1. Csapó Endre
Mit ér a magyar a Nagyvilágban?
Megjelent a Magyar Élet 2012. augusztus 2-i számában
A magyar „világszórvány”, mint exodus, mintegy százhúsz
évvel ezelôtt indult meg, ami azóta szünet nélkül tart, idônként
szakaszosan megismétlôdô tömeges kiáramlással az országot
érintô nagyobb katasztrófák alkalmával. Sorrendben: gazdasági
kizsákmányolás, Trianon, szovjet megszállás, forradalom
leverése, újabb gazdasági kizsákmányolás. Utóbbi állandósulni
látszik, ami figyelmeztet védekezô intézkedések megtételére.
Történelemadta tragédia, hogy az elvándorlás folyamatába
csak a Horthy-éra idején kínálkozott alkalom törôdni a távolba
kerültek magyarságának megtartásához, és csak a szovjet
összeomlás után adódott lehetôség a határokon túli magyarok
intézményes megsegítésére. Az egész idôszakra jellemzô
egyik vagy másik, vagy egyszerre több külhatalom politikai és
gazdasági beavatkozása.
Százhúsz év után ott tartunk, hogy a szétvándorlás még mindig
jelenkori probléma, és talán még növekvô probléma is lesz. A második
Orbán-kormány újraélesztette a 12 évvel ezelôtt létrehozott intézményét,
a Magyar Diaszpóra Tanácsot. Az Alapító Nyilatkozatban olvassuk az
alábbi bekezdést:
„A magyar emberek 2010-ben példátlanul széles és erôs összefogást
hoztak létre, amely a nemzetpolitika megújításához vezetett. Ezt tükrözi
hazánk 2012. január 1-jén hatályba lépô Alaptörvénye, amely szerint
»Magyarország az egységes magyar nemzet összetartozását szem elôtt tartva
felelôsséget visel a határain kívül élô magyarok sorsáért, elôsegíti
közösségeik fennmaradását és fejlôdését, támogatja magyarságuk megôrzésére
irányuló törekvéseiket, egyéni és közösségi jogaik érvényesítését, közösségi
önkormányzataik létrehozását, a szülôföldön való boldogulásukat,
1
2. valamint elômozdítja együttmûködésüket egymással és Magyarországgal.«
A diaszpórában élô magyarságnak – húsz évvel a rendszerváltoztatás után
–végre kellô figyelmet kell kapnia a nemzetpolitikában. A nemzeti ügyek
kormánya elkötelezett aziránt, hogy az új Alaptörvényben az egységes
magyar nemzetre megfogalmazott felelôsségviselést a diaszpóra tekintetében
is megvalósítsa.”
A következô mondat így hangzik:
„A Magyar Diaszpóra Tanács a világon szétszórtságban élô magyarság
szervezeteinek közös fóruma, amely a diaszpórában élôk sajátos igényeit és
érdekeit tartja szem elôtt, valamint megteremti a diaszpóra magyarságának
önálló képviseletét.”
Nagy eredmény, hogy a létrejött Alaptörvénybôl adódóan
a nemzeti ügyek kormánya kiterjeszti a felelôsségviselést a
Kárpát-medencén kívüli diaszpóra-magyarságra is. A
gondoskodás módszeréül a demokratikus elveknek megfelelô
képviseleti módot választotta. Ennek ellátására hozták létre a
Magyar Diaszpóra Tanácsot. Az errôl szóló idézett mondat
azon megállapítását tesszük vizsgálat tárgyává, amely azt
mondja: „megteremti a diaszpóra magyarságának önálló képviseletét.”
Másszóval: létrejött egy testület, amelynek az a feladata, hogy
szószólója legyen – például a mi esetünkben – az
Ausztráliában letelepedett magyaroknak és utódaiknak a
megfelelô magyar kormányzati szerveknél. Az Alapító
Nyilatkozatból értelmezhetôen a Magyar Diaszpóra Tanács
megalakulásában résztvett személyek vállalták a teljes
ausztráliai magyar társadalom képviseletét, és a a képviseleti
rendet létrehozó nemzeti kormányzat is úgy ítéli meg, hogy
ezáltal megvalósul a diaszpóra képviselete.
