Endless Ebook, One Click Away – Start Downloading at ebookname.

com

Understanding the Fundamentals of Classical Music

Course Guide 2e 2nd Edition Richard Freedman

https://ebookname.com/product/understanding-the-
fundamentals-of-classical-music-course-guide-2e-2nd-edition-
richard-freedman/

OR CLICK HERE

DOWLOAD EBOOK

Browse and Get More Ebook Downloads Instantly at https://ebookname.com

Click here to visit ebookname.com and download ebook now
Instant digital products (PDF, ePub, MOBI) available
Download now and explore formats that suit you...

The Complete Classical Music Guide 1st Edition John

Burrows

https://ebookname.com/product/the-complete-classical-music-
guide-1st-edition-john-burrows/

Fundamentals of Biogeography 2nd Edn Routledge

Fundamentals of Physical Geography Series 2nd Edition
Richard Huggett

https://ebookname.com/product/fundamentals-of-biogeography-2nd-
edn-routledge-fundamentals-of-physical-geography-series-2nd-
edition-richard-huggett/

Electronic Circuits Fundamentals and Applications 2e

Edition Tooley

https://ebookname.com/product/electronic-circuits-fundamentals-
and-applications-2e-edition-tooley/

Handbook of Flexible Organic Electronics Materials

Manufacturing and Applications 1st Edition Stergios
Logothetidis

https://ebookname.com/product/handbook-of-flexible-organic-
electronics-materials-manufacturing-and-applications-1st-edition-
stergios-logothetidis/
Pharmacology of the Critically iLL 1st Edition Gilbert
Park

https://ebookname.com/product/pharmacology-of-the-critically-
ill-1st-edition-gilbert-park/

The Big Shift in IT Leadership How Great CIOs Leverage

the Power of Technology for Strategic Business Growth
in the Customer Centric Economy 1st Edition Hunter
Muller
https://ebookname.com/product/the-big-shift-in-it-leadership-how-
great-cios-leverage-the-power-of-technology-for-strategic-
business-growth-in-the-customer-centric-economy-1st-edition-
hunter-muller/

Health The Basics 10th Edition Rebecca J. Donatelle

https://ebookname.com/product/health-the-basics-10th-edition-
rebecca-j-donatelle/

Ionic Liquids in Synthesis Second Edition Peter

Wasserscheid

https://ebookname.com/product/ionic-liquids-in-synthesis-second-
edition-peter-wasserscheid/

Topology for Computing First Edition Thus Afra J.

Zomorodian

https://ebookname.com/product/topology-for-computing-first-
edition-thus-afra-j-zomorodian/
The Adolescent Development Relationships and Culture
14th Edition Kim G. Dolgin

https://ebookname.com/product/the-adolescent-development-
relationships-and-culture-14th-edition-kim-g-dolgin/
UNDERSTANDING THE
FUNDAMENTALS OF
CLASSICAL MUSIC
COURSE GUIDE

Professor Richard Freedman

HAVERFORD COLLEGE
Understanding the Fundamentals
of Classical Music
Professor Richard Freedman
Haverford College

Recorded Books™ is a trademark of

Recorded Books, LLC. All rights reserved.
 Understanding the Fundamentals of Classical Music
Professor Richard Freedman

Executive Producer
John J. Alexander

Executive Editor
Donna F. Carnahan

RECORDING
Producer - David Markowitz
Director - Matthew Cavnar

COURSE GUIDE
Editor - James Gallagher
Design - Ed White

Lecture content ©2003 by Richard Freedman

Course guide ©2006 by Recorded Books, LLC

72006 by Recorded Books, LLC

Cover image: © Svemir/shutterstock.com
#UT028 ISBN: 978-1-4025-5880-1

All beliefs and opinions expressed in this audio/video program and accompanying course guide
are those of the author and not of Recorded Books, LLC, or its employees.

Musical recordings under license from Naxos of America, www.naxos.com. 2001 HNH International Ltd.
All rights reserved. Unlawful duplication, broadcast, or performance of this recording is prohibited by applicable law.
 Course Syllabus

Understanding the Fundamentals

of Classical Music

About Your Professor . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 4

Introduction . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 5

Lecture 1 Preliminary Thoughts and Encouragements . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 6

Lecture 2 On Musical Timbre . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 9

Lecture 3 Listening to Texture . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 14

Lecture 4 Listening to Melody . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 17

Lecture 5 Listening to Rhythm and Meter . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 21

Lecture 6 Listening to Harmony . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 24

Lecture 7 Kinds of Music . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 28

Lecture 8 Concerning Musical Representation. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 33

Lecture 9 Listening to Musical History . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 36

Lecture 10 Listening to Musical Forms: Part One: Sectional Forms . . . . . . . . . . 41

Lecture 11 Listening to Musical Forms: Part Two: Continuous Forms. . . . . . . . . 45

Lecture 12 Hearing Minuets, and Other Dance Forms. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 47

Lecture 13 Sonatas and Cycles . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 50

Lecture 14 Fantasy and Fugue. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 54

Additional Resources . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 58

Glossary . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 59

Classical Music Available from Recorded Books . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 62

3
Photo courtesy of Michael Freedman

About Your Professor

Richard Freedman
Richard Freedman serves as chair of the Department of Music at Haverford College,
where he teaches courses on the history of music. He earned both his M.A. and Ph.D.
in the history and theory of music at the University of Pennsylvania. His undergraduate
studies were completed at the Faculty of Music of the University of Western Ontario in
London, Canada. He is a frequent pre-concert lecturer for the Philadelphia Orchestra
and the Chamber Music Society of Philadelphia.

Professor Freedman’s scholarly career has focussed on the music of Renaissance

France and Italy—works by composers such as Josquin, Lassus, Marenzio, and Le
Jeune, considered for what they reveal about changes in musical practice and the
cultural contexts in which they were produced and heard. He has extensive experience
with archival and early printed sources, and often travels to European libraries to con-
tinue his work. He spent sabbatical leaves as a visiting scholar at Wolfson College,
Oxford University, and the Folger Shakespeare Library in Washington, D.C. He
has contributed papers to conferences in Belgium, England, France, and Germany.
Freedman’s essays have appeared in The Musical Quarterly, Journal of Musicology,
Early Music History, Journal of the Royal Musical Association, Notes, and Music
and Letters.

He has also written articles for the revised edition of the New Grove Dictionary of
Music and Musicians; published essays for a facsimile series of Renaissance music
issued by the Centre de Musique Ancienne in Tours, France; and completed editorial
work for the Masters and Monuments of Renaissance Music series issued by the
Broude Trust.

Professor Freedman’s most recent project has been a book-length study of the
Renaissance composer Orlando di Lasso. The Chansons of Orlando di Lasso and
Their Protestant Listeners: Music, Piety, and Print in Sixteenth-Century France was
recently published by the University of Rochester Press/Boydell and Brewer as part of
the Eastman Studies in Music series.

4
 © Svemir/shutterstock.com
Introduction
This course is not designed as a chronological survey of musical history and its many
stylistic periods or moments, nor an exploration of the lives and output of individual
composers. Instead, these lectures focus on the development of listening skills.
Through this course you will develop new levels of aural awareness that will allow you
to better appreciate the richness, complexity, and excitement at the heart of all great
concert music.
Music is a performative art. It stresses movement through time and engages our sug-
gestive sense of its passing. Music has tendency; it normally invokes goals of various
sorts, both near and far. Music has closure, a sensation not just of ending, but of
expecting no more. Music also has accent. It is a dynamic process of stresses and
nuance that often varies in dimension from one performance to the next.
My approach in this course will by design be thematic and eclectic. It will juxtapose
styles and passages from different works designed to highlight a particular musical
concept or aural effect. Don’t worry about definitions, those are provided in the glossary
at the end of this guide. Instead, concentrate on the musical examples themselves.
We will begin with an understanding of the aural dimensions of sound, line, time, and
texture. Initially our focus will be on very short passages of music and then we will
progress to longer portions later in the course. Master works and master performances
are constantly yielding up new riches; this is precisely why they endure in the concert
repertory.
Once we have some basic concepts in our ears, we will increase our listening capaci-
ty to include some other important elements of works: i.e., the ways they align with
other compositions, the ways music can be used to tell a story, and also how the past
provides models and vehicles for new developments.
In the last few lectures we will explore the fundamental formal schemes you may hear
in concert, such as theme and variation, rondo, sonata, and fugues.
This guide is provided to supplement the listening and is not designed to stand alone.
It is imperative to hear the examples, not merely once, but several times to truly under-
stand them. You may want to continue your learning experience by listening to the
pieces recommended at the end of each lecture.

