem vehetni, mint annakelőtte lehetett, éjfél
után kettőkor a Friedrichstrassén keztyüt és nyakravalót. Ezt a
különbséget azonban igazán csak az veszi észre, aki meghal, ha éjjel
kettőkor nem vásárolhat keztyüt meg nyakravalót.
 Megengedem, hogy ez külsőséges itélet, s az olyan nagy város
polgára, mint aminő Berlin, méltán lenézheti azt az idegent, aki
mindössze ezt látja meg Berlinen, s azt hiszi, hogy ilyenformán
valaminemü sejtelme van a városról, lakosságáról, életéről.
Bizonyára nincs sok, és, hiába, a portás és a pincér nem mindenben
reprezentál egy három milliós világvárost, melynek lakosai közt ott a
császár is, ott vannak tudósok, költők, ott az udvari nemesség s ott
az ipar s a pénz uj nemessége és, ami mindezeknél nagyszerübb, ott
a világ legremekebbül szervezett munkástábora. Mindazonáltal nem
kell azt hinni, hogy az ilyen felszines szemlélő s csakis a felszint
szemlélvén, mégis egyet-mást ne látna meg az idegen világ
leglelkéből, legsajátosabb sajátosságaiból. Ugy vagyunk ezzel, mint a
fiziognómiával, mely zárt ajakkal is beszél s elmondja gazdája titkait.
Csak éppen szemügyre kell venni.
Hogy példát mondjak erre s berlini példát: itt a német birodalmi
gyülés palotája s itt vannak az ülései. Én éppen akkor jártam ott
fenn, mikor javában folyt az ujságiró-sztrájk s egy olyan gyüléshez
volt bejutásom, melyről a világ nem tud – igaz, hogy nem sokat
veszit vele; Tirpitz admirális költségvetését tárgyalták, és sem az
admirális ur, sem a képviselő urak nem erőltették meg magukat,
hogy a vitát érdekessé tegyék. S fenn ülve a karzaton, szemben az
elnökség s a szövetségtanács dobogójával, unalmamban azt
kezdtem elgondolni: vajjon ha ezt a házat és gyülést nem ilyen
magamformáju minden hájjal megkent s a németség emlőin
nevelkedett ujságiró nézné végig, hanem valami átlagos müveltségü,
teljesen idegen ember: milyen képe alakulna a német alkotmányos
és politikai életről?
Mindenekelőtt észrevenné, hogy sem az ujságoknak, sem a
berlini, sem tehát a birodalmi életnek nem afféle lázokozó fókusa a
Reichstag és épülete; még a külügyminiszter-kancellár expozéja
napján is közömbösen bonyolódik le a sürü forgalom a Reichstag
közelében, melynek a nyilvánosságot igen megrostáló jegykiadó
szokásai azt mutatják, hogy a nagyközönség nem igen töri magát az
ülések után, különben kiküzdötte volna már magának, hogy ne olyan