Nézzük, így van-e? Amíg egy magyarországi város, község,
szavazókörzet életében a választások idején létrejött
képviseletrôl a társadalom minden tagja értesül, és kifejezheti
2
3. tetszését vagy ellenzését, addig a diaszpórában a nem
együttlakó, egymást nem ismerô „lakosság” összességébôl egy
töredék az amit egyesületek elérnek. Másszóval a diaszpóra
egyesületei nincsenek abban a helyzetben, hogy képviseljék
akár a szûkebb körzetük magyarságát is, csupán az
egyesületek tagjait. Nem szôrszálhasogatás ennek
megállapítása, csupán az arány szomorú ténye ad késztetést
arra, hogy valamilyen más módszert kell alkalmazni, ha
érvényesíteni akarjuk az Alaptörvényben kifejezett
kötelezettséget.
Milyen kötelezettségre gondolunk? „A nemzeti ügyek kormánya
elkötelezett aziránt, hogy az új Alaptörvényben az egységes magyar
nemzetre megfogalmazott felelôsségviselést a diaszpóra tekintetében is
megvalósítsa.” A nemzeti kormányzat feladata, hogy az
Alapszerzôdésben elrendelt kötelezettségnek eleget tegyen.
Most követjük a végrehajtás útját. A Közigazgatási és
Igazságügyi Minisztérium Nemzetpolitikai Államtitkársága
kiadványában (Magyar Nemzetpolitika, A nemzetpolitikai
stratégia kerete) olvassuk a kormányzat feladatvállalását,
amivel megvalósítani tervezi a diaszpóra bekapcsolását a
nemzet életébe:
„A diaszpórában élô magyarság a magyar nemzetpolitika húsz
éve háttérbe szoruló szegmense. Célunk, hogy a világban
szétszórtan élô magyarságot jobban bevonjuk a magyar
nemzet életébe. Ez nem könnyû feladat, hiszen jóval nehézkesebb
megszólítani a diaszpórában élô magyarokat, mint a szomszédos országok
magyar közösségeit. Ennek érdekében egy három elembôl álló, komplex
rendszer jött létre, amely a nyugati magyarság egészét eléri:
• A Friends of Hungary Alapítvány célja, hogy a diaszpórában élô
elitet megszólítsa.
3
4. • A nyugati magyar szervezeteket a Magyar Diaszpóra Tanács
hivatott összefogni.
• A Nemzeti Regiszter a diaszpórában élô magyar egyéneknek jelent
egy közös virtuális teret.
Magyarország elemi érdeke, hogy a világon bárhol élô magyarokat
egyéni, illetve közösségi szinten is megszólítsa. A diaszpórára célzott
programok szempontjából figyelemmel kell lennünk arra a tényre, hogy a
velük való erôs kötelék kialakításának a kezdeti fázisában vagyunk.
A diaszpórában élô magyarok helyzetelemezése tekintetében több
szempontot is figyelembe kell vennünk. Ha a diaszpóra közösségeirôl
beszélünk, meghatározó szempont az egyén és a közösség viszonya. Ez alapján
szervezethez tartozó, illetve nem tartozó egyénekrôl beszélhetünk. Akkor, ha
valakinek van lehetôsége, azonban mégsem fontos számára a magyarsága,
csak egy megszólítási mód létezik: érdekeltté kell tennünk. Abban az
esetben, ha valaki számára fontos magyarsága, azonban a környezetében
nincsen magyar szervezet, segítenünk kell, hogy a hozzá legközelebbi
szervezetet megtalálja, illetve tagjává váljon egy olyan közösségnek, amely
tagjainak életkörülményei hasonlóak az övéhez.”
Kéretlen, de mindenképpen érdekelt félként bátorkodunk
hozzászólni a rólunk szóló tervezethez, az idézett szöveg
tételeit követve:
1. „A diaszpórában élô magyarság a magyar nemzetpolitika húsz éve
háttérbe szoruló szegmense.” Az említett húsz év kezdetén elôvették
a Kádár-idôkben állami kezelésben volt Magyarok
Világszövetségét. Nincs nagyobb gond annál, amikor az
emberek mást csinálnak, mint ami a dolguk. Adva volt egy
társadalmi szervezet, amelyben sokféle feladat kiváló egyénei
vesznek részt egy olyan munkában, amihez egyiküknek sincs
meg az alapvetô képesítése. Atomtudós, püspök, jogtudós
kellemes társaság lehet egy helyi közösség társasági életében,
de amikor a világban szétszóródott nem egyívású, nem
4
5. közösséget képezô, egymás nem ismerô milliós nagyságrendû,
ugyanannyi sorsú és életigényû sokadalomból azonos célú
feladatot várunk csak azon az alapon, hogy magyar
származék, ilyen feladatra nincs meglévô
társadalomszervezési minta. Menetközben ez kiderült, de nem
volt rá recept, a téma kiesett a gondok sorából. Most felvettük
az út porából, és – nézegetjük.