5
 Lecture 1
Preliminary Thoughts and Encouragements

Consider this . . .
1. What is this course about?
2. What do we hope to take away from the course?
3. Is music a universal language?

© Clipart.com
What is this course about?
Simply put: the development of listening skills. My chief aim here is to help lis-
teners cultivate new levels of aural awareness that will in turn allow them to
appreciate the richness, complexity, and excitement at the heart of all great
concert music. As a performative art, music stresses temporality (moving
through time and engaging our subjective sense of its passing), tendency
(normally invoking goals of various sorts, both near and distant), closure (a
sensation not just of ending, but of expecting no more), and of accent (a
dynamic process of stress or nuance that often varies in dimension and
nuance from one performance to the next).
My approach to this project will by design be thematic and eclectic, juxta-
posing styles and passages chosen to highlight a particular musical con-
cept or aural effect. Beginning with basic aural dimensions of sound, line,
time, and texture, we’ll focus initially on short segments of various perfor-
mances, but eventually move on to consider increasingly longer segments
LECTURE ONE

of time. You should take these juxtapositions as encouragements for con-

nections of your own making, rather than a definitive list of terms to know.
Masterworks and masterful performances are constantly yielding up new
riches—that is precisely why they endure in the concert repertory and in
recordings.

6
Consider two basic assumptions of our enterprise: the concept of a musi-
cal work, and the idea that music is a kind of language.
The first of these notions is perhaps so basic to our way of appreciating
“masterpieces” that it would seem self-evident, but in fact it is culturally
bounded. As philosopher and novelist Umberto Eco observes:
Our Western tradition forces us to take “work” in the sense of a personal pro-
duction which may well vary in the ways it can be received but which always
maintains a coherent identity of its own and which displays the personal
imprint that makes it a specific, vital, and significant act of communication.1
In what ways might music be like a language?
Does music have a semantic dimension? Sometimes, yes, sounds can serve
as “signs” of particular places and ideas. So-called program music depends
heavily on this aspect of musical expression. Does music have a syntactic
dimension? Certainly instrumental music consists of highly structured
sequences of events that create phrases and ideas. Finally, instrumental
music, with its many nuances of volume and tone, has an important affective
dimension. Music, in short, is probably better suited to show us how some-
thing is meant rather than to represent things per se. In this respect it is like a
skilled but unthinking orator, richly capable of expression but weakly
endowed with systems of signs.
If music is like a language, for and to whom does it speak—the composer?
The performer? The listener? Is its effectiveness limited by time or place?
Should we take at face value Haydn’s claim that his music ‘‘was understood
by the entire world”?2 Are we being naive when we echo Longfellow’s faith in
the “universality” of musical language?3

1
Umberto Eco, “The Poetics of the Open Work.” The Role of the Reader: Explorations in the
Semiotics of Texts (Bloomington, Ind.: Indiana University Press, 1979), p. 63.
2
Reported by Albert Christoph Dies, an early Haydn biographer. Translation cited in Karl Geiringer,
Haydn: A Creative Life in Music (New York: Norton, 1946), p. 89.
3
Henry Wadsworth Longfellow, Prose Works, 2 vols (Boston: Houghton, Mifflin, and Co, 1904), Vol 1.
p. 181.

7


FOR GREATER UNDERSTANDING

Musical Examples
The text and a translation of
In order of play: Zerlina’s aria, from example 2:
Bach, Minuet 2 from Partita No. 3 in E-major
for Violin, BWV 1006
Lucy van Dael, violin (CD 1, trk 1) Batti, batti, o bel Masetto
Mozart, “Batti, batti,” from Don Giovanni La tua povera Zerlina
Hungarian Radio Choir & Nicolaus Esterhazy Starò qui come agnellina
Sinfonia - Halasz, Conductor (CD 1, trk 2) Le tue botte ad aspettar.
Mahler, Third movement, from Symphony in Lascierò straziarmi il crine,
D-minor Lascierò cavarmi gli occhi,
Polish National Radio Symphony Orchestra - E la care tue manine
Halasz, Conductor (CD 1, trk 3) Lieta poit saprò baciar.
Ah, lo vedo, non hair core!
For Further Study Pace, pace, o vita mia,
In contenti ed allegria
Kivy, Peter. Introduction to a Philosophy of
Notte e dì vogliam passar,
Music. Oxford and New York: Clarendon
Press, 2002.
Si, notte e dì vogliam passar.

Rowell, Lewis E. Thinking About Music: An Beat me beat me my Masetto

Introduction to the Philosophy of Music. Beat your poor Zerlina
Amherst: University of Massachusetts
I’ll stand here like a lamb
Press, 1983.
And await your blows.
I’ll let you pull my hair out
Umberto Eco, “The Poetics of the Open Work,” I’ll let you gouge my eyes out,
pp. 47-66 of The Role of the Reader: And then happily will I kiss
Explorations in the Semiotics of Texts. Your dear hands.
Bloomington, IN: Indiana University Ah, I see you have no heart!
Press, 1979.
Peace, my love and life,
In happiness and joy
Extensive article, “Philosophy of Music” We must spend the day and
(by various authors) in New Grove 2. night,
Yes, spend each day and
every night.
LECTURE ONE

8
 Lecture 2:
On Musical Timbre

Consider this . . .
1. Tone color is a primary dimension of musical experience, and one that is
notoriously difficult to describe. What distinctions can we draw among dif-
ferent musical sounds?
2. What language can we apply to these tone colors?
3. What can we learn about the particular sonic qualities of instruments and
instrumental families heard in European concert music?

Briefly defined, tone color (also timbre, sonority) is the sonic signature that
identifies each instrument, in this case the distinctive interplay of a fundamen-
tal pitch with acoustically related “overtones” that are present in differing pro-
portions in all musical sounds (and indeed in all nonmusical sounds, too!).
Overtone structure is what makes the sound of a flute (in which the funda-
mental is by far the predominant element in the tone) differ from that of a
clarinet (in which the third, fifth, and other odd-numbered overtones are
strong), even when they are playing the same pitch.

Basic types of instruments include:

Strings
Chordophones—with sound produced by bowed
or plucked strings: violin, viola, cello, bass;
normally played with the bow, but also with a
variety of special techniques, including pizzicato
© PhotoDisc

(plucked), con sordino (with a mute to dampen the

sound), col legno (with the wood of the bow).

Woodwinds
Aerophones—with sound produced by vibrating
a column of air: flute, oboe, clarinet, bassoon,
English horn, each with an airway or reed to
animate a column of air and mechanical keys
© Digital Stock

to select pitch.

Brass
Also aerophones: trumpet, trombone, French
horn, tuba; each with a cupped mouthpiece,
valves or slides to adjust the length of tubing,
© Digital Stock

and a flared bell.

9
 Percussion
Variously idiophones—sound produced by
vibrating object itself, or membranophones—
sound produced by membrane over resonator:
tympani (tunable “kettle” drums, normally played
in pairs), bass drum, snare drum, cymbals,
© PhotoDisc

chimes, gong, triangle, celeste (bells played

by keyboard).

Tone color is notoriously difficult to put into words (something akin to the
language of taste, perhaps, with its vague, metaphorical descriptors). Sounds
are at times called “thick, thin, dry, rough, smooth, pure, strident”—not very
precise, especially compared with the very specific ways in which we can
describe rhythms, pitches, and harmonies. But beyond these rather vague
and general terms, I think it is helpful to focus our ears on various dimensions
of a sound: overtones; the “envelope” of a sound (attack, sustain, decay); the
presence or absence of vibrato (a gentle undulation of pitch and volume);
resonance; the “chorus” effect of several similar sounds at once; and even
the location of a sound relative to our ears.

We considered the following musical examples:

The final moments of Maurice Ravel’s Pièce en forme de habanera, a work
originally conceived for voices and piano, but here performed in an arrange-
ment for flute and orchestra.
An excerpt from Bach’s Partita No. 3 for Violin, in this case an instrument
played using eighteenth-century techniques.
A pair of pieces illustrating the different keyboard instruments: the piano, with its
bell-like tone and surprising capacity for sustained sound, and the harpsichord,
which in contrast has relatively little ability to sustain tone, but a very sharp, even
brittle attack. Whereas the piano’s mechanism allows the per-
former a range of volume depending on touch, the
design of the harpsichord permits no variation
in volume or tone, regardless of a performer’s
touch. In this respect the sound of the harpsi-
chord is absolutely monochromatic.
LECTURE TWO

S
© Royalty Free/CORBI

10
String quartet, two violins, viola, and OVERTONE SERIES
cello, corresponding roughly to the ranges Imagine a cross-section of a
of a vocal quartet, each with an individual nautilus shell: adjacent cham-
character dictated by size relative to bers in proportion such that they
range (violins most piercing; cello most form a smooth and harmonious
resonant; viola relatively weak in terms of spiral. The pleasing effect to our
volume, but with a rich and expressive eye of this design is in some
tone). In our example, from a quartet by ways analogous to the way in
Beethoven we also heard the cellist using which we hear a fundamental
a special plucking technique—pizzicato. tone and its acoustically related
overtones as part of a single
Viol consort (in this instance three instru-
(and pleasing) tone. Overtones
ments). Viols are bowed strings used in six-
also give rise to the effect called
teenth- and seventeenth-century repertories;
“sympathetic vibration”: silently
like the violin family, but with different tuning
depress middle C on the piano
and construction (all played in an upright
and strike a C an octave below
position, like the modern cello), with resulting
it. What happens? Our ears can
tonal differences: a relatively thin, even “hol-
also create a similar effect
low,” sound, narrow range of volume, and
through the phenomenon known
like the Baroque violin, normally played with
as “fundamental tracking,” in
the sparing use of vibrato. [The modern
which our minds supply the
Double Bass is actually from this family!] Our
missing “fundamental” to two
example is by the English composer Purcell,
acoustically related overtones.
active during the middle years of the seven-
teenth century.
Woodwinds. Tchaikovsky’s Roméo et
Juliette (Fantasy-Overture) (dating from
1869–80, in various versions) opens with a somber hymn-like prelude for a
woodwind choir. Professional ensembles work hard at achieving a blended
sound through coordinated breathing and musical emphasis. Tchaikovsky
was keenly aware of the aural possibilities of such “massed” ensembles.
Indeed, as the winds draw out their final chord, he artfully dovetails their
sound with a string choir that picks up where the winds leave off. The effect is
one of a kaleidoscope of tonal colors, suggesting (perhaps) the sobriety of
the story, and the melancholy mood of its tragic outcome.

Brass and percussion. In this climactic moment from the Roméo et Juliette
(Fantasy-Overture), Tchaikovsky artfully coordinates several different groups of
instruments to create a mood very different from the introduction. Here the brass
instruments (and especially the solo trumpet) play with a sharp attack and quick
decay. This works very nicely with the sharp interjections of the percussion bat-
tery. Composers often juxtapose and blend timbres in this way, and call upon
performers to adjust their technique to a given musical context via specific direc-
tions in the score.

11
 Exercises and Questions

1. Orchestral Sounds
Listen to works by nineteenth-century masters, such as Berlioz’s Roman
Carnival Orchestra, Wagner’s Lohengrin Overture, Mendelssohn’s Mid-
Summer Night’s Dream Overture, and Strauss’ Don Juan, Ein
Heldenleben. Can you identify some of the particular instruments and
instrumental techniques heard in our lecture? How do composers use the
vast resources of the orchestra to emphasize musical shapes and ges-
tures? How are groups of instruments blended and juxtaposed in ways that
create a sense of atmosphere or movement?
2. New Sounds, New Spaces
French composers of the last century have been particularly inventive with
orchestral combinations and effects. Listen to pieces such as Maurice
Ravel’s Bolero, Claude Debussy’s Three Nocturnes for Orchestra,
Messaien’s Turangalila, or Edgard Varèse’s Ameriques. What sorts of
sounds can you hear in these pieces, and how do they compare with the
timbral language of the nineteenth century, above? How do such works
challenge us to hear sounds in new ways? Could such pieces successfully
be transcribed (for instance) for piano? What would be lost in such a tran-
scription?
3. Instruments Through History
How have particular types of instruments changed over the course of histo-
ry? How have new technologies or materials changed the range or tone
color of a given instrument (the piano, or the trumpet, for instance)? How
have these new resources been exploited by successive generations of
composers? Who was Adolphe Sax? What is a Heckelphon? An
Ophecleide? When (and for what purpose) were they used? How did a
Giraffe Piano get its name?
LECTURE TWO

12


FOR GREATER UNDERSTANDING

Musical Examples
In order of play:
Ravel, Pièce en forme de habanera (arranged for flute and orchestra)
(CD 2, trk 1)
Bach, Minuet 2 from Partita No. 3 in E-major for Violin, BWV 1006
Lucy van Dael, violin (CD 2, trk 2)
Bach, Air from Goldberg Variations, BWV 988
Pi-hsien, piano (CD 2, trk 3)
Handel, Air from “The Harmonious Blacksmith Variations”
Alan Cuckston, harpsichord (CD 2, trk 4)
Beethoven, Andante from String Quartet Op. 59, No. 3
Kodaly Quartet (CD 2, trk 5)
Purcell, Fantazia No. 1 in D-minor for 3 Violins
Rose Consort of Viols (CD 2, trk 6)
Tchaikovsky, Roméo et Juliette (Fantasy-Overture)
Colorado Symphony Orchestra - Alsop, Conductor (CD 2, trks 7–8)

For Further Study

1. Berlioz, Hector. Berlioz’s Orchestration Treatise: A Translation and Commentary, ed.
Hugh Macdonald. Cambridge and New York: Cambridge University Press, 2002. [First
published in the nineteenth century, this treatise by the great French composer is still an
important textbook for composers and professional musicians. This new edition contains
a wealth of information on Berlioz’s orchestral thought, and its continuing influence.]
2. Campbell, Donald Murray. Musical Instruments: History, Technology and
Performance of Instruments of Western Music. New York and Oxford: Oxford
University Press, 2003. [Explores the changing character and material of musical
instruments heard on the concert stage.]
3. Munrow, David. Instruments of the Middle Ages and Renaissance. London: Oxford
University Press, 1976. [For those interested in early music, an important and nicely
illustrated guide to the types of instruments heard before about 1600. The set is accom-
panied by a useful set of LP records, now out of print, but available in many libraries.]
4. Palmieri, Robert, ed., Piano: An Encyclopedia, 2nd ed. New York: Routledge, 2003.
[Part of a series of reference works devoted to keyboard instruments and their varied
history, with articles on every conceivable aspect of manufacture and performance.]

13
 Lecture 3:
Listening to Texture

Consider this . . .
1. How can one listen to texture?
2. Why is the idea of texture important in understanding Classical music?

If several characters in a play were to speak simultaneously, the result would

be chaotic, but in musical discourse our ears can easily discriminate several
threads at once, often with moving results. What sorts of relations can we
hear among these parts, and how can we begin to describe them? By analo-
gy with our sense of touch, or perhaps our sense of visual design, musicians
often call these patterns “textures.”
We’ll encounter several basic textures (but realize that composers adapt
them according to need, and that some of the most interesting pieces are
precisely those that juxtapose or combine textures in novel ways):

Monophonic (literally, a single line)

In Hildegard von Bingen’s eleventh-century plainsong we hear a single
melodic line, in this case performed by soloist and choir in responsorial style.
Note that this single melody is accompanied by a static drone, creating a spe-
cial textural effect often heard in performances of medieval music (and in
many folk forms), but rarely in concert music of later centuries.

Melody plus accompaniment

Chopin, from Preludes, Op. 28 (composed 1836–39). While the right hand plays
a long, lyrical melody, the left hand plays block chords in a steady underlying
pulse. There are many other kinds of melodic plus accompaniment textures—
with the melody in the bass and accompaniment above; with broken as well as
block chords; or bass note followed by chord (oom-pah bass, or ragtime effect).