2. Tökéletes a cél megfogalmazása: „Célunk, hogy a világban
szétszórtan élô magyarságot jobban bevonjuk a magyar
nemzet életébe.” Nagyon helyesen „egy három elembôl álló,
komplex rendszer” megalkotásában látnak egyfajta megoldási
lehetôséget. Három intézmény, melyek egyikérôl a Magyar
Diaszpóra Tanácsról, fentebb már szó esett. Most csak
kiegészítésképpen egy rövid leírás a szervezetrôl: A Magyar
Diaszpóra Tanács lényegében tanácsadó testület, melynek
elnöke a nemzetpolitikáért felelôs miniszter (Dr. Semjén
Zsolt), titkára a Közigazgatási és Igazságügyi Minisztérium
nemzetpolitikáért felelôs helyettes államtitkára (Répás Zsuzsa).
A Tanács tagjai az elnök által javasolt, a Magyar Kormány által
meghívott szervezetek képviselôi. Az amerikaiak kívánságára
Észak-Amerika két régióra különült, ennek megfelelôen a
Tanács hat régióra oszlik. Az egyes régiók külön-külön
választottak régió-elnököt: Bihari Szabolcs (Nyugat-Európa);
Hámos László (Egyesült Államok); Ábrahám Tibor
(Kanada), Kunckelné Fényes Ildikó (Dél-Amerika); Fodor
Sándor (Ausztrália, Dél-Afrika) és Vass Zoltán (egyházak,
cserkészet). A jövôben ezek a régionális elnökök képviselik a
nyugati magyar diaszpórát a Magyar Állandó Értekezleten.
3. Ügyviteli aránytalanság.
„Nemzetpolitikai stratégiánk egyik meghatározó eleme, hogy különös
figyelmet fordítunk a Kárpát-medence szórványaiban és a világ bármely
5
6. táján diaszpórában élô magyarokra, hiszen úgy gondoljuk, hogy az egységes
magyar nemzet nem nélkülözhet egyet sem a világ magyarjai közül. Hisszük
továbbá, hogy valamennyi közösség birtokolja, illetve megtalálhatja
cselekvô erejét, amely segítése határozott célunk. Magyarország régi
adóssága, hogy a Nyugat-Európában és a tengeren túl élô magyar
diaszpórát megszólítsa, érzékeltesse az ott élô magyarokkal, hogy ôk is az
egységes magyar nemzet részei.” (Kormányportál.)
Répás Zsuzsa helyettes államtitkár hivatalában dr.
Kocsis Attila látja el a nemzetpolitikai államtitkárságon a
távoli diaszpóra ügyeit osztályvezetôi minôségben.
Véleményünk szerint egyetlen íróasztalon vajmi keveset lehet
tenni a milliós nagyságrendû távoli diaszpóra beépítkezése
feladatában, és megfelelni mindannak, ami a fent említett
nemzetpolitikai kiadványban Célok szímszó alatt olvasható:
„A diaszpórával kapcsolatosan megfogalmazott célok: megtalálni –
megszólítani – megtartani – érdekeltté tenni – Magyarországhoz kötni;
• a diaszpórában élôk nemzeti identitásának megerôsítése;
• a diaszpóra szerepének kiaknázása a Magyarországról alkotott kép
formálásában;
• a diaszpóra képzettségének, képességeinek elismerése és terjesztése;
• a diaszpóra üzleti potenciáljának kiaknázása a magyarság közös
növekedése és sikeressége érdekében;
• az újonnan kivándorlók megtalálása és megszólítása.”
Az egész mintegy 130 éves idôszakra jellemzô a
magyarság létszámának stagnálása, mialatt a szomszédos
országok népessége hármas szorzószámmal gyarapodott.
Gondolunk-e arra, hogy az elszakított országrészeken,
különösen a városokban történt asszimilációs veszteség során
nyelvi identitást vesztett százezrekben még feléleszthetô a
magyar származás tudata? Mérlegeltük-e valaha, hogy ilyen
ráébresztésnek szerepe lehetne a román, szlovák, szerb
6
7. társadalomban a magyarok iránti türelem felkeltésére, úgy hogy
az asszimiláló társadalomban is felfedezzék a tényt, hogy
országuk multietnikus ország? Elláthatnánk-e ezeket a
százezreket adoptált nyelvükön magyarságismereti,
hungarológiai tudnivalókat tartalmazó füzetekkel, újságokkal,
hogy ne ûzze ôket a rájuk nehezedô, állandóan szemükre
vetett alacsonyrendûség pszichózisa? Megteszünk-e mindent a
még élô trianoni ártalmak ellen, amit végre már meg lehet tenni
a nyitott határok mellett?