Figuration
A kind of systematic musical patterning. (Our example: Bach’s Prelude in C-
major, from the first book of his famous Well-Tempered Clavier of 1722). In
this instance, the figuration takes the form of arpeggios (from the same root
that gives us the word for harp). Figuration patterns are often found in didac-
tic pieces (such as études), in the “strumming” effects of nocturnes, or the
busy work for the left hand in sonatas by Mozart and his contemporaries.
LECTURE THREE

Polyphonic and imitative textures

Consist of two or more lines (in our example there are five!), each sharing the
same thematic material. In Josquin’s chanson (from the early years of the six-
teenth century) the tune is tossed from one singer to the next as singers take
turns serving as leader and follower (the first to sing is called the dux, from

14
Discovering Diverse Content Through
Random Scribd Documents
 A fő-prokurátor szava mindig nagy hatással volt az özvegy
czárnéra. Borisovna Annának egész élete érzésekből,
ragaszkodásból, lemondásból és türelemből állott. Alkalmazkodó,
hajlékony lelke előtt, mely mint a repkény, mindig támasztékot
keresett, majdnem a föld fölé emelkedőnek tűnt fel ez a kis ember, a
ki maga volt a megtestesült, hideg akarat. A prokurátor mély
vallásossága s példaként emlegetett szent élete, mely néha szinte
megdöbbentőnek tetszett az anyagiassághoz jobban hozzátapadó
női lélek előtt, tiszteletet gerjesztettek benne. És mindenekfelett
tisztában volt vele, mekkora hatalom ez a nyomorult kis aszkéta, aki
akárhányszor összetűzött a boldogult czárral, tervek miatt, melyeket
az a másik, eszméken lovagoló férfi előbb őrültségeknek tartott s
utóbb nagyszerűeknek ismert fel.
A fiatal asszony pedig egyszerűen félt a fő-prokurátortól. Ugy
tekintett rá, mint egy idegen világbeli, csodálatos állatra, melynek a
fegyverei ismeretlenek, s épp azért ijesztőek, mert rejtelmesek. Nem
értette s józansága ösztönszerűleg borzadt ettől a csunya formába
bujt rejtelemtől. Az ifjú czárné eddig csak hizelgőket, nagyúri
éhenkórászokat látott, mindenféle lakájokat, ész nélkül való
aczélpengéket, tányérnyalókat, s két vagy három uralkodót, a kik
nem tudtak vagy nem mertek uralkodni. És tapasztalnia kellett, hogy
ez a varangy uralkodik. Micsoda erőnél fogva? Ezt szavak meg nem
magyarázták neki. S mégse tagadhatta el magában, hogy ebben a
szörnyetegben valami kivételes erőnek kell lakoznia. Egy ember, a
kinek semmi érdeke a világon. A ki rosszul eszik, mint egy muzsik, s
nem iszik, csak vizet. A kinek nincsenek szenvedélyei; a kihez
asszony soha se férkőzött közel. A kinek nem szenvedélye még a
hatalom sem, mert hatalmáról azonnal kész letenni, mihelyt ellent
mondanak neki. A kinek a szenvedélye csak: a böjt és imádkozás.
Utálta, de félt tőle.
Mindössze néhány kenetes szóba került, s mind a két asszony
megadta magát. A czár nem győzte bámulni ezt az ékesszólást.
Délután öt órakor a fő-prokurátor részt vett a miniszter-
tanácsban. Ő maga szövegezte meg az Angliának szóló jegyzéket;
Korzakov, a külügyminiszter, csak bólintgatott hozzá. Azután a folyó-
ügyek következtek, s a fő-prokurátor közel nyolczig mondta tollba
titkárainak a megirni valót. Végre visszavonulhatott.
Ekkor következtek a legnehezebb órák. A karácsonyi beszéd!…
A görög-keletiek karácsonya akkor január hatodikára esett. Még
csak harminczhat órája volt ehhez a nagy munkához.
Pedig egész lelkét belé akarta tenni. Gyujtó szónoklatot akart,
melynek a fénye két világrészre lássék. Hogy szava bele vésődjék a
ministransok lelkébe. Mert a ministransokban a hiba. A ministransok
nem teljesítik a kötelességüket. Elnézik a pálinkát, mert maguk is
pálinkát isznak. S a pálinka az ördög ügyvivője. Mi haszna, hogy a
két világrész ma még vakon engedelmeskedik? Mit ér a legokosabb
parancs; a parancs nem szólhat századoknak. S az egyedüli, a szent,
az üdvözítő hagyomány napról-napra gyengül. A nép, az még holt
föld. De valami már erjed a föld méhében. A téves eszme; a világot
felforgató, sátáni gondolat.
Kabarov Petrovics Vazul látta, hogy mi történik ott lenn, a föld
alatt, és szembe akart szállani minden poklokkal…
Kiadta rendeleteit másnapra s bezárkozott a szobájába.
Nevezzük szobának, ámbár inkább czellának kellene mondanunk.
Nem volt benne egyéb, csak egy tábori ágy, néhány szekrény, két
nádszék, egy csomó fóliáns, meg egy íróasztal. Különös díszképpen
egy Szent Vazul-kép szerepelt.
A fő-prokurátor leült íróasztalához és dolgozni kezdett. Egyik apró
betű a másik után sorakozott, de minél többen voltak, annál
lassabban kezdtek sorakozni. Valami bágyadtságot érzett.
A két heti lázas munka, a sok böjt és a lelki izgalom kezdte
megboszúlni magát.
Egyszerre ernyedten hullott alá mind a két karja. Tolla a földre
esett; s zaklatott fejében nem talált egyebet, csak az utóljára leírt
szavakat.
Elfáradt; végképpen elfáradt.
Vagy egy félóráig hevert a székén mozdulatlanul. Gondolatai
teljesen elhomályosodtak; szeme lecsukódott.
Gyakran megtörtént, hogy ott aludt el a székén. De most nem az
álom környékezte.
Hirtelen fölvetette a szemét, s a ki ebben a pillanatban látja, nem
ismert volna rá. Tekintete, mely máskor szúró volt, mint egy aczéltőr,
tévedezővé és lázassá változott át; a két kis savószínű szem valami
különös meleg fényben égett.
Majd gyors elhatározással fölkelt, s íróasztalának egyik rejtett
fiókjából egy csomag kulcsot keresett elő. Aztán kinyitotta az egyik
szekrényét, s onnan igen különös tárgyakat szedett elő. Parókát,
álszakállat, tiszti egyenruhát, egy nagy köpenyt, kardot és
revolvereket.
Átöltözött.
Ha a fiatal czárné látta volna! A fő-prokurátor ebben a perczben
tökéletesen olyan volt, mint egy vézna tizenegy éves fiú. Gondosan
borotvált arcza teljessé tehette volna a csalódást; egyes-egyedül
szürkülő haja árulta el, hogy ez a nyomorult kis test egy nagyon,
nagyon öreg fiúé…
Mikor elkészült ál-öltözetével, eloltotta gyertyáját, becsukta az
ablak-táblákat, az ajtóhoz ment, s nesztelenül, vigyázva, félre tolta a
reteszt. Majd kinyitotta az ajtót; egy kicsit hallgatózott, bezárta a
szobáját s aztán kisurrant.
A fő-prokurátor megelégedett egy czellával is, de gondoskodott
róla, hogy őrízetlen kijárása legyen.
 II.
A palotából épp ily nagy vigyázattal sompolygott ki. Egy darabig
gyalog ment, aztán egy elhagyott helyen, kocsira ült. De erről is
leszállt, s kétszer változtatott kocsit, míg végre a város legkülső
részének egy sötét, piszkos, nappal is néptelen utczájába ért.
Az utcza sarkától ismét gyalog folytatta útját. Miután előbb
óvatosan körültekintett, nem követi-e valaki, egy ócska, gyanus
külsejű, egyemeletes ház előtt állapodott meg. Kulcsa volt a
kapuhoz; pár percz alatt fenn volt az első emeleten.
A lakás ajtaját is egy magával hozott kulcscsal nyitotta ki. A
szobában világos volt, mintha mindig várták volna.
Ebben az első szobában nem volt egy lélek sem. De a szomszéd
helyiségből gyermekzsivaj hallatszott ki.
A fő-prokurátor nem ment egyenest oda, a honnan a lárma
hallatszott, hanem egy benyilóba lépett, s itt egyenruháját egy másik
jelmezzel cserélte föl.
Ez a jelmez még különösebb volt, mint az első. A fő-prokurátor,
mikor felöltözött, szakasztott olyan volt, mint egy iskolás fiú. Rövid
zeke s hátulgombolós nadrág volt rajta, mely csak a térdéig ért s
harisnyákban végződött; fejére vörös pántlikás szalmakalapot tett s
nyakába táskát akasztott, olyat, a minőt az iskolás fiúk viselnek.
Igy felöltözvén, besietett ama szobába, a honnan a hangok
hallatszottak.
Nagy, világos terem volt, melyben egy sereg gyerek nyüzsgött,
zsivajgott – mindnyájan nyolcz-tiz évesek lehettek – egy szép, kövér
asszony körül, a ki úgy ült közöttük, mint egy kotlós tyúk a csirkéi
között. Ez az asszony nem lehetett több húsz-huszonkét évesnél.
Pompás teremtés volt, a kin csak úgy feszült a ruha; a Bőség meg az
Egészség istenasszonyát festették ilyennek. Gyönyörű, buja, szőke
haja igazán méltó volt rá, hogy vászonra tegyék, a két nevető kék
szemmel – csak fiatal anyákon látni ezt az édes tekintetet – a
szabályos, kis orrocskával, s a picziny, kissé duzzadt, vérvörös
ajkakkal. De a nyaka és a válla meg éppen valóságos csoda volt.
És pedig olyan csoda, a melyben nem volt semmi titokzatos.
Fiatal anyák nem szoktak így öltözni. A karja és a válla fedetlen volt,
annyira fedetlen, mintha bálba készült volna.
Mikor a fő-prokurátor belépett, a gyerekek nagy lármával
fogadták:
– Fedor! Itt van Fedor!
A fiatal asszony pedig mosolyogva köszöntötte:
– Megjöttél az iskolából, Fedor?
– Igen, anyuska.
Fedor oda szaladt a szép asszonyhoz s kezet csókolt neki. Aztán
lehajította a táskáját s a terített asztalhoz ült, a hol már várta a
vacsora. Fedor mohón evett, s mikor lenyelte az utolsó falatot, oda
rohant a czimboráihoz, a kik már hívták:
– Fedor, egyél gyorsan, s aztán gyere játszani.
Az újon érkezett nem sokáig kérette magát; csakhamar maga is
részt vett a játékban. A gyerekek összefogóztak Fedorral, s keringelni
kezdtek a szobában:
– Körbe, körbe, körbe járjatok…
Fedor is velök énekelt:
– Körbe, körbe, körbe járjatok…
De a jó egyetértés nem tartott sokáig. Az egyik gyerek felkiáltott:
– Anyuska! Fedor rossz! Verje meg Fedort!
Egy kis lány sírva panaszkodott:
 – Fedor megcsípett! Anyuska, verje meg Fedort!
– Ejnye te, haszontalan kölyök! – haragudott a szép asszony s
előkereste a virgácsot. A virgács inkább seprűhöz hasonlított.
Megfogta Fedornak a fülét s elverte. A gyerekek boldogan
kiáltoztak:
– Ugy kell Fedornak! Fedor rossz volt! Csak verje meg, anyuska,
verje meg!
Fedor jajgatott, de nem menekülhetett a büntetés elől. Mikor
megkapta, a mit érdemelt, duzzogva a sarokba bujt és csendesen
pityergett.
– Rossz kölyök! – zsémbelt a fiatal asszony. – Máskor viseld
magadat becsületesen!
De nemsokára kegyelmet kapott. A fiatal asszony kiküldte a
szobából a gyerekeket, s megczirógatta Fedor arczát.
– No, ne sirj! Azért én szeretlek, ha rossz vagy is. Hanem máskor
viseld magadat szépen, s ne bántsd a testvéreidet.
Fedor azonban tovább is sirdogált, s az öklével törülgette a
könnyeit.
A fiatal asszony már megbánta a heveskedését. Magához vonta
Fedort, s az ölébe vette; aztán valami dajka-nótát énekelt neki, hogy
elaltassa.
Fedor elaludt.

III.
Másnap délután a fő-prokurátor tovább dolgozott ünnepi
beszédén. És a következőket írta:
 … »A pogány költő azt mondta, hogy minden asszony rossz,
minden férfi hitvány, s még sincs fenségesebb dolog, mint a
szerelem, e két rosszaságnak az ölelkezése. Igy beszél a pogány. Én
pedig azt mondom nektek: Igaz, minden ember gyarló. Mindnyájan
bűnök között élünk. De a gyarló emberben van egy fenséges dolog,
a mi részese nyomorúságainak, és a mi nem vész el vele. Ez a
fenséges dolog: az eszme. Ha az eszmének éltek, a végtelen
irgalmasság el fogja nézni hibáitokat!«
 TÉL.

I.
A gróf éppen a játékteremben volt, mikor a kezébe adták a
telegrammot. Ki se bontotta mindjárt, csak azután, mikor látta, hogy
veszített. Mikor a croupier beseperte zsákmányát, a gróf feltépte a
pecsétet és elolvasta a messziről érkezett hírt.
A telegrammot Gerlay báróné küldötte; az az asszony, a ki
valamikor az ő felesége volt. Ezt tudatta vele:
Vilma leányunk az éjjel meghalt. Péntek délután temetjük.
Gerlayné.
Mint a kit hirtelen pofon vágnak, vagy torkon ragadnak,
letepernek és mellbe rugnak: egy váratlan, durva ütésnek a
fájdalmát érezte. Azt, hogy a testéhez valaha hozzá nyúlhatnak,
Barcsay gróf lehetetlennek tartotta; arra az eshetőségre, hogy a
leánya előbb halhat meg, mint ő, még eddig nem gondolt soha.
Fölállt és a papirt eltette a kabátja zsebébe.
– Csak nem megy el, kedves gróf, a mikor ennyit veszít?!… –
kérdezte egy hölgy, a kinek előbb a nyereségéből egy-egy aranyat
adott.
A gróf nem felelt. Már meg se látta azt a hölgyecskét, a kinek a
tekintete rákapaszkodott.
 Csak egy halottas kocsit látott maga előtt, ott, a hol a szomszéd
játékasztalt tudta. Egy halottas kocsit, melyre éppen most emelték
rá az érczkoporsót. Láthatatlan emberek egyik koszorút a másik után
rakták a koporsóra, s a nehéz szagú virágokból, nagy sötétzöld
levelekből és fekete, vörös, viola szinű szalagokból font temetési dísz
elborította Szent Mihály szekerét. Az érczbetűk azonban kivillantak a
szalagok közül:
ÉLT 33 ÉVET.
Kiment a játék-ház igazgatósági szobájába s megszólított egy
tisztviselőt:
– Egy vasúti menetrendet kérek.
Bele telt egy pár percz, a míg a könyvet előkerítették, de ez a
késedelem nem tette türelmetlenné. Egy kis leányra gondolt, egy
három esztendős, fehér ruhás kis teremtésre, a ki az ölében ül és
együgyűségeket kérdez tőle: »Mondd, papa, az oroszlán nem fél az
elefánttól?« A két nagy kék szem tele van kíváncsisággal. Ő
belemosolyog ebbe a végtelen kékségbe; tudja, hogy: ez a
menyország… Milyen régen volt ez!…
Szinte megriadt, a mikor feléje nyujtották a könyvet.
– Vagy úgy?… Igen… Köszönöm.
Nem volt könnyű dolog megtalálni a kellő vasúti
összeköttetéseket: a Rivierától az erdélyi havasokig. Végre
kiszámította, hogy ha azonnal indul, még csütörtök este Marosvárott
lehet. Alighanem gondoltak rá, hogy a temetésen ő is ott akar lenni.
Hosszú, nagyon hosszú idő óta egyéb figyelemben nem is
részesítették. Még csak azt se tudatták vele, hogy a leánya halálos
beteg. Pedig hosszasan kellett szenvednie. Több mint hat hete egy
sor se érkezett tőle, s utolsó levelében már írta, hogy gyakran
betegeskedik. Akkor ügyet se vetett erre a mondatra. Egy pár
odavetett szóból ki gondolna mindjárt a halálra?!
 Az se tűnt fel neki, hogy nem kapott levelet. Eléggé ritkán írtak
egymásnak; még jó, ha minden két-három hónapban. Már régen
bele törődött abba, a mi eleinte igen elszomorította, s a mi ellen
mégse tehetett semmit, hogy a leánya lassankint idegenné lett
hozzá, vagy legalább is jobban húzott azokhoz, a kik között élt, mint
hozzá, az atyjához. Sőt, mikor utóljára találkoztak, úgy rémlett neki,
hogy maga is a félig idegen ember hideg, bíráló tekintetével nézi az
édes gyermekét. Bántotta a hanghordozása, mely egyik anyai
nagynénjére emlékeztette; észrevette, hogy nagyon megfonnyadt,
mióta utólszor látta; s nem tudta elutasítani magától azt a
megfigyelést, hogy leányának a viselkedése nem egyszer azokat a
kellemetlen, vénülő grófkisasszonyokat juttatja eszébe, a kikkel ő, az
elkényeztetett gavallér, csak kénytelenségből szokott szóba állani.
De ki tehetett róla, ha szeretetök, a melylyel egymás iránt voltak,
az évek folytán hűvösebbre vált?! A leány, szegény, semmiesetre. A
szeretet egyik éltető eleme: a megszokás, – mennyire ragaszkodott a
mostoha testvéreihez! – s az, hogy »távol a szemtől, távol a szívtől«:
természeti törvény. Hogyne vált volna viszonyuk hidegebbé, hogyne
szokott volna el tőle az idegenben hagyott gyermek, mikor ő maga is
tapasztalta ezt a természeti törvényt, ő maga is, a ki nem a családi
élet szűk körében, hanem örökkön idegenek között élt, ő maga is,
pedig hát van-e erősebb kapocs annál, a mely az apát egyetlen
gyermekéhez fűzi?!
És szemben a soha többé helyre nem hozhatóval, marczangoló
lelkifurdalást érzett. Mintha a mesebeli kút vizében egyszerre
megpillantotta volna életének egész ürességét és haszontalanságát.
Két hazajáró lélek szállongott körülötte: a megölt idő és az elárult
kötelesség kisértetei.
– Atyja voltam-e csakugyan? – piszkálta friss sebét, mialatt a
parkban az indulás óráját várta. – Kicsi kora óta csak elvétve láttam.
A míg a zárdában volt, meg-meglátogattam hetenkint; azontúl
ritkábban, egyre ritkábban. Persze apró ajándékokat vettem neki,
mint egy keresztapa… De szereztem-e neki valaha egy igazi tartós
örömet? Vele volt-e a gondolatom, ő volt-e az életem czélja? Nem
éltem vele, még csak képzeletben sem; érzéseimen mások
osztakoztak. És még könnytelen szemmel tudtam nézni a
hervadását! Volt szemem meglátni, hogy vannak, a kik fiatalabbak,
üdébbek, vonzóbbak! De hát ártatlan voltam-e benne, hogy el kellett
hervadnia?! Hogy élete örömtelen volt, hogy áldozatául esett a mi
marakodásunknak?! Vajjon ártatlan voltam-e benne, hogy soha sem
ment férjhez?! Ki tudja, ha rendes családi életben nő fel, nem élne-e
ma is, nem volna-e boldog feleség és anya?! És én, az apja, a ki
beledobtam ebbe a hitvány életbe, mely neki csak házi
kötelességekből, önmegtartóztatásból és keserűségekből állott, olyan
kevéssé tettem életemnek a részesévé, hogy most, mikor talán
először, feléje irányítom minden gondolatomat, nem látom tisztán
arczát és alakját, nem emlékszem, hogy milyen ruhában volt s
hogyan volt fésülködve, a mikor utóljára láttam, nem emlékszem rá
annyira, a mennyire egy futó viszonyára emlékszik az ember, nem
emlékszem az utolsó szavaira, se nevetésének a zengésére, s nem
látom a távolból, hogy milyen a koporsóban!
De ismét megjelent előtte, mint piczi leány, a mint a térdén ül s
ránéz a két nagy kék szemével, a melyek tekintete csupa kérdés. Ó,
ezt az arczocskát már elevenen látja, mintha csak le kellene hajolnia
az összecsücsörített kis szájhoz!… És – egyedül járt az esthomályban
– a könny végre kicsordult a szeméből.