Hasonló feladattal kellene fordulni a Kárpát-medencén kívüli
szórvány esetében a magyarul nem tudó utódgenerációk egyedeihez
környezetük nyelvén megfogalmazott hungarológiai anyaggal.
*
A nyugati diaszpórának a nemzeti társadalom mûködésébe
való integrálása annyira egyedi és komplex mûvelet, amit
semmiféle eddig alkalmazott feladatrendszer nem képes
megvalósítani, sem egyesület, szövetség, sem minisztériumi
hivatal. A feladat méretére és különlegességére szabott egyedi
intézmény létrehozása kell megelôzzön minden lépést.
Néhány gondolattal zárjuk a zsörtölôdést abból az
Ajánlásnak nevezett fogalmazványból, amit a NSW-i Magyar
Szövetség intézett a nemzeti kormányhoz hivatalba lépésekor,
amire ez az emigrációs szervezet türelemmel várja a választ:
A nyugati magyar szórvány nem fogható egybe bármiféle
képviseletet képezô szervezeti egységbe. A nyugati magyar
szórvány egyének milliós létszámával csak elméletileg
összegezett (virtuális) társadalom, amely egyéneinek
számszerû nyomatékával alkotja a nemzet egy jelentôs részét.
Velük a nemzetegyesítés mértéke a személyi kapcsolatok
összességében valósul meg. Ennek a nemzetrésznek a
nemzet egészéhez csatolása par excellence magyar
7
8. kormányzati nemzetpolitikai feladat. Ez a feladat Magyarország
jelenlegi állapotában nem szenvedhet késedelmet, ezért nem
szabad idôt és lehetôséget kockáztatni bármiféle demokratikus
látszatú önszervezôdô kísérletekkel.
Miért kell foglalkozni vele, milyen értéket képvisel egyéneiben
vagy azok összességében a nyugati szórvány?
Mennyiségileg, minôségileg, segítôkészség tekintetében?
A kiindulási pont az a tény, hogy az elmúlt száz évben távoli
országokba került néhány millió magyar, akik – ha már nem
magukban, hát utódaikban – számszerûen megvannak és
megmaradnak. Magyarságuk létezô elem, tartalmilag jobb is
lehet, mint az otthoni átlag, ahol sokaknak magyarságuk csak
adottság – átélés, nemzetélmény, összehasonlító és mérlegelô
lehetôség nélkül. Ami a nemzetpolitikai tevékenységet illeti, a
múlt század 40-es, 50-es éveinek emigrációja (nemzeti
emigráció) minden széttagoltsága ellenére, és annak ellenére
is, hogy általánosan elfogadott politikai képviselet létrehozására
mindvégig képtelen volt, fontos nemzetpolitikai feladatokat
végzett, meglepôen egyöntetûen, a nyugati politikai szervek
és közvélemény felvilágosításával a kommunizmust illetôen. A
másik, ugyancsak fél évszázadon át gyakorolt nemzetpolitikai
feladat volt Trianon következményeinek, az elszakított
területeken elôfordult magyarüldözéseknek ismertetése. Erdélyi
szövetségek alakultak világszerte – Melbourneben ma is
mûködik –, tevékenységük a magyar diplomáciatörténet
legszebb példái. A magyar nemzetpolitika csak a redszer-
változtatás után tudott bekapcsolódni ebbe a nemzetpolitikai
feladatba – jól-rosszul.
A nyugati magyarságban olyan méretû szellemi és anyagi
kapacitás rejlik, amivel nem számolni, amit veszni hagyni,
bûncselekmény. Életcéllá kell tenni a nemzeti szolidaritás
8
9. eszméjét a tenni képesekben. Arra is kell gondolni, hogy nem
évente, de naponta tûnnek el elhalt magyarok szellemi
hagyatéki vagyonai, vagy kerülnek szeméttelepre magyar
hagyatékból származó kultúrkincsek. Nincsenek rá szavak, hogy
a mostoha névre rászolgált anyaország, mit herdált el a
bolsevista idôszakban, és mulasztott a feleszmélésre
elfogyasztott húsz évben.
*
El lehet hanyagolni a nemzeti emigráció múltját, az ország média-
sokasága eddig sem tartotta fontosnak tájékoztatni olvasóit a nemzet
harmadik ágának életérôl, de nem szabad elhanyagolni a most
megindult exodus kezelését, és a világban szerteszét élô magyar
származásúak becserkészésének fontosságát a nemzetegyesítés
nagyszerû tervébe.
9