II.
Az expressz már rég kirobogott az örök tavasz honából, s az
utazó még egyre vívódott az elűzhetetlen kísértetekkel. Egyedül volt
a vasúti kocsiszakaszban; odakint mindent eltakart az éj.
Mintha leróhatna ezzel valamit abból, a mivel most már örökre
adósa maradt halott gyermekének, vagy mintha ekképpen
valamelyest kárpótolhatná magát a mulasztásért, hogy az eliramlott
évekből csak órákat töltött vele: erőtette az emlékezetét, hogy
eszébe jussanak a régi dolgok és ujabb – találkozásaik. Gondolatát
visszakényszerítette a multba, hogy ujra átélje a már-már elfelejtett
gyötrelmes pillanatokat, hogy sorra megemlékezzék mindama
szenvedésekről, a melyeket valaha szegény gyermeküknek okoztak,
ő meg az az asszony. Szándékosan kínozta magát, mint a ki
vezekelni akar.
És rendre eszébe jutott a sok szomorú jelenet. A rettenetes óra,
mikor az az őrült asszony el akarta hagyni a házát, s az őrizetlenül
hagyott kis teremtés egy ingecskében, mezitláb szaladt le a lépcsőn
az anyja után. A kínos jelenetek, a melyek során, hogy elragadják
egymástól a gyermeket, ide-oda ránczigálták szegényt. A megrendítő
pillanat, mikor a gyermeknek választania kellett volna közöttük, s
felelet helyett zokogva borult egy cselédre. És a többi. A sok elválás,
búcsú, meg a többi őrület, a melylyel mind az ő kis szivét
facsargatták.
Ó, az az asszony! A buta makacsságával! Mindent ez okozott,
mindent ez tett tönkre, mindent ez ölt meg, ez a buta makacsság!
Igaz, az első hibát ő követte el, de nem tett e meg mindent, hogy
jóvátegye a hibát?! Egy más asszonynyal semmi se történik; jó férje
lett volna neki, mert akkor még szeretettel gondolt rá, s jó apja
lehetett volna a gyermekének. De ennek az asszonynak a
konokságával szemben tehetetlen volt. Évekig adta próbáját, hogy
méltó a bocsánatra – hiába. S még ő beszélt szeretetről, szerelemről,
kötelességekről, az ostoba!
És végül lassankint elvonta tőle gyermekének a szivét is. Úgy,
hogy ez már utóljára úgy gondolhatott az édes apjára, mint egy
kellemes viselkedésű jó ismerősre, a kinek a hibáit elnézéssel kell
megítélni. A mostoha apja bizonyosan közelebb állott hozzá. A
mosolya, a gyöngédsége, a figyelme ezé volt. Tőle pedig
észrevétlenül elidegenedett. A mi érzést meg kellett volna osztania a
szülei között, az asszony kaparta magához.
Mindent elvett tőle, mindentől megfosztotta, a buta
makacsságával! Ez tette, egyedül ez, hogy most már az ő szíve is,
mely egykor tele volt szeretettel és gyöngédséggel, olyan, mint az a
fekete, kopár táj odakünn.
S a régóta elcsitult indulat még egyszer ujra fellobogott benne. A
gróf, hatvan évének ellenére, eléggé fiatal ember maradt. Azt
mondták róla, hogy festi a haját és a szakállát. De a lépése is olyan
volt, mint egy negyven-negyvenöt éves emberé.
Bölcsen élt s az idegeit nem viselték meg se a kor, se a
kicsapongások, még a bajok sem, a melyekben bőven volt része.
Hidegvérét példának emlegették; a szeme olyan volt, mint egy
indiáné, a keze soha se reszketett. Nem is emlékezett rá, hogy
valaha ilyen izgatott lett volna.
Az út nagyobbik részét végig sétálta a vasúti kocsi folyosóján.
Időnkint átment az étkező-kocsiba, megivott egy pohár cognac-ot,
meg visszajött, hogy mozogjon. A fáradtság néha leteperte, de
aludni nem tudott. Szítta egyik szivart a másik után, és szerette
volna, ha valakit megölhet.
Mire Marosvárra megérkezett, ismét esteledett. Onnan a hidasi
kastély kocsin jó három óra. Persze nem ilyenkor, télvíz időn. Mikor
kiszállt a vasúti kocsiból, megborzongott a fagyos hidegtől. Az éj
fekete volt, s a szél a szemébe söpörte a havat.
A pályaudvaron a fiatal Gerlay Tamás jött elébe.
– Engem vársz? – kérdezte a gróf.
– Téged. Az út szinte járhatatlan, idegen lovakkal soha se
érkeznél meg.
Felültek a szánba, s a székely kocsis közéje vágott a kis hegyi
lovaknak.
Jó darabig hallgattak. Végre is a gróf szólalt meg először:
– Mi baja volt?
 – Azt hiszem, az orvosok sincsenek tisztában vele. Tifusz vagy
meningitisz. A míg azt hitték, hogy megmenthetik, azt mondták,
hogy tifusz, mikor látták, hogy meghal, azt, hogy: meningitisz.
– Igen, ha nem tudnak semmit, akkor meningitiszt szoktak
emlegetni – szólt a gróf, hogy valakit okolhasson. – És miképpen
történt, hogy nem tudtatok értesíteni?
– Eleinte senki se képzelte, hogy olyan komoly a baj. Még vagy
tíz napja is csak tífuszos lázról volt szó. Végig magánál volt, s mikor
le kellett feküdnie, azt kívánta, hogy ne írjunk neked. Nem akart
nyugtalanítani; csekélységnek hitte a baját. S mi nem akartuk
megijeszteni azzal, hogy mégis haza hívunk.
– Sokat szenvedett?
– Talán a legutolsó két napon; előbb nem. De nem tudom. Akkor
már csak az anyja volt vele, s azzal most nem lehet beszélni. Még
nem mozdult el mellőle.
Megint elhallgattak. Egy óra mulva ismét a gróf szólalt meg
először:
– A báró jobban van-e?
– Az már nem ember. Nem hinném, hogy elviszi a tavaszig. Csak
ül és néz maga elé, egy pontra, a hol nincs semmi. Ha szólunk
hozzá: »Nem akarsz valamit, Berczi bácsi?« – bólint és morog
valamit, de rendesen nem lehet érteni, hogy mit mond. Különben
soha se kíván semmit. Megmondtuk neki, hogy szegény Vilma
meghalt: bólintott és tovább is csak nézett maga elé.
– Hát a gyermekei?
– Azok kétségbe vannak esve. Az igaz, hogy olyan testvért mint ő
volt… mintha nem is csak testvérük, hanem anyjuk lett volna!
A szél vadul sivított s a hegyek közül tompa moraj hallatszott.
 – Félek – szólt a fiatal ember – hogy a temetésre nagyon rossz
időnk lesz. Erre mifelénk, téli időn, a vihar a legnagyobb ritkaságok
közé tartozik, de a mikor ilyen soká készülődik, többnyire kitombolja
magát.
Az út nagyon sokáig tartott. Éjfél is elmult s még egyre
igyekeztek. Végre kibontakozott a messzeségből a kastély fekete
tömbje. A gróf eldobta a szivarját.
Még abba is jó idő telt bele, míg a szán elérte a sötétlő épületet,
megkerülte a kastély jobb szárnyát, s megállapodott a homlokzat
előtt. A gróf felnézett. Az emeleten világos ablakokat látott: ott
van!…

III.
Gerlay báróné, mióta a leánya meghalt, folyton virrasztott és
imádkozott. A halálban is látni akarta jó gyermekét, a míg csak lehet,
szivéhez ölelni legalább a tekintetével, a míg örökre el nem rejti előle
a koporsófödél.
Az orvos figyelmeztette, hogy ne sokat csókolgassa a halottat.
Azzal a daczczal, a melyben mintha valami vigasztalást, valami titkos
örömet találnának a gyászoló szivek, minden perczben megszegte
ezt a tilalmat, mint a ki nemcsak lelki szükségnek, hanem
egyszersmind isteni parancsnak engedelmeskedik. Jól esett
szembeszállnia a halállal.
A mostoha fia, egy tizennyolcz esztendős szívbajos legényke,
erőnek erejével el akarta vinni a halott közeléből. Elküldte a fiút, s
maradt. Csak akkor ment át a szomszéd szobába, a mikor már azt
hitte, hogy leroskad.
De vissza-visszatért, értelmetlenségeket suttogni a halottnak.
Halkan szólt hozzá, mintha titka volna vele; a másik szobából, a hol
suttogó alakok jártak-keltek, csak egy-egy szavát lehetett hallani.
Mintha panaszkodott volna a halottnak.
Valaki megérintette a vállát; megint a fiú volt.
– Anyám – szólt a mostoha gyermek – a gróf van itt!… megjött…
– Igen, jöhet mindjárt.
Fénytelen szemében valami meglepetés-féle tükröződött.
Tehát mégis eljött! Tehát mégis csak abba hagyta a fűzértánczot,
hogy egy utolsó pillantást vessen halott gyermekére!
Kiment a halottas szobából, hogy helyet engedjen a grófnak: az
szembe jött vele s egy fejhajtással üdvözölte. Mindössze egy
pillantással felelt; ugyanezzel a tekintettel fogadta előbb az idegenek
részvétét.
Nem szólt egyikük sem, talán nem is látták, csak éppen tudták
egymást. A gróf belépett a halottas szobába, a báróné leült és várta,
mig az a másik elmegy onnan.
Tamás meg a legfiatalabb Gerlay ott maradtak mellette. De
érezték, hogy itt is fölöslegesek. Pár pillanat multán, mialatt
szótlanul állottak a báróné körül, a ki merőn nézett maga elé a
földre, egy tekintetet váltva kimentek a szobából.
A báróné nem mocczant. Elmult tiz percz, egy negyedóra, s a
másik nem jött vissza. Ekkor az öreg asszonyban felébredt a
féltékenység. Nem, nem fogja visszarabolni tőle a halottat!
Fölkelt s oda ment a fekete drapériás, nyitott ajtóhoz. A gróf még
most is ott állott a halott fejénél. Meg-megmozduló, kiterjesztett
jobbkarját látva, mely hol az ölelés mozdulatára készült, hol
bátortalanul hanyatlott le, azt hitte volna az ember, hogy
körülkarolni, megsimogatni szeretné a halottat, de fél, hogy ez az
érintés szenvedést okozhat neki. Arcza, mintha bocsánatot esdekelt
volna; a tekintete azt mondta:
 – Bocsásd meg, hogy életet adtam neked! Hogy szenvedésre
kárhoztattalak! Hogy megcsaltalak a másvilággal!… Bocsáss meg
nekem!
A báróné nem tűrhette, hogy elvegyék tőle a halottját.
Idegenkedett ugyan attól a gondolattól, hogy ismét együtt legyen
ezzel az emberrel, hogy szóljon hozzá, s szavára felelnie kellessen:
de mégis elszánta magát. Ott csak neki vannak jogai, másnak
senkinek!… Bement s megállt a ravatal tulsó oldalán. A gróf
felegyenesedett.
A halottas szobát csak a ravatal gyertyái világították be. Ez a sok
égő, füstölgő gyertya, a növénydísz és a sok virág nehéz szaga, meg
a falakat és a padlózatot elborító fekete posztóból szerte szállongó
por fojtóvá, kábítóvá tették a szoba levegőjét.
De mit bánták ők azt!
– Köszönöm, hogy eljött! – szólalt meg végre a báróné, a
gyászolók halk, suttogó hangján, mely mintha attól tartana, hogy
fölkelti a halottat. – Megérdemelte öntől!…
A gróf, a türelmetlenség egy mozdulatával, mintha közbe akart
volna vágni. Talán ezt kívánta mondani: »Csak nem gondolja, hogy
elmaradok a gyermekem temetéséről?!… Csak nem gondolja, hogy
ha mi ketten idegenné váltunk egymáshoz, idegenné lettem ő hozzá
is?! Van lelke így szólni hozzám, az apához?!…«
De a báróné folytatta:
– Utóljára is csak önre gondolt. Kevéssel azelőtt, hogy elvesztette
az eszméletét, megfogadtatta velem, hogy átadok önnek egy kis
amuletet: egy Mária érmet, vékony lánczocskával. Kicsi kora óta
viselte ezt az ereklyét; soha se vált meg tőle, mert ön hozta neki
Lourdesból, egy nagy betegsége után. Kéri, hogy ezentúl viselje ön,
mert azt óhajtja, hogy gyakran jusson eszébe ő is és mindaz, a mire
ő tisztelettel gondolt… Ez volt az utolsó kívánsága.
 – Hogyan? – szólt a gróf ijedten, mintha hirtelen uj csapás
környékezné – csak nem tudta, hogy nagyon rosszul van… hogy meg
kell halnia?!
– De tudta.
– Elárulták előtte?
– Megmondtam neki.
A gróf keze ökölbe szorult, s szemében láng csapott fel, mint ha
húsz évvel megifjodott volna.
– De hát megőrült ön?!… Hisz a könyörűletes idegen is eltakarni
igyekszik a haldokló elől a halál rémképeit, és ön, az anyja,
megmondta neki!…
– Az én drága gyermekem keresztény leány volt! – felelt a
báróné, büszkén szegve fel őszülő fejét. – Keresztény módra kellett
Isten előtt megjelennie: minden földi salaktól menten, imára kulcsolt
kézzel. Fehér ruhában, tisztán, mint a hattyú, lépett volna az oltár
elé: Isten szine előtt is legszebb ruhájában akart megjelenni.
– Eh! – szólt a gróf, az indulattól remegve, de visszafojtva a
harag hangját – neki nem volt mit leimádkoznia! S ha önnek
tartozása volt az Istennel szemben, a mért elhagyta a vallását,
vezekelt volna másképpen, s ne azzal, hogy áldozatul mutatja be
haldokló gyermekének utolsó pihenését, utolsó nyugodt óráját!…
– Én lelkemben hű maradtam a vallásomhoz – felelt a báróné –
csak egy törvényes kívánalomnak tettem eleget, a mikor forma
szerint más vallásra tértem. S ha vétkeztem vele: Isten majd ítélni
fog fölöttem! De bárki a szememre vetheti ezt, csak ön nem, ön, a
ki… A ki nagyon jól tudja, hogy én uj frigyemben nem a boldogságot
kerestem, hanem az oltalmat gyermekemnek! Míg ön a bűn után
futott, én egy idős embernek nyujtottam a kezem, nem, hogy az ön
példáját kövessem, hanem, hogy anyja legyek e jó ember
gyermekeinek, s hogy apát adjak a magaménak, a ki az ön oltalmára
már nem számíthatott!
 – De hát ki tette lehetetlenné, hogy gyermekünknek meg legyen
a természetes oltalma, ha nem ön, a rögeszméivel, az
oktalanságával, a szívtelenségével?! Ön tele jajveszékelte a világot
az én megbocsáthatatlan bűnömmel: legyen, hibát követtem el,
megengedem. Olyan hibát, a melyet minden férfi elkövet, értse meg
egyszer: minden férfi!…
– Ne beszéljünk ilyen hitványságokról a gyermekünk koporsója
előtt!
– Ön ezek miatt a hitványságok miatt tönkre tette az életünket, s
hogy a magunkét, az hagyján, de az övét is!…
– Én tettem tönkre az ő életét?! Én?!
– Igenis ön! Mi várhat arra a gyermekre, a ki olyan családi élet,
olyan viszálkodások, olyan hányattatások közepette nő fel, a minőket
ön idézett elő bűnös ridegségével! Elismerem a hibámat. Megcsaltam
önt, s hogy megcsaltam, talán ön maga volt az oka… De mi volt az
én hibám az ön lelketlenségéhez képest! Nem követtem-e el
mindent, hogy jóvá tegyem a hibámat?! Esztendőkön át kérleltem
önt, könyörögtem vissza családi életünket, igyekeztem
megengesztelni olyan életmóddal, a minőt azelőtt követelt… De
önnek nem volt szíve. S mert a törvény az ön bocsánatot nem
ismerő, rideg jogának adott igazat: elvette tőlem a gyermekemet!
– Ön maga tékozolta el a hozzá való jogát, mikor széttépte a
köztünk lévő családi köteléket! A mit ön elkövetett: az nem hiba volt,
a hogy ön nevezi: a hibát helyre lehet hozni, de a mit ön elkövetett,
az a galádság volt, a megmásíthatatlan, a jóvátehetetlen!
– S még most se látja be, hogy micsoda oktalanságnak áldozta
fel az életünket?! A mi előtt most állunk, ez, ez a jóvátehetetlen!
– És engem okol érte! Mert hiszen el kellett volna felejtenem,
észre se kellett volna vennem azt a csekély, szóra se érdemes
hitványságot! Persze, hogy mit szenvedtem ön miatt, az már olyan
régen volt, hogy talán nem is igaz! Az asszony szenvedjen, sírjon,
alázkodjék meg, tűrjön; hiszen azért asszony! Neked is erre kellett
volna születned, szegény gyermekem! Hanem erre az én
lelkiismeretem azt mondja: nem igaz, nem igaz, nem igaz! És nincs
feleség, ha érdemes erre a névre, a ki a galádságot meg tudja
bocsátani! A ki nem rongy, az csak egyszer tud szeretni, és csak azt,
a ki méltó hozzá, a meddig méltó hozzá! Minden igazi asszony így
gondolkozik, értse meg: minden igazi asszony! Mit tehettem én arról,
a minek történnie kellett?! Ön apránkint fecsérelte el a boldogságot,
én egyszerre vesztettem el: nem lehetett több közünk egymáshoz!
– Mily nyomtalanul repült el az idő az ön szivének üressége felett!
Még ma is csak az önzésén át látja az életet? Soha se jutott eszébe,
hogy ez a női büszkeség csak: lelketlenség, a testiekhez, a
hitványságokhoz való ragaszkodás? Legyen igaza – s bocsássa meg
az Isten – hogy a férfinak nem bocsátott meg, nem tudott
megbocsátani. De ha ön keresztény nő, ha van lelke: Istenhez
emelkedni, s szíve: szeretni az embert, a másik szerencsétlen,
nyomorult, bűnös embert: minden poklok ellenére ragaszkodnia
kellett volna, ha nem a férfihoz, hát az emberhez, s ha még ehhez
sem, úgy a gyermeke atyjához! Mily balgaságok miatt kellett
szenvednünk, s mily balgaságok miatt kellett szenvednie neki, az
ártatlannak, a vérünkből való vérnek, életünk folytatásának, a kit
áldozatunkká tettünk!… De ön sohase fogja megtudni, hogy csak
egy erény van: a szeretet, s egy kötelesség: a bocsánat. Hiszen ön
oly gonosz tudott lenni, hogy miután megfosztott a gyermekemtől,
lassankint elidegenítette, elfordította tőlem a szivét!…
– Ön beszél így, ön?! Mialatt ön virágról-virágra csapongott, én
atyjának tiszteletére tanítottam őt; mialatt ön kalandornők között
osztotta meg az életét, én arra szoktattam, hogy imádkozzék önért,
mert ön tengeren jár; mialatt ön elprédálta vagyonát, idejét,
képességeit, szivét, lelkét, a mije csak volt, s mindenütt járt, csak ott
nem, a hol ő volt: én virrasztottam fölötte és rettegtem miatta!…
Félistennek tartotta önt, s ön azt se tudta, hogy él-e, hal-e?
– Azzal vádol, a mi a szerencsétlenségem volt? Arczomba vágja
azt a nyomorúságot, a melynek ön volt az okozója? Ó, mint illik ez
önhöz! Örökre elválasztott attól, a ki mindenem volt, kínossá tette
ennek a kedves, édes jó teremtésnek a gyermekéveit, örömtelenné,
szomorúvá az ifjúságát, hogy végül rémessé tegye még a halála
óráját is!… Ó, miért is kellett önt megismernem!…
Szavuk egyre élesebbé vált, már majdnem hangosan vitatkoztak.
– Én tettem kínossá a gyermekéveit?! – lihegett a báróné – én
tettem rémessé a halála óráját?!…
Ebben a pillanatban a gróf, a ki egészen közel állott a ravatalhoz,
az izgatottság egy önkéntelen mozdulatával, véletlenül feldöntött egy
nagy álló gyertyatartót. Lehajolt és fölemelte.
Mintha egy árnyék emelkedett volna felfelé.
A báróné iszonyatosat sikoltott.
– Mi az? Mi baja?
Ha hirtelen fel nem fogja, összeroskad.
– Nem látta?… – hörgött s a rémülettől lecsukta a szemét. –
Felült a koporsóban!… s összetett kézzel kért… mint kicsi korában…
hogy ne bántsuk egymást!…
A gróf önkéntelenül oda pillantott. Szép csöndesen aludt az.
Ó, ha csak egy perczre életre tudná kelteni!
***
A báróné annyira rosszul lett, hogy ki kellett vezetni a halottas
szobából. A kimerültség és a folytonos izgatottság végre leverték a
lábáról: ágyba kellett fektetni.
A gróf is lement a szobájába, hogy egy kissé lecsillapodjék. Csak
ekkor vette észre, a mit már előbb is hallhatott volna, hogy odakünn
javában tombol a vihar. Az a ritka, de hatalmas téli vihar, a mely csak
itt, a havasok között, mutatja meg igazán a foga fehérét.
 Kinyitotta az ablakot, hogy egy kis friss levegőt szívjon.
Az orkán fékevesztetten dühöngött a hegyek közt. Mintha
valahonnan a fellegek közül óriási ágyúk ostromolták volna a földet.
A szél vadul süvöltözött, s a kastély előtt a kopasz fák kétségbeesett
koldusokhoz hasonlóan rázták sovány karjaikat.
Welcome to our website – the ideal destination for book lovers and
knowledge seekers. With a mission to inspire endlessly, we offer a
vast collection of books, ranging from classic literary works to
specialized publications, self-development books, and children's
literature. Each book is a new journey of discovery, expanding
knowledge and enriching the soul of the reade

Our website is not just a platform for buying books, but a bridge
connecting readers to the timeless values of culture and wisdom. With
an elegant, user-friendly interface and an intelligent search system,
we are committed to providing a quick and convenient shopping
experience. Additionally, our special promotions and home delivery
services ensure that you save time and fully enjoy the joy of reading.

Let us accompany you on the journey of exploring knowledge and

personal growth!

ebookname.